YoonKook/SugaKook II. - Megértés? (8/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával...  

Hozzáfűzés:  Itt is egy folytatás. :3

Remélem, tetszeni fog nektek! <3

Jó olvasást! <3

Yoongi

 A hetek eszméletlen gyorsasággal teltek. A Jungkookkal való „kapcsolatom” nem javult, nem is romlott, és ahogy elnéztem, ő egész gyorsan elfelejtett, ugyanis állandóan a telefonját bújta, gondolom a kis barátnőjével beszélgetett. Tény, bevallom, szörnyű volt látni, egyszerűen minden alkalommal mardosta a mellkasomat a látvány, de mit tenni nem tudtam volna akkor sem, ha meggebedtem volna, szóval csak hagytam az egészet, sodródtam az árral. – Legalább egy jó dolog volt ebben az egészben: sok-sok ihletem volt. Rengeteg. Ha az ember szomorú, fájdalmat érez, valamiért könnyebb alkotni, könnyebb leírni a negatív gondolatokat, érzelmeket, mint a pozitívakat, bár, azért, meg kellett vallanom őszintén, attól függetlenül nem örültem a kialakult helyzetnek, hiába ment jobban a munka. Ki örülne neki, ha a szerelme úgy hagyná el, hogy nem tud semmiről? Sem az ő érzéseiről, sem az okokról, miértektől. Nincs is ennél rosszabb, azt hiszem. Viszont, ezt remekül le tudtam fektetni a szövegekbe, jó pár úgy szöveg, dalkezdeményt kreáltam, amiből a későbbiek folyamán biztosan lehet valami – ha nem is mindből, de jó párból igen, az pedig már bőven elég.

Az idő gyógyító hatással van az emberre, és mint mindenkinél, nálam is így volt ez; minél inkább teltek a napok, az órák, a hetek, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy új erőre kapok. Nem voltam időzített bomba, nem ugattam le mindenki fejét, nem akartam mindenkit kicsinálni, kicsit talán megnyugodtam, lehiggadtam, s habár, fájni fájt, koránt sem annyira, mint eleinte. Rossz érzés volt figyelni, ahogy Jungkook elhagyja a házat, és ziláltan jött vissza a dormba, de szemet hunytam efelett is, nem foglalkoztam mással, csak a munkával, ha pedig nem akartam látni őkelmét, szimplán bent maradtam, éjszakáztam a stúdióban, ahogy a szerelmünk kezdete előtt is. Hiába éreztem magam ramatyul, hiába akartam sűrűn meghalni, az életem a régi kerékvágásba került, a régi körforgásba, ez pedig azért, valamilyen szinten boldoggá tett.

A szerelem amúgy is fos, és talán, minden szerelmi bánatban szenvedő ezt mondja, de soha többé nem akartam szerelmes lenni, soha többé nem akartam, hogy egy ember vonja el a figyelmet arról, ami az életem, ami ténylegesen az életem.

Így volt a legjobb. Okkal történt mindez, biztos voltam benne, úgyhogy mindent hagytam a saját medrében, magammal foglalkoztam, a munkámmal, a banda életével, azzal, hogy minden tökéletesen működjön, és egy idő után, akárcsak egy főnix, úgy éreztem, újjá éledtem, amellett pedig valamelyest meg is keményítettem a szívemet. Nem leszek soha többé olyan hülye, mint akkor voltam, erről kezeskedni fogok, amíg világ a világ.

– Nincs kedvem! – nyögte Jimin, elterülve mellettem a kanapén, remegő ajkakkal. Műhiszti, mint minden egyes alkalommal, amikor dolgoznunk kellett, mi pedig nem akartunk. – Mondjuk, nálam ez elég ritka érzés volt, de Jiminnél és Taehyungnál sűrű, főleg, ha játszottak valamin, vagy éppen lustálkodtak.

– De muszáj! Embereld meg magad! – dorgálta meg Jimint a legidősebb tagunk, bár, elég lágy hangon, ahogyan szokta. A helyzet megmosolyogtatott, de továbbra sem néztem fel a füzetemből, csak olvasgattam a sorokat, próbáltam rajta javítani, hogy tökéletes lehessen. A zenei alapok már mind készek, csak rá kellett illesztenem őket, aztán Namjoonnal és Hoseokkal tanácskozni, mennyire lesz ez így jó.

– De nem akarom! – nyögte Jimin, majd, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, Taehyung is gyorsan csatlakozott Jiminhez.

– Maradjunk itt! – nyüszítette, elfekve a padlón. – Yoongi hyung! Segíts! – nyüszítette, mint egy szenvedő kiskutya. Rögtön megforgattam a szemeimet, mikor karjaival átkarolta az egyik, kanapéról lelógó lábamat, így könyörögve, hogy valamit tegyek az érdekükben, én viszont csak megrázogattam a lábamat, lerázva így magamról a csüngő fiút.

– Munka van, nem segítek. Szedjétek össze magatokat. Ahelyett, hogy itt nyávogtok, már rég felöltözhettetek volna, a menedzser lassan itt lesz, ti meg még pizsamában vergődtök. Baj lesz ebből – mondtam, megemelve a szemöldökeimet, mire a két fiú egymásra nézett, mintha egy pillanatra mérlegelték volna a dolgot, hiszen a menedzser nem szerette, ha nem álltunk készen az indulásra – teljességgel jogosan, volt jobb dolga is a mi pesztrálásunknál, hiába volt részben az a dolga. Egyedül is neki tudunk állni öltözködni, vigyázba vágni magunkat, de ahogy telt az idő, a „kicsik” úgy kanászodtak el, bontogatták a szárnyaikat, és még örülhetnek, hogy kis tündér a menedzserünk, és nem fenyegeti őket mindenfélével, esetleg büntetéssel, bármi mással, csekélységekért.

– De ne már! – nyögte Taehyung és Jimin egyszerre, vergődve a földön.

Így ment ez egészen addig, amíg a menedzser meg nem jött. Persze, akkor bezzeg volt futás, bocsánatkérés, és sajnálomozás, és a lehető leggyorsabban készült el a két lustaság, a menedzserünk pedig mélyeket sóhajtva csóválta a fejét a nappaliban, dobolgatva bal lábával, forgatva a szemeit. Sürgetett az idő, el kellett mennünk még a céghez, mindent átvenni, átbeszélni, aztán mennünk kellett Japánba, koncertezni, szóval, most igazán nem kellett volna késnünk, de a két jómadárnak ezt lehetett mondani, nem is érdekelte őket – amíg be nem toppant a menedzser, természetesen. Mit hittek? Hogy késni fog? Ő sosem késik…

Nehezen, késve ugyan, de elindultunk Japánba. A gépet, amivel mentünk volna, természetesen, lekéstük, akkor volt ám balhé. A menedzser annyira kikelt magából, annyira dühös volt, hogy Jimin és Taehyung összebújva hallgatták a szitkozódást, a mérgelődést, mi pedig sóhajtozva csóváltuk a fejünket, egészen addig, míg a reptérre nem értünk. Szerencsére, a menedzserünk addigra le is higgadt, s habár, volt időnk bőven a gép indulásáig, aránylag nyugodtan el tudtuk tölteni azt az időt még úgy is, hogy az ARMY-k alig hagytak nekünk levegővételt. Macerás volt, nem mondom, de túl lehetett élni, a repülőn pedig már teljes nyugodtság, béke vett körbe minket, egyedül az volt a baj, hogy Jungkook mellett kellett ülnöm.

Egyikünk sem örült neki, én hangot is adtam a nem tetszésemnek, azonban a menedzserünk megkérdezte, mi is a problémánk egymással, amire egyikünk sem felelt, utána pedig szó nélkül kellett egymás mellett ülve elviselnünk a másik társaságát. Nem volt tragikus, nem azt mondom, csak… ahogy megéreztem az illatát mellettem, ahogy hallottam a szuszogását, ahogy figyeltem a vonásait, arckifejezését – persze, csak lopva –, úgy éreztem, hogy az a kemény fal, ami felépítettem az elmúlt időben, összeomlik, szépen, lassan, akárcsak egy kártyavár. Egy gyenge, erőtlen kártyavár.

Az első öt-tíz percben nem is beszéltünk egymáshoz; a telefonját nyomkodta, én pedig bámultam kifelé a mellettem lévő kis ablakon, mint egy rossz, amerikai, nyálas filmben. Igen, határozottan ott éreztem magam, végül, legnagyobb meglepetésemre, a csendet ő törte meg, lágy, kedves hangján:

– Hyung… – Felsóhajtottam, majd felé fordítottam a fejemet, hogy egyenesen az íriszeibe tudjak nézni, azonban, mikor ezt megtettem, ő rögvest elkapta rólam a tekintetét, beharapva az alsó ajkát, mintha zavarban lenne, vagy mintha bűntudata lenne, esetleg bánt volna valamit.

– Mondd – szusszantottam, hátradőlve a székemben, úgy nézve rá, oldalra döntött fejjel.

– Nem szeretném, ha így maradnánk a későbbiekben is. Mármint… tudom, hogy én vagyok a hibás, tudom, hogy én voltam az, aki került, de nem szeretném, ha így maradnánk. Nem tesz jót sem nekünk, sem a bandának, hogy ennyire ellenségesek vagyunk egymással – sóhajtotta, kissé megadva magát, én pedig szinte rögtön megemeltem a szemöldökeimet, szinte a homlokom közepére futtatva őket, közben pedig egy hatalmas sóhajt eresztettem ki ajkaim résén át, ezzel megtáncoltatva a homlokomon pihenő hajtincseimet, a repülőgép mennyezetére emelve íriszeimet.

– Te voltál az, aki került.

– Tudom! Tudom, hogy én voltam, csak… össze voltam zavarodva. Nem akartam a közeledben lenni, én csak… – A szavába vágtam.

– Megérdemelnéd, Jeon Jungkook, hogy egy isteneset rúgjak beléd azzal, hogy azt mondom, húzd a faszodra az egészet, engem meg hagyj békén a picsába – sziszegtem, mély sóhajt véve, hogy a mondandóm befejezése ne ez legyen –, de nem ebből a fából faragtak. Nem lesz szent a béke, mert egy patkány voltál, de mint látod, én megtűrlek, most is azt csinálom, sőt, még beszélek is veled. Itt nem hiszem, hogy velem lenne a gond – mondtam, újra ráemelve tekintetemet, mire lesütötte a szemeit, akárcsak egy kisgyerek, aki hatalmas hibát vétett, és épp a szülei szidalmazását próbálja elviselni úgy, hogy ne fakadjon sírva.

– Te ezt nem érted.

– Mit értenék? Nem tudok semmiről, Jungkook. Az ég adta egy világon semmiről. Mit kellene megértenem? Hetek óta rám sem nézel, hetek óta kerülsz, csajozni jársz, ráadásul már a szakításunk következő napján csajoztál. Mit értsek meg? – kérdeztem, mire hirtelen rám nézett.

– Honnan tudsz te erről? – kérdezte, eltátva az ajkait. – Taehyung mondta el, igaz? – kérdezte, nyelve egy nagyot, s mintha düht is láttam volna megcsillanni az íriszeiben.

– Ne rá legyél dühös, lényegtelen, honnan tudom. Nem volt nehéz kitalálni, miután rúzsfoltos nyakkal jöttél vissza a dormba. Láttam, nem vagyok vak. Áh! Hagyjuk is, felejts el, hagyj békén! Nem érdekel, milyen hatással van ez a bandára, egyszerűen… nem bírok rád nézni sem! – sóhajtottam, megforgatva a szemeimet, majd újra az ablak felé néztem, kissé agresszívan, dühösen is.

Jó ideig néma csend állt be közénk, de mintha minden áron beszélni akarna, újra meghallottam jellegzetes hangját, azonban sokkal elesettebben, mint eddig bármikor:

– Yoongi, én szeretlek – épp a szavába akartam vágni, röhögve, hogy na menjen a picsába, de ekkor folytatta, belém fojtva a szavaimat –, de ez nem mehet! Ez nem… nem mehet, érted? Én… nekem szükségem van… szükségem van arra, hogy senki ne ítéljen el! Nem tudok titokban veled lenni, de nyilvánosan sem, nem tudok… nem tudok csak a négy fal között szeretni! Nekem ez nem megy! Én szeretlek téged, de ez a banda sem fut majd örökké, és akkor utána mi lesz? Utána sem lehetünk együtt, mert a bulvárlapok szétszednének minket, amellett… nekem szükségem van később arra, hogy családom legyen, gyerekeim, mert ezt várja el tőlem mindenki! A szüleim, a társadalom, mindenki! Én nem tudok… úgy lenni ezzel, mint te, nem tudom olyan lazán venni, ahogyan te! Nekem ez nem megy! – sóhajtotta, megadóan, keserűen, kétségbeesetten, én viszont csak ránéztem, majd elmosolyodva mértem végig az arckifejezését, a szemeit, a tekintetét, és a kétségbeesett arcát.

– Nem engem szeretsz, Jungkook, hanem magadat. Nem nyitok vitát, azt teszel, amit akarsz, úgy gondolkodsz, ahogyan akarsz, de nekem ne gyárts kifogásokat. Nem az a baj, hogy ezt gondolod, az, hogy nem tudtad a szemembe mondani akkor, amikor kértem. Undorítóan viselkedtél, és még most sem kértél bocsánatot. Mit vársz? Hogy majd a nyakadba ugrok, jaj, szegény Jungkookie? Mit akarsz? Mit vársz? – kérdeztem újra, megemelve a szemöldökeimet.

– Csak azt, hogy megérts – súgta, lehajtott fejjel.

– Meg vagy értve, most pedig hagyj. Az út további részén ne merj hozzám szólni, nem kenyerem az erőszak, de esküszöm, hogy lekeverek egyet, ha megint megszólítasz – morogtam, oldalra fordítva a fejemet, az ablak irányába.