Szomszéd fiú - VHope (16/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa... 
Hozzáfűzés: Éééés itt is van a folytatás! :3 Igazából, kicsit azt hiszem, a sok munka mellett kicsit kizökkentem az írásból, de remélem, nem lesz élvezhetetlen ez a fejezet sem. >< Megpróbálok visszarázódni... :D 
Remélem, tetszeni fog nektek! :3 

Jó olvasást! <3

Taehyung

Elcsesztem. Nagyon, pedig esküszöm, az egészet nem úgy gondoltam, nem olyan célzattal intéztem felé a szavaimat, mint ahogyan azokat vette, de jobban belegondolva, ha nekem mond valaki ilyesmit, talán én sem vettem volna jó néven, teljesen jogosan. Azt sem tudtam, mit kellene reagálnom, amivel ki tudnám magam vágni a helyzetből, hiszen nagyon is jól esett az, ahogyan gondolt rám. Kinek ne esne jól, ha a jelenlegi dugi partnere a párjaként gondolna az illetékesre? Szerintem mindenki ajkán boldog mosoly szaladna végig, de nem. Nem, én Kim Taehyung vagyok, nekem fenn kell akadnom rajta, és megkérdőjeleznem, mellette még kegyetlenül odavágnom, hogy: figyu, má' nem azé' a két filléré', de akkor miva' köztünk? – Kim Taehyung vagyok, nem is tudnám magam meghazudtolni. Azt hiszem, teljes joggal kiérdemelhetném a tapló, bunkó jelzőt, ezzel a megmozdulásommal meg aztán végképp, pedig esküszöm mindenre, ami szent, én tényleg nem rosszat akartam, mindössze meglepett, viszont ebből már nem tudnám kimosni magam, főleg elnézve Hoseok elfancsalodott arcát, hamiskás, fájdalmas mosolyát.

Belém zúgott volna? Elég lehetetlennek tartottam. Belém még sosem volt szerelmes senki – vagy csak nem emlékszem rá, nem tudok róla –, és valamiért hihetetlen dolognak tartottam, hogy pont egy hellyel-közzel velem egy idős srác lenne az áldozatom. Igazából, sosem gondoltam mélyebben bele az egészbe, de azt kellett mondanom, Hoseok egy remek srác. Nem az elfogultság beszél belőlem, hanem a szín tiszta őszinte. Minden furcsasága ellenére – gondolok itt az ágyban lévő durvaságára, a furcsa dolgaira, miszerint teliholdkor ki sem mozdul – egy nagyon aranyos, törődő, kedves fiú, de mégsem túl nyálas. Ha valami nem tetszik neki, azért odalép, de nem olyan szinten, hogy az visszataszító, vagy ellenszenves legyen mások, vagy az én számomra. Igazán szerencsésnek mondhattam magam, ha belém szeretett, de nekem mit kell csinálnom? – Egyáltalán nem is biztos, hogy belém zúgott. Mindig mindent túlgondolok, az az én hatalmas problémám… Egyáltalán nem mondta, hogy komolyabb lenne közöttünk – haha, akkor mi az a „pár” megszólítás? Most mire gondolnék? Mire gondoljak? Miért ilyen bonyolult az élet? Később meg még rosszabb lesz…

– Mennyire fáj a lábad? – kérdezte végül, kiszakítva engem a gondolataim sanyarú fogságából, minek hatására rápillantottam, de ezt azonnal meg is bántam; olyan szomorúak voltak az íriszei, hogy már nekem fájt beléjük néznem. Az Isten verne meg, Hoseok! Olvass a fejemre, morogj, pattogj, duzzogj, kiabálj, mekkora bunkó vagyok, felőlem elküldhetsz a halál faszára – vagy a sajátodra –, de ne nézz így rám. Annyira szar érzés…

– Túlélem, nem olyan vészes – mondtam halkan, alig hallhatóan, miközben megköszörültem a torkomat, kidugva nyelveimet az ajkaim rése között, benedvesítve kiszáradt, puha párnácskáimat. Igazából, szerettem volna bocsánatot kérni, valahogyan közölni, nem úgy gondoltam a nemrég történteket, de nem jöttek a szavak. Elapadtak, megszűntek, mihelyst kigondoltam őket, eltűntek, akár a kámfor.

Nem vagyok én romantikus alkat, nem vagyok én a szavak embere! Nem tudok bújni, meg nyüszögni, hogy ne haragudjon, vagy bármi… nekem ez nem megy. Kicsit rideg vagyok? Lehet… – Ah! Valamiért úgy érzem, ha bocsánatot is kérnék, olyan szörnyen adnám elő, hogy nem is lenne hiteles, inkább amolyan kényszer, mert nem egyszer rám szóltak régebben a barátaim, ha bocsánatot kérek, mindig olyan, mintha harapó fogóval húznák ki belőlem, pedig mindig őszintének szánom. A fene enné meg… Olyan béna vagyok.

– Elmenjünk orvoshoz? Lehet, nem ártana megnézetni, azért – sütötte le a fejét, a sérült lábamat nézve, amire szinte rá sem tudtam nehezedni. Úgy bicegtem Hoseokba kapaszkodva, mint egy kislány – mondjuk, elég nagyot estem a lábamra, nem csoda, hogy így végeztem.

– Anya agyérgörcsöt kap, ha megint kiír az orvos. Inkább hagyjuk, menjünk haza, majd bekenegetem, meg beborogatom, hátha holnapra jobb lesz – gondolkodtam el hirtelen, az ég felé emelve az íriszeimet.

– Rendben, de hiányzást fogunk ám kapni. Nem ártana az igazolás.

– Két óra. Pont leszarom – dünnyögtem, mire felsóhajtott, megeresztve száján egy gyengéd, elnéző mosoly-félét.

Nem volt szokásom ellógni az órákról, vagy annyiban hagyni az iskolát. Elég maximalista voltam ilyen téren, szerettem tanulni, fontosnak is éreztem, de jelen esetben kisebb gondom is nagyobb volt pár igazolatlan óránál – fájdalmaim voltak, emellett megbántottam egy olyan embert, akit soha az életemben nem szerettem volna. Pont nem érdekel a két óra igazolatlan. Ha egyetemre megyek, nem a két óra miatt nem fognak felvenni.

– Hát jó, csak tanácsoltam.

Azóta, hogy olyan durván viselkedtem Hoseokkal – ami igazából nem durvaság volt, inkább tapintatlanság –, teljesen máshogy viszonyult hozzám. Érezhető volt, mennyire megbántottam, mennyire mélyen érintették a szavaim, és egy idő után már képes lettem volna megőrülni tőle, mert ha elmondaná, mennyire bántja a dolog, akkor bocsánatot kérnék, de magamtól nem tudtam előhozakodni ezzel. Már annyiszor próbáltam ez elmúlt hétben odamenni hozzá, és elmotyogni, hogy tényleg sajnálom, tényleg nem úgy gondoltam, de valamiért nem sikerült, vagy valami mindig megzavart. Már-már képes lettem volna ebbe beleőrülni, főleg, mikor megláttam, hogy egy körül-belül velem egykorú lánnyal beszélgetett a folyosón – sokadjára, teszem hozzá. Mit beszélget lányokkal?! Bezzeg, ha én csinálnám ezt, olyan dühös lenne, mint annak a rendje. Azonnal odajönne a hátam mögé, és hallgatná, mit beszélgetek. Már kezdtem azt hinni, így akar bosszút állni, amiért véletlenül „elutasítottam” – ha jobban belegondolok, az a megmozdulás tényleg egyenlő volt egy nyílt, kegyetlen elutasítással, pedig nekem eszemben sem volt ezt tenni.

Összeszűkült szemekkel figyeltem a hosszú hajú, vékony lányt, aki elkuncogta magát valamin, Hoseok pedig széles vigyorral mesélt neki valami érdekeset. A szemem tikkelt egyet, ajkaim megremegtek, és már ott voltam, odamegyek, és elhúzom onnan Hoseokot, hogy csak ne udvaroljon sekinek, ne flörtöljön senkivel, mert én is tudok ilyet, és azt nagyon meg is járja! – Mi okom lenne ezt tenni, én voltam tahó, kicsit azért megérdemeltem. De a fenébe is! Legalább ne flörtölne ilyen nyíltan senkivel! Tudom, hogy szeretik a csajok, mert jóképű, magas, jó testfelépítésű, aranyos, kedves, de akkor se csinálja ezt! – Fene enne meg, Jung Hoseok!

Morogva, összeszűkült szemekkel lépkedtem hozzájuk közelebb, úgy, hogy véletlenül se vegyenek észre – igen, hallgatózni akartam, de azt hiszem, ebben a helyzetben ez teljesen normális. Ki ne tenné ezt? Nem, nem hiszem, hogy én belezúgtam volna Hoseokba, de hát, akkor is együtt szoktunk lenni, szoktunk dugni is, meg azért jó kapcsolatot ápolunk egymással, szerintem mindenkit bosszantana egy ilyen helyzet.

Minek flörtöl?! Ráadásul már nem is tudom, ez hanyadik alkalom, hogy ezzel a lánnyal látom őt.

– És ma délután ráérsz? – kérdezte a lány halkan, miközben a füle mögé tűrte egyik hosszú, selymes, csillogó tincsét, zavarában pedig lesütötte a szemeit is. Az ideg már iszonyatosan magas alakot öltött bennem, éreztem, hogy legszívesebben a falat kaparnám, de ha Hoseok erre azt reagálja, hogy igen, én nem tudom, mit csinálok, de kő kövön nem marad.

Féltékeny vagyok? – Saját kérdésemen, ami csak elmémben fogalmazódott meg, mélyen elmerengtem. Úgy viselkedem, mint aki halálosan féltékeny, de ezt nem féltékenységnek mondanám, inkább igazságtalanságnak. Ha én beszélgetnék így egy ilyen csinos, szép lánnyal, biztosan ott teremne, hogy elrángathasson a közeléből – mondjuk, én is megtehetném, csak én nem fogok jelenetet csinálni.

– Hm. – Mit hümmögsz?! Reflexből kellene rávágnod, basszus, hogy nem! Reflexből, csípőből! Ne gondolkodj, mondd, hogy nem! – Végül is, ráérek. Ma délután nincs semmi programom, azt hiszem. – Rögtön lesütöttem a szemeimet, egy aprócska, de annál szomorkásabb sóhajt hallatva, lebiggyesztett ajkakkal.

Persze, csajozz be. Miért is ne? Meg ne mondd, mit érzel irántam, vagy meg ne mondd, mit és hogyan gondolsz, sértődj be, duzzogjál, mint egy kisgyerek, aztán kezd el flörtölgetni, meg csajozgatni, tök logikus. – Nekem kellene lennem az utolsónak, aki ezen elszomorodik, vagy felkapja a vizet, mert ha azt nézem, én generáltam ki az egészet, azzal végképp, hogy még csak bocsánatot sem voltam képes kérni, de… ettől függetlenül mégis szörnyen rosszul esett ezt hallani, vagy látni.

– Ah! Rendben! – A lány csillogó szemekkel nézett fel Hoseokra, meghatódottan, reménykedve. – Akkor suli után megvársz?

– Persze.

– Akkor… akkor majd suli után. – Legszívesebben odamennék, megtépném, hogy rossz helyen kopogtatsz, csajszi, mert Hoseok kibaszottul az én… Az én micsodám? Igazából… csak egy barát, akivel néha összebújok, és ezt pont én vágtam a fejéhez. Egyáltalán mi a frászt csinálok én itt? Miért hallgatózom? Miért járatom le saját magamat saját magam előtt? Mint egy féltékeny kislány, akinek fáj, hogy a kiszemeltje más ajtón kopogtat.

– Rendben, suli után megvárlak, aztán elmehetnénk egy kávézóba, vagy cukrászdába. – Hoseok hangja kedves, behízelgő volt, ami egyáltalán nem tetszett.

Felsóhajtva csóváltam meg a fejemet, majd egy apró szusszantás kíséretében vágtam zsebre a kezeimet, elsomfordálva a közelükből, hogy véletlenül se halljak többet.

Őszintén, most így hogyan kérjek bocsánatot? Odamennék, hogy ne haragudj, Hoseok, nem úgy gondoltam, ő pedig közölné, hogy már késő, mert ma randizni megy egy lánnyal. Mi lenne, ha nem megalázó? Inkább hagynom kellene mindent a saját medrében. Bár, elég nagy tahó, mert ha szeret… ki beszél itt szeretetről?! Vallott már nekem szerelmet? Mondjuk, olyan az agyam, akár az aranyhalé, nem lepődnék meg, ha egyszer esetleg bevallotta volna az érzéseit, de én nem figyelve rá, teljesen figyelmen kívül hagytam azt. – Megcsóváltam a fejemet, mormogva, a fejemet csóválva sétálva egyenesen a tetőre. Nem, én most biztosan nem megyek órára, legyen, aminek lennie kell, én így képtelen lennék végig ülni a matekot, szóval, legyen még egy igazolatlanom, nem érdekel, de nekem ez túl nagy pofon volt, valahogy muszáj vagyok kitisztítani az elmémet, kicsit… átgondolni mindent. – Túl hirtelen jött ez az egész.

Felsóhajtva terültem el hanyatt a betonon, kiterítve a karjaimat, és a lábaimat is, lehunyt szemekkel élvezve a Napsütést, ami az egész testemet, arcomat melengette, miközben egy hatalmasat nyeltem, grimaszba rándult arccal.

Franc esne a büszke szívembe. Csak oda kellene mennem hozzá, hogy sajnálom, én nem úgy gondoltam, és igenis sokat számít nekem, de itt meg kellett állnom a gondolataimban: szeretem őt, vagy csak a tulajdonomnak tekintem? Ez egy fogós, nehéz kérdés volt. Szeretem Jung Hoseokot, avagy a saját tulajdonomként tartanám magamnál? Igen, erre nem ártott volna rájönnöm, mert ha nem szeretem őt, felesleges vergődnöm, felesleges odabattyognom, megalázkodnom. – Ez az én gondolkodásom; miért alázkodnék meg azzal, ha bocsánatot kérnék, és elmondanám az igazat, amit érzek?

– Franc enné meg – motyogtam, felnyitva a szemeimet, figyelve a lustán odébb vánszorgó felhőket, amik különböző, beazonosítható objektumként jelentek meg a szemeim előtt. Zavaros nekem ez az egész… Nem érzem magam szerelmesnek, nem érzem úgy, hogy képes lennék meghalni érte, mégis mérhetetlenül, borzasztóan fáj az előbb látott jelenet, ha eszembe jutott, nem beszélve arról, milyen szelíden, kedvesen szólt ahhoz a lányhoz, mintha épp a fejét próbálta volna elcsavarni. Komolyan, már lassan sírni lett volna kedvem. Oda akartam hozzá szaladni, hogy megcsókoljam, a nyakába ugorjak, és azt mondjam, sajnálom, mérhetetlenül, és bocsásson meg nekem, felőlem a felesége is lehetek, csak tegyük meg nem történtté az egészet. – Igen ám, de ha ez megtörténne, akkor az nem én lennék. Jó volt eljátszadozni a gondolattal, jó volt elképzelni, ahogy kúszva-mászva, esedezve kérek bocsánatot, de az nem én lettem volna, én ilyesmire nem voltam képes.

Szerelmes vagyok, vagy nem? És ő? Szerelmes, vagy nem? – Ha szerelmes lenne, nem küzdene egy picit? Egy icipicit? Lehet, hogy nem, végül is, ez típus függő. Egyáltalán, miért várnám el, hogy küzdjön értem? Ez nem csajos felfogás? Vagy mindenki gondolkodik ilyeneken? Ha én elvárnám, hogy küzdjön értem, akkor én miért nem küzdök érte? Végül is, ez vice-versa kellene, hogy működjön, nem? – Basszus, a franc se gondolná, milyen nehéz ez! Férfi vagyok – vagyis, az volnék –, de úgy viselkedek, mint egy havibajos tini lány…

Idegesen ültem fel, frusztráltan borzolva meg a hajamat, miközben morogtam, akár egy vén bolhazsák, már-már a tincseimet tépve.

Talán egy egész órát eltöltöttem a teraszon, mikor eszembe jutott az első csókunk. Az az igazi, első, romantikus csók. Rögtön mosoly futott végig a számon, aprót sóhajtva, mikor visszagondoltam rá, milyen érzés volt, mennyire megdöbbentem, majd mennyire jól esett, mikor az ajkait az enyémekre tapasztva. Az emlék hatására éreztem, ahogy ezernyi pillangó kezd el száguldozni, repkedni a hasamban, és ez volt a felismerés pillanata: rendben, legyen. Én lépni fogok, hogy mit, azt nem tudom, de odamegyek hozzá, és minimum elmondom, beszéljük meg a dolgot. Nem tudom, hogyan, miként, de beszéljük meg, mert nekem ő fontos. Igen! Ezt fogom mondani. Elmondom őszintén, hogy nekem ő mérhetetlenül sokat jelent, s noha, még nem tudom pontosan, mi is ő a számomra, de nem akarom elengedni, mert több mint barátság. Igen! Ez a helyes megoldás. Őszintének kell lennem, nem szabad valótlant állítanom, csak időt kérnem, míg nem tisztázódnak az érzéseim, és ha bebizonyosodik, miként viszonyulok hozzá, akkor vagy szabad a vásár, vagy pedig maradjon mellettem. – Felvillanyozódva pattantam fel a tetőtéri beton részen, majd indultam azonnal az ajtóhoz, hogy leszaladva a lépcsőn, megkereshessem Hoseokot, és megbeszéljem vele a köztünk kialakult kelletlen, igen feszült állapotot. Megtehettem volna ezt előbb is, az igaz, de az ember mindig akkor cselekszik, vagy tud ésszerűen tenni, mikor már egy icipicit késő, én azonban reménykedtem, hogy annyira nem lesz késő.

Sietősen kerestem őt a szemeimmel, végignyargalva az összes folyosón, immáron megkönnyebbült lélekkel, szívvel, viszont miután már minden folyosót végig jártam, rájöttem, hogy neki ez volt az utolsó órája – nekem még volt kettő, de az ő napja rövid volt. Észbe kapva, azonnal a kijárathoz kezdtem sétálni, nem is foglalkozva azzal, hogy a portás mennyire mérges lesz, ha visszafelé jövök majd. Kilógok a tömeggel, aztán majd kuncsorognám magam vissza az iskolába – könyörgöm, ez élet-halál kérdése, nem tudtam én ilyesmikbe belegondolni, főleg nem holmi következményekbe! Még mielőtt elmenne randizni azzal a lánnyal, meg kell ezt vele beszélnem, érett ember módjára, mert ha elveszítem, abba belerokkannék. Túl fontos nekem ahhoz, hogy veszni hagyjam őt.

Mikor sikerült a tömeggel kijutnom az épületből, azonnal megláttam Hoseokot a kapuban, zsebre tett kezekkel, s épp felé indultam volna, de abban a szent pillanatban megjelent az a lány, akivel a találkozót beszélte meg, és… amit láttam, arra nem voltam felkészülve, sem lelkileg, sem fizikailag. – Lefagytam, mikor megláttam, hogy a lány Hoseok nyaka köré fonja a karjait, majd egy apró, de annál sokatmondóbb puszit adott a fiú ajkaira. Az ajkaimat eltátottam egymástól, s nyeltem egy hatalmasat, megállva az út közepén. Észre sem vettem, hogy a mögöttem jövők hangos morgolódással kerülnek meg engem, nem tudott érdekelni még az sem, mikor egy-egy fiú belém vállalt; egyszerűen az elém táruló jelenet túlságosan szívbemarkoló volt ahhoz, hogy meg tudjak moccanni.

Egy hét elég ahhoz, hogy másnál kezdjen? Ennyire elcsesztem volna? Ennyire megbántottam volna? – Összepréseltem az ajkaimat, majd lassan beharaptam az alsót, fájdalmas sóhajt eresztve ki tüdőmből, s ahelyett, hogy odamentem volna hozzá, inkább megfordultam, hogy órára mehessek.

Miért mennék oda? Mi értelme lenne? Elcsesztem. Ezen már nincs mit helyrehozni. Nyíltan elmondta, mit gondol kettőnkről, én belé tapostam, szinte hülyének nézve kérdőjeleztem meg őt, aztán még csak nem is próbáltam magam tisztázni. Ezen már nincs mit megbeszélni, vagy helyrehozni, és ahogy elnéztem, ő nem is tenné ezt.

Még az ajtó előtt állva elgondolkodtam azon, hogy visszanézek rájuk, de gyorsan meggondoltam magam; minek nézzem őket tovább? – Megcsóválva a fejemet, s lenyomtam a kilincset, újabb sóhajt hallatva.