Not so fairytale - VKook (25/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, vér

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Jungkook

Beszippantom illatát, folyamatosan azon kattogva, hogy mit kéne most tennem. Egyszerűen nem jut semmi az eszembe, egészen addig, míg egy fémet meg nem látok megcsillanni, jobbam mondva egy kést, amivel talán a másik hasát metszhették meg, hogy kiszedjék onnan a közös gyerekünket. Ekkor jut eszembe az a szándékom, hogy át akartam őt változtatni.

Ahogy erre ráeszmélek, azonnal lepillantok rá, majd több sem kell, hogy minden gond nélkül ugorjak egyet a vének házához, hogy megkeressem azt a tőrt, amivel át tudom őt változtatni. Nem érdekelnek a következmények, nem érdekelnek a vének. Engem csak az érdekel, hogy megpróbáljam a másikat átváltoztatni. Ez az egyetlen és utolsó lehetőségem is. Igaz, hogy ehhez meg kell ölnöm a szerelmemet, de ha belegondolok, nincs már vesztenivalóm. Amint megtalálom a hatalmas teremben azt a bizonyos tőrt, azonnal visszaugrom a másikhoz, magasról szarva a határaim feszegetésére. Én akarom őt, meg akarom menteni, ezért mindent kockára kell tennem. Amint a karjaimba veszem a másik erőtlen testét, egy pillantást vetek alvó arcára, mígnem kiviszem őt ahhoz a tóhoz, ahol egyes tündérek megszületnek.

Igen, vannak olyan kiváltságosok, akik a tó által kezdhetik meg a tündérlétüket és vannak azok a tündérek, akik tündérektől születnek meg. Az utóbbiak a leggyakoribbak, hiszen a tó nem adja meg minden jöttmentnek, hogy tündérré válhasson és örök életet nyerhessen. Nem! Ez csak is a kiváltságosok érdeme. Az, hogy Taehyung az-e, azt nem tudom, de bízom benne. Szeretném, ha az lenne. Amint elfektetem a puha fűben, újra végig simítok gyönyörű arcán, majd ahogy lehajolok hozzá, újabb csókot lehelek ajkaira.

– Örökre emlékezni fogok rád, arra, hogy milyen ember voltál – suttogom édes ajkaira, mígnem az aranymarkolatú tőrt a szíve fölé szegezem, majd egy halk sóhajjal lesújtok vele, átdöfve ezáltal a másik még gyengén, de dobogó szívét.

Hallom, ahogy egy utolsó légvétel hagyja el száját, ezáltal az én arcomon végig gördülnek hatalmas gyémántcseppjeim, amik ahogy az államon állapodnak meg, lecsöppennek a másik bőrére. Nem szokásom sírni, sőt, nem is tudom, hogy mikor sírtam utoljára. Több ezer éve volt talán az utolsó, már nem is igazán emlékszem, de az biztos, hogy Taehyung halála és hiánya, maga a Pokol, noha nem vagyok vallásos, de el tudom képzelni azt a helyet, amit az emberek emlegetnek. Ez valami hasonló lehet.

Amint kihúzom a vérétől vörös fémet a mellkasából, azt magam mellé dobva, a másikra fogok, hogy óvatosan helyezzem őt a tóba, ami gyengéden öleli őt körbe, vérét elmosva, mintha csak ettől az emberi mivoltától próbálná megtisztítani őt. Végül, mikor testét elnyeli a tó vize, érzem, ahogy a halk zokogás úgy csap elő belőlem, mint egy hirtelen zivatar egy meleg nyári napon.

Tombolnak bennem az érzések, elmémet és mellkasomat a mennydörgő fájdalom borítja el, ami könnyeim hullajtásában fakad ki, főleg akkor, amikor a tó nem hajlandó őt visszaadni nekem. Ezzel már tudom, hogy talán ő sem alkalmas arra, hogy tündér legyen. Ha ez így van, akkor én sem vagyok már alkalmas arra, hogy éljek.

Taehyung

Nem tudom, mire ébredtem. Minden tompa volt, furcsa, és… idegen. Egy tóban ültem, reszketett a testem, és nyöszörögve öleltem át saját testemet a karjaimmal, miközben riadtan, ijedten néztem körbe, valami ismerős után kutatva, de hiába néztem magam elé, nem láttam semmit, amit be tudtam volna határolni. A fák körülöttem a magasba nyúltak, hatalmas lombkoronájuk az eget verte, a szellő lágyan fújt; hátamon végig futott a hideg, és nyöszörögve hajtottam le a fejemet, vacogva.

Fogalmam sincs, meddig ültem így, de egy idő után halk nyögés mellett álltam talpra, s indultam ki a tóból. Még hűvösebb volt a levegő; ugyan a szellő lágyan cirógatta a testem meztelen porcikáit, nekem az a lágy simítás éles tű szúrásokkal értek fel, még annál is szörnyűbbnek éltem meg.

Nem tudtam, hol lehetek, fogalmam sem volt róla, hol vagyok, csak… egy halk sírásra lettem figyelmes, mikor talpam már a vízpart szélét érte. Nem tudtam, honnan jöhet, így lassan indultam meg a vaksötétben, egyenesen a síró hang irányába – nem is tudom, miért tettem így, talán… valahonnan ismerős volt a hang, talán valahonnan ismertem.

Lábaimmal igyekeztem gyorsan szelni a szakaszokat, s megálltam, mihelyst megláttam egy férfit ülni a fűben, aki átkarolta a lábait, s a térdére hajtott fejjel engedte útnak könnyeit, amik lágyan csordogáltak le teste egyé-egy pontján.

– M-miért sírsz? – kérdeztem halkan, mire az idegen felemelte a fejét, vehemensen, határozottan, minek hatására ijedten estem hátra, egyenesen a fenekemre huppanva. Túl hirtelen ért a reakciója, nem számítottam erre, így elkerülhetetlen volt az, hogy a földnek ütközzek.

Tekintetével egész testemet végig mérte, hatalmas, nagyra nőtt szemekkel, majd mihelyst az arcomhoz értek íriszei, elérzékenyült egy pillanatra, és a tekintete boldoggá, örömtelivé vált, miközben közeledett felém.

– Taehyung… Istenem, Taehyung! – Azonnal rám vetődött, s karjaiba zárta vékony, egyelőre még gyönge testemet, mitől megrémültem, és a vállaira, mellkasára tapasztottam az ujjaimat, ijedten, remegő ajkakkal. – Annyira féltem, hogy meghalsz, annyira… de tudtam, tudtam, tudtam, hogy nem fogsz meghalni, tudtam, hogy elég erős a szerelmünk – súgta, majd nem is törődve azzal, mennyire meg voltam rémülve, kéz kezébe fogta arcomat, és húzott ajkaira.

Szája lágyan simította az enyémet, s hirtelen akartam magamtól ellökni, de abban a pillanatban… mintha emlékek hadai törtek volna rám. Apró képek, mozzanatok, amiket ugyan nem tudtam még hová tenni, nem tudtam még őket feldolgozni, de… megdobbant a szívem. Mintha egy űr lenne bennem kitöltve, ami eddig csak tátongott az ürességtől.

– É-én… én emlékszem rád, de… nagyon kevés dologra. Én… nem emlékszem sok mindenre – súgtam, a fejemre tapasztva az ujjaimat, próbálva hátrébb mászni.

– Ez normális – simított a hajamba, halkan szipogva. – Majd eszedbe jutnak. Ez… teljesen normális – döntötte homlokát az enyémnek, szorosabban ölelve magához.

– Fázok… és zavart vagyok. Fáj a fejem… rosszul vagyok – sutyorogtam, reszkető testtel.

Túl sok volt az emlékkép, ami hirtelen tódult a fejembe.

Jungkook

– Oh... – nézek végig rajta, ahogy igazándiból most tudatosul bennem, hogy anyaszült meztelen a másik.

A hirtelen örömömben észre sem vettem, nem is figyeltem, hogy ő így lépett újra az élők sorába. Tekintetem azonnal végig kúszik tökéletes alakján, mígnem megakad egy bizonyos ponton, méghozzá a hasán, ahol a kicsi nyomát egy már beforrt heg ékesíti. Olyan, mintha már évekkel ezelőtt szerezte volna, holott pár órásnak kell lennie ennek a vágásnak.

Viszont, ez teljesen lényegtelen, visszakaptam a másikat, újra a karjaimban tarthatom, még akkor is, ha az emlékei részlegesek. Az emberekből lett tündérek eleinte mindig elfelejtik, hogy kik voltak ők, de amint eljön az ideje, visszanyerik a teljes előző életük emlékeit. Taehyungal sem lesz ez másképp, tudom, hiszen már most tudja, hogy ki vagyok. Nyilván nem teljesen, de tudja, hogy ismer engem, ez pedig már most nagy örömmel tölt el engem.

– Jól van... gyere, visszamegyünk oda, ahol voltunk – mosolygok rá kedvesen, ahogy levetem magamról fekete bőrkabátomat és azt a vállaira terítem. Hiába maradt alul meztelen, azért ez is jobb, mint a semmi. Törékeny testét gyengéden megemelem, ahogy a karjaimba fektetem őt.

Megmosolyogva nézek végig látványán, a hegyes fülein, a rózsaszínes és lilás árnyalatban tündöklő haján, a megszokott sötétbarna íriszek helyett az immár égszínkék és világos lilában játszó íriszein. Mit ne mondjak, tudtam, hogy Taehyung gyönyörű volt emberként, tudtam, hogy tündérként is az lenne, de ez a látványa felülmúlta az elképzeléseimet is. Nagy mosollyal, majd egy halk kuncogással nyugtázom, ahogy szárnyai meg-megremegnek, ahogy a hideg rázza a másikat. Szépséges fényben játszanak szárnyai, olyanok akár a gyöngyház. Igen, teljesen olyanok. Gyönyörűséges lett és az, hogy az emberi ismertetője ez a haj... engem kifejezetten felcsigáz.

– Min nevetsz? – emeli rám kíváncsi tekintetét, ahogy észreveszi, milyen jókat kuncogok rajta.

– Azon, hogy milyen szép kis tündérke lett belőled. Ha eddig megőrjítettél, ezek után a lelkem is neked adom – vigyorgok rá, amitől a másik azonnal zavarban érzi magát, arcára kiül a pír. Annyira édes.

– M-miért, előtte mi voltam? – kérdezi halkan, félve pillantva rám, mintha csak attól félne, hogy felfalhatnám.

– Ember. De erre nemsokára ráeszmélsz, csak adj magadnak időt. Ó, és jut eszembe... – mosolygok rá ismételten, ahogy eszembe jut a kicsi, aki bizonyára már várja a másikat, hogy végre ölben legyen.

Igen, tény, hogy nagyon haragudtam rá, sőt egy kicsit még neheztelek, de ez azt hiszem, hogy természetes, főleg hogy majdnem elvesztettem a másikat.

– A kicsi már biztos nagyon vár téged. Lefogadom, hogy már ordít utánad – nevetem el magam, ahogy belegondolok a helyzetbe.

– Kicsi? Milyen kicsi? – döbben meg, hatalmasakat pillogva azokkal a hosszú szempillákkal. Olyan, mintha csak egy mesekönyvből pottyant volna ki.

– A közös gyerekünk. Ha meglátod, talán eszedbe jut, meg persze, erre az ad bizonyítékot, hogy ott az a heg a hasadon, ahonnan kiemelték őt – csókolok hajába, amikor megpillantom, ahogy felfedezi magán azt a jókora heget, amit nem tud hova tenni, bár gondolom, azt sem tudja felfogni, hogy ő éppen szült és nem is olyan régen.

Ajh... egyszerűen nem tudok betelni vele.

Taehyung

Az ágyban ültem, egy kislánnyal a kezemben, aki Jungkook elmondása szerint a miénk volt, és én hordtam ki – ugyan, emlékeztem rá, tompán, de emlékeztem rá, mégis hihetetlenségnek tűnt. Nehezen tudtam felfogni, még akkor is, ha már ilyen pici babaként hasonlított rám, és Jungkookra is, mert a szája egy az egyben az övé volt. Furcsa volt, sokkoló és… valamiért rossz érzés lengett körbe, de magam sem tudtam, miért. Zavaros volt, kezelhetetlen, ami a szívemben játszódott le, az emlékképek rohamoztak, minden percben, vagy félpercben más és más jutott eszembe, amitől már képes lettem volna megbolondulni is. Rossz volt.

– Hogy vagy? – ült le mellém a másik, mire felsóhajtottam, megemelve a fejemet, egy halvány mosolyra húzva ajkaimat.

Fáradtnak éreztem magam, álmosnak, és végtelenül szomorúnak, de fogalmam sem volt róla, miért tört rám ez a negatív érzet – ember voltam? Emlékeztem rá, láttam magam a szobámban, a szüleimmel ölelkezve, az iskola padsorában ülve, tanulva, beszélgetve, de olyan távolinak tűnt, akár egy álomkép. Talán – sőt, biztosan – ezért éreztem magam szomorúnak, ezért voltam olyan bágyadt, hiába tudtam, örülnöm kellene.

– Furcsán – motyogtam, a kislányt tartva karjaimban, aki úgy bújt hozzám, mintha csak tudná, ki vagyok. Ez mosolygásra késztetett.

– Hát – kezdett bele lassan –, azt megértem. Megtiltottad nekem emberként, hogy tündérré változtassalak, de… én nem bírnám ki nélküled. Gyáva, önző szar vagyok, de én képtelen lennék egyedül felnevelni, és túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek – vallotta be, lehunyt szemekkel. – Mikor azt mondják, ha szeretsz valakit, képes vagy elengedni, eszembe jut, ez mekkora faszság. Én képtelen lennék rá, belehalnék a tudatba, gondolatba, ha nem lennél itt velem, és… bepánikoltam, ahogy feküdtél az ágyban, alig véve levegőt… nem tudnék nélküled létezni – nézett rám bűntudattól csillogó tekintettel, mire apró sóhajt hallattam, visszanézve a kis tündérre karjaim közt, aki ásított egy hatalmasat, a mellkasomhoz fordulva fejével.

– Csak a szüleimet sajnálom. Ők soha többé nem láthatnak, még búcsúzni sem tudtam tőlük – hunytam le a szemeimet, beharapott alsó ajakkal.

– Ne haragudj, Taehyung… ha várok… – A szavába vágtam.

– Nem baj – ingattam a fejemet –, csak… kár, hogy nem tudtam őket megölelni sem. Meg ilyesmik. Ilyen… szokásos dolgok, mert gondolom, ilyesmiket csináltunk – nevettem fel keserűen, könnyes szemekkel. – Nem is láthatnak többé, mert tündér vagyok, és elbúcsúzni sem tudtam tőlük. Én… én úgy érzem, még gyerek voltam, és… és ez a teher csak most pakolódott a hátamra – súgtam, nagyokat nyelve. – Nem… nem akarom azt mondani, hogy hiányzik a régi életem, hogy ember lehessek, mert… nem akarlak megbántani, de… – Eleresztettem a könnyeimet, lehajtott fejjel, mire Jungkook felsóhajtott, majd lágyan átölelte a hátamat, úgy helyezkedve, hogy a mellkasának dönthessem a fejemet, miközben ő a kislánnyal együtt ölelt magához.

– Tudom, TaeTae… tudom. Megértem, azt hiszem, de minden jobb lesz, megígérem neked.

– Én úgy érzem, nem tudok boldog lenni – engedtem szabadjára a sírást, teljesen Jungkook vállának döntve a fejemet.

Ebben a pillanatban kezdett el a kislány is hangosan sírdogálni, karjait szinte az égbe emelte, én pedig rögtön felemeltem a fejemet, ijedten nézve rá – még a levegő is megrekedt a tüdőmben. Jungkook kibújt a hátam mögül, majd óvatosan vette a karjaiba a közös gyerekünket, ringatva őt.

– Megérzi – mosolygott. Kérdőn pillantottam rá, letörölgetve a könnyeimet. – Mármint, hogy szomorú vagy, és kétségbeesett. Megérzi, mert nagyon szeret – hajtotta le hozzá a fejét. – Ugye, hogy nagyon szereted anyukádat? Ugye? – vigyorgott, egy apró puszit hintve a homlokára.

Elmosolyodtam, újból letörölgetve a könnyeimet, s mikor a kislány Jungkook hajába kapaszkodott, majd erősen kezdte azt tépni, el is nevettem magam, főleg Jungkook kétségbeesett arcán.

– Nevet adtunk neki? – kérdeztem, figyelve a másik kínlódását.

– N-nem! De felőlem lehet hárpia is, mert gonosz, mint az anyja! Engedd el a hajam! – sziszegte, de a kicsike csak erősebben kapaszkodott belé. – Taehyung, nem akarsz segíteni? – Figyelmen kívül hagytam, mintha csak gondolkodnék a lányunk nevén.

– A Hanui szépen cseng – motyogtam, az ég felé meredve, pimaszul.