Keserédes - SeungDoong

Cím: Keserédes

Alkotó: Nana 

Hossz: one-shot

Besorolás: +12
Párosítás: Thunder/Cheondung (Park Sanghyun) & Seungho (Yang Seungho) [MBLAQ]

Műfaj: romantikus, bandfic

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Nem tudok sok mindent írni, mert elég rövid, sok minden nem történik benne, de abban az "időben" játszódik, mikor Cheondung és Joon kilépését nyilvánosságra hozták. 

Hozzáfűzés: MBLAQ ficit nem sűrűn írok, pedig nagyon szeretem őket. :'( Igazából, ennek az az oka, hogy ők voltak a kedvenceim - Cheondunggal az élen -, és nekem nagyon, nagyon, nagyon fájt, hogy kilépett a két fiú. :c
Habár, tudom, nem híres banda, nem is hiszem, hogy túl sokan olvasnátok, de mindig akartam egy SeungDoong ficit írni, és hát... jó későn, de meg is tettem. :)
Remélem, tetszeni fog annak, aki olvassa! <3
Jó olvasást! <3

Seungho

Mély sóhajjal figyeltem őt, amint a kanapén ücsörgött bágyadtan, teljesen lesújtva, halk szusszantásokat hallatva. Rossz volt így látnom, a szívem szakadt meg, noha haragudtam rá, de próbáltam megérteni, hogy nem azért teszi/teszik ezt, hogy nekünk rosszabb legyen, tudtam nagyon jól, hogy a saját álmait szerette volna megvalósítani, és mióta debütáltunk, azóta áradozik, mennyire szeretne egyszer szólózni, szólóban sikereket érni el, és… itt ez nem valósult meg. Ha jobban belegondoltam, talán kicsit el lett nyomva, nem énekelt túl sokat, csak eleinte a rap részekben, de ott sem érvényesülhetett igazán. Megértettem a döntését, de nagyon nehéz volt elfogadnom, főleg azért, mert szerettem, jobban, mint bárki mást.

Mikor felemelte csillogó íriszeit, elmosolyodtam, hiszen akármennyit férfiasodott, erősödött az utóbbi időkben, a tekintete még mindig olyan ártatlan, gyermekies volt, mint amikor debütáltunk. Emlékeztem, Changsun mennyiszer segített rajta, és én mindig figyeltem, ahogy próbál mindent megmutatni, megtanítani neki. Szerettem volna én is odaállni, felváltani őt, de… nem mertem. Annyira édesnek, ártatlannak, kedvesnek és aranyosnak láttam őt, hogy egyszerűen nem mertem megközelíteni sem, mert féltem, hogy azonnal bepiszkítom az angyali lelkét.

Fontos volt nekem, ezért is szakadt meg a szívem, hogy elhagy minket, külön útra lép, többé nem fogjuk hallani a gonoszkodó vicceit, nem fog pufogni, morgolódni, nem fog veszekedni Cheolyonggal a legkisebb angol tudása miatt.

Hiányozni fog, jobban, mint bárki eddigi életem során.

– Én tényleg rossz ember vagyok, hyung? – kérdezte, nagyokat nyelve, mire hirtelen megráztam a fejem, ugyanis eléggé elkalandoztak a gondolataim az ajtófélfában állva, és csak nehezen tudtam visszanézni rá, koncentrálni arra, amit mondott, de miután ez sikerült, hüledezve néztem a szemeibe, hatalmasakat pislogva.

– Mi? Miért lennél rossz ember? – léptem hozzá közelebb, kissé aggódva, ugyanis nagyon ritkán láttam ennyire elszomorodottan; pozitív személyiség volt, amellett elég erős is lélekben.

– Byunghee hyung azt mondta… szörnyű ember vagyok – bukott ki ajkain, egy csalódott sóhaj kíséretében, miközben beharapta szépen ívelt alsó ajkát, és lassú mozdulatokkal kezdte azt rágcsálni, harapdálni, idegesen, teljesen elanyátlanodva.

Általában én voltam az, aki tanácsokkal látta el őt, vagy a többieket, de jelen esetben alig jutott eszembe valami, hiszen én csak annyit tudtam, hogy támogatom őt, a saját útját, és… azután is szeretni fogom, ha elment már, és maga járja azt, amit kijelölt neki a sors, de ez túl elcsépelt lenne, és biztosan nem ezt várná, hisz a kérdése sem ilyesmiről szólt. Leblokkoltam, tanácstalan voltam.

Mélyet sóhajtva lépkedtem a kanapéhoz, majd helyet is foglaltam rajta, pont mellette, miközben a hátára csúsztattam az ujjaimat, finoman megsimogatva a felületet, gondoskodóan, óvóan. Rögtön rám nézett, keserűen, csalódottan.

– Én tudtam, hogy dühösek lesztek, de… nem vagyok hazug, sem áruló! Én csak… szeretném azt csinálni, amit szeretek! Miért bűn ez? Miért nem tudja megérteni? – kérdezte, teljesen elkeseredetten, mire elmosolyodtam, majd átfűztem a hátán a karomat, a vállán pihentetve meg a kézfejemet, szorosan a saját testemhez húzva, amit egy apró, halk szusszantással nyugtázott. Feje az alkaromon pihent, és úgy bújt hozzám, akár egy kis macska. Habár, ő sokkal magasabb volt nálam, a válla is szélesebb volt, szóval, lehet, hogy kicsit viccesen néztünk így ki, de ő ilyen volt; kellett neki a törődés, a gondoskodás. Persze, nem mindig, és nem mindig ilyen nyálasan, de tudtam, hogy kell rá az odafigyelés, éppen ezért aggódom, hogy másfelé veti majd a sors; nem fogok tudni odafigyelni rá, nem fogom tudni óvni, vigyázni őt, és… ez talán jobban megijesztett, mint maga a tudat, miszerint elhagy minket.

– Nem vagy hazug, sem áruló, Sanghyun, csak szeretnéd azt csinálni, amit szeretnél. Ne foglalkozz Byungheevel, idővel megenyhül, csak haragszik rád a döntésed miatt, de ettől függetlenül nem utál, és te sem vagy szörnyű ember. Véget ért a szerződés, te úgy döntöttél, tovább állsz, valamilyen szinten a kiadó is hibás, ha nem azt hozta, amit te elvártál volna – mondtam, lehajtva a fejemet, hogy láthassam az arcát. Felemelte tekintetét, egyenesen az enyémbe fúrva a sajátját.

– Te nem haragszol rám? – tette fel a kérdését némi hezitálással. Elhümmögtem magam, magam elé nézve, nem tudva, mit is kellene erre valójában felelnem, ugyanis de, haragudtam rá, viszont nem amiatt, ahogyan ő gondolja, teljes más ok vezérelt a minimális szintű haraghoz, de fogalmam sem volt róla, hogyan kellene ezt neki elmagyaráznom.

Mit mondjak? Igen, haragszom, mert túlságosan megszerettelek? Haragszom, mert rólad ábrándozom állandóan? Haragszom, mert karácsonykor szerettem volna neked végre szerelmet vallani? Haragszom, mert elhagysz engem? Haragszom, mert lehet, soha többé nem lesz alkalmam vallani, soha többé nem fogom tudni kiönteni a szívem, soha többé nem fogok esélyt látni arra, hogy valaha is tudni fogod, mennyire is fontos voltál nekem? – Érdekesen hangzana, ha ezeket, vagy ezekhez hasonlóakat mondanék neki, talán egy életre elijeszteném, de… igazából, ha jobban belegondolok a helyzetbe, jobb előbb, mint soha. Végül is, hamarosan elhagyja a csapatot ő is, Changsun is, mitől lenne félnivalóm? Talán… jobb lenne, ha elmondanám neki, jobb lenne, ha tisztáznám vele kapcsolatban az érzéseimet, jobb lenne, ha mindenről tudomást szerezne, és nem azért, hogy maradjon, mert ezt már nem tudnám megváltoztatni, ráadásul az lelki zsarolás lenne, az pedig nem kenyerem. Azért lenne jó a tudtára hoznom, mit érzek és gondolok, mert ez lehet, hogy tökéletes, gyengéd pillanat hozzá.

Cheolyong a szobájában van, azt hiszem, fancafézik, Changsun a kiadónál van, Byunghee pedig elviharzott, miután összeveszett Sanghyunnal, így lehet, most kellene színt vallanom, mert talán később már túl késő lesz, és a végén oda lyukadok ki, hogy soha nem tudtam kifejteni, mennyit is jelentett ő valójában.

Ehhez viszont össze kellett szednem a gondolataimat, ami egyáltalán nem volt egyszerű; egy férfinak készülök szerelmet vallani, olyasvalakinek, akivel már idestova öt éve együtt dolgozom, megosztottunk egymással fájó, boldog emlékeket egyaránt, szinte olyanok voltunk, akár két testvér, és tudom, valószínűleg tartanánk a kapcsolatot később is. Nem volt egyszerű, nagyon nehéznek bizonyult ez a feladat, de könnyíteni akartam a szívemen, el akartam mondani, mennyire sajnálom, hogy a koncertünk után véget ér minden, hiszen… talán akkor kezdődhetett volna el az, amire mindig is vágytam – persze, az ő beleegyezésével.

– Seungho hyung? – emelte meg szemöldökeit kérdőn, mire azonnal visszanéztem rá, elmosolyodva.

– Tudod – vettem erőt magamon, egy mély sóhaj mellett –, igen, haragszom rád. Nem azért, mert teljesíted az álmaidat, hiszen tudod, hogy én még az ország másik végéből, a világűrből is támogatnálak téged. Nem értek egyet Byungheeval, én nem haragszom rád azért, mert kilépsz – mondtam ki a fájó szót, egy gombóccal a torkomban.

– Akkor miért haragszol? Nem értem – motyogta, összevont szemöldökkel, kicit össze is zavarodva, mire a vöröses hajába vezettem ujjaimat, megcirógatva, simogatva a tincseit, elmélázva egy kicsit. – Hyung?

– Tudod… én csak azért haragszom rád, mert engem itt hagysz – mondtam halkan, némi hezitálással, félelemmel a hangomban, de ahogy elnéztem az arckifejezését, nem jutott el a tudatáig, miért is mondhattam ezt.

– Nem nagyon értem – köszörülte meg a torkát –, kifejtenéd nekem? – Aprócskát bólintottam, hatalmasat, mélyet szusszantva, lehunyva egy pillanatra a szemhéjaimat, hogy megpróbáljam rendezni magamban a gondolatokat, de egyre nehezebb volt. A szívem heves kalimpálásba kezdett, már-már kezdtem attól félni, hogy menten megáll, és nem segített a helyzetemen a hatalmas gombóc a torkomban, ami folyamatosan nőtt, mintha meg akarna fojtani, kiszorítani belőlem az élet aprócska szikráját is.

Hosszú percekig nem szólaltam meg, Sanghyun pedig kivárta az időt, feszülten ült mellettem, lélegzet visszafojtva, árgus szemekkel mustrálgatva arcomat, értetlenül, ragyogó szemekkel várva, mégis mivel hozakodok elő.

– Rendben – szuszogtam, megint lehunyva szemeimet, majd rögtön ránéztem, egyenesen az ő íriszeibe vájva a sajátomat –, őszinte leszek hozzád, Sanghyun. – Folytatni akartam, de a torkomra égtek a szavak. Képtelen voltam tovább beszélni, ő pedig már összepréselte az ajkait az idegességtől.

– Bökd már ki! – nyüszítette, toporzékolva kicsit a lábaival.

– Jó-jó! Jó! – mondtam, megemelve karjaimat, magam elé húzva a tenyereimet, védekezőn, kissé ijedten is, hiszen teljesen a gondolataimba révedtem, ő pedig úgy szakított ki onnan, mint a hatalmas mennydörgés, ami majdhogynem a fülem mellől szólt. – T-tudod… hol is kezdjem? – fűztem ujjaimat tincseimbe, egymásnak szorítva mindkét ajkamat.

– Az elején. Mondd már, nem bírom ezt a feszültséget! – dobbantott a lábával, mire hirtelen, hatalmas, nagy szemekkel néztem rá, meglepetten pislantva, ugyanis ritkán volt ilyen megmozdulása, elég nyugodt vérmérséklettel rendelkezett.

– Sanghyun, én… – Az ajtó hirtelen nyitódott, majd csapódott be, mi ketten pedig azonnal összerezzentünk, hiszen túl hangos volt a falap csapkolódásának hangja. Ciki, vagy sem, de ebben a nyugodt, mégis feszült pillanatban elég félelmetes volt a hangoskodás, ami valakinek az érkeztével járt. Azonnal a nappali ajtajának irányába néztünk, és amint megláttuk Byungheet, végleg beállt közénk a néma csend, ami már annyira nyugtalan volt, hogy azt szinte vágni lehetett közöttünk.

Ő nem mondott semmit; lenézően stírölte Sanghyunt, majd hosszosan, dühtől szuszogva indult a szobájába, miközben levetette magáról a kabátját. Azonnal a mellettem ülőre néztem, aki lehorgasztotta a fejét, elszomorodva, egy fáradt, harsány nyögést engedve ki ajkainak résén át.

Gyűlöltem őt így látni.

– Sanghyun. – Fejét lassan felemelte, de nem annyira, amennyire én szerettem volna, így valamelyest félve ugyan, de az álla alá nyúltam, majd ujjaimmal emeltem meg azt, felemelve ezáltal a fejét, hogy a szemeimbe nézzen. – Ne törődj vele, rendben? Meg fog békélni, hidd el nekem – húztam mosolyra az ajkaimat.

– Én nem akartam ezt. Én nem hittem volna, hogy ekkora bajt csinálok, én szeretlek titeket, hyung, hidd el, de… nem tudok kibontakozni, én… – Elengedtem állát, és mutatóujjamat ajkaira tapasztottam, hogy elcsendesíthessem.

– Tudom, én tudom, Doongie. – A becenév hallatán elmosolyodott, s mikor megláttam, hogy gyülekeznek szemeiben a könnyek, nyeltem egy nagyot; sosem voltam túl tökös legény, de most annak kellett lennem.

– Hyung? – kérdezte halkan, nyelve egyet.

Nem válaszoltam; válaszadás helyett az ajkaimat az övéire tapasztottam, bezárva a köztünk lévő távolságot, kiszorítva ajkaink közül minden levegőt, amit csak lehetett. Láttam, hogy kikerekedtek a szemei, szabályosan tányérméretűre nőttek, miközben gyengéden a jobb arcfelére csúsztattam tenyeremet, jobban magamhoz húzva őt. Finoman, lágyan csókolgattam ajkait, és egy idő után le is hunytam a szemeimet.

Nem mélyítettem el a csókot, nem mertem megtenni, így is féltem, mit fog tenni a kezdetleges sokk után; csak élveztem a puha, mézédes ajkakat, és ha el is utasít, ha azt is mondja, ő nem érez irántam semmit, legalább egy csókot lophattam tőle. Egy csókot, amire mindig vágytam, ami után mindig epekedtem, és én nem voltam mohó, nekem ennyi is elég lett volna.

Épp elhúzódtam volna tőle, félig lesütött szempillákkal, mikor hirtelen az ajkaim után kapott, hevesen, követelőzően, lehunyva a szemhéjait. Megdöbbentem, nem is akármennyire, főleg a hévtől, amivel a testemnek préselődött, eldöntve engem a bőrrel bevont díványon. – Soha nem hittem volna, hogy viszont fog csókolni… meglepett, de pár szekundum után, mihelyst sikerült magamhoz térnem a kezdetleges sokkból, ami elborított az elmémet, a csókba mosolyodtam, és átölelve a nyakát, jobban szorítottam magamhoz a testét.

Nem volt túl boldog a csók, inkább keserédesként írnám le; az elsőt sokkal romantikusabbnak képzeltem el, de így is csodálatos volt, hiszen minden érzelem benne volt, minden, ami emberré tett minket, s talán még több is annál. Nem mondanám tökéletesnek, de érzéki volt, szenvedélyes, boldog, és egyben szomorú, magányos, elhagyatott.

Idilli pillanat, ami egyszerre volt szívszorító, könnyfakasztó, kétségbeesett, és mellette örömteli, mámorító, fantasztikus.

– Hyung… – Halkan pihegett a levegő hiánytól. Megemeltem a szemöldökeimet, vöröses tincseivel játszadozva, amik a tarkóján helyezkedtek el. – Én… én is haragszom magamra egy kicsit, amiért elmegyek – mondta, elcsukló hangján, mire elmosolyodtam, keserűségtől csillogó szemekkel. – De tudod, tudunk majd találkozni, sűrűn, és… és ha kell, minden szabadidőmet veled töltöm majd, hogy ne… – Elvettem kezemet a tarkóján lévő tincseitől, és mutatóujjamat mutatva, újra az ajkaira helyeztem azokat, szelíd, gyöngéd ajakgörbületre húzva dús számat.

– Nem kell többet mondanod. Szeretlek, Sanghyun.