Sensitive killer - NamKook (+16)

Cím: Sensitive killer

Alkotó: Nana 

Hossz: One-Shot - egyperces
Párosítás: NamKook - Jeon Jungkook x Kim Namjoon (Rap Monster) - (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, sötét, angst

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; szereplő halála; vér

Összefoglalás: Nem nagyon tudnék ehhez összefoglalást írni, mert elég rövidke történet, de egy beteg elméjéről szól, arról, hogy mit tett azzal a személlyel, akit a világon a legjobban szeretett. 

Hozzáfűzés: Eleinte nem nagyon akartam kitenni ezt a rövidke kis történetet/egyperces fanfictiont, mert úgy voltam vele, hogy majd írok hozzá, írok hozzá, de valamiért nem tudok, pedig már megvan egy ideje. :D Úgy... ennyi a mondanivaló. :c
Remélem, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3 

Remegő kezekkel húzta végig mutatóujját a hófehér bőrön, miközben egymásnak préselte az ajkait, nehogy kibukjon belőle egy aprócska nyikkanás, hiszen nem akarta, hogy a másik felébredjen mély álmából; szerette volna, ha a számára legfontosabb személy békésen, nyugodtan tudna pihenni a megpróbáltatások után. Levegőt is alig vett, a szobában megfagyott az idő, csak az ő légvételeit lehetett tompán hallani, ahogy komótosan beszívta az oxigént az orrán keresztül, majd kifújta azt ajkainak résén át, ezáltal kijuttatva tüdejéből azt – nem mert többet tenni.

Lassan az ablakra vezette tekintetét, nyelve egy hatalmasat. Folyamatosan olyan érzése támadt, mintha valaki figyelte volna őt, noha tudta, erre semmi esély sem volt; a hatodik emeleten lévő ablaknál mégis ki állhatna? Senki. Neki viszont rögeszméje volt az a feltevés, miszerint valaki figyeli őt, valaki nézi, gondosan szemléli, mikor mit csinál, s habár, nem fogta fel teljesen, mit tett, attól még tudta, óriási bűnt követett el. Rettegett, hogy valaki esetleg erről tudomást szerzett. – Megremegő ajkakkal nézte a panelépület előtt lévő hatalmas, égbe nyúló lakásokat, és csak ekkor érzékelte, hogy nagy pelyhekben havazott – a párja imádta a havazást. Szinte azonnal kivetült szemei elé a kép, ahogy kedvese ugrándozik az egyik közeli parkban, majd lehajolva a tenyereibe vesz némi havat, hogy azt maga felé dobálja, mintha éppen zuhogna az apró, égi csoda – újabbat kellett nyelnie.

Szinte rögtön megrázta a fejét, beharapva alsó ajkát, olyannyira a párnácskába mélyesztve fogát, hogy kezdte érezni a saját vérét, amint annak fémes íze szétterül szájüregében. Hányingere támadt, de egy mély, fájdalmas, megadó sóhajjal leküzdte kezdetleges rosszullétét, és amint ez sikerült neki, finoman, alig észrevehetően terült el a másik mellett a matracon, miközben alkarját a fekvő férfi tarkója alá csúsztatta, másik karját pedig átvetette a teste felett, magához húzva azt, hogy érezhesse annak melegét, amit már csak saját magának képzelt be. Már réges-régen jéghideg volt szerelme teste, csak még ő nem tudta felfogni, megemészteni ennek valóját, noha, tudatosan, szánt szándékkal tette, amit.

Lehunyta hosszúkás szempilláit, hagyva, hogy azok szétterüljenek arccsontja felett, akár csak a kiterített, élükre állított kártyalapok, majd nyelvét kidugva szája között, finoman benedvesítette ajkait, ezután pedig egy apró, alig észrevehető, pillangó-könnyű csókot hintett kedvese homlokára, megsimítva annak hátát, még közelebb húzva őt magához.

– Nagyon szeretlek – mondta halkan, maga elé súgva a szavakat, újabb puszit hintve a hűvös, jéghideg homlokra, tenyerét lágyan vezetve végig a hátán, nem törődve azzal, hogy az alvadt vért keni szét még inkább a hófehér ingen. – Mindennél jobban szeretlek – nyomatékosította szavait, állát a másik feje búbjára illesztve, hogy álomra hajthassa a fejét.

Félhomály uralkodott a szobában, csak a kinti fények szűrődtek be az ablak üvegén keresztül, ő mégis képtelen volt aludni, pedig fáradt volt, szemei folyamatosan le akartak csukódni, de amint ezt megtette volna, elméjébe kúsztak azok a képek, ahogy hidegvérrel, vigyorogva, pszichopata-módon oltotta ki annak az embernek az életét, aki a legkedvesebb volt neki a világon.

Hogy miért? Maga sem tudta volna a választ.

Féltékenységből? Azért, mert ő mindig boldogan nevetett, és mosolygott, miközben ő lélekben próbálta szétmarcangolni a másikat? Azért, mert ki akarta sajátítani, de nem sikerült? Vagy azért, mert irigy volt, irigy arra, mennyire pozitív volt szerelme életszemlélete, amilyen az övé soha? Vagy egyszerűen csak, és kizárólag saját magának akarta őt?

Nem volt semmi előjele a gyilkosságnak. Párja belépett az ajtón a hosszú, monoton munkája után, levette magától a kedvenc, vajszínű sálát, vidám hangon üdvözölte őt, ahogy lehámozta magáról a bakancsot, és a kabátot is, s ezután indult el a konyhába, ahol ő már kortyolgatta a kávéját, amit éppen pár perccel azelőtt készített el magának.

A férfi odalépett hozzá, egy kedves, lágy, forró csókkal üdvözölte, mint minden egyes nap, amikor hazaérkezett, a közös lakásukba.

Szemei előtt végig az lebegett, hogy ő túl mocskos, túl undorító ahhoz, hogy egy ilyen angyali teremtés mellette maradhasson; ki kellett volna dobnia az életéből, de képtelen volt rá. Önzőn szeretett, és a másik szerelmét is csak saját magának akarta. – Elméjét szempillantások alatt borította el a sűrű, fekete köd, nem hagyva érvényesülni az agyát. Egy pillanat alatt pattant fel a székéből, rohamos mozdulatokkal rántotta ki a hatalmas fiókot, előhalászva belőle a hatalmas kést. – Soha nem fogja elfelejteni szerelmének rémült pillanatát, amint remegő ajkakkal hátrált, dadogva téve fel a kérdést: Mi a baj? Mit akarsz azzal? Miért nem válaszolsz? – Úgy pörögtek előtte a képek, akár egy mozifilm vászna, és képtelen volt azt kikapcsolni. Soha nem fogja tudni elfelejteni a hatalmas, riadt, könnyes szemeket, amikor sarokba szorítva őt, megemelte a kezét, majd lendítette azt, beleszúrva a kést a vékony testbe.

Hogy mi volt a szívszorító? A szúrás után az áldozat átfonta karjait a hidegvérű gyilkos nyaka körül, hogy aztán annak testére omolhasson, s ha a tettes nem kapja el a vékony derekát, akkor a földre zuhant volna – neki már mindegy is volt, a földre zuhan-e, vagy sem, nem érzett volna belőle valószínűleg semmit. Ez azonban még nem volt elég, így a gyilkos, mihelyst átkarolta a vékony, még forró, meleg testet, újra lendítette a kezét, a szerelme hátába szúrva a vágóeszközt, eltalálva azt a szívet, ami egykoron még érte dobogott, hiába tudta nagyon jól, milyen veszélynek is volt kitéve mellette.

Soha nem volt jövőjük, de ha lett is volna, azt percek leforgása alatt elvette saját maguktól.

Megrázta a fejét, majd felnyitotta pilláit, és egy reszketeg sóhajt hallatva nyúlt szabad kezével a férfi állához, felemelve annak porcelán-szerű arcát. Finoman végig simította hüvelykujjával a lilás-kékes ajkakat, befestve a vörös vérrel, amit még az imént maszatolt el simogatása közben.

Képtelen lett volna elengedni. Tudta nagyon jól, nem szabadna egy halott embert ölelgetnie, főleg úgy, hogy már délután óta nem dobogott a szíve, de képtelen volt elengedni őt, képtelen volt rendőrt, mentőket hívni, és nem azért, mert félt. Vállalta volna a felelősséget, tudatosan tette, amit, tudta, mi lesz a következménye, ha esetleg nem végez magával. Gondolkodott rajta. Szerette volna, de akkor az övé sem lesz a férfi, nem fog az emlékeiben élni, nem fog az ő szívében dobogni tovább az a szív, amibe kíméletlenül döfte a tőrt. El fog tűnni, el fog veszni, ezt pedig nem hagyhatta, hiszen pont azért gyilkolta meg, hogy örökké az övé lehessen, legalább addig, ameddig él, azután pedig… Ő a Pokolra jut, míg szerelme a Paradicsomban találja meg a túlvilágon lévő boldogságot.

– Szeretlek, Jungkook – rebegte el újra, arcát a férfiéhoz nyomva, hogy összetapaszthassa ajkaikat; az sem foglalkoztatta, hogy épp pár szekundummal ezelőtt húzta végig véres ujját a hideg szájon, ő érezni akarta, lopni tőle egy csókot, addig, ameddig csak lehetősége volt rá. – Vigyázok rád, örökké… örökkön-örökké – szuszogta lehunyt szemekkel, újra megpuszilgatva a mézédes párnácskákat, miközben lehunyt pillái mögül előbukkant egy forró, gyémántként csillogó könnycsepp, végignyalva meleg, piroskás bőrét, hogy az tovább hullhasson a mellette fekvő hideg bőrére.