Shatter me with hope - VHope (9/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."   

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot! 

Taehyung

Kellemetlen volt, egyáltalán nem akartam azt, hogy megvizsgáljanak, de tudtam, hogy muszáj lesz kibírnom ezt a fél, vagy több órát, azonban akármennyire is tudtam, hogy ez az én érdekem – java részt –, nem fűlött hozzá a fogam. Mégis tűrtem, hogy Hoseok leszedje rólam a pólómat, amit kínszenvedés által eltorzult arccal nyugtáztam, ahogy haloványan megremegtem, összeszorítva a szemeimet.

– Ha kérdeznek, válaszolj, kérlek. Nem válaszolhatok helyetted – mondta halkan Hoseok, mire felsóhajtottam, aprócskát bólintva. Ha minden ezen múlik, válaszolni fogok, bármennyire nem akarok.

A négy férfi, amint lekerült rólam a zavaró ruhadarab, rögtön szemügyre vették a testemet, a látszólagos pontokat, közben pedig papírokra irkáltak ketten. Kellemetlen volt.

– Ezeket Namjoon tette veled, Taehyung? – kérdezte egy szemüveges, kék inges férfi, aki azt hiszem, Junsu volt. Felsóhajtottam, majd ránéztem, kissé esetlenül, és meggyötörten; volt benne némi színészkedés, azonban a tekintetem tiszta, és őszinte volt, maximum az arckifejezésemmel játszottam csak rá.

– Igen. – Halk volt a hangom, szinte alig hallható, ők viszont mindent értettek. Megeresztett egy mély sóhajt a kérdezőm, majd újabb kérdő jellegű mondatot intézett felém:

– Máshol is megsérültél? – kérdezte, mire nyeltem egy nagyot, haloványan bólintva.

– Hol? – Nem voltam képes válaszolni. Teljesen megalázónak éreztem, hogy nekem ilyesmi dolgokról beszélnem kellene. Nem akartam. Nem. Egyszerűen nem volt sem energiám, sem kedvem ahhoz, hogy milyen megaláztatáson menjek keresztül. Azt sem akartam, hogy leszedjék rólam a nadrágomat, és megnézegessenek. Csak... legyen ennyi elég, mélyebben felesleges a dologba mászni. Nem elég ennyi?

A válaszom nem érkezett, csak üvegesen bámultam magam elé, Hoseok végül megtörte a csendet, egy megadó sóhaj kíséretében, ami szinte végig harsogta az egész helyiséget:

– Megerőszakolta. Többször is. – Oldalra néztem, a fal irányába, Junsu pedig halkan szusszantott egy nagyot.

– Ne haragudj, Taehyung, muszáj leellenőriznünk, igaz-e. Ha nem történt meg, alaptalan "vád" esetén nem tehetünk semmit – mondta, mire haloványan, megtörten bólintottam.

Utána pedig tűrtem – amúgy sem lett volna más választásom. Hasra fordítottak, kicsit feltolták a lábaimat, a fenekem az égre nézett, ők pedig vizsgáltak. Vörös fejjel bújtam a paplanba, és magamban folyamatosan ismételgettem, hogy csak legyen vége, csak legyen vége, csak legyen vége... – Kellemetlen volt, megalázó, talán még a ténynél is, hogy Namjoon folyamatosan kihasználta a testemet, ugyanis most négy férfi állt mögöttem, Hoseokkal együtt öt, és figyelték a testemnek a legérzékenyebb pontját, ami ráadásul meg is volt gyalázva. Nem volt jó érzés.

Azonban lassan visszaadták rám a nadrágot, mikor végeztek a feladatukkal, majd megeresztettek egy mély, egyetértő sóhajt, mikor lassan az oldalamra feküdtem, félmeztelenül még.

– Egyelőre végeztünk. Átbeszéljük a helyzetet. Milyen időközönként jártál ki a cellából? – tette fel a kérdését Junsu még óvatosan, mire felsóhajtva ránéztem.

– Egyáltalán nem jártam ki. Namjoon nem engedett, ha ott volt, ha elment, akkor pedig be lettem zárva – mondtam, mire összevonta a szemöldökét, hümmögve.

– Szóval más nem is tehette? – Megráztam a fejemet, mire megeresztett egy bólintásfélét. Elég egyértelmű, de persze, értettem én, hogy körbe kell járniuk az ügy érdekében, minden kérdést feltéve, ugyanis ki tudja, melyikünk hazudhat. Bár, nyilvánvaló volt a tény, ennek elismerését pedig mindannyiuk tekintetében láttam.

– Valószínűleg még ma visszajövünk, közölve a híreket. Addig pihenj, ha lehet. Ne nagyon mocorogj, és ha estére sem javul az állapotod, akkor orvosi segítségre is szükség lesz – mondta, mire Hoseok bólintott egyet, én pedig a párnámba nyomtam az arcomat, mélyen nyögve.

Hoseok

Meg se kellett mozdulnom, Junsuék kitessékelték magukat a cellámból, hangosan behúzva az ajtót hátuk mögött. Sóhajtva fordultam Taehyung felé, aki még mindig párnába fúrt arccal feküdt az ágyon, teljesen szétterülve, és megszégyenülve. Részvétet éreztem iránta, nem lehetett könnyű, és kellemes meztelenre vetkőzni ismeretlen férfiak előtt, pedig, elmondhattam, hogy nincs mit szégyellnie.

Tarkómat vakarva huppantam le mellé, törökülésbe pakolva lábaimat, majd egy elálló tincsét kezdtem el húzogatni.

– Ügyes voltál. – Komor tekintetem ellenére hangomban mosoly bujkált. – Látszott rajtuk, hogy elintézik az áthelyezésedet, véleményem szerint pár óra múlva már elcuccolhatsz Namjoontól.

– Jó. – Ennyit volt képes kiereszteni ajkai közül, a párna torzításában.

– Hamarosan jobban leszel – cibáltam tovább a haját, finom mozdulatokkal, de egy hirtelen pillanatban felemelte a karját és ellökte a kezemet. – Bocs – vigyorodtam el reakcióján.

Örültem, hogy újra a közelemben tudhatom, várhatólag pedig véglegesen. Imádtam az egyedüllétet, szerettem magányosan maradni a gondolataim tengerében, de Taehyunggal egy légtérben valamiért felemelő volt. Valahogy sikerült előhoznia, a puszta jelenlétével, a kedvesebb oldalamat. Talán ő nem illetett volna soha az aranyos jelzővel, de amit előtte produkáltam, merőben különbözött a megszokott, rideg és merev oldalamtól. Furcsa volt, mégis jó érzéssel töltött el. Képtelen voltam megfogalmazni, mit érzek iránta, hiszen a Daehyun iránt táplált emócióimat nem haladta meg a felé irányuló érzelmeim, sőt teljesen más volt. Nem véltem úgy, hogy tiszteletet kelljen kivívnom, az mindig magától jött, de Taehyung mellett képes voltam elengedni magam. Már nem zavart úgy, mint idekerülése napján, nem fojtogatott a köztünk levő feszült és hideg légkör.

– Van terved a későbbiekre? – Kész ledöbbenéssel éltem meg felszólalását, hiába nem nézett rám továbbra sem.

– Improvizáció – vontam vállat. – Nem tudok előre felépíteni egy stratégiát, amíg Namjoon nem reagál a hiányodra.

– Értem. – Végre, valahára kibújt párnája rejtekéből, de ahelyett, hogy tekintetét összekapcsolta volna az enyémmel, térdeimen pihenő kezeimet kezdte bámulni, miközben kifejezéstelen szemekkel meredt maga elé.

– Nyugi. – Egy váratlan mozdulattal két ujjam közé fogta orrát, amire fintorogva válaszolt, majd elrántotta a fejét, ezzel halk kuncogást kiváltva belőlem. – Velem nem baszik ki még egyszer. Ha sunyibb nem is, fondorlatosabb vagyok nála.

– Hát, nem tudom – motyogta, ajkai alig mozdultak. – Eddig minden az ő kezére játszott.

– Leszophatsz – szűkítettem össze szemeimet, miközben felvontam egyik szemöldökömet, de mihelyst kiejtettem számon ezt az egy szót, Taehyung arcán rózsaszín pír futott végig. Ja, igen... Ez már megtörtént egyszer.

– Lehet, alá becsülöd.

– Nem – csóváltam meg a fejemet. – Ő becsül alá engem.

Nem tetszett a hozzáállása, és a belém vetett elenyésző bizalma. Abban igaza volt, hogy Namjoon egészen idáig remekül játszotta ki lapjait, és kedve szerint irányította az embereket, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy tovább tűröm. Egyszer le fogom törölni azt az undorító vigyort a képéről, le fogom törni a szarvát, és a seggébe dugom, jó mélyen, hogy csak műtéti úton lehessen eltávolítani.

Három hosszú órán keresztül várakoztunk, majdnem végig némaságba burkolózva, elmerülve a saját gondolatainkban, mire Junsu deltás alakja megjelent a cella ajtóban. Halkan szusszantva tápászkodtam fel az ágyról, s léptem oda a férfihez, de még mielőtt beengedhettem volna, hangjával megfagyasztotta mozdulatsoromat.

– Végeztünk – jelentette ki komolyan. – Taehyung mostantól a te cellatársad.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Erre az információra még az említett is felkapta a fejét, arcán szemel látható megkönnyebbülés terült szét.

– Pompás – bólintottam, immáron higgadtan, lehunyt pillákkal. – Köszönöm, hyung.

– Namjoon büntetést is kapott – tette hozzá.

– Mit? – pattantak fel a szemeim.

– Egy hétre a lyukba zárjuk.

Reflexből haraptam be ajkaimat. Számítottam rá, hogy kiszabnak neki valami büntetést, de a magánzárkára biztosan vérszemet fog kapni, s addig nem nyugszik majd, még bosszút nem áll rajtunk, amiért bezárattuk. Az ő sajátos, alattomos, köpönyegforgató módszereivel próbál majd megszorongatni minket. Valamit sürgősen ki kellett találnom.

Taehyung

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor meghallottam, hogy végre kijutottam Namjoon karmaiból, viszont amint az elmémig jutott a dolog rosszabbik része, elfintorodtam, és azt hiszem, még az ütő is megállt bennem egy halovány minutumra. El sem tudtam képzelni, mi jöhet azután, hogy egy hétre bezárták, mert hogy bosszút fog forralni, az egyszer biztos... Az eddigi módszereit elnézve pedig a bosszú nem lesz kíméletes. Olyan erővel, kegyetlenséggel fog kiforralni valamit, hogy azt hiszem, nem csak egy páran fogjuk megszenvedni ennek árát, hanem mindannyian, ahányan csak vagyunk.

Fáradtan sóhajtottam fel, kissé ijedten burkolózva a paplan alá, amit időközben sikerült magamra ügyeskednem nagy nehezen. Hoseok nem reagált arra, amit Junsu hozzáfűzött mondandójához. A férfi csak megeresztett egy aprócska mosolyt:

– Ha bármi gondotok van Namjoonnal, gyertek bármikor. – Hoseok haloványan bólintott, én pedig egy hatalmasat szusszantva követtem példáját, s megbillentettem a fejemet jelezvén, hogy nyugtáztam a dolgot, kijelentését magamban. Bár, nem terveztem, hogy bármikor felkeressem őt különböző problémákkal, de... ki tudja, mi történhet még. Ki tudja, mi fog történni, miután Namjoon kijött a lyukból. Bele sem mertem gondolni.

Junsu lassan biccentett a fejével, majd elindult kifelé a cellából, Hoseok haloványan elköszönt tőle, a férfi pedig ezután eltűnt, ahogy jobbra fordult, behúzva maga mögött a cellaajtót.

Hoseok felsóhajtott, majd lassan leült mellém az ágyra, a hajába túrva. Finoman az oldalamra fordultam, majd úgy helyezkedtem mögötte, hogy lássam az arcát. Bár, nem terveztem beszélgetni, sem szólni semmit... éreztem, hogy gondterhelt. Kissé félve ugyan, de lassan felhúztam a lábaimat magamhoz, majd finoman odamásztam hozzá, a combjához nyomva a fejemet. Meglepetten nézett rám, én viszont nem reagáltam neki, nem fűztem semmit a tettemhez, csak felsóhajtva bújtattam a fejemet a hasába, a pólójának préselve magam, lehunyt szemekkel.

– Na... hát ez? – Meglepett volt a hangja, mintha minimális sokk érte volna. Felsóhajtottam, kicsit megcsóválva a fejemet.

– Csak köszönöm. Neked és mindenkinek... – sutyorogtam a fáradt textilanyagba, olyan halkan, hogy talán alig hallotta a szavaimat, ugyanis még hozzám is alig jutottak el.

Valószínűleg normális esetben nem bújtam volna hozzá úgy, mint egy elveszett macska, vagy egy kisgyermek, de jelen esetben tényleg anyátlanul éreztem magam. Mintha magamra maradtam volna egy pillanat alatt... pedig igazából eddig voltam magamra hagyva, ha jobban belegondoltam a helyzetbe. Nyeltem egy nagyot, majd lassan átkaroltam a derekát, teljesen átölelve őt, szorosabban bújva hozzá.

– Ne haragudj. Mindjárt megyek, csak most jól esik – súgtam halkan, elszomorodva, magamba szippantva az illatát.

– Csak nem hiányoztam? – Haloványan nevetett. Úgy hiszem azért, mert aggasztotta a tény, mi fog történni, ha Namjoon kiszabadul. Engem is aggasztott, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy érdekesen, hozzám nem szokottan viselkedtem. Ahhoz képest, hogy távolságot akartam tartani, őt ölelgetem... az ölében fekve félig.

– De. Hiányoztál – sutyorogtam, belekapaszkodva ujjaimmal a pólójába, görcsösen, ami a hátán pihent. Olyan erővel szorítottam, s bújtam hozzá, mintha attól féltem volna, hogy bármelyik pillanatban elveszhet tőlem. Nem tudtam merre tenni magamban az érzést, azt sem, miért tört rám ennyire hirtelen a hiánya, miért lettek az érzéseim ennyire különösek, de nem is érdekelt. Az sem, ha ő nem hiányolt, az sem, ha ellök magától, csak egy kicsit akartam közel lenni hozzá. Egy picit. Egy picit elhitetni magammal talán, hogy valaki szerethet a személyében, még akkor is, ha csak magamnak hazudtam a saját gondolataim épségének megmentése érdekében, hogy ne törjenek össze újra, a szívemmel együtt.

Hoseok

Szívesen mondtam volna, hogy ő is hiányzott nekem, de valahogy nem jöttek ajkaimra a szavak, képtelen voltam bármilyen hangot kiadni. Ehelyett csak lágy mosollyal húztam kicsit közelebb magamhoz, s kezdtem simogatni selymes haját, olykor pedig keskeny kis hátát, ami mintha meg-megremegett volna érintéseimtől. Tagadhatatlanul jólesett az ölelése, az pedig végképp, hogy valaki ilyen erős kötődést mutatott felém. Rajta kívül talán csak Daehyunon érzékeltem, hogy mennyire a szívébe zárt, de még az ő ölelése sem volt ilyen erős, és ragaszkodó. Ám mihelyst elkezdtem ennek a különös emóciónak örülni, gondolataimat elárasztották a Namjoon keltette aggodalmak. Továbbra sem magamat féltettem, egyszerűen csak tartottam a vállamra nehezedő felelősség súlyától, amit a szeretteim, az én körömbe tartozó emberek védelme okozott. Valahogy muszáj lesz kiiktatnom úgy, hogy nem ölöm meg közben.

– Egyébként – pillantottam le rá – nincs mit köszönnöd. Tudod, a látszat ellenére nagyon empatikusak, és óvóak tudunk lenni. Mindnyájan.

– Tudom – motyogta a hasamba, majd szempillafüggönyein keresztül felnézett rám. – Benned csalódtam a legkellemesebben.

– Bennem? – döbbentem le. – Miért? Azt hitted, egy rideg, bunkó, önző farok vagyok?

– Igen – bólintott, ajkait pedig bocsánatkérő, de ugyanakkor kárörvendő vigyor szelte át, mikor találkozott gyilkos pillantásommal.

– Te meg egy flegma pöcs voltál, ha érdekel – vágtam vissza rögtön, mire sértődötten felfújta az arcát és elhúzta ajkait. – Egy hideg, nemtörődöm, apatikus, flegma pöcs. – A mondat végére halkan elnevettem magam, majd újra két ujjam közé vettem puha orrát, s rántottam rajta egyet, amitől hangosan feljajdult.

– Ez fáj ám – csapott rá kezemre, mire faarccal felmutattam neki középső ujjam. Kikerekedett szemekkel nézett először a jelzésre, aztán pedig rám. Végül az orrába dugtam az ujjamat. – Gusztustalan vagy! Elrontottad a meghitt pillanatot!

– Bocs, nem hagyhattam ki – röhögtem fel harsányan. – Olyan megszeppenten néztél.

– Igen, mert veled nem lehet aranyoskodni, mert csak elbaszod!

– Jaaa, hogy te aranyos akartál lenni? – Még hangosabb kacaj szakadt fel tüdőmből.

– Szemét – szűkítette össze szemeit pár szekundumnyi hallgatás után. – Utállak. – Azon nyomban elengedte a derekamat, s a fal felé fordult, a hátát mutatva nekem.

– Jól van – vontam vállat, majd elfordultam tőle én is. – Utáljál, ha attól jobban érzed magad.

– Határozottan! – vágta rá rögtön.

– Ennek örülök! – morogtam teátrálisan.

Hosszas hallgatás vette kezdetét köztünk, a csendet késsel lehetett volna vágni. Mégsem volt az a kompromittáló, kínos némaság, amitől az embert gyomorgörcs kerülgette. Én magamban kacarásztam Taehyung reakcióján, de eszem ágában sem volt odamászni hozzá. Leírhatatlanul jólesett ez a bensőséges, vicceskedő csipkelődés és párbeszéd. Mintha egy másik énem szabadult volna fel, nem hittem volna, hogy ilyenre képes leszek valaha is.

– Tudod... – hirtelen törte meg a beállt hangtalanságot –, jó lenne, ha mostantól minden nap így telne. De... valahogy nem tudom elengedni magam teljesen, mert – hallottam, ahogy nyelt egy nagyot – félek.

– Tudom – sóhajtottam fel, továbbra is magam elé bámulva, csontos térdeimen támaszkodva. – Én is. Félek, hogy akkora súly nehezedett most rám, amit nem fogok elbírni. Hiába van mellettem Daehyun és Yoongi, kiszámíthatatlan következmények sorozata vár most ránk. Ha Namjoon kiszabadul, kíméletlen bosszút fog állni. A lelkünket akarja majd kifacsarni, sarokba akar majd szorítani minket, hogy aztán önelégülten nevethessen a tehetetlenségünkön, és dróton rángathasson minket. Nem... Nem akarom ezt megvárni.

– Én sem – szusszantott egyet, de nem hallottam forgásra utaló jeleket. Egyhelyben maradt. – Annyira gonosz, és kegyetlen. Legszívesebben kitépném a szívét. Már ha van neki – horkantott fel. – Sajnálom, hogy ekkora patkány, mert az intelligenciájának, és a furfangosságának köszönhetően remek és sikeres, sőt szerethető ember lehetne belőle.

– Ehelyett egy gerinctelen féreg, aki örömmel, röhögve végeznék ki – tettem hozzá rögtön.

– Igen... De, majd meglátjuk. Majd megoldjuk, ugye?

Halkan sóhajtottam fel, inkább csak magamban, hogy biztató szavakat találjak.

– Mindent megteszek majd, még ha bele is gebedek.

Taehyung

Apró sóhajt hallatva mosolyodtam el, majd lassan felé fordultam. Bár, nem tudtam, hogy miért gondolja így. Sejtésem volt róla, márpedig az, hogy saját magukat akarta védeni, de sokszor a szavaiból azt vettem ki, hogy én is érdeklem. Nyíltan a tudtomra adták még a szobában, hogy első sorban az ő biztonságuk, és családjuk volt a lényeg, és ezt el is fogadtam, nem volt végül is hatalmas fájdalom bennem a hír hallatán, azonban mióta itt vagyunk a szobában, azóta úgy érzem, hogy... mintha jelentenék neki valamit. Nem mertem hinni a saját érzéseimnek, ugyanis az eszem folyamatosan azt suttogta, ez nem így van. Nem tudtam, melyiknek higgyek, melyik felé hajoljak inkább, hogy annak mérten döntsek a következő lépéseimet illetően. Úgy gondoltam, ez még ráér. Valószínűleg bebeszélem magamnak.

Egy kicsit reméltem, hogy miattam aggódik, hiszen az annak a jele lenne, hogy fontos vagyok neki, de inkább a ránehezedő tehertől félt, viszont emiatt nem is hibáztattam volna. A helyében lehet, hogy én is jobban félteném a saját kapacitásomat, mint esetleg azt az embert, aki... aki terhet jelent. – A gondolatra egy pillanat alatt elszomorodtam, majd megcsóváltam a fejemet, lehunyt szemekkel. Megint rám törtek azok a buta, hülye érzések, amik akkor, ha a közelébe kerülök. Mikor nem volt mellettem, egy ilyen gondolatom, érzésem sem volt, de mióta egy légtérben vagyok vele, kettesben, azóta minden olyan más... olyan furcsa. Rossz érzéseim vannak, még is úgy bújnék hozzá, ölelném, ahogyan csak az erőm engedi. Érdekes.

– Bízzunk benne, hogy nem lesz gond. – Végül válaszoltam, nem akartam, hogy esetleg megszakadjon a beszélgetés. Eleinte nem akartam hozzá szólni, válaszokra méltatni, de meggondoltam magam, s inkább próbálok vele társalgási szinten kommunikálni. Talán így...

– Biztosan lesz. Namjoonról van szó, aki nem nyugszik, amíg nem áll bosszút. – Folytonosan csóválta a fejét, miközben háttal ült nekem, kissé a hajába túrva. Felsóhajtottam, majd lassan, kissé nehezen mozogva, fájdalmasan, de odamásztam hozzá, miután felé fordultam. Lassú mozdulatokkal értem el hozzá, s finoman a lapockái közé nyomtam a homlokomat. Kicsit megdermedt a teste, azt hiszem amiatt, hogy az elmúlt negyed óra alatt ez már a második kezdeményezésem afelé, hogy hozzáérhessek, vagy a közelében lehessek. Én sem értettem. Szükségét éreztem. Valakitől kellett. Annak tudtam csak be a viselkedésemet, hogy lehetséges, minden telítődött bennem, s próbálom valahogy kompenzálni a bennem felgyülemlett feszültséget valamivel. Talán a törődéssel? Vagy azzal, hogy kiprovokáljam, hogy törődjenek velem? Igen, csak ő volt itt. Lehet, hogy Jiminnel is így viselkednék, ha most ő lenne itt és nem Hoseok.

Felsóhajtottam, lehunyva a szemeimet, miközben a gondolataimba temetkeztem, annyi különbséggel, hogy én nem olyasmiken agyaltam, mint Hoseok. Én az érzéseimmel nem voltam tisztában. Minden porcikámmal akartam őt, azt hiszem, főleg, mióta újra megláttam. Mellette akarok lenni, érezni a teste melegét, ahogy átölel, vagy... mond valamit. Megsimogatja a hajamat. Soha, soha senkitől nem igényeltem még minimális törődést sem, tőle pedig majdhogynem követelni akartam, csak bátorságom nem volt hozzá.

Ha belegondoltam, hogy Daehyun vagy Yoongi lennének itt, velük biztos nem viselkednék így. Ridegen, hidegen beszélnék hozzájuk, sőt, lehet, hogy szót sem váltanék velük. Egyikükkel sem.

– Összezavarsz – suttogtam a pólójába, kétségbeesetten, teljesen elveszve.

Hoseok

– Mivel? – pislogtam magam elé, értetlenül, majd vállam fölött hátra pillantottam. Taeyhung nem nézett fel rám, továbbra is lapockáim közé fúrta arcát, hiába szuggeráltam, nem emelte fel a fejét. – Mivel zavarlak össze? – ismételtem meg a kérdést, valamivel hosszabb formában. Hosszú másodpercekig nem válaszolt, amik nekem óráknak tűntek, de türelmesen kivártam, amíg megéreztem bőrömön, hogy levegőt vett a beszédhez.

– A viselkedéseddel – foglalta össze röviden, még intenzívebb értetlenséget kiváltva belőlem.

– Ezt megmagyaráznád? – Valamivel ingerültebben, vagy inkább türelmetlenebbül reagáltam.

– Egyik pillanatban azt érzem, hogy semmit nem jelentek neked, csak egy kolonc vagyok, akit azért kell megvédeni, hogy te, és a barátaid ne essetek bajba. – Forró lehelete perzselte hátam bőrét. – A másikban pedig, mintha mégis fontos lennék számodra. Néha azt érzem, hogy talán mégis vagyok neked valaki, talán mégis kedvelsz picit, és magam miatt segítesz nekem.

– De miért? – Összevont szemöldökkel fordultam kicsit még hátrébb, de ő továbbra sem moccant. Hangja viszont olyan elesett, reményvesztett volt, hogy jégszívem belesajdult.

– Azért – nyelt egy hatalmasat –, mert egyik percben olyan rideg vagy, és fagyos, mintha csak az eszed, és a céljaid után mennél, mintha nem érdekelne téged semmi, és senki más, csak a "családod", és saját magad. De az előbb... – Hangja hirtelen csuklott el, amire reflexből fordultam felé, ezzel lelökve fejét magamról. Nem nézett rám, arcába hullott hajjal vizslatta az alattunk levő paplant, talán csak lábszáramig siklott fel tekintete, mikor már szemben ültem vele. – Az előbb – folytatta, egy mély levegővétel után – olyan oldaladat láttam, amit még két hónappal ezelőtt sem. Nem jószívű voltál, hanem egyenesen aranyos, és humoros. Mintha egy másik Jung Hoseok lakozna benned, mélyen, csak... csak nem tudom, mikor, és mitől jön felszínre. Még Daehyun vagy Yoongi közelében sem láttalak ilyennek, és... nem értem. – Kezem magától mozdult, hogy megfogjam Taehyungért, de valamiért nem tettem. Fél úton visszahúztam, hiába tudtam, hogy látta ezt az esetlen mozdulatot. Képtelen voltam rá. – Erről beszélek! – horkantott fel kiábrándultan, és teljesen tanácstalanul. Szemeimet lesütve sóhajtottam fel, de aztán újra kihúztam magam, mintha mi sem történt volna. – Nem tudok kiigazodni rajtad. És a legértetlenebb akkor lettem, miután...

Minden csepp vér megfagyott az ereimben, mert jól tudtam, mit fog felemlegetni. Teleszívta tüdejét a cella pállott aromájával, majd magában tartva azt kezdett újra beszélni. Én továbbra is ledermedve bámultam magam elé, gyomorgörccsel, mert nem akartam bevallani, véletlenül sem, hogy Daehyunnak esetleg már megint igaza volt.

– Miután lefeküdtünk. – Hangján tisztán érzékeltem, mekkora lelki erőt kellett gyűjtenie, hogy kimondhassa ezt a két szót. Hajamba túrva szusszantottam egyet. – Nem térek napirendre azóta sem, mert fogalmam sincs, miért tetted. Túl érzéki, és túl finom voltál ahhoz, hogy megerőszakolásnak, sima stresszlevezetésnek könyveljem el. – Mintha mellkason rúgtak volna, azt hittem, lefordulok az ágyról. Viszont nem folytatta, talán reakcióra várt. Ötletem sem volt, mit mondhattam volna, a fejem teljesen kiürült, kongott az ürességtől.

– Nem értem, hova akarsz ezzel kilyukadni – vakartam meg a tarkómat, ugyanis tényleg nem értettem mindent. Fogalmam sem volt, mit szeretett volna kihozni ebből.

– Azt, hogy... Ahjj! – Hangosan nyögött fel, már-már tépve lilás fürtjeit. – Abban az egy hétben voltam a legboldogabb, amit veled töltöttem, ebben a cellában. Annyit mosolyogtam, annyit nevettem, amennyit évek óta nem. Voltak pillanatok, amikor tényleg úgy éreztem, jelentek neked valamit a problémán kívül. Annyira, de annyira reméltem, hogy így van! – Kétségbeesetten csóválta meg a fejét. – Többet törődtél velem, mint akárki más. Utoljára a bátyámtól kaptam annyi figyelmet, amennyit tőled abban a pár napban. És... szeretném visszakapni. Szeretnék neked fontos lenni, mert... akkor, a sok nyomorúság ellenére, úgy érezhetném, hogy boldog vagyok. Akkor lennének örömteli pillanataim ebben a gusztustalan fertőben. De te sose mondasz semmit. Sose vetülnek ki rád az érzelmeid, és ez zavar. Mérhetetlenül zavar. Mert ha látnám, tisztán, hogy nem érdekellek, hogy magasról teszel a fejemre, most nem tépném a számat. De így, hogy fogalmam sincs... kénytelen vagyok. Különben sose fogok rájönni, mi zajlik le benned.

Minden levegő belém szorult. Ilyet még sose éreztem, de most olyan lehettem, mint egy sarokba szorított patkány, vagy mint egy gyanúsított, vallatás közepén, aki csak akkor mehet el, ha minden információt megoszt, ami a tulajdonában van. Az volt a legnagyobb baj, hogy én se tudtam, mit és hogy érzek. Vagy ha mégis, képtelen voltam szavakká formálni őket. Üveges tekintettel meredtem magam elé, Taehyung viszont végleg elhallgatott. Most rajtam lett volna a sor, hogy megszólaljak.

Taehyung

Hosszú-hosszú percekig nem válaszolt, az én torkomban pedig minden pillanat, minden perc elteltével egyre nagyobb gombóc nőtt, s azzal együtt szorult össze a mellkasom is. Üveges tekintettel nézett maga elé, mintha letargikus állapotba került volna, mintha abból ki sem szeretett volna kerülni. Azt hiszem, megdöbbentette az, amit előadtam itt most neki, és abban a szent pillanatban meg is bántam, hogy tudtára adtam az érzéseimről, és a viselkedéséról szóló aggályaimat.

Mély sóhajt hallatva lesütöttem a szemeimet, de hiába vártam reakciót, nem válaszolt. Arra gondoltam eleinte, hogy biztos csak a gondolatait akarta összeszedni, azonban már nem is tudtam, hányadik perc telt el, egyre több szomorúsággal eltöltve a szívemet. Úgy éreztem, hogy egy szempillantás műve lehet, hogy újra fagyossá váljon, hogy újra beborítsa a hatalmas jégtábla.

– Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit, és hogyan érzek. – Aprót bólintottam a válaszára, azonban féltem még csak ránézni is. Nyelnem kellett egy nagyot, ugyanis több szót, több mondandót nem intézett felém, amitől még inkább kétségbeestem.

– Akkor csak bebeszéltem. – Nem válaszolt, én viszont megeresztettem egy keserű mosoly félét.

– Ne haragudj – súgta, mire egy aprócskát bólintottam, halovány mosollyal.

– Nem baj, nem haragszom. – Egy halovány, kissé erőtlen mosolyt engedtem meg az ajkaimon, utána pedig csak meredtem magam elé, hosszasan. A gondolataim teljesen elöntötték az agyamat.

Kellemetlen helyzet volt, hiszen úgy jött ki az egész, hogy csak bebeszéltem magamnak, hogy csak annyira vágytam a törődésre, hogy egy aprócska gesztust képes voltam félreérteni. Nyilván azért volt a szex közben annyira gyengéd, mert nem akart fájdalmat okozni, talán tekintettel volt a velem történtekre. Minden apró mozzanatra találtam valami magyarázatot, és éreztem a sokadik után, hogy lángba borul az arcom, de nem a méregtől, vagy a rosszallástól. A szégyentől. Szégyelltem magam, kellemetlen volt az egész helyzet, s szinte másodpercenként végig futott rajtam a forróság, miközben arra gondoltam, hogy most mennyire, de mennyire gondolhat bolondnak.

– Sajnálom a butaságokat, amiket mondtam. Nem nagyon kaptam ilyen dolgokat senkitől. Félreértettem csak, ne nézz teljesen hülyének – súgtam magam elé, miközben hátrébb húzódtam tőle, majd ahogy tudtam, felálltam az ágyról.

– Hova mész? – kérdezte, miközben átfeküdtem a másik ágyra, majd elfeküdtem oldalasan, kissé fájlalva a tagjaimat a hirtelen mozgások okozta atrocitások miatt. Miután sikerült elkényelmesednem, finoman felhúztam a lábaimat, a térdeimet a hasam előtt pihentetve, oldalasan fekve, úgy nézve a meglepett íriszeit. Még mindig szégyelltem magam, és úgy éreztem, ezek után biztosan nem tudnék a szemeibe nézni. Ha nem félnék attól, hogy végleg hülyének, fogyatékosnak néz, elsírtam volna magam, hisztérikus rohamot kapva. Ennél a csalódott, megaláztatott, szégyenkező helyzetnél azt hiszem, minden erőszakos cselekedet jobb volt. – De lehet, hogy túlreagáltam, és csak egy picit összetört a naivvá vált szívem.

– Nem akarlak idegesíteni, vagy a nyakadra mászni – mondtam halkan, miközben magamra húztam a takarót, majd apró szusszantással a párnába hajtottam a fejemet, lehunyva a szemeimet.

Nem tudtam eldönteni, hogy a szégyentől, vagy a csalódástól éreztem-e magam rosszabbul. Teljesen kiszolgáltatott lettem érzelmileg a számára, annyira, amennyire még soha senkivel szemben nem engedtem ezt meg és ez megrémisztett. Olyan voltam, mint egy költöző madár, akit elhagytak, mikor beköszöntött a tél. – Teljesen így éreztem magam. Utáltam, gyűlöltem érzelmileg kiszolgáltatott lenni, és most én léptem meg ezt, saját döntésből, ez pedig még rosszabb volt.

– Nem mászol a nyakamra, és nem is idegesítesz. – Felnyitottam a szemeimet a mondatát hallva, majd megeresztettem egy hamiskás mosolyt.

– Azt hiszem, aki úgy akar közeledni az emberhez, ahogyan az nem akarja, hogy közeledjenek hozzá, csak idegesítő lehet. Legalábbis, engem idegesített, ha valaki sokat akart tőlem, vagy olyasmit, ami a hátam közepére sem hiányzott. Hacsak nem az egódat növeli a helyzet, vagy az, ahogyan érzek – mondtam halkan, apró mosollyal.

Hoseok

– Tudod – emeltem fel a fejemet, kissé sértett hangon megszólalva –, ez egy igazán kedves feltételezés volt. Te tényleg ilyen egocentrikus fasznak nézel?! – akadtam ki hitetlenkedve.

– Ne haragudj, de jelenleg fogalmam sincs, mit gondoljak, és hogyan viszonyuljak hozzád – húzta ajkait félre, egy fancsali ábrázatot kölcsönözve magának.

– Akkor erőltesd meg az agyadat egy kicsit! – Feljebb tekertem hangerőmet, megszeppent arckifejezést rajzolva ezzel Taehyungra. – Ha idegesítenél, ha azt érezném, hogy a nyakamon vagy, magasról leszarnám, mi van veled, és nem intéztem volna el, hogy átkerülj hozzám. Akkor megvártam volna, amíg Namjoon atrocitásait megelégelve megöld magad, és foglalkoztam volna csak a saját körömmel. De nem így tettem! Egy valamit jobb, ha tudsz rólam. – Sejtelmes vonásokkal hajoltam előrébb, combjaimba nyomva könyökeimet, hogy megtámasszam magam. – Ha gyűlölnélek, ha úgy vélném, hogy csak a nyakamon vagy, és hátráltatsz, egy minimális kockázatot sem vállaltam volna érted. Se a múltban, se most. Nem teszek szívességet olyan emberekért, nem segítek olyan személyeken, akikből nincs hasznom, vagy nem kedvelem őket.

– Belőlem mi hasznod van? – Homloka ráncba szaladt a kíváncsiságtól, a kiábrándultságtól és a gyanakvástól, én pedig a kérdés hallatán úgy éreztem, kezd felforrni az agyvizem.

– Az Isten megbassza! – vetettem hátra fejemet, egy kiábrándult, lesajnáló sóhajt hallatva. – Mi a fenéből gondolod, hogy te abba a kategóriába tartozol, és nem a másikba?

– Hát... – sütötte le tekintetét, majd alig hallható hanggal folytatta. – Mondtam; nem tudok kiigazodni rajtad. Az előbb pedig azt mondtad, hogy nem tudod, mit érzel. Ha kedvelsz, azt tudnod kell.

– Te teljesen félreértettél engem – csóváltam meg a fejemet. – Ezt nem hiszem el. – Tenyérbe temetett arccal hajoltam előre, majd hajamon végigsimítva nyögtem fel.

– Miért? – vonta fel egyik szemöldökét. – És akkor miért nem fogalmazol egyértelműen?

– Húzz a picsába, jó!? – köptem oda ridegen, és egyre idegesebben. Megbántódott, és csalódott arckifejezését, és tekintetét látva pedig rögtön megbántam, de kezdett annyira felbőszíteni, hogy már nem bírtam szebben beszélni. – Azért vállalok felelősséget, amit mondok, és nem azért, amit te értesz! Igen, valóban elhagyta a számat egy olyan megjegyzés, hogy nem tudom, mit érzek, de ez nem arra vonatkozott, hogy utállak-e, vagy sem. Nem nagy titkot árulok el azzal, szerintem, hogy bevallom, sokkal rokonszenvesebb vagy, mint az elején, sőt megkedveltelek! Nem azért vagyok veled kedves, mert nekem növeli az egómat, ha ezzel kötődést, ragaszkodást váltok ki belőled. Azért vagyok kedves, és jószívű, mert jólesik a lelkemnek! – hangsúlyoztam ki az utolsó mondatot, aminek hatására Taehyungra olyan meglepettség ült ki, amilyet még egyszer sem láttam tőle. Soha. Én viszont már nem bírtam tovább magamban tartani a feltörekvő szavakat. Hektikusan pattantam fel a helyemről, s egy szökkenéssel Taehyung mellett termettem. Leültem az ágyra, határozott mozdulattal megfogtam a karjait, s teljesen figyelmen kívül hagyva a fájdalmait ülő helyzetbe rántottam. Hangosan ciccent fel, de ignorálva kínkeserves hangját, folytattam. – Sajnálom, ha félreérthető, szeszélyes viselkedésemmel ambivalens érzelmeket váltottam ki belőled! Nem akartam. De ilyen vagyok, így kell elfogadni, ezt kell szeretni. Illetve nem, nem muszáj szeretni engem, nem hibáztatlak, ha nehezedre esik, de ne felejtsd el, hogy melletted voltam, vagyok, és leszek! És ha cseppet sem kedvelnélek, most se csinálnék segget a számból, hogy megértessem veled a számomra is idegen, kaotikus érzéseimet. Egyedül azzal nem vagyok tisztában, hogy... – Hirtelen haraptam el a mondatot.

Fogalmam sem volt, milyen szavak hagyják el ajkaimat, milyen stílust szólaltatok meg, milyen kifejezések ülnek ki arcomra – csak közöltem, ami eszembe jutott. Mikor viszont agyam beérte túlbuzgó szavaimat, kirakta a piros stoptáblát. Nem. Nem mondhattam tovább. Nem fejezhettem be. Nem csak azért, mert nem akartam, hogy Taehyung megtudjon bármit is, hanem azért, mert még magamnak se szándékoztam bevallani semmit.

– Felejtsd el – ráztam meg végül a fejemet, majd elfordultam tőle, hogy csak profilból lásson.

– Mit akartál mondani? – pislogott, erőtlen hangon feltéve a kérdést.

– Semmit. – Összevont szemöldökkel bámultam a falat, de Taehyung nem adta fel. Lassú, óvatos mozdulattal hajolt közelebb hozzám, én pedig reflexből, beszívott ajkakkal fordítottam el a fejemet. – Hagyjuk. Már én sem tudom, mit akartam.