Mr. Grinch Yoongi? - YoonMin

Cím: Mr. Grinch Yoongi?

Alkotó: Nana

Hossz: One-Shot

Besorolás: +12

Műfaj: Humor, Romantikus, Bandfic

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal; slash, bromance
Összefoglalás: Yoongit és Jimint nagyon szoros barátság köti össze, szinte már elválaszthatatlanok, és habár, Yoongi úgy érzi, ez csak szimplán barátság, rá kellett jönnie, hogy bizony-bizony, jóval többet érez a fiatalabb iránt. 
Karácsony előtt egy-két héttel Jungkook előáll az ötlettel, miszerint elmehetnének valahová, előre megünnepelni a karácsonyt, mert akkor perpillanat nem lesz rá idejük. Yoonginak természetesen nem tetszik az ötlet... 

Hozzáfűzés: Huh. :D Nagyon régóta írom ezt a ficit, amit Kiss Alexandra kért tőlem a születésnapjára, ami ugyan, már elhaladt (ne haragudj érte :'( ), én csak most tudtam befejezni a történetet. :c 
Remélem, hogy ettől függetlenül tetszeni fog neked, és mindenki másnak is. <3
Utólag is Boldog Születésnapot! <3
Jó olvasást! <3 

Yoongi

Tudtam nagyon jól, hogy a Jiminnel való barátságunk nagyon szoros, mély kapcsolatot ápoltunk, és azt hiszem, a bandában rajtunk kívül ilyen nemigen van – talán még Jungkook és Taehyung fűződnek egymáshoz szorosan, de úgy hiszem, a mi barátságunk az övéknél sokkal erősebb volt. Bár, ki vagyok én, hogy ilyesmit megítéljek? A lényeg annyi, hogy mi ketten remekül megértjük magunkat egymással. Én vagyok az apatikus, a kissé öreges viselkedésű, talán néha bunkó Min Yoongi, ő pedig az életvidám, állandóan mosolygó, kedves, angyali lelkű Park Jimin – remekül kiegészítjük egymás hiányosságait, vagy erősítjük a meglévő személyiségből fakadó viselkedésünk kulcsait. Kicsit olyanok voltunk, akár a tűz és a víz, hiszen ha ő fagylaltot akart enni, én általában fintorogtam, morogtam, miszerint semmi kedvem kimenni az emberek közé csak azért, hogy együnk egy kis fagyit, inkább küldjünk el valakit. Erre persze, Jimin általában szomorúan lebiggyesztette ajkait, beletörődve a sorsába, és akár egy ház elé kitett, ázott-fázott kiskutyus, úgy oldalgott ki a szobámból – szinte láttam rajta olyankor azt a mérhetetlen fájdalmat, azt az elviselhetetlenséget, ami azonnal összeszorította a szívemet. Olyan volt, mint aki ezer és egy terhet cipel a vállán, pedig csak nem volt kedvem fagyizni menni. Ilyenkor történt az, hogy felkaptam a pulóveremet – vagy ami éppen szükséges volt a kimozduláshoz –, és úgy rohantam utána, akár a szerelmét éppen elvesztő Don Juan, és mikor ezt realizálta, csillogó szemekkel kezdett neki a készülődésnek.

Rajta kívül nem volt olyan, aki rá tudott venni valamire, amit én nem akartam megtenni. Sokszor mondja Hoseok is, hogy menjünk valamerre, sűrűn nyafogott Taehyung és Jungkook is szüntelenül, én azonban mindannyiukat ridegen, fintorogva utasítottam el, pedig őket is szerettem, tényleg, a tűzbe tettem volna értük a kezemet, de Jimin… Jimin mindenben más volt. Közel álltam hozzá, és ha miattam volt szomorú, abba bele tudtam volna betegedni. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy talán belezúgtam, de ezt mindig egy nevetés mellett el is zártam magamban, hiszen hogyan is szerethettem volna bele pont Park Jiminbe? Attól még, hogy végig beszélgetjük az éjszakát kakaón, és sűrűn kijárkálunk együtt fagyizni, vagy éppen mást csinálni, megosztjuk egymással a problémáinkat, még nem vagyunk szerelmesek, nem? Nem hát! Ez megint valami Min Yoongi-féle idióta, buta elmélet, mert Min Kibaszott Yoongi mindent túlgondol, és sosem tudja az élet egyszerű oldalát nézni – abba bele is halna, valószínűleg, szóval azon elmélkedéseket, miszerint gyengéd érzelmek táplálnának Jiminhez, minden egyes alkalommal elvetettem magamban.

Így ment ez jó másfél éven keresztül. Nem túlzok, nagyon sokszor fordult elő, hogy egy-egy éjszaka egyikünk sem aludt, vagy azért, mert neki volt problémája az élet dolgaival kapcsolatban, vagy azért, mert az én szívemet nyomta valami, amire nem volt gyógyír, csak az ő kedves, megértő szavai. Persze, előfordult olyan is, hogy nem beszélgettünk túlzottan, csak küldözgettünk egymásnak videókat, zenéket, a másikunk pedig lelkesen nézte meg mindet, mert amit én, vagy ő küld, az csak jó lehet.

Nem egyszer kaptunk a fejünkre amiatt, hogy külön bezzeg beszélgetünk, de a banda életébe – kakaotalkos életébe – nem folyunk bele igazán, ez pedig sérelemre ad okot, s míg Jimin beharapott alsó ajakkal elgondolkodott ezen, én csak ciccegtem egyet, megforgatva a szemeimet. Miért, mi van a közös csoportba? Taehyung marhaságai, vagy épp csak Jungkookkal való beszélgetése, azon kívül semmi, mert Namjoon ignorálja őket olyankor, Seokjin már korán alszik, Hoseok meg fogalmam sincs, mit csinál olyankor. Most komolyan ezért…? – Végül is, lényegtelen. A fontos az, hogy mindenki tudta, milyen is a mi barátságunk Jiminnel; törhetetlen acél, egyben gyengéd, és lágy, finom, akár a selyem, de a legerősebb selyem, amit nem szakíthat el semmi, és senki. Mint a fény és a sötétség – egyik sincs a másik nélkül, sokszor mégsem férnek meg egymás mellett, ahogyan sajnos mi sem. Elég sok volt közöttünk a vita, elég sok volt a nézeteltérés, hiszen mind a ketten két külön világnézetet vallunk, míg ő optimista, én pesszimista, vagy inkább realista voltam. Én nem tudtam úgy hozzáállni dolgokhoz, ahogyan ő, és ez viszont is így volt, ez pedig elég számos alkalommal szült közöttünk kaotikus állapotot. Volt már, hogy majdnem két-három hétig nem szóltunk egymáshoz, annyira elhúzódott egy-egy veszekedés, de végül mindig kibékültünk, általában az ő kezdeményezésére – Min Yoongi vagyok, ne várjanak tőlem túl sokat…

Fordult már elő persze, hogy én sétáltam oda a fiatalabbhoz, elmondva, ne haragudjon, és sajnálom, amiért olyan hirtelen voltam vele szemben, egyáltalán nem állt a szándékomban csúnya, durva szavakat vagdalni a fejéhez, olyanokat is, amivel a világban való hitét rengettem meg, nem enyhe módon.

Ilyenek voltunk. Az ellentétek tényleg vonzzák egymást, és a barátságból bizony, lehet szerelem, mindegy, milyen nemű a másik.

Talán pár hónapja jöttem rá, mennyire beleszerettem Jiminbe. Mikor táncolt, énekelt, mikor rám mosolygott, mikor megölelt egy-egy szomorú, kétségbeesettebb napomon, rájöttem, az, amit érzek, már régóta nem a barátsághoz hasonló. Gyengéd érzelmeket tápláltam iránta, még annál is komolyabbakat, olyan voltam akár egy szerelmes tinédzser, emellett… szörnyen féltékeny is.

Ha Jimin nem velem törődött, általában vagy megsértődtem, vagy agresszívan távoztam a helyiségből – akárhol voltunk –, ő pedig értetlenül állt az esemény előtt, hiszen hogyan is érthetné meg a viselkedésemből adódó feszültséget, ha nem ismeri annak miértjét, okát? Nem is hibáztattam érte, de őszintén, miért Taehyung megfogdosta a fenekét poénból, Jimin meg röhögött rajta, és még ki is tolta neki a fenekét, azért az több volt, mint felháborító! Arról nem is beszélve, Jungkook mennyit lóg a nyakán. Már hallom is a maknae idegesítő hangját: „Hyung! Nem jön rám a tavalyi nadrágom, segítesz nekem?” – Én olyankor mindig csak morgok, hogy azért nem megy rád, te szerencsétlen, mert túl sokat jársz gyúrni, és olyan a lábad, mint egy bikáé. Persze, Jiminé is legalább annyira volt izmos, de az más volt, Jiminen tetszett – Jiminen mi nem tetszik…?

Szóval, elég sok feszültség adódott ebből is. Min Yoongi, a mogorva „nagypapa” olyan féltékeny volt, hogy az már lassacskán képes volt elvenni józan eszét, és ítélőképességét – pedig nem voltam én egy buta ember, sőt, aránylag intelligensnek, okosnak gondoltam magam, de mióta érzékeltem, mennyire szeretem Jimint, olyan voltam, mint egy agyhalott.

Tudtam, persze, Jimin mennyire közel állt Jungkookhoz és Taehyunghoz, de akkor is bosszantott, mikor velük aludt, mikor megölelgette őket, mikor puszit adott (!), kibaszott puszit adott Taehyung arcára, amikor az sírt egy tragikus esemény után. Abban az időszakban konkrétan csak vele foglalkozott, és tudom, tudom, tudom, tudom, nem kellene ennyire önzőn viselkednem, de egyszerűen Jimin minden törődését igényeltem, és tisztában voltam vele, neki mennyire fontosak a többiek, mennyire szereti őket is, de… kezdtem úgy érezni, hogy szépen-lassan ugyan, eltávolodunk egymástól, emiatt pedig bepánikoltam. Ha belegondoltam, semmi nem volt már olyan, mint másfél-két évvel ezelőtt. Ritkábban beszéltünk át éjszakákat, ritkán mentünk el kosarazni, ritkán volt mellettem, mikor zenét írtam, és nagyon ritkán szórakoztunk együtt.

Az utóbbi időben már oda sem jött hozzám, hogy menjünk el valahová, mindig Jungkookot kérte, ez pedig majdhogynem összetörte a szívemet. Ezáltal lettem részben olyan, akár egy időzített bomba, ami csak arra várt, mikor tudna kirobbanni, hogy elsöpörjön a világon mindent, ami mocskos, vagy épp bosszantó számára.

Nem egyszerű az élet, főleg, ha egy férfiba, azon belül pedig egy igazi, földre szállt angyalba szerelmes az ember, menthetetlenül.

– ...hyung, figyelsz te rám? – Azonnal Jungkookra kaptam a tekintetemet, aki már csípőre tett kezekkel állt előttem, megemelt szemöldökökkel, hagyva, hogy azok szinte már a homloka közepére fussanak, ezzel is kinyilvánítva nem tetszését a dolog iránt, hogy nem figyeltem rá kellőképpen.

– Most már igen – reflektáltam, eltéve a telefonomat, ránézve, kezdjen neki a mondandójának újra.

– Hihetetlen vagy, sosem figyelsz senkire – szusszantotta, megcsóválva a fejét, mire összeszűkítettem a szemeimet, már szinte vicsorogva, ez pedig megtette a kellő hatását, azonnal belekezdett újra mondandójába: – Szóval, arra gondoltunk a többiekkel, hogy mivel jövőhéten karácsony, és nekünk majdnem az egész be lesz táblázva, megünnepelhetnénk most. Elmennénk moziba, meg bowlingozni, és esetleg vacsizni valamelyik kedvenc büfénkben, tudod, ahová mindig eljártunk régen, csak az utóbbi időben nem volt rá időnk. – Lebiggyesztette a száját, majd vissza pillantott rám. – Szóval? Van kedved?

Felsóhajtottam, visszadöntve hátamat a kanapé háttámlájának, újra kezeim közé véve a telefonomat, hogy játszani kezdjek rajta, ahogyan az imént is tettem azzal. Nem, nem volt kedvem menni sehová, tudom, jót akarnak, és tudom én is, nem lesz túl karácsonyi hangulat a dormunkban, de nekem akkor sem volt semmi energiám kimozdulni. Miért nem értékelik a pihenőket úgy, ahogyan azt kell? Lustálkodással. Mi értelme állandóan csavarogni a szabad óráinkban, ha levegőt venni sincs időnk munka közben? Nem értettem a logikát, és azt hiszem, ezt soha nem is fogom tudni érteni.

– Nem sok kedvem van, igazából. Tudunk karácsonyi hangulatot csinálni itt is, de amúgy meg már elég nagyok vagytok, minek egyáltalán ilyen nagy felhajtást csinálni? Értékeljétek a pihenőidőt ahelyett, hogy még pluszban merítitek magatokat. Majd feldíszítjük a dormot, és megnézünk egy jó filmet, meg mit tudom én, rendelünk valamit. Esetleg pizzát – vontam vállat, belekezdve a játékba.

Jungkook csak megeresztett egy lemondó sóhajt, s mikor futólag rápillantottam, láttam, hogy a fejét is megcsóválta, már-már szomorúan. Persze, kicsit megsajnáltam, de annyira mégsem tudott foglalkoztatni.

– Jó. – Nem mondott semmi mást, csak ennyit, mielőtt itt hagyott volna a nappaliban.

Tényleg nem értettem. Már mindannyian felnőttek voltunk, persze, értem én, szép ünnep a karácsony, én is szerettem még gyermekkoromban, ráadásul szeretem őket megajándékozni, de minek ekkora felhajtás egy ünnep miatt? Minek verjük el a pénzünket ilyesmikre, mikor itthon legalább annyira éreznénk jól magunkat? Nem tudtam érteni, még akkor sem, ha nagyon erősen próbálkoztam.

Nem, nem vagyok én Grincs, szeretem én a karácsonyt, de már felnőttük, vannak fontosabb dolgok is, amivel foglalkoznunk kellene, és az nem az, hogy az aprócska, alig egy napos szünetünkben rohangálással foglalkozzunk. Nem értettem egyet a kimozdulással, s tudtam, a többieknek sem fog tetszeni az elhatározásom, de ha van eszük, legalább egy picike, akkor hallgatni fognak rám.

Nem is érzékeltem, hogy játék közben elaludtam; nagyon ritkán játszottam, talán ez annak az eredménye lehetett, hiszen nem sűrűn fordult elő az, hogy én egész nap a telefonomat bújjam kikapcsolódásképpen, de mint a mellékelt ábra is mutatta, ki tudja meríteni az agyamat ez is.

Szemdörzsölgetve ébredeztem, mélyeket ásítva, megnyújtóztatva elernyedt tagjaimat. Nem volt túl kellemes elaludni a kanapén, de hát, Min Yoongi vagyok, aki bárhol, bármilyen pozícióban képes volt az alvásra, akármilyen objektumon, még akkor is, ha az éppen mozgásban volt. Nem lepődtem meg az elalváson, nem is mondanám, hogy dühített, csak tudtam nagyon jól, hogy éjszaka fent leszek hajnali háromig, négyig, mert ezen a délutánon kialudtam magam rendesen.

Nagy nehezen felültem a kanapén, újabbakat szusszantva, ökölbe szorított kezeim bütykeivel dörzsölgetve meg szememet ismét, hogy valami életet leheljek íriszeimbe, hiába tudtam, hogy ez fizikailag lehetetlen – valamiért ezeket a mozdulatokat minden egyes ébredésnél megismételtem, és ezek után mindig jobban is éreztem magam. – Csak ezután történt, hogy körbe néztem a nappalin, s amint megláttam a dekoratív helyiséget, azonnal kipattantak a szemeim, majd egy pillanatra el is fintorodtam.

Minek ez a giccs?! Hát eszem, faszom megáll!

A nappali falának felső szegélyére végig volt fogatva egy műfenyő-szerű girland, azokra pedig égősorok voltak felfüggesztve – pirosan, kéken, sárgán és fehéren világítottak, volt, mikor egyszerre, volt, mikor felváltva, kiégetve a retinámat is –, s a girlandokról lógtak lefelé a díszek. Volt rajta mindenféle: hóember, mikulás, pici, üveg karácsonyfa, szaloncukor, minden olyan butaság, ami szerintem nekünk már nem való. Ráadásul a tévé körül is égősor függött, mindenhol ez a hihetetlen csicsás, giccses dísz figyelt, arról nem is beszélve, hogy félhomály uralkodott a szobában, így majdnem mindegyik égő irritálta a szemeimet. – Azt hittem, eldurran az agyam. Mikor arra gondoltam, tarthatunk előkarácsonyt itthon is, nem épp a lakás meggyalázására, rondítására gondoltam – már épp kezdtem volna hangosan szitkozódni, mikor meghallottam, hogy valaki csörömpöl a konyhában.

Agresszíven pattantam fel a kanapéról, s csak ekkor láttam meg azt a pulcsit, amivel be voltam takarva: egy rénszarvasos pulóver volt. Zöld volt az egész, azon pedig egy cuki, mosolygós rénszarvas, és mit ad Isten, még világított pirosan az orra is! – A szemem tikkelt egyet, ajkaim sarka megrándult, és a pulóvert szorongatva a kezemben trappoltam a konyha felé, hogy számon kérjem, mi ez az egész szarság! Én kurvára, de kurvára nem erre gondoltam, azonban, ahogy beléptem a konyha ajtón, dühösen, idegesen, és megláttam, hogy Jimin egyedül áll bent, a torkomra égett minden szó.

– Jó reggelt! – kuncogta, felém fordulva.

Az első, amit kiszúrtam, az a pulcsija volt: ugyan olyan, mint amivel én voltam betakargatva. Rögtön megráztam a fejemet, értetlenül nézve a fiatalabbra, és a díszített konyhára. Habár, annyira nem volt vészes, mint a nappali, azért ez is hagyott némi kívánnivalót maga után… – Tele volt hópehely, és kis karácsonyfa matricával minden szekrény, emellett, a falhoz felfüggesztett szekrénysor alatt ugyan olyan égősor díszelgett, mint ami a nappaliban.

– Jimin, mi a tököm ez a kivilágítás? Az egész város nem fogyaszt annyi áramot, mint ez a dorm! – mondtam, összeszűkített szemekkel. – Tuti Taehyung, és Jungkook műve, de most megölöm őket, esküszöm! Ráadásul mi ez a pulcsi?! Hát gusztustalan, én sosem vennék fel ilyet! – mutogattam hisztérikusan Jiminnek a pulóvert. – Eszem megáll, tuti az ő művük, és most megy… – Torkomra akadt a szó, mikor megláttam, hogy Jimin elszomorodott egy szekundum alatt, majd megeresztett egy apró sóhajt, megadóan csóválva meg a fejét. – Mi van? – Képtelen voltam kedvesebben kérdezni, pedig tudtam nagyon jól, mennyire fog rosszul esni számára ez a hangsúly, mégsem tudtam ezzel törődni; túl ideges voltam az ébredésem után észrevett giccs miatt.

– Nincsenek itthon.

– Hát akkor hol vannak? – horkantottam fel, felhúzva felső ajkamat, megforgatva még a szemeimet is, ledobva a pulóvert a padlóra.

– Mindenki elment moziba, és megünnepelni a karácsonyt, mert nem lesz rá időnk. Miután elaludtál, arról beszélt mindenki, mennyire szeretnének elmenni, de téged sem akarnak itthon hagyni – eresztett meg egy szomorú sóhajt, miközben a pult felé fordult –, így azt mondtam, én itthon maradok veled, feldíszítem a lakást, megnézek veled egy filmet, és karácsonyozunk együtt. Úgyis régen volt már közös programunk. Bocs, ha undorító lett – mondta halkan.

Nem, nem sértettséget véltem felfedezni a hangjában, hanem a szomorúságot, a megbántottságot, miszerint ő próbált megtenni mindent annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat, és a többiek is, én meg idejöttem hozzá pattogni, morogni, számon kérve őt, mi ez az egész szar. – Rögtön belemarkolt a fájdalom a mellkasomba. Leblokkoltam, képtelen voltam megmozdulni, vagy beszélni, hiába nyitottam el ajkaimat egymástól.

Szörnyű érzés fájdalmat okozni annak, akit mindennél jobban szeretsz…

– Tudom, kinőttünk belőle, de tessék – fordult felém egy bögre forró, főzött kakaóval, aminek a habja ott díszelgett az ital tetején. Gombócot éreztem a torkomban.

– Jimin… én nem úgy gondoltam, én csak… – Nem mondott semmit, a kezembe nyomta a bögrét, majd azzal a lendülettel elsétált mellettem, a nappaliba igyekezve. Hallottam, ahogy a kanapéra ült, majd el is feküdt rajta, s hallottam azt a mély, fáradt sóhajt, amit hallatott bánatában.

Megint elcsesztem, pedig ő csak örömet akart szerezni nekem, és a többieknek is.

Annyira tudtam magam utálni ilyenkor.

Mély, fáradt sóhajjal tettem le a bögrémet a pultra, majd hajoltam le az előbb ledobott pulcsihoz, és habár ajakhúzva ugyan, de gyorsan magamra öltöttem azt, egy hangos szuszantás mellett, s mikor sikerült magamon megigazítanom, egy halvány mosollyal kaptam fel a két bögrét a pultról, hogy elindulhassak Jiminhez.

Bent feküdt a kanapén, teljesen elanyátlanodva, még láttam is az égősor megvilágítása által, hogy pár könnycseppet is elmorzsolt, amibe a szívem is belesajdult. Ő lenne az utolsó ember, akit ennyire megsértenék lelkileg. Borzalmasan éreztem magam.

Vontatottam ugyan, de lassan odatipegtem hozzá, majd letettem a két bögrét a dohányzóasztalra, ezután pedig leguggoltam egyenesen Jimin arcához úgy, hogy az én tekintetem pont egy vonalban legyen az övével. Először el akart fordulni, de én gyorsan megszólaltam, hogy ne tegye ezt:

– Tényleg sajnálom, hogy úgy kifakadtam. Szerintem az egész karácsony túlzás, mindenki túlzásba viszi, persze, szép ünnep, de… – A szavamba vágott.

– Jó, értem. Nem kell elmondanod, milyen kis hülye vagyok, vágom. – Beharaptam az aló ajkamat, folytatva, amit elkezdtem:

– De felesleges ennyi giccs. Én azt hittem, hogy Jungkook annyira megsértődött, hogy bosszú szempontjából direkt kivilágíttatta az egész lakást, hátha az idegeimre menne. Nem tudtam, hogy ezt egyedül te csináltad. Ne haragudj rám, nem akartam ennyire kibukni előtted, én őszintén örülök ennek, és nagyon kedves, aranyos tőled, hogy mindenkinek a kedvére szerettél volna tenni. Tényleg sajnálom, értékelem a fáradozásodat, és hidd el, te lennél a legutolsó ember, akinek szánt szándékkal okoznék fájdalmat – mondtam halkan, miközben a hajába simítottam ujjaimat, megcirógatva tincseit, ujjam közé véve egyet-egyet, hogy eljátszadozhassak velük.

– Nekem akkor is rosszul esett az egész. Tudod milyen nehéz volt majdnem a plafonra felfüggeszteni azokat? A végére annyira fájtak a karjaim, hogy azt hittem, meggebedek! Rosszul esik, és kész, ráadásul az is, hogy mindenkivel úgy viselkedsz, mint egy bunkó, mogorva vén ember – suttogta, lesütött szemekkel.

– Ne haragudj rám – néztem rá könyörgően, arcára simítva a tenyeremet, finoman végighúzva azt pirospozsgás arcán, ami valószínűleg a pityergés miatt lett olyan vörös, akár a frissen nyíló pipacs.

Tényleg rosszul éreztem magam a történtek miatt, és fogalmam sem volt, hogyan tudnám ezt rendbe hozni. Nem volt ötletem sem, mivel tudtam volna könnyíteni a lelkén, és elhitetni vele, hogy tényleg örülök én ennek, de csak azért, mert ő csinálta. Mert amit ő csinál, az mindig más, mindig jobb, mindig… kedvemre való, még akkor is, ha alapjáraton utálnám azt.

– Mindegy. – El akart fordulni, én azonban nem hagytam, hogy ezt megtegye. Kezeimet vállára tapasztottam, kétségbeesetten tartva őt magam előtt, mintha attól féltem volna, hogy ezzel a húzásommal végleg elvágom őt magam mellől.

– Jimin, tényleg nagyon sajnálom, nem akartam, hidd el! Tényleg sajnálom, én csak… ah! Higgy nekem! Nem akartalak megbántani, te lennél a legutolsó, akivel ezt megtenném, mert… mert… – Elakadt a szavam, csak egy nyöszörgés hagyta el a számat, ő pedig kíváncsian csillogó szemekkel nézett rám, megemelve szemöldökeit, érdeklődve várva, mi fogja elhagyni az ajkaimat, de pár minutum után megunta a várakozást.

– Mert? – sejtelmesen nyújtotta el a magánhangzót a szóban, ami belőlem egy megrökönyödött nyögést váltott ki.

– Mert én szeretlek téged – nyögtem ki nagy nehezen, akár egy tinédzser kisfiú, s habár, szerettem volna többet mondani, egyszerűen nem ment, képtelen voltam rá. Csak néztem Jimin meglepett, döbbent arcát, és figyeltem, ahogyan lassan megtámaszkodik a kanapén, és felül, értetlenül vizslatva engem íriszeivel.

– Szeretsz? – kérdezte, hatalmas szemekkel, sűrűn pislogva rám, mintha épp az évszázad viccét lőttem volna el, pedig erről szó sem volt, én őszintén gondoltam, amit, őszintén érzem, amit, csak nem így terveztem neki bevallani, nem felkészületlenül, hirtelen, egy meggondolatlan esemény után.

Nem is terveztem neki elmondani, igazából, azt hiszem.

– Igen, már elég régóta. Sajnálom – sóhajtottam, tarkómra vezetve ujjaimat, hogy megborzolhassam tincseimet, oldalra nézve, zavartan; legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

Halálosan megbántottam őt, aztán meggondolatlanul még szerelmet is vallottam neki – ezek után én biztos, hogy fejbe rúgnám azt, aki elkövette ezeket ellenem, és ott hagynám egymagában. Tudtam, Jimin ezt nem tenné, én mégis rettegtem a reakciójától.

Egyedül ő volt képes intenzív emóciókat kiváltani belőlem, senki más.

– Ne sajnáld. – Szavára felkaptam a fejemet, de ezután már csak azt vettem észre, hogy leszállt a kanapéról, hogy előttem ülhessen a földön, majd széles mosollyal rám nézett, mintha a megkönnyebbültség sugárzott volna belőle. – Azért maradtam ma itthon, hogy egy fontos dolgot tudjak neked elmondani, nyugodt, idilli környezetben, bár, semmi sem alakult úgy, ahogyan én azt elgondoltam… – Szavába vágtam.

– Várj, hogy miről karattyolsz? – kérdeztem értetlenül, már-már félve, kissé hátrább húzódva, mikor arcával közeledett az enyémhez.

Szerelmes voltam, de a büdös életben nem képzeltem el, hogy megcsókoljon, és szégyen, ciki, vagy sem, de féltem tőle, mint a tűztől. Soha nem csókolóztam egy férfival sem, ennek a közeledésnek pedig nagyon „csók szaga” volt, aminek hatására bepánikoltam. Olyannyira faroltam hátrafelé, hogy kicsit meg is buktam, s ha gyorsan nem támasztom meg a testemet a karjaimmal, biztos, hogy teljesen hátraestem volna. Kitágult szemekkel néztem Jimint, ahogy egyre inkább közeledett felém, behunyt szempillákkal, és ennek hatására pár pillanat után még a szemeimet is összeszorítottam, hatalmasat nyelve.

– Szeretlek, Yoongi. – Szemeim kipattantak, döbbenten nézve a másikra, aki egyre közelebb, és közelebb került hozzám.

– V-várj, Jimin, én… tényleg szeretlek, de… de úgy érzem, büdös a szám, vagyis… zavarba hozol bakker, ne gyere közelebb! Én ezt nem így képzeltem el… miket beszélek? El sem képzeltem. Jimin! Könyörgöm! – nyüszítettem kétségbeesetten, ugyanis úgy nézett rám, mint egy ragadozó, aki prédáját kerítette csapdába. Soha nem láttam még ilyennek őt, éppen ezért rémisztett meg.

Ezután tapasztotta össze ajkait az enyémekkel, egyáltalán nem foglalkozva félelmemmel, kétségbeesésemmel, majdhogynem teljesen rám dőlve, de sikeresen meg tudtam magunkat tartani a kezeim támasztásával, és hatalmas, tányérméretű szemekkel néztem magam elé, mikor a puha, édes ajkai az enyémekkel forrtak össze, s eközben még a nyakamat is teljesen átkarolta, testével az enyémhez préselődve.

Azt hiszem, mától semmi kifogásom nem lesz a karácsonyt illetően.