Wolf - YoonSeok (19/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +12

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!; bromance, slash, vér, erőszak

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik, részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Hoseok

Ilyen dühöt, és ilyen haragot azt hiszem, hogy még életemben nem éreztem, főleg nem úgy, hogy kiterjedt mindez arra a személyre is, akit egyébként soha, semmilyen körülmények között nem bántanék. De most... most valahogy minden porcikámat átjárta a vágy, hogy széttépjem mind a kettőt; az egyiket azért mert a tulajdonommal játszik, a másikat pedig azért, mert hagyja, hogy játsszanak vele, hogy hagyja magát bemocskolni. A hideg kiráz – még így farkas alakban is –, ahogy visszagondolok az eseményekre. Tudom, hogy az a kis féreg direkt hergel, láttam a tekintetén, hogy minden mocskos mozdulatot, minden egyes mocskos érintést azért intéz a másik felé, hogy ezzel is a tudtomra adja, hogy Yoongi az övé lesz, amit valljunk be, lassan elhiszem. A másik úgy viszonyul ahhoz a döghöz, mintha ezer éve ismernék egymást. Kedves vele, törődő, velem pedig bunkó és morgolódó. Ezek után, most hogy a francba higgyem azt, hogy fontos vagyok a másiknak?! Folyamatosan Taehyungot védi, folyamatosan vele van, sőt a minap még a közös ágyunkba is beengedte, hogy az a kis csimbók elterüljön a lábán és úgy aludjon rajta. Hiába tiltakoztam én ez ellen, minden szavam süket fülekre talált. Azt hiszem, kezd végleg elegem lenni a dolgokból, talán jobb lenne, ha tényleg elválnának útjaink, ő lehet a kis rókájával én pedig... én pedig...

Kék íriszeimet lesütve állok meg egy pillanatra, elgondolkodva azon, hogy én mivel is lehetnék el, mivel tengethetném az unalmas mindennapjaimat? Yoongi nélkül minden unalmas és sivár lenne, minden a lehető legrosszabb lenne, bár, ha belegondolok, így sem rózsás az egész helyzet. Mély szusszantással, és egy halk morgással folytatom utamat, megpróbálva teljesen lehiggadni, kiadni a dühömet valamin, vagy valakin. Elegem van ebből, hogy nekem kell a jónak lenni, nekem nem lehet rossz szavam, hiszen az ösztöneim mindig csalnak, túl féltékeny vagyok és túlreagálok mindent.

Igen, ez vagyok én, vagyis ezzel tukmál a másik folyamatosan, mintha ember létére jobban tudná mi az ösztön, mint egy kibaszott vadállat. Én nem ember vagyok! Nem gondolkodom emberként, én farkasként gondolkodom s nem másképp, de ezt, nem tudja a másik elfogadni és azt hiszem, soha nem is fogja. Talán jobb is, ha nem megyek vissza, azt hiszem, hogy azzal a döggel igazán egymásra találtak! Nyalják ki egymás seggét, azt még talán Yoongi is jobban élvezné, ha egy kis fürge róka nyelv tenné meg vele!

Dühösen morgok egy nagyot, majd felbaktatok egy domboldalon, hogy annak a másik végén kössek ki, ami konkrétan a régi falkámnak a búvóhelyére vezet. Ha mást nem is, de ott meghúzom magam egy darabig. Oda talán nem jön el az az ostoba ember sem, ne keressen, még csak gondolni se merjen rám! Dühös vagyok rá, eszméletlenül dühös! Lassan bebaktatok a régi odúmba, majd a hideg lakatlan és barátságtalan helyen fekszem el, várva, hogy valamelyest kitisztuljon a fejem, majd utána végre nyugodtan kitaláljam mit is csináljak tovább az életemmel. Ha egy emberre várok, soha nem lesz jó semmi.

Yoongi

Hoseok már napok óta nem volt sehol, én pedig egyre inkább aggódtam, és féltem, mi történhetett vele. Tudtam nagyon jól, hogy mennyire féltékeny, azt is tudtam, hogy nem éppen voltam vele a legbarátságosabb, de tényleg mérhetetlenül aggódtam érte, és azt sem tudtam, hol kereshetném. Rengetegszer keltem már útra éjjel-nappal is, de egyszerűen nem találtam őt, pedig még Taehyung is segített, de olyan gyengécske volt még, hogy sokáig nem bírta az iramot, olyankor inkább hazaküldtem, hogy esetleg baja essen.

Hoseok már múltkor is elment, most is itt hagyott. Eszembe jutott, talán hagynom kellene őt, mert ezek szerint tényleg itt akar hagyni, de üresnek, magányosnak éreztem magam nélküle, s tudtam, ha ez így megy tovább, csak rosszabb lesz minden. Nem akartam nélküle elképzelni az életemet, legalábbis, azt az intervallumot, amíg itt vagyok, biztosan nem – nekem szükségem van rá, annyira megszoktam már, hogy mellettem van. A napok nem ugyanazok nélküle. Próbálom, igyekszem keresni, de egy nyomorult, aprócska életjelet sem hajlandó adni magáról, bármennyire ordítok, üvöltök a nappalba-éjszakába. Kezdtem feladni a reményt, kezdtem azt hinni, tényleg ez a vég, tényleg nem látom többé.

Felsóhajtva dörzsölgettem meg a szemeimet, miután levettem ujjaimról a kesztyűt, kissé fázósan húzva össze magamon jobban a kabátot. Gyönyörű idő volt ma; csendes, nyugodt volt az erdő. Sehol egy hangos mozzanat, vagy veszélyforrás. Minden olyan idilli volt, mintha szabályos tündérmesébe csöppentem volna, ez pedig mosolygásra késztetett, s ha éppen nem fogna el a szorongás, és az aggály minden pillanatban, akkor még élvezni is tudnám ezt, így azonban elég nehezen ment.

Habár, Taehyung minden áron ki akart jönni most velem, nem engedtem neki – adtam neki egy altató injekciót, amire azt hitte, sima orvosság, hogy nyughasson –, mert tegnap este belázasodott. Azért elég súlyoska voltak a sérülései, és mivel állandóan elkísért, mindig történt valami kisebb baj. Jobb, ha most otthon pihen, nem pedig velem rohangál, mert a végén még nagyobb baja történne. Így is elég ramatyul lett tegnap óta, nem kell ezt fokozni.

– Hoseok, gyere már elő – fújtattam, körbe nézve az erdő sűrűjében, lebiggyesztett ajkakkal. Múltkor is őt kerestem, bár, akkor hatalmas vihar tombolt, és igen csak bajban voltam. Tartottam most is attól, hogy bajom eshet, de ha már így alakult, a kellemest a hasznossal is összekötöttem: képeket készítettem, tanulmányoztam az eddig fel nem fedezett dolgokat, és közben vadul kutattam, kerestem a farkasomat, aki meglépett tőlem.

Lehet, nem kellene keresnem, talán hagynom kellene, hadd élje az életét nélkülem, de én túl önző vagyok, hogy ezt hagyjam – az első farkas, aki megdugott, most már maradjon is mellettem, és ne hisztériázzon állandóan!

– Hoseok! – mondtam hangosabban, körbe forogva, hátha valahol megláthatom, de sehol semmi; néhány mókus ugrált a fákon, egy-egy kisebb állatka szaladgált ide-oda, de ennél több véletlenül sem történt. Habár, fényképezővel lekaptam a legtöbbet, mégis végtelenül szomorú voltam, mert nem ezért jöttem. – Kérlek – sóhajtottam, szomorkásan lépdelve tovább.

Vontatottan fordultam el bal irányba, és néztem körbe a kissé sűrűbb, sötétebb rengetegben, de szinte azonnal megtorpantam, amint megláttam egy ember alakot, nem is olyan távol tőlem.

– Hoseok? – kérdeztem reménytelien, kissé sietősebben lépkedve a fa árnyéka irányába, majdhogynem már szaladva, halvány mosollyal az ajkaimon. Azonban, amint már jól látható távba értem, azonnal megláttam, hogy az alak egyáltalán nem Hoseok. Újra megálltam, s már épp emeltem volna ajkaimat szóra, amikor az alak megszólalt:

– Vajon fontos még a segged Hoseoknak? – emelte meg a fejét vigyorogva az alak, minek hatására kikerekedtek a szemeim, s elejtettem a fényképezőgépemet.

Hoseok

Hangos morgással vetem magam az előttem kaparászó nyúlra, hogy szerezzek magamnak valami élelmet, hiszen napok óta alig ettem már valamit. A nyúl halk vinnyogással, de megadja magát a fogaim szorítása alatt, ahogy kileheli lelkét, így végül elfogyasztom. Amióta úgy döntöttem, hogy felcsapok magányos farkasnak, bevallom a lehető legrosszabb döntést hoztam meg, ugyanis a másik nélkül olyan vagyok, mint egy kibaszott élőhalott. Nem találom a helyem, nem tudom, hogy mit is kéne tennem azokon az alap ösztönökön kívül, amik természetesen jönnek. A másikkal mindig volt mit csinálni, mindig jól éreztem magam, kivéve most, bár... hogy őszinte legyek, jobb ez így. Ha szar is így, meg fogom szokni, hiszen soha, eddig soha nem voltam emberekre szorulva, hát most sincs rá szükségem. Ő legyen a kis rókával, úgyis jól érzi magát vele, én előbb-utóbb kikerültem volna a képből. Hát jobb most ez így, hogy hamarabb megtörtént. Haragszom rá, nagyon is, hiszen ő az enyém volt és erre mégis odadobta magát egy undorító szőrgombócnak. Morgolódva és fázva botorkálok odébb, hogy valami más ehetőt is keressek, ezen a kis eleségen kívül. Nem jó ez... nagyon nem.

A nap további része is ugyan úgy telik, szinte sehogy. Az a rossz ebben az egyedüllétben, hogy igazából soha sem voltam még egyedül. Nekem eleinte ott volt a falka, utána pedig Yoongi. Nem jártam még úgy, mint most, hogy valóban, teljesen egyedül vagyok, egyedül járom az utamat és fekszem egyik odúból a másikba. Szánalmas.

Elhelyezkedve a valamennyire meleget nyújtó odúmban, fülemet egy ismerős, egy nagyon ismerős vonyítás üti meg, ami szinte itt csendül fel az odú bejáratánál. Hangos morgással adom ki nemtetszésem az illető felé, aki önkényesen beengedi magát, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Sötétbarna szemeiben megcsillan a szórakozottság fénye, ahogy végig tekint valómon, miközben én vicsorogva, ugrásra készen figyelem minden mozzanatát.

– Mit akarsz? – kérdezem Seunghot, aki ismét végig tekint rajtam, fölényesen, mintha az övé lenne a világ. Na, igen... látszik, hogy Joon kutyája. Mivel a legjobb haverja kivívta magának a vezér szerepét, így már ő is úgy jár-kel, mintha ő lenne a mindenség. Erre várt azóta, hogy csatlakozott a falkához. Azonban, van valami vele, ami hihetetlenül rossz érzéssel fog el. Méghozzá Seungho szaga.

– Semmiség, csak hoztam egy üzenetet. Joon küldi, nem nagy cucc, de neked biztos, hogy sokat jelent – kuncogja, majd ahogy oldalra fordítja a fejét és a fogai közé csippent egy anyagot, lehúzza azt a hátáról, amire rá volt kötve.

Ezer közül is megismerem Yoongi pulóverét, ami tele van vérrel. Hatalmas szemekkel meredek az anyagra, amit ledob elém, kivillantva éles fogait, amint meglátja döbbenetem.

– Ne aggódj, ez csak egy kis sérülés. Nincs komolyabb baja, még. Joon azt szeretné, ha tudnád, hogy Yoongi segge mostantól az övé. Mivel magára hagytad, bátorkodott befogadni őt – csendül fel ördögi nevetése, nekem pedig egy pillanatomba telik, hogy nekiugorva ott harapjam és tépjem, ahol csak tudom. Gyűlölöm Joont és a bandáját. Esküszöm, hogy kiirtom az összes dögöt, végzek az utolsó ilyen féreggel is!

Seungho hangos vonyítással, nyüszítéssel verekedi ki magát alólam, behúzva fülét-farkát, ahogy bicegve elrohan az odú bejáratához.

– Mondd meg Joonnak, hogy ez volt az utolsó húzása! Nem tolerálom tovább ezt, kiirtom az összes férget, aki csak egy kicsit is keresztbe tett vagy csak akart tenni nekem. Yoongi az enyém és nem adom oda annak a pöcsnek! – kiabálok utána, ahogy látom elrohanni – már amennyire ez lehetséges nála, tekintve, hogy nem kicsit sérült meg. Vissza besétálva az odúba, átalakulok emberré, majd a földről felveszem a véres pulóvert, ami tele van a másik édes illatával, meg persze a vérének szagával. Egyszer s mindenkorra véget vetek ennek az egésznek. Hiába a haragom a másik iránt, nem hagyom, hogy az a dög bántsa. Tartozom neki ennyivel, ha már megmentette az életemet. Utána... azt csinál, amit akar, én pedig élem tovább az életemet. Viszont...

Oldalra tekintek, ki az épp szállingózásba kezdett hóra. Azt a kis dögöt megnézem magamnak. Tudom, hogy Joonnal van, látszik azon a gyökér fején. Kikérdezem, hogy merre bujkálnak és utána... utána megölöm mindet.

Yoongi

Dühösen néztem fel az előttem lévő farkasra, aki vicsorogva mért végig. Az egész hátán állt a szőre, én pedig legszívesebben neki estem volna, hogy megfojtogassam, de tudtam jól a határaimat, és azt is, hogy nem bírnék el vele – legalábbis, egyedül biztosan nem. Komolyan, ha hazajutok, kezet csókolok valakinek, és soha többé nem adom nyaralásra a fejemet. Tény, azt nem bántam meg, hogy megismertem Hoseokot, de ez a sok macera igazán kimaradhatott volna az életemből. Az nagyon nem hiányzott, de nincs mit tenni, én már csak ilyen szerencsétlen vagyok, ezen pedig semmi sem változtat.

Mikor a farkas újra rám vicsorgott, oldalra fordítottam a fejemet, összevont szemöldökkel. Egyáltalán nem tartottam tőle, pedig lehet, kellett volna, hiszen csak egy mozdulatába telhet, hogy kioltsa az életemet, de én nem vagyok az a nyuszi-fajta ember. Csináljon csak, amit akar, én akkor sem fogom beadni neki a derekamat. Ha Hoseoknak alig hagytam, gondolja, hogy majd neki hagyom? Amúgy is, miért akarnak farkasok dugdosni engem? Nincs elég szuka, vagy mi van?

– Azt ajánlom, emberke, hogy kurvára hagyd magad – mart ujjaival a vállamra, mire dühösen néztem fel rá, és egy határozott mozdulattal szakítottam ki magam ujjainak szorításából.

Hagyjam magam? Még mit nem! Ez megőrült! Hoseoknak alig hagyom a valagam, neki biztos, hogy még inkább ellen szegülök. Mi az én seggem, faszalagút, vagy mi?!

– Hagyj te engem békén, büdös korcs! Ugyan nem hagyom magam, és kurva gyorsan engedj el, mert Hoseok már nincs velem, őt ezzel nem fogod bosszantani! Lelépett, otthagyott, szóval elengedhetsz, keress rajta más bosszút! – vallottam be a sanyarú igazságot, pár pillanatra még el is szomorodva, ahogy felidéztem magamban, szó nélkül hagyott ott a másik. Rosszul esett, az végképp, hogy ugyan múltkor még megtaláltuk egymást, most nem így volt.

Talán tényleg örökre elhagyott engem, mert én nem éppen mellette álltam ki – talán igaza is volt, mellette kellett volna kiállnom.

– Hogyne. Én is ezt mondanám – vicsorított, miközben újra megmarkolta a vállaimat, a földre nyomvva engem. Felnyögtem, hiszen a felületi sérüléseim is elegek voltak a fájdalomhoz, ami belehasított a testembe.

Agresszívan néztem fel rá, összepréselt ajkakkal, mikor felém tornyosult.

– Ez az igazság! Elhagyott!

– Hogyne. Hogyne, emberke. Úgyis idejön, mert ismerem. És mikor idejön, akkor fogom szétbaszni a segged, hogy fájjon neki – vigyorgott, eszeveszetten.

– Lehet, nem is érdekli, és feleslegesen strapálod magad – fintorogtam, oldalra döntve a fejemet, mire elmosolyodott, elkapva az államat, maga felé fordítva arcomat, egy kedves, mégis gunyoros hatású vigyor kíséretében.

– Érdekelni fogja. Hidd csak el nekem, emberke.