Stubborn lovers - TaeMon (12/19)

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből...  

Hozzáfűzés: Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Hosszú pillanatra sem mertem megmozdulni, csupán néztem magam elé hatalmas szemekkel, szintem már remegő ajkakkal, azonban, ahogy Namjoon becsapta maga mögött a táncterem ajtaját, hirtelen rémültem meg, s ébredtem fel kezdetleges sokkomból, majd amennyire csak tudtam, amilyen gyorsan csak lehetősége adódott rá, azonnal felálltam, és mint aki se hall, se lát, úgy rohantam utána – már, amennyire az állapotom engedte, hiszen továbbra sem voltam jól, továbbra is fájtak a tagjaim, főleg a vállam, ami az imént be is vertem, mégsem akartam, hogy ő elmenjen, így erőt vette magamon, és utána rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam.

Mihelyst elértem, szinte remegő ajkakkal fogtam meg a kezét, azonban ő felmordult, hátrafordulva, s amint meglátott, lerázta magáról a kezemet, ellentmondást nem tűrően, nekem pedig ez szinte egy tőrrel ért fel, ami a szívembe fúródott, a lehető legkíméletlenebb módon.

– Kérlek! Kérlek, Namjoon, ne haragudj rám! Esküszöm, hogy nem akartam, én csak... csak felvillant, én nem akartam kutakodni, kérlek, kérlek szépen, ne haragudj rám! – nyögtem elveszetten, újra elkapva a karját, de ő ismételten lerázta magáról az érintésemet, rám mordult újból, majd lökött is rajtam egyet, hogy tudjam, hol a helyem. Fájt, szörnyen fájt, ugyanis csak akkor tudatosult bennem, hogy elveszítettem valakit, valakit, aki... aki végre kedvelt engem, s habár, már jó ideje nem viszonyultunk úgy egymáshoz, de legalább nem táplált irántam haragot, ilyen elsöprő düht, és agresszivitást. Egy pillanatra megis ijedtem tőle, a szemeitől, és mozdulatsoraitól, de próbáltam leküzdeni a félelmemet.

– Nem! Nem! Erre nincs bocsánat! Hogy volt pofád, ha?! Hogy?! – ordított, lökve rajtam egyet. Nehezen tartottam magam a talajon, de nagy nehezen sikerült, s ha lehet, még elveszettebben néztem rá, mint előtte.

– Kérlek! Kérlek! Sajnálom, őszintén sajnálom! Kérlek! – Már könnyesedtek a szemeim, ahogy elkaptam karját újra, magamhoz húzva azt. – Kérlek szépen! Kérlek! – nyögtem azt az egy szavacskát folyamatosan, remegő ajkakkal.

– Nem érdekelsz! Hagyj békén, számomra itt vége! Végeztem veled, soha többé ne gyere a közelembe, soha többé ne szólj hozzám, és soha... soha többé, még csak rám se nézz! – ordított, majd újabbat lökött rajtam, ezúttal akkorát, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, majd a fenekemre estem, teljesen összeomolva. Ő még megvetően végignézett rajtam, majd felhúzva az orrát, sietős léptekkel elindult a kijárat felé, én pedig remegő szájjal néztem végig, ahogy kíméletlenül, kegyetlenül ott hagyott engem.

Namjoon

Egyszerűen, nem tudtam megálljt parancsolni a szavaimnak, és tetteimnek, hiszen azt tettem, és mondtam, amit abban a pillanatban éreztem. Dühített, és még most is dühít, hogy belekontárkodott abba a dologba, amihez semmi köze, főleg, hogy abba a beszélgetésbe nézett bele, amit én a saját anyámmal ebszélek, az egyetlen rokonommal, aki kíváncsi még rám. Anno az is csoda volt, hogy neki visszaírtam, amikor leléptem onnan. Ha így tudom, hogy az az ember fog engem elárulni, akit ebben a rövid időben ennyire megkedveltem, akkor inkább az elején azt mondom, hogy visszafizetem az itt töltött féléveket, és leszarom, hogy mi lesz ezután. Olyan szinten mar ez az egész a lelkembe, ahogyan ezt még sosem gondoltam volna. Teljes szívemből megbíztam benne, örültem, hogy ő találta meg azt a kibaszott telefont, erre meg... ezt kapom. Ezt, hogy hátba szúr, megnézi a legféltettebb titkaimat is, arcátlanul és lelkiismeret-furdalás nélkül!

Mikor felülök a buszra, egy halk sóhajt eresztek meg, fejem pedig a kemény üvegnek döntöm, úgy nézve ki rajta, figyelve a város megállíthatatlan mozgását. Úgy fáj a mellkasom, hogy mindjárt kettészakad, arról nem is beszélve, hogy a fejem is rátesz. A düh, és ez a hatalmas csalódás, teljesen a padlóra küld, de ha minden igaz, holnaptól visszatér a régi Namjoon. Remélem, hogy Taehyung nem fog odajönni hozzám, ugyanis most kurvára nem leszek rá kíváncsi. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ismét úgy fogom gyűlölni, mint a legelején, mert nem fogom gyűlölni. Nem tudom gyűlölni, hanem egyszerűen csak haragszom rá. Annyira, hogy az már fáj, a bizalmamat pedig végleg elveszítette. Nem is értem, miért kellett nekem ennyire felengedni, miért hagytam, hogy azok az érzések kerüljenek felszínre, amiknek réges-régen eltemetve kellene lenniük, mélyen a szívemben és lelkemben. Mindegy... megtanultam ismét, hogy az embereknek nem szabad ennyi érzelmet és kedvességet adni, mert azok döfnek hamarabb hátba, akikben a leginkább megbízol.

Másnap reggel, úgy kelek fel, mint egy zombi. Egyszerűen az este semmit sem tudtam aludni, főleg, hogy a sok csalódottság mellé, az az idióta érzés is befúrta magát, mint a rossz érzés, miszerint betegen képes voltam ellökni a másikat és úgy ott hagyni. Bántottam, amit nem lett volna szabad. Az a baj, hogy még mindig így érzem magam, hiszen most, hogy tisztult valamennyire a fejem, egy kávé mellett, ahogy a konyhában ülök, el tudok gondolkodni a tegnapin. Tény, hogy egy kibaszott görény volt, egy utolsó patkány, amiért ezt megcsinálta velem, de e-mellé nekem volt jogom ahhoz, hogy fellökjem, és persze az is ott van, hogy őszintén kért bocsánatot, vagyis úgy tűnt, hogy őszinte. Annyira hihetetlen ez a nap, úgy érzem, mintha megint azokat a napokat élném, amikor teljesen egyedül voltam, és semmi célom nem volt azon kívül, hogy suliba járjak, és híres legyek. S most, hogy belegondolok, a versenyt ahogy lefújtam, ugyan ilyen napok várnak rám, anélkül az idióta, bohókás Taehyung nélkül, akit annyira megszoktam. Kicsit feszülten hajtom le a kávémat, majd felöltözve és elkészülve, végre elindulok a buszhoz, hogy az bevigyen az egyetemre, amihez most semmi kedvem. Szörnyű, hogy ezentúl a másik nélkül, szarabb lesz így tovább élnem, hiszen... hiányzik, még akkor is, ha újra egy megközelíthetetlen fasz leszek. Hiába a ridegség, belülről úgy érzem, hogy már csak a darabkáimat sepregethetem össze.

Az egyetemre besétálva, zsebre dugott kézzel megyek végig az aulán, ahol eddig Taehyung várt rám, amit megszoktam. Tekintetemmel persze azt az oszlopot figyelem, ahol eddig támaszkodott hátha ott van, s bizony, tényleg ott van. Enyhén meglepődve pislogok rá, majd hirtelen megkeményítve a tekintetemet leveszem róla őket, és úgy megyek be a terembe, hogy véletlenül se nézzen rám, majd a fülembe is bedugom a fülhallgatómat, ezzel jelezve neki, hogy nem vagyok kíváncsi a társaságára, így egyszerűen csak besétálva a hatalmas előadóba, leülök arra a helyre, ahol régebben mindig is ültem, a másiktól a legtávolabb eső helyre. Most nem akarok vele beszélgetni, nem akarom látni. Tényleg fáj. Tudom, hogy olyan vagyok így, mint egy idióta, mint valami szerelmi bánatos, de őszintén? Valahogy úgy is érzem magam. A csalódás és a bizalom elveszítése ugyan az, mintha szerelmes lett volna az ember. Hiszen a legtöbbször, mindig ez az oka a kapcsolatok végének is, nem? Mindegy is. Hagyjon békén, sőt nem is. Mindenki hagyjon békén, ezentúl egy emberrel sem fogok beszélni. Minek nekem az ismeretség az egyetemen? Semmi hasznuk, mind haszontalanok és idióták. Egyedül jobban elleszek, mint így, Taheuyngot pedig, elfelejtem, végleg!

Taehyung

Szörnyű volt, szinte minden. Alig tudtam magamhoz térni azután, hogy otthagyott engem a padlón, s mikor visszamentem a kollégiumba, reménykedtem abban, hogy másnapra talán elfelejti, vagy megenyhül egy kicsikét. Tényleg mélyen reméltem, és bíztam benne, bíztam abban, hogy nem rontottam el mindent.

Az ágyamban fekve, sokszor elkapott volna a sírás, az erőtlen zokogás, de igyekeztem mindig visszafojtani a könnyeimet, elnyomni magamban, a lehető legmélyebben, hogy ne törjenek a felszínre – több-kevesebb sikerrel, természetesen, hiszen, ha olyan történik, nem lehet megálljt parancsolni a krokodilcseppeknek, akármennyire is erőlködik az ember – ez esetben én. Viszont, ennek következtében aludni sem tudtam, bármennyire is próbálkoztam. Lehetetlennek tűnt, egész éjszaka nyitva voltak a szemeim, gondolkodtam, elmélkedtem, elszidtam magam minden idiótának, hiszen azt kellett volna tennem, hogy nagy nehezen kihúzom belőle ezt a kis féltve rejtett titkát, és... akkor nem is lett volna probléma, de nem! Nem! Mert én Kim Taehyung vagyok, egy hatalmas ökör, egy hatalmas idióta. Magamra kellett haragítanom valakit, aki rengeteget jelentett nekem, főleg az idő múlásával, és tudtam, jogosan haragszik rám, okkal van rám kiakadva, és okkal kíván a Pokol legmélyebb bugyraiba, mégis fájt, mégis rosszul esett, és olyan hatással volt rám, mintha tőrt döftek volna a szívembe. – Vagy inkább én döftem a sajátomba, a saját hülyeségemmel.

Másnap reggel nyomott voltam, egy szemernyit sem tudtam aludni, és végső kétségbeesésemben, hátha minden úgy megy, mint előtte, ugyan azon a helyen vártam őt, ahol mindig is, s mikor megjelent egy idő után, és ránéztem, ő elfordította a fejét, bedugta füleibe a fülesét, épp, amikor megszólaltam volna, majd úgy suhant el mellettem, mintha nem is léteztem volna, mintha csak árnyék lettem volna, aminek nem kell különösebb figyelmet szentelni. – Fájt, iszonyúan. Mardosta a szívemet, lelkemet, főleg akkor, mikor bementem a terembe, és láttam, hogy a régi helyén ül, nem mellettem. Legszívesebben sírtam volna, de férfi voltam, vagy mifene, így egy mély sóhaj mellett ültem le a helyemre, beharapott alsó ajakkal, a táblára szegezve tekintetemet.

Elbasztam mindent. Az egészet. Már csak arra sem lesz több lehetőségem, hogy bocsánatot kérjek, hiszen láthatólag egy percet sem akar velem tárgyalni. Vége a versenynek, vége a barátságunknak, vége... vége az egésznek. – Felsóhajtottam, lehunyva a szemeimet, lebiggyesztve az ajkaimat.

Elcsesztem. Az egészet…

Namjoon

Tudom, hogy hihetetlenül kegyetlen vagyok Taehyungal, de egyszerűen nem tudok mit csinálni, tekintve, hogy ilyen módon csalódnom kellett benne. Az egész nap unalmasan és semmilyen hangulatban telt el, ami csak rátett a szar hangulatomra. Taehyung is immár lemondott arról, hogy hozzám szóljon, amitől egyszerre érzem magam megkönnyebbültnek és lehangoltnak is. Nem tudom mi van velem, hiszen szeretném is, hogy keresse a társaságom, főleg, hogy reggel ugyan úgy várt, mintha abban reménykedett volna, hogy újra úgy állok elé, mint ahogy tegnap reggel is, hiszen akkor még minden teljesen rendben volt a kapcsolatunkkal.

Az egyetemről kisétálva, utamat a buszmegállóba veszem, ami szintén furcsa, hiszen eddig meg sem álltam a táncteremig, most pedig, ennek vége.

A napjaim hihetetlenül unalmasan telnek, így inkább újabb zenék kreálásába kezdek, ami végül kudarcba fullad, mert valahogy nem találom azt az ihletet, ami eddig hajtott a versenyben, de mivel ez sincs, sorra törlöm az újabb és újabb elbaszott zenéket, amik nem érnek fel ahhoz a szinthez, amit én elvárok. Feszültté és agresszívabbá tesz mindez, hogy nem haladok egyről a kettőre. Mikor ismét bemegyek az egyetemre, a másik már nem vár az aulában, hanem a teremben ül a saját helyén, mint eddig is. Már négy napja annak, hogy nem beszélünk és egymásra sem nézünk, noha tudom, hogy ő engem folyamatosan figyel. Sebaj, nem zavar.

Szünetben mikor kimegyek, azt látom, ahogy Taehyung egy lánnyal beszélget. Kedves mosolyt enged meg felé, míg a lány szinte rajongva figyeli őt. Biztos, hogy szerelmes a másikba, viszont Taehyung nem tűnik túl boldognak, még a mosolya ellenére sem. Lehet, hogy próbálja elutasítani, vagy épp ellenkezőleg? Lehet, hogy miattam próbál új életet kezdeni, mert még mindig bántja az, amit csináltam vele? Mondjuk előfordulhat, s ha ebbe belegondolok, úgy érzem, hogy egyre csak dühít ez az egész. Vajon miről beszélhetnek? Vajon... összejönnek?

Kíváncsiságomnak eleget téve, közelebb sétálok hozzájuk, mintha csak ott járkálnék, majd ahogy kellő távolságban megállok, meghallom a beszélgetésüket is.

– Ne haragudj, de nem te vagy az a lány, aki kell nekem – mosolyog rá kedvesen, amire a lány csak odasimul hozzá.

– Ugyan már, honnan tudod, ha ki sem próbálsz? – kuncogja, majd átöleli a másik karját.

– Nézd, én nem próbálgatok. Ha tudom, hogy kell nekem az az ember, akkor megszerzem, de te nem vagy az a lány.

– Nem tetszem? Ennyire rondának tartasz? – biggyeszti le ajkait a lány.

– Szó sincs róla. Nagyon szép vagy, de nekem nem te kellesz – mondja halkan, így én csak egy sóhaj kíséretében andalgok arrébb. Borzalmas ez a szappanopera.

Taehyung

Nem akartam kontaktust létesíteni ezzel a lánnyal, és nem kifejezetten azért, mert annyira csúnya volt, vagy mert nem tetszett nekem, egyszerűen csak... nem éreztem úgy, hogy ő lenne az, akivel én szívesen tengetném a napjaimat unalmas óráimban. Ráadásul ez a hihetetlen módú nyomulás sem tetszett, ha lányokról volt szó, jobb szerettem én "vadászni" rájuk, és valahogy nem volt a kedvencem, ha ők próbáltak meg felszedni – bár, más férfiak biztosan kapva kaptak volna az alkalmon, nekem nem volt túl kecsegtető. Lehet, hogy emiatt kicsit hülye vagyok, vagy érdekes figura, de nem nagyon tudtam ezt befolyásolni magamban, ráadásul nekem fontos volt a tanulás, és őszintén, nem akartam az időmet pazarolni egy olyan lányra, aki úgy kelleti magát, mintha egy olcsó ribanc lenne. Nem, határozottan nem volt szimpatikus a viselkedése. Egy-egy menetre biztos jó lett volna, nem mondom, de az a típus sem voltam, aki kifejezetten a nemi vágyak miatt használ ki embereket, és akárhonnan is nézem, én voltam az erősebb, én voltam a férfi, és nem akartam egy utolsó patkánynak tűnni, senki szemében.

– Mi az, hogy nem én kellek?! – Hektikusan csengett a hangja, én pedig már tanácstalanul túrtam a hajamba ujjaimmal, megtáncoltatva tincseimet, kissé zavartan nézve rá. Tényleg próbáltam kedvesen elutasítani a lányt, de annyira tapadós volt, mintha egyáltalán nem akarta volna megérteni: nem kell!

– Figyelj, nem vágyom rád, nem akarok tőled semmit. Szép lány vagy, nagyon szép az arcod, csinos is vagy, de én nem szeretnék tőled semmit, értsd meg, kérlek – sóhajtottam, majd ezzel a mondattal próbáltam kitérni előle, hogy tovább indulhassak a dolgomra, azonban ő elkapta a csuklómat és maradásra késztetett.

– Mert?! Mert?! – kérdezte, már-már dühösen, agresszívan. – Netalántán meleg vagy? Azért nem kellek?! – sziszegte, mire megforgattam a szemeimet, megcsóválva a fejemet.

– Nem vagyok meleg, de ne haragudj, az erőszakos viselkedés nem a kenyerem, és te az vagy. Erőszakos és buta is, ha nem fogod fel, hogy nem rád vágyom! Nem akarlak kihasználni, nem akarlak a későbbiekben bántani sem, csak tudatosítsd kérlek, hogy nem akarlak téged! Biztos van más srác, akinek bedobhatod magad, nekem ez a viselkedés nem szívügyem – mondtam, a szemeibe nézve.

– Akkor most azt mondod, hogy erőszakos ribanc vagyok, ha?! – kiabált, már könnyes szemekkel.

– Mi? Mikor ribancoztalak én le? – kérdeztem hüledezve, eltátva ajkaimat, hiszen képtelen voltam hinni a füleimnek. Ez a lány beteg... ez nem normális. – Kiforgatod a szavaimat! Én csak annyit mondtam, hogy ez a viselkedés nekem nem tetszik, erőszakos vagy, de egy szóval sem ribancoztalak le! – mondtam, kicsit már idegesebben, kiszakítva csuklómat az ujjainak szorítva.

– Egy seggfej vagy! Egy szemétláda! Elmondom mindenkinek, micsoda beképzelt tuskó vagy! – kiabált, mire felsóhajtottam.

– Rendben, tedd azt – mondtam tanácstalanul, kissé zavartan vonva meg ép vállamat, mire ő hitetlenkedve nézett rám, majd emelte a kezét, és ahogy illett, képen törölt, de annyira, hogy a fejem is oldalra bicsaklott, a szemeim is kitágultak.

– Egy beképzelt faszkalap vagy, Kim Taehyung! Ez undorító, semmirekellő szemétláda! – kiabált, kikelve magából, én pedig teljes sokkban, kitágult szemekkel, eltátott ajkakkal figyeltem a kiborulását. Mi mást tudnék tenni? Nem fogok egy lányt bántani.

Namjoon

A kiabálásra még visszafordulok, de már csak azt látom, ahogy a csaj megüti a másikat, bennem pedig ez valamiféle megmagyarázhatatlan dühöt kelt. Legszívesebben odamennék, és a helyére tenném ezt a beképzelt kis fruskát, jól megmondva neki a magamét, Taehyungot pedig szinte felparancsolnám a szobájába, hogy másnapig ki ne tegye onnan a lábát, de mielőtt megmozdulnék, egy sóhajt hallatva meggondolom magam, hiszen már semmi közöm hozzá. Eddig sem volt, de eddig jobban szerettem vigyázni rá. Végül, inkább elhagyom az egyetem területét, hogy véletlenül se figyeljek oda rá.

A napok elképesztően lassan telnek, Taehyung még mindig szomorúan néz magaelé, ha meglát, én pedig egyre csak megszokom azt, hogy visszatértem a régi életemhez. Persze, ettől függetlenül, többször azon kapom magam, hogy figyelem a másikat, amikor azzal a lánnyal beszél, aki a múltkor is felpofozta. Persze, akárhányszor megpróbálta felszedni a másikat, mindig elutasítás lett a vége, amiből újabb pofon született, majd a lányok körében már az a pletyka terjengett, hogy Kim Taehyung meleg, amiért nem jár azzal a kurvával. Meglehetősen dühített, hogy erről hallanom kellett, hogy látnom kellett és kell is, hogy az a lány egyre szemtelenebb és egyre csak átmegy terrorizálásba az, hogy minden egyes nap megvárja az előadó előtt, majd félrehúzva, eleinte kedvesen bepróbálkozik nála. Persze a másik próbálta már szépen és csúnyán is elküldeni, de ez a csaj valami hihetetlenül degenerált, egy igazi faszfajzat, akit nem is lehet nőnek tekinteni. Nem tudom, hogy miért nézte ki magának Taehyungot, de már nem egyszer azon kaptam magam a napokban, hogy elindultam feléjük, hogy a csajt melegebb éghajlatra küldjem. S ez, ma sincs másképp. Amint vége az óráknak, a másik fáradt arckifejezéssel indul meg le a lépcsőkön, majd ahogy eléri az előadó ajtaját, az a szuka azonnal félrehúzza. Mélyeket sóhajtok, azzal megint csak leülök a közelben lévő padra, hogy onnan figyeljem őket.

– Mou, ugye ma végre igent mondasz? Ez a sok elutasítás már kezd fárasztani – dünnyögi a lány, "édesen" pislogva fel a másikra, aki csak megforgatja a szemeit.

– Miért akarsz ennyire? – kérdezi halkan, szinte beletörődve a sorsába.

– Mert olyan cuki vagy, és helyes! – vágja rá vigyorogva a csaj. Azonnal felhorkantok, hiszen csak a másik külseje érdekli az, hogy milyen belülről az már leszarandó, nem igaz? Undorító az a csaj. Pedig, ha ismerné őt…

Taehyung

Egyre feszültebb, és feszültebb lettem, hiszen az a lány minden egyes nap megvárt, minden egyes nap rám várt az órák után, és kezdtem már belefáradni, belefásulni. Komolyan, nem vagyok egy félős, rettegős alkat, de már félelemmel töltött el a tudat is, hogy órák után el kell haladnom az előadó ajtaja előtt, ahol ez a fura szerzet vár rám. Ráadásul annyiból sem volt könnyebb a dolog, hogy a Namjoonnal való veszekedés óta minden egyes nap rosszabbul, és rosszabbul érzem magam, egyszerűen nem tudok magamra találni, annyira hiányzik a másik, és soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha is bekövetkezhet. Minden nap pocsékul voltam, és fájdalmasan vettem tudomásul, hogy Namjoon még csak rám sem néz, de valamiért úgy éreztem, hogy... túl nagy volt a büntetés, amit rám mért. Tudom, hibáztam, nem is kicsit, de... talán nem érdemelném meg ezt. Talán.

– Aha – sóhajtottam, a hajamba túrva ép kezemmel, mire ő csillogó szemekkel nézett rám. Fogalmam sem volt róla, hogyan koptathattam le, hiszen, ha azt mondom, hagyjon a picsába, nem érti meg, ha meg szépen mondom, hogy nekem nem kell szerény személye, megint nem érti meg. Nem tudtam, mit tehetnék, de ha ez így folytatódik, meg fogok bolondulni – tekintve a rólam terjengő pletykákat, amellett pedig azt, hogy még Namjoon is magasról tesz rám.

– Kérlek! – nézett fel rám, mire felsóhajtottam.

– Adok egy csókot! Utána békén hagysz? – kérdeztem, mire nagy szemekkel nézett rám. Nem vártam meg a reakcióját, csak a falnak löktem őt, kicsit sem finomkodva, majd ép kezemet emelve, a mögötte lévő falra tenyereltem, közelebb húzódva hozzá, finoman csúsztatva nyelvemet a szájába, mire aprócskát nyögött, barna tincseimbe túrva, közelebb húzva magához a testemet.

Miután vége lett a csóknak, a szemeibe néztem, egy mély sóhajt hallatva.

– Hajlandó vagy békén hagyni? – kérdeztem, megemelve a szemöldökeimet, még mindig közel hozzá, az arcához is, szinte az ajkaira suttogva a szavakat.

– I-igen – motyogta, teljesen elvarázsoltan.

Namjoon

Az előbb látottak, valami hihetetlen módon feldühítenek, de olyan szinten, amilyet még soha nem éreztem. Ez a hihetetlenül nagy, és negatív érzés, hogy ahhoz ért hozzá az a csaj, hogy abba kontárkodott bele, ami olyan, mintha az enyém lenne. Teljesen olyan érzésem van, mintha az én tulajdonom Taehyung lenne és, mintha ez a lány tökéletesen elvette volna tőlem erre a pár pillanatra. Szinte csillagokat látok a dühtől, így egy pillanat alatt pattanok fel a helyemről, hogy utamat immár tényleg, végleg oda vegyem és mind a kettőt igazán rendre utasítsam.

– Jól van. Akkor tényleg hagyj békén, holnap nem akarlak itt látni – hallom, ahogy halkan, szinte már kedvesen a lány ajkaira mondja a szavakat. Ám, ekkor a lány azonnal magához tér a varázslatból, amiben egyszer én is voltam, amikor a másik a kórházba került.

– M-mi? Mi? Én nem mondtam ilyet, én, én veled akarok lenni! – mondja szinte már kétségbeesetten, mikor TaeTae elhúzódik tőle. – Várj! Legyünk együtt, tudom, hogy szép pár lennénk és…

– Nem! Kaptál egy csókot végre, legyen elég ennyi. Többet nem tudok adni – mondja Tae, nekem pedig egyre csak kezd felmenni a pumpa az agyamban, ahogy egyre csak közeledem feléjük. Mekkora egy szuka, hogy nem bírja megérteni!

– Nem, Taehyung! Nekünk együtt kell lennünk, nekünk muszáj, mert… – Ekkor már én nem hagyom, hogy végig mondja ez a kis szuka.

– Nem bírod felfogni, hogy kurvára nem kellesz neki?! – emelem meg a hangom, ahogy a másik mellé állok, aztán átkarolom a vállainál, közelebb húzva magamhoz. Nem nézek rá, de tudom, hogy döbbenten figyeli, hogy mit is teszek éppen. Bár, igazából én sem fogom fel igazán. – Elég volt már ebből, mit terrorizálod? Nem kellesz neki, kész, fogadd el! Én sem járnék egy ekkora ribanccal! – nézek végig rajta megvető, fagyos pillantásokkal, amitől a lány azonnal hatalmas szemekkel pillog rám, kissé megbántott pofikával néz végig rajtam.

– N-neked ehhez mi közöd? – kérdezi picit megemelve a hangját.

– Az, hogy azt baszogatod, akit nem kéne, aki közel áll hozzám! – emelem meg a hangomat. – Eddig csak álltam és figyeltem, hogy mit csinálsz, de most kurvára betelt a pohár! Ha nem szállsz le róla, esküszöm, hogy ha nő vagy, ha nem kicicomázom az arcodat! – emelem meg a hangom, hogy ráijesszek. Soha nem bántanék lányt, de ha nem megy szebben, akkor muszáj megijeszteni. – Ja, és a rossz hírű pletykákkal le lehet állni, ugyanis ez a kölyök úgy nem buzi, ahogy van! – mutatok a karolásomban lévő fiúra, aki biztos még mindig döbbenten néz rám, de én rá nem nézek. – Kérj bocsánatot és remélem, hogy soha többé nem látlak a közelében! – sziszegem, közelebb lépve hozzá, amire ő azonnal meghajol, olyan mélyen, ahogy csak tud, majd már sírva kér bocsánatot a másiktól, végül elszalad, mintha csak bántottam volna. Ekkor lenézek a másikra, akit azonnal elengedek, majd dühösen rámutatok.

– Ne merészelj ilyen szukákkal kikezdeni! Ez meg… – nyúlok az ajkaihoz, majd hüvelykujjammal letörlöm az ajkain lévő rúzsos szájfényt, ami a puha párnácskáin éktelenkedik. – Undorító baszd meg! Hogy tudtál egy ilyen szart lesmárolni?! Nem vagy normális, hogy nem koptattad le hamarabb és durvábban! Pasi vagy, vagy mi a jó Isten?! Hagytad baszd meg azt is, hogy rossz pletykák keringjenek rólad, Istenem! Na jó, addig húzz a szobádba, míg szépen kiabálok! – kiabálok vele, ahogy még mindig előttem van az, ahogy megcsókolta azt a lányt. – Azt a szart meg szedd le a szádról, borzalmas! – sziszegem immár, aztán csak ellépek tőle, hogy ott hagyjam a picsába. – Ezt nem hiszem el... lesmárolni egy csajt... a kurva életbe már! – mormogom magam elé elég hangosan, ahogy folyamatosan fortyogok magamnak. – Taehyung megőrült!