Vesania - VKook (2/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erotikus tartalom említése

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt is lenne a folytatás! :D
Elég sűrűn agyalok ezen a ficin (hehe), és próbálom... hmmm.. kissé komolyabbra írni, kissé nehezebbre, mint a többit. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. :)

Jó olvasást kívánok mindenkinek, és remélem, tetszeni fog nektek! ><

Hideg izzadtság, légszomj, heves szívverés – az éjszakába ordító farkas veszélyt jelez; a nyúl nem tanul, túl óvatlan volt, túl közel merészkedett, s később már hiába szaladt. Az éjszaka csendes világát a nyúl sírása veri fel; minden állat megdermed, mikor roppannak a csontok, s elborítja a zöldellő füvet a bíbor színű vér.

A nyúl sírása, akár a csecsemőé, mégsem segít rajta senki. A farkas már elkapta, a nyúl hiába küzd haláltusája ellen, neki már mindegy volt. Még rúg párat pici lábaival, majd többé nem mozdul, a farkas ekkor felemeli pofáját, diadalittasan nézve körül a tisztáson – nem ette meg a nyulat. Ott hagyta. Ő csak élvezetből gyilkolt, mert ő volt az úr.

Egy farkas, aki élvezetből gyilkol, ereje fitogtatásából.

Ajkaihoz ütögette a megviselt, öreg tollát, az ablakon bámulva kifelé, elmerengve, mintha az élet minden súlya a vállán pihenne, pedig ő átlagos fiatal tinédzser volt, tipikus tinis problémákkal. Semmi extra nem történt az életében, minden úgy csordogált, ahogyan az meg volt írva; veszekedett a szüleivel, lázadt ellenük, eljárkált bulizni, próbálta szinten tartani a jegyeit, fűzögette a szebbnél-szebb lányokat – vagyis, próbálkozott néha… nagyon néha –, és mindig borsot tört némelyik tanára orra alá. Különösen az angol tanárát illette beteges humorával – a fingó párna incidenst soha nem felejtette el neki az oktató férfi. Egyest kapott az egyik dolgozatára, ezért másnap letett a szék párnája alá egy pukipárnát, majd mikor szerencsétlen férfi leült… no, igen. Átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel. Így tudta volna jellemezni magát, ha valaki erre kényszerítette volna – micsoda választék! Nem költői, az is biztos. Nem is író szeretne lenni, hiszen ő az érzelmek kinyilvánítása, az két külön fogalom. Két külön, nehéz fogalom…

Mély levegőt vett ajkain keresztül, majd miután megvált tüdeje az elhasználódott oxigéntől, nagy nehezen elszakította tekintetét a kinti tájról, az őszülő falevelektől, s szürke, borút égről, lustán méregetve a terem végében található táblát, ami tele volt írva. Megforgatta mélybarna szemeit, fintorogva kezdve levésni az ott látottakat – ha lehetne, eltörölné a történelmet a köztudatból. Sosem ment neki. Mindig béna volt belőle, de ezt soha nem is vétózta meg. A történelem nem az ő kenyere, azonban a matematika! Bármikor szívesen alávetette volna magát egy-egy példa megfejtésének, de itt nem a számolás ideje volt – sajnos.

A csengő majdhogynem kiszakította dobhártyáját, olyan vehemenciával jelezte, hogy az órának immáron vége. Nem esett jól neki a hangzavar, mégis örömmel tette le a tollát a füzetére, hatalmasat nyújtózva, eltátva ajkait, hogy ásítson egy még nagyobbat. Szemei könnybe lábadtak, ahogy tagjait a magasba emelte, s miután végzet, jó ízűen nyammogva bámult előre, pontosan az órára szegezve szemeit; még volt egy irodalom, egy angol és egy társadalomismeret órája. Előre hányingere volt az utolsótól – badarság az egész. Minek tanuljon ő az Európai Unióról, mikor Ázsiában, Dél-Koreában lakik?! Nem felesleges? Dehogynem…

– Na, mi van, Kook? – Hoseok vigyorogva veregette hátba barátját, ahogy levetődött mellé az üres székbe. Hófehér fogsora élesen villant elő vörös ajkainak takarásából, Jungkook pedig irigyelte, hogy szájának sarkai széle szinte a füléig értek.

– Fáradt vagyok. Fosul aludtam az éjszaka, és már mennék haza – pusmogta a fiú, grimaszba rándult arcizomzattal.

– Ja. Én is mennék. Szerintem a társadalomismeretet el is fogom lógni – hümmögött az idősebb, elmerengve kijelentésén.

– Áh, én nem. Sokat lógtam már róla.

– Szar ügy – kacagott a másik –, pedig elmehettünk volna bowlingozni.

– Megy a franc. Pihenni akarok itthon, aludni, vágod? Aludni!

– Minek aludnál állandóan? Te mindig álmos vagy! – Hoseok incselkedő hangja kezdte bosszantani, viszont nem reflektált negatívan a hanghordozásra, beszédmodorra, mert már megszokta – Jung Hoseok ilyen, aki elviseli, elviseli, aki nem, annak balra az ajtó, és kinyalhatja a seggét.

– Mert sosem alszom ki magam? – Jungkookból csöpögött a gúny.

A háta közepére sem kívánta a másikat, de az élet már csak ilyen kegyetlen; Hoseokot pont nem érdekelte, Jungkookie mire vágyik, mire nem, mert ha ő itt van, bizony, vele kell foglalkozni, senki mással.

Kegyetlen az élet.

– Jól van, pukkancska – kuncogott a barna hajú –, inkább gyere, menjünk le enni. Éhes vagyok már – dörzsölgette a hasát az idősebb, szinte azonnal felpattanva a székből, mintha éppen az elektromos töltőről vette volna le az akkumlátorát.

Jungkook is szeretett volna hasonló lenni, de tényleg jó pár napja nem aludt. Jó pár napja? Jó pár hete. Pedig neki tényleg nincsenek problémái, nincsenek eget verő gondjai; kedvesek, aranyosak a szülei, az apjára felnéz, náluk kivételesebb ember nincs. Édesanyja igazi házi tündér, aki elkényezteti őt, és bátyját is. A bátyja példamutató, egyetemista, még csak nem is veszekszenek. – Kivéve, ha elkapja Jungkookot a lázadhatnék, de az sem fordul elő olyan sűrűn. Nem értette, mi az, amitől ne tudna aludni, mi az, ami ne hagyná nyugodni őt éjszakánként, amikor leoltódik a lámpa, s síri csend áll be az egész házba.

– Jó, menjünk.

Hoseok vigyora kiszélesedett, Jungkook pedig ezután lomhán, lustán emelte meg fenekét, hogy követhesse barátját az ebédlő felé. Nem volt túl sok kedve mozogni, de enni tényleg kellett, ebéd szünet volt, máskor meg lehet, nem lesz már alkalma az étkezéshez, így megéri akkor kihasználni a lehetőséget, amikor az ott volt. Még a végén éhen marad, és nem akart fogyni.

A terem tele volt diákkal, nyüzsögtek, akár a méhecskék a virágok körül – Jungkook ajka fintorba szaladt, de követte hűségesen társát, aki átverekedte magát a tömegen, eljutva így a pultig, ahol a konyhás néni más mosolyogva fogadta őket; azaz, inkább Hoseokot, mert Hoseok még annak is képes csapni a szelet.

– Jó napot! Mi a menü ma? – kacsintott a barna hajú kacéran. Jungkook megforgatta a szemeit, megcsóválva a fejét.

– Szia, aranyos – kuncogott a nénike. – Sült krumpli, és rántott sajt. Óh, és hínár levesünk van. Azt szereted, biza?

– Naná! Imádom! Akkor tessék nekem adni, szépséges! – Jungkook tényleg hányni tudott volna ettől a megnyilvánulástól. Ugyan, a konyhás néni nem volt csúnya, sőt! Szőke, összefogott haja csillogott a megvilágított fényben, szempillája dús, sűrű volt, szemei gyönyörű csokoládé-barna színben pompáztak, arca piros pizsgás, hibátlan – néhol látszott rajta egy-két ránc, de ez nem volt említésre méltóan szemet szúró. Szóval, kifejezetten csinos volt a hölgy, de azért csak majdnem negyven éves.

Bár, Hoseoknak mindegy, ki hány éves.

– Imádom ezt a nőt! Hallod, akkora mellei vannak, amik közé befeküdnék, és szétszívnám! – ábrándozott barátja, beharapott alsó ajakkal.

– Ja – haladt Jungkook töretlenül az egyik éppen felszabadult asztal felé, hogy oda pakolhassa le tálcáját.

– De nem? Basszus, egy bombázó, és majdnem negyven! Tudod, a negyvenes nők már érettek, eskü, ez engem dugna szét, nem én őt! Hahh! Kell nekem – nyalta meg ajkait a magasabb fiú, vissza-vissza pillantva a nőre, aki a többi diákot szolgálta ki ezekben a szekundumokban is.

– Akkor hajrá.

– De most basszus! Neked nem állna rá a farkad? Hát a mellei közé nyomnám, és addig dugnám őket, amíg… – Jungkook megtorpant pár pillanatra. Hallotta, amit barátja ecsetelt neki, hallotta a hangját, tudta, mit mond, de valahogy, valamiért nem jutott el a tudatáig.

Hogy miért? – Egy fiú ült a sarokban, lassan forgatva a villát ujjai között, lehajtott fejjel. Szinte hallotta azt a mély sóhajt, amit megeresztett az ott ücsörgő. Frufruját meglibbentette saját lehelete, ami megcsillant az éppen beszűrődő napfényben; szempillái szétterültek arccsontja felett, sűrű volt minden egyes szál, hosszú, meseszép. Ajkainak íve játékos, színe cseresznye-piros, amibe bármikor, bárki bele tudna harapni, csak érezhesse a pikáns ízt! – Mi rontotta el a mesébe illő látványt? A szomorú tekintete. A végtelenül bágyadt szemek, amik előre meredtek.

Jungkook szívéig hatolt a kép, összeszorult a gyomra, és igyekezett nem a fiúra nézni, igyekezett nem is tudomást venni róla, mégis olyan nehéz volt. Annyira nehéz…

– Figyelsz te rám? – Felemelte a fejét Hoseok hangjára, majd biccentett egyet, leülve a kiszemelt padhoz, úgy, hogy ráláthasson az ablak mellett kucorgóra. – Szóval…

Ugyanazt a szempárt látja. Minden egyes éjszaka. Ugyanazzal a bánattal, amibe a szíve is képes lenne beleszakadni.

Hoseok összevonta szemöldökeit, hiszen látta, a másik nem figyel rá, így morgolódva fordult meg, hogy megtudja, mi vonja el a figyelmét Jungkooknak, s mihelyst a szeme elé vetődött a fiú, a magasba szaladtak szemöldökei.

– Mit bámulod? – pillantott vissza Jungkookra értetlenül.

– Hm? – kapott észbe a fiatalabb. – Én nem bámulom! – Amint eljutott agyáig a kérdés, heves tiltakozásba kezdett. – Tudod, ez a srác volt, akit még pár hete összekapartam a mosdóban. – Tányérjához fordult, lezártnak tekintve a témát, de Hoseok nem adta magát könnyen.

– Ja, emlékszem. – Újra megfordult, könyökét a szék háttámlájának támasztva. – Milyen szép pofija van. Szebb, mint a konyhás nénié. Dugnám – kuncogta.

Jungkook kezében megállt a pálcika, és nyelt egy hatalmasat. – Na, azt tudta, hogy Hoseoknak mindegy, pénisze, vagy vaginája van-e az embernek, ha szép, ő akárhová mártja a saját farkát, de ezt már túlzásnak vélte. Taehyung egy beteg fiú. Nem egy fiú. Hanem egy beteg fiú, akinek van épp elég gondja a Hoseok-féle tuskók nélkül. Szerette ő osztálytársát, egyik legjobb barátjának tudhatta a perverz társát, de ami igaz, az igaz – ő ilyen volt, és nem szépít a dolgokon csak azért, mert szoros kötelék húzódott köztük.

– Inkább zabálj – felelte cseppet sem kedves hangnemben, bekapva egy falat ételt, próbálva elfelejteni azt, amit az előbb Hoseok kimondott; nem zavarta egyszer sem az ehhez hasonló megnyilvánulás, de valamiért az a fiú… túl törékenynek tűnt Hoseokhoz.

– Én felszedem, baszd ki. Milyen szép már – mérte végig Hobi, egyáltalán nem zavartatva magát.

– Haver, beteg, és néma. Szakadj le róla inkább – rázta a fejét Jungkook, újabb falatot tuszkolva a szájába. Egyáltalán nem volt már éhes, felfordult a gyomra a gondolattól is, hogy Hoseok kikezdene azzal a magányos fiúval, aki valószínűleg nem is védekezne, még csak ellent sem mondana. Olyan, akár a reggeli dér, amit ha nap ér, semmivé foszlik.

Ha Hoseok hozzáérne, összeroppanna.

– Tudod, Hobi farka csodákra képes, gyógyereje van. Szerintem egyszer kóstolná meg, utána be nem állna a szája – nevetett fel öblösen, szemöldökeit emelgetve, vállat rántva. – Ne nézz így, csak viccelek! Nyomikkal nem foglalkozom, tudod jól!

Jungkook szíve újra összeszorult, s Taehyungra sandított. – Nyomi.

Miért érez ilyen heves feszítést a mellkasában?