Stubborn lovers - TaeMon (10/19)

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  slash, bromance

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből... 

Hozzáfűzés: Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Namjoon

A mondatát hallva, azonnal nagy szemekkel nézek rá, hiszen valóban, már nincs sok időnk, de miért lett ilyen mérges? Vagy lehet, hogy olyan dologba nyúltam bele, amibe nem lett volna szabad? Tény, hogy rettenetesen sok kérdés özönlötte el a fejemet, amit fel szerettem volna tenni neki, de talán jobb, ha nem szólalok meg. Mondjuk, ha belegondolok, én sem örülnék, ha a múltamról kérdezne, és csak azért is hajtaná, mint a pereces, hogy adjak választ. Felkapva az egyik táskát, intek neki, hogy menjen, így míg nem figyel, a képet róla, és az anyukájáról elcsenem, hiszen míg meg nem találtam a magzatról készült képet, addig semmi baja nem volt. Úgy érzem, hogy ennek, akkor is vele kell, hogy legyen.

Követve őt, lesietünk a lépcsőkön, aztán kimegyünk a buszmegállóba, ahol hatalmas csend telepszik ránk. Én félek bármit is kérdezni, hiszen láthatóan felzaklattam a másikat, amitől rosszul is érzem magam. A busz, amint megáll előttünk, felszállunk mind a ketten, aztán elbuszozunk a panellakásokkal tarkított utcához. Leszállva, mind a ketten felmegyünk a lakásomba, ahol letéve a dolgait, már is a konyhába megyek, hogy készítsek neki valamit, amit megehet. Tényleg szarul érzem magam, hiszen olyan csendes és komor lett. Olyan, mintha egy pillanat alatt visszacsöppentünk volna a "kapcsolatunk" legelejére, amikor még orroltunk egymásra. Szemem sarkából ránézek, miközben ő pakolgat abba a szekrénybe, amit előkészítettem neki, még akkor, amikor utoljára itt volt. Számítottam rá, hogy egyszer még itt látom magamnál pár éjszakára. Mozdulatai a pakolás közben kissé feszültek és durvák, mutatva, hogy tényleg olyan dolgot csináltam, ami neki nagyon rossz emlékeket hozhatott fel. Emlékszem, legutóbb akkor volt ennyire elkenődve, amikor ordítottam vele. Bár igaz, akkor nem mérges volt, hanem rémült és szomorú. Most mérges és láthatóan szomorú is.

Egy sóhajjal az ajkaimon megyek oda hozzá, majd leülve az ágyamra, gyengéden a vállára simítva a tenyeremet.

– Taehyung… – szólítom meg, ő pedig azonnal rám kapja tekintetét.

– Mi az? – kérdezi komorabb hangon. Olyan rossz, hogy eltűnt a csengés a hangjából.

– Sajnálom, hogy kérdezősködtem. Nem akartam beléd rúgni – szólalok meg halkan, megsimogatva a másik vállát, aki azonnal leveszi rólam a tekintetét. Az előbb, mintha könnyeket láttam volna a szemeiben megülni. Alsó ajkam beharapva, ujjaimmal belesimítok hajába, amitől picit előre dönti a fejét, ezzel is segítek neki, hogy eltakarja arcát az a kis frufru is. Tudom, hogy ilyenkor nem akarja, hogy sírni lássam, hát segítek neki ezzel, majd azzal, hogy gyengéden magamhoz húzom, hagyva, hogy arcát a mellkasomnak döntse. – Nem kérdezek többé, sajnálom. Egyszer... ha akarod, majd elmondod. Tudom, hogy milyen nehéz beszélni – szuszogom a hajába, hagyva, hogy ha akar, hát sírjon. – Viszont, készítek valami finomat, ha szeretnél segíthetsz is. Kapcsolunk zenét, de most a piát kihagyjuk. – nevetem el magam, enyhén el is pirulva az emlékek hatására. – Aztán veszünk egy forró fürdőt, és ledőlünk aludni. Mit szólsz? – kérdezem, azonnal terelve a témát, hátha ezzel valamivel könnyebbé tehetem a másikat. – Meg aztán, szeretném még sokszor hallani a nevetésed. És persze az énekhangodat is, mert szeretem hallani. Azt hiszem, pont te vagy az, akit életem végéig hallgatnék, remélem, hogy nagy sztár leszel. Különleges hangod van – kuncogom, megborzolva haját.

Taehyung

Felsóhajtva, és alig láthatóan ugyan, de bólintottam. Persze, ezután sem volt fergeteges az éjszaka, hisz míg ő próbált felvidítani, próbált jobb kedvre deríteni, én annál inkább burkolóztam magamba, s habár, mosolyogtam és nevettem egy-egy beszélgetésen, vagy viccen, ez mind megjátszott volt. Ő is érezte, talán tudta is valahol, a szíve mélyén, de nem vont kérdőre, nem kérdőjelezett meg semmit, rám hagyott mindent, amiért hálás voltam. Láttam rajta egy idő után, hogy bosszantja a felszínes viselkedésem, de szerintem örült annak, hogy legalább nevettem, és próbáltam bekapcsolódni a társaságába, a gondolatmenetébe, a viselkedésébe, így még ekkor sem tett szóvá semmit. Azután sem, hogy megvacsoráztunk, majd azután sem, hogy elindultunk fürdeni. Persze, a rögzítőkötést egyedül nem tudtam sem le, sem felvenni, így Namjoonnak mindkét esetnél segítenie kellett nekem – a kollégiumban a szobatársaimat kértem meg, mert hát, más választásom nem volt. Sajnos, egyszer túl erősen húzta meg a kötést, egyszer túl lazán, de nagy nehezen sikerült megtalálnia az aranyközéputat, és onnantól kezdve már egyenesben ment minden.

Mivel nem alhattam a kanapén – nem engedte –, és ő sem akart ott aludni, így egy ágyban aludtunk, habár, nem egymáshoz bújva, nem összeölelkezve – furcsán is nézne az ki, ha összebújva ölelgetnénk egymást, mint a szerelmes párok.

Mélyeket sóhajtva hunytam be a szemeimet, elrebegve egy "jó éjszakát" mondatocskát, majd viszonozva ezt, lassan merültünk álomba.

Az álom sajnos nem olyan volt, amilyennek szerettem volna. Átéltem mindent, ami aznap tönkretette az életemet, rohamosan gyorsan változott felnőtté, hagytam el a játékaimat, és hagytam fel azzal, hogy anyához meneküljek minden gondommal. Azon a napon kezdett rémálommá válni az életem, utána pedig minden egyre rosszabb lett – addig, amíg el nem kerültem ebbe az iskolába. Azóta nem kísértettek az álmok, a képek, de... ezen az éjszakán előtörtek. Talán amiatt, hogy Namjoon megtalálta azt a picike kis képet a testvéremről – aki sosem születhetett meg.

Zihálva ültem fel, remegtem, akár a nyárfalevél, könnyektől csillogott mindkét szemem, s éreztem, hogy az egész arcom a nedvességben úszik, azonban nem tudtam, hogy a sírástól, vagy az izzadtságtól történt-e, viszont nem is sokáig elmélkedtem ezen; nem érdekelt. Azonban, amint realizáltam mindent, felzokogtam, nem véve tudomásul, hol is vagyok, Namjoon pedig rögtön felült, s amint meglátta, hogy sírok, rögtön felém fordult.

Teljesen össze voltam zavarodva, olyan voltam, mint egy őrült, akinek fogalma sincs, miről hadovál; össze-vissza beszéltem.

– Mi történt? Mi a baj? – kérdezte, ijedt szemekkel. Nem realizáltam, hogy ez már nem az álom. Nem érzékeltem a valóságot, homályos volt minden, álomszerű... megeredt a nyelvem.

– Megölte... Megölte őt – sírtam, ép kezemmel az arcomat takarva. – És én nem tettem semmit. Én csak álltam az ajtóban és néztem... csak néztem... – zokogtam, keservesen, vadul remegve. – És mikor... vérzett... mikor... elöntötte a vér... és... odaléptem, már késő volt! Az én hibám. Miattam volt! Mert gyáva vagyok. Egy gyáva féreg, egy... egy undorító... – elcsuklott a hangom.

– Miről... miről hadoválsz? – kérdezte halkan, felemelve a fejemet, közelebb ülve hozzám.

– Megölte... megölte őt. És... és... mikor összeverekedtünk, a rendőrök... beetette őket, hogy baleset volt, és... és megúszta, és... majdnem megöltem őt... – sírtam, eszeveszettül, teljesen önkívületi állapotban. – Majdnem... megöltem... de elszaladt, és én... én nem mertem menni... mert anya... – sírtam, rázkódó vállakkal. – Akkor két élet száradt volna rajtam... – Fáradt voltam, alig tudtam nyitva tartani a szemeimet, a remegésem azonban még erősebb lett.

Namjoon

Hatalmas szemekkel hallgatom végig a hablatyolását, amitől őszintén, mindjárt megszakad a szívem, főleg ahogy zokog is mellé. Mégis mi a fene történt vele?

– Taehyung. Kiket öltél meg? Vagy mi? Nem értem – mondom halkan, kisimítva izzadt tincseit a szemeiből, amiket alig bír nyitva tartani.

– Én meg... megöltem a kistestvérem. Megöltem őt. Annyira gyűlölöm magam! Ha-ha sietek, ha nem csak állok, akkor megmentem… – sír, zokog, úgy, ahogy még soha nem hallottam. Persze a mondandóját újra hatalmas szemekkel hallgatom végig, hiszen az ölés az súlyos bűn, főleg, ha családtagot ölünk meg, bár ha visszagondolok azokra, amiket még mondott, akkor nem ő ölt, hanem valaki más, amit végig nézett.

– Ssssht – húzom magamhoz, megölelve remegő testét, hagyva, hogy a vállaimon sírjon tovább.

Jézusom, el sem hiszem, hogy ekkora lelki gondjai vannak, hogy egy ilyesmit átélt és így megbélyegezte az életét.

– Ki volt az, aki elmenekült? – kérdezem halkan, ahogy végig simogatom a hátát. Ha elkezdte, hát fejezze be. Mondja el, hátha könnyebb lesz neki, ugyanis, lehet, hogy már évek óta magában tartotta mindezt.

– Az… az apa volt. Apa… – mondja, amitől újra felzokog, nekem pedig azt hiszem, hogy a kelleténél is jobban összeszorul a szívem.

– Sssh, nyugodj meg – simítok hajába, majd gyengéden cirógatni kezdem a fejbőrét. – Taehyung, nem tudom, hogy akkor mi is történt pontosan, de erről nem tehetsz. Lehet, ha odaszaladsz akkor, azzal magadat is bajba sodrod. Lehet, hogy anyukád azt sosem tudta volna feldolgozni. Sajnálom a meg nem született testvéredet, tényleg, rettenetesen sajnálom. Ő volt az a magzat a képen, ugye? – suttogom, amire bólint egyet halványan, így a sírása nem hogy csillapodik, hanem erősödik.

Ép kezével úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta.

– Sajnálom, őszintén – szólalok meg halkan, folyamatosan cirógatva, simogatva. – Apád biztos megkapta a büntetését, amiért elvett egy életet – mondom halkan, amire megáll egy pillanatra a sírásban, hogy megszólalhasson.

– Ő meghalt. Az ölte meg... amit… amit annyira szeretett – magyarázza el, én pedig összevonom a szemöldököm, hiszen sok dolog lehet az, amit szeretünk, de megöl.

– Drogozott? – kérdezem halkan, amire azonnal megcsóválja a fejét.

– Ivott. Sokat... nagyon sokat… – szólal meg keservesen, amiből újabb zokogás lesz, nekem pedig, kitisztul minden. Mélyet sóhajtok, hiszen ehhez nem lehet mit szólni. Egy ilyen tragédia bárkit tönkre tenne lelkileg, csoda, hogy eddig megtartotta azt az életvidám és aranyos Taehyungot, aki eddig is volt. Gyengéden arra ösztönzöm, hogy dőljön el velem együtt az ágyamra úgy, hogy ő így a mellkasomra hajtott fejjel legyen, félig rajtam feküdve. Egy picit megemelve a fejem, belecsókolok a hajába, amit normál esetben nem tennék meg, de most úgy érzem, hogy ez kell neki.

– Taehyung... te nem vagy bűnös, felejtsd ezt el. Ne magadat okold azért, ami nem a te hibád. Olyan fiatalon, nem tudtál volna segíteni, hanem magadat is bajba sodortad volna, mint mondtam. Lehet, ha akkor odaállsz elé, akkor anyukád miattad szomorkodna és ő is magát okolná. Nem vagy hibás, nem miattad halt meg. Apád pedig... megkapta ezért a büntetését, még, ha nehéz is – mormogom a hajába, ujjaimmal folyamatosan cirógatva a bőrét.

– De... de tudtam volna segíteni. Akkor... akkor apának is neki mentem. És mégis... mégis… – csuklik el a hangja, így erősebben ölelem magamhoz.

– Nem, Taehyung. Nem tudtál volna segíteni. Tudod egy terhes nő, nem csak az ütéstől vetél el, hanem attól is, ha felzaklatják. Az is lehet, hogy már csak az az egy kellett neki, egy ütéssel, hogy elmenjen a testvéred. Lehet, hogy mielőtt odaértél, már akkor késő volt.

– Nem! – emeli meg fejét, rám nézve könnyáztatta szemekkel. – Ha segítek, akkor nem. Ezt... nekem kellett volna megoldanom. Nekem kellett volna megvédenem, de ehelyett... ehelyett csak néztem. Álltam, és néztem! – szinte már kiabál a zaklatottságtól, majd erősebben magához ölel, arcát ismét a mellkasomba temeti. Szomorúan nézek rá, hiszen nem tudom, hogy ezzel mit kéne kezdenem. Hiába beszélek a fejével, nem fog rám hallgatni, mert makacs, mint mindig.

– Figyelj, Taehyung… – mosolyodom el halványan, aztán óvatosan feljebb húzom magamon, így arcát a nyakamba hajthatja. – Az is lehet, hogy a kis tesód ugyan úgy visszatér – mondom halkan, amire felnéz rám, de úgy pislog, mintha idióta lennék. Azonnal megköszörülöm a torkom. – Tudod, van egy olyan dolog, mint a lélekvándorlás. És mivel mondtad, hogy anyukád megint terhes, lehet, hogy annak a kis tesódnak a lelke van abban a magzatban, akit elveszítettél. Tudom, hogy ez baromságnak hangzik, de rengeteg olyan ember számolt már be arról, hogy az elvesztett gyermekük, szinte újjá született. Szinte ugyan úgy nézett ki és a személyisége is ugyan olyan volt. Az a helyzet, hogy én hiszek ebben. Na meg, neked is ott kell majd lenni a tesód mellett. Te leszel az erős bátyja. Fájó a múlt és nehéz, de jobb, ha elengeded és arra koncentrálsz, ami most a legfontosabb.ű – mondom halkan, végig a hajába puszilva. – Ha lemegy a verseny, menj haza, látogasd meg a családod, hiszen ők azok. Immár van egy normális apád, még ha nem is a vér szerinti, de a húgod, vagy öcséd az a te véredből is lesz. Neked, most rájuk kell koncentrálnod, mert ők vannak neked – ölelem sokkal szorosabban a testét, ahogy elmondom ezt a hosszú monológot. Tény, hogy a lélekvándorlás baromságnak hangzik, de remélem, hogy ezzel megnyugtatom a másik háborgó lelkét. – Adj meg minden szeretetet a tesódnak, mert te leszel a példaképe!

Taehyung

Próbáltam hallgatni a szavaira, és próbáltam őket elfogadni is, de nem voltam képes válaszadásra, csak halkan sírdogáltam, a mellkasához bújtatva a homlokomat, remegő testtel, ő pedig egy mély sóhaj mellett ölelt magához szorosabban, megsimogatva a vállamat, óvón, és jól is esett ez a kis gesztus, ugyanis éreztem, hogy egyre inkább kezdtem megnyugodni, és csillapodni a sírásom. Még sűrűn rá akart törni, de Namjoon karjai, a szívverésének hallgatása olyan nyugtató hatással volt rám, amilyennel ezelőtt még nem találkoztam.

– Jobban vagy már? – kérdezte halkan, mire egy aprócskát bólintottam, félig lehunyva a szemeimet, alig pislogva. Fáradt voltam már, álmos, azonban a sok sírástól megfájdult a fejem, s hiába próbáltam álomra hajtani magam, egyszerűen nem ment, képtelen voltam rá. - Próbálj meg aludni most már, minden rendben van - mondta halkan, s éreztem, hogy kissé felemelkedett, majd a hajamba puszit, én pedig csak újra bólintottam egyet, tudatosítva mondandóját, majd egy mély sóhajt hallatva bújtam hozzá közelebb, szinte a testéhez préselődve.

Szerettem volna elhinni azt, amit mondott, a lélekvándorlásról, a többiről, de annyira elveszettnek éreztem a szívemet, hogy nem tudtam ezt jelen helyzetben elhinni. Szerettem volna azt mondani magamnak, hogy Namjoonnak igaza van, talán lehet szó lélekvándorlásról, talán az, aki alapjáraton a testvérem lett volna régen, most ott van anyukám hasában, ugyan úgy, mint akkor, de nehéz volt ezt így elhinnem, hiába szerettem volna a legjobban, de ettől függetlenül hálás voltam Namjoonnak, hiszen, ha elhinnem nem is sikerült a dolgot, de legalább elgondolkodtam rajta, legalább valamelyest terelte a gondolataimat a rég elfedett, elfeledett sérelmekről, ez pedig már önmagában boldoggá tett.

– Köszönöm – motyogtam már félálomban, kissé megmarkolva ujjaimmal a pólóját, ezután pedig lehunytam a szemeimet, hogy elérhessen az álom, és kipihenhessem ezt a fáradalmat.