Shatter me with hope II. - VHope (25/25) / END

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash, YAOI, erotikus tartalom!
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
És elérkeztünk a befejezéshez. :)
Nem húzom tovább az időt. :D Meg van írva, kirakom a befejezést, mert felesleges lenne egy hétig elhúzni az utolsó fejezetet. :)
Igazából, nagyon élveztem az első évadot írni Vienettával, és nagyon-nagyon élveztem a másodikat egyedül folytatni - bár, úgy érzem, vele jobban sikerült volna. Sőt, nem is érzem, biztosan jobban sikerült volna, ha vele írom meg, de nem akartam lezártan hagyni.
El sem hiszem, hogy februárban alig egy hét alatt megírtam az egész ficit. :"D Ha visszagondolok, még mindig el fog a döbbenet, főleg, hogy munka mellett csináltam. Talán sosem élveztem ennyire semminek az írását - most a Vesaniát szeretem ennyire írni, mint anno ezt -, és kicsit vérzik a szívem is, hogy ennyi volt. Nagyon szép emlékek fűznek ehhez a ficihez, főleg az első évadhoz, szóval, ez a történet nekem mindig egy kis gyöngyszem marad majd, akkor is, ha a másik íróval már megszakadt a kapcsolat. :D
Remélem, nem követtem el orbitális hibát, hogy ráadtam a fejem a folytatásra - ha nektek tetszett, akkor már megérte. :)
Remélem, nem lesz teljes csalódás a végkifejlet, igyekeztem úgy lezárni, ahogyan azt megérdemli ez a fici. :)    
Sír a szívem, hogy vége. :'(

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Hoseok

Apró sóhaj kíséretében álltam az alagsorban, teljesen higgadtan, nyugodtan, miközben Jakcson, és Jin a hátam mögött megkötözve, ájultan feküdt a padlón, és nem, egyáltalán nem éreztem sem bűntudatot, sem pedig hasonló emóciót; a bosszú uralkodott el rajtam, amellett pedig én nem fogok gyilkolni. Szívesen megtenném, égne a tenyerem azért, hogy kivégezzem Namjoont, de azt akarom, hogy úgy szenvedjen, ahogy mi vesződtünk a rengeteg slamasztika közben. Azt akarom, hogy fájjon neki egy szerette halála, ahogyan nekünk fájt Zelo halála, amellett mindaz, amit képes volt megtenni Jiminnel, Taehyunggal és Jungkookkal – nem, nem fogom őt megölni, hagyom majd szenvedni, élvezni fogom, ahogy vérzik a szíve, ahogy a több sebből lassan vérez el, és roppan össze. Véget akartam vetni ennek a játéknak, azt akartam, hogy önakaratból, kétségbeesetten mondja azt, hogy befejezi, elég volt, és örökké békén hagy minket. – Bár, lehet, ha ezt is mondja, nem fogja betartani, de rengeteg ember van itt, aki majd móresre tanítja, és nem, ezt sem bíztam a véletlenre. Egyedül lesz, és talán nem túl fair az, amit kigondoltam, de megérdemli. Egy utolsó féreg, aki megérdemel mindent, ami szörnyűséges.

Kamatostul fogja visszakapni mindazt, amit ellenünk követett el, már csak ki kell várnunk, hogy idejöjjön, és ide fog, mert Seokjin és Jackson nagyon szorosan, közel áll a szívéhez, így már sejtettem, hogy majdnem mindent tűvé tett értük. Türelmes voltam, akár a pók; vártam, mikor akad bele a hálómba, és kezd el kétségbeesetten kapálózni, vonaglani, és én mosolyogva fogom végignézni.

– Ha ma nem jön el? – hallottam meg Taehyung hangját a hátam mögül. Eredetileg őt, Jungkookot és Jimint kihagytam volna a buliból, de ők is revansot vehetnek, még azzal is akár, hogy csak nézik a kínlódását, a lelki vívódását, hogyan alázkodik meg, és adja meg magát.

– El fog – mosolyodtam el, összefonva karjaimat a mellkasom előtt. – Ne aggódj, el fog. – Taehyung ezután törökülésben ült le Jimin és Jungkook mellé. Úgy vártuk Namjoont, mintha magát a messiást invitáltuk volna meg egy buliba; bár, Namjoon valóban Istennek képzelte magát, de én be fogom neki bizonyítani ezen a napon, hogy ugyan olyan ostoba halandó, mint itt bármelyikünk. Bebizonyítom, megmutatom neki, kivel érdemes szórakozni, és ha nem hagy fel az önelégült játékaival, akkor úgy fog elveszni, úgy fog odaveszni, hogy soha, senki nem fog emlékezni a nevére. Már a következmények sem érdekeltek, az sem, ha meghal valaki, milyen büntetés várhatna ránk. Nem tudott érdekelni. Annyian vagyunk, hogy akár Namjoonra is tudnánk bizonyítani a cselekedetet, ha esetleg valaki elhalálozna – innentől kezdve már nem kattogtam feleslegesen, mindent hagytam a saját medrében csordogálni; türelmes voltam, kivártam, mert mindent meg fog érni az arca, amikor realizálja a helyzetét, azt, hogy innen már nem fog tudni elmenekülni.

– Alig várom már – hallottam meg Jaebum hangját, s mihelyst hátra fordítottam a fejemet, láttam, ahogy Jacksont stíröli, gyűlölettel, megvetéssel csillanó íriszekkel, amit teljesen meg tudtam érteni. Mindenkinek volt elintézendő dolga vagy az egyik, vagy a másik taggal, mindenkinek volt valami sérelme, és ezt most mindenki leverni készült rajtuk.

– Türelem, türelem – kuncogta Yoongi víg kedélyűen, kacsintva egy hatalmasat Jaebum felé. – Jó lesz. Imádni fogjuk. Megszorongatjuk Namjoon tökeit.

– Mi van akkor, ha ezután is bosszút akarna állni? – Jimin bizonytalan hangjára mindenki felfigyelt, én azonban csak elmerengtem a dolgon, végül mosolyogva fordultam felé.

– Van még egy-két dolog a tarsolyomban, ne aggódj. Ez a rengeteg ember itt az árnyékban nem véletlenül bújt meg. – Jimin nem mondott a későbbiekben semmit, s ugyan, láttam a kétkedést szemeinek csillogásában, mégsem volt kérdőre a későbbiekben, ahelyett csak Jungkook vállára hajtotta a fejét, aki finoman átkarolta Jimin vállát, magához húzva a testét, a vörös hajába csókolva, pusmogva neki valamit.

Lehet, sűrűbben kellene ilyesmit tennem Taehyunggal is? – Megráztam a fejemet hirtelen, leguggolva, figyelve az ajtót, ami véleményem szerint, bármelyik pillanatban nyílhatott. Tűkön ültem már, annyira izzott bennem a bosszúvágy; legalább annyira, mint amikor anyám gyilkosát kutattam fel, azonban most még a gyilkosságnál is rosszabbat terveltem. Én egy ujjal sem fogok hozzáérni Namjoonhoz, de minden tettét a saját bőrén fog tapasztalni, minden egyes ármánykodást, erőszakot a saját bőrén fogja átélni újra, és újra, s valóban, akkor én már nem leszek itt, de elégtételnek fogom venni a tudatot is.

Nem lesz már szava. Nem lesz semmi, amivel meg tudná akadályozni.

Taehyung

Mikor reggel felkeltem, és Hoseok öltözködött, s megláttam a szemeiben azt az eszeveszett csillogást, már akkor tudtam, hogy a mai nap nagy lesz, legalábbis, Hoseoknak biztosan, de úgy hiszem, a többieknek is. Reggel volt egy kisebb megbeszélés, ki mit fog csinálni, és amíg a fiúk intézkednek, addig nekünk az alagsorba kellett lemenni – feleslegesnek éreztem magunkat, de valamilyen szinten értettem, rám miért nem bíznak semmit, és azt is megértettem, Jungkookot és Jimint miért küldték le velem együtt. Biztosan mindent tökéletesen akartak teljesíteni, de ők nem voltak annyira jártasak az ilyesmi dolgokban, én meg aztán főleg, ráadásul még mindig beteg voltam, így csendben, hangtalanul követtük az utasítást, s az alagsorban ülve vártuk a fejleményeket.

Mikor Jungkookot és Jimint figyeltem, akarva-akaratlanul is elvigyorodtam, ugyanis nagyon aranyosak voltak együtt, és nem is tudom, miért nem előbb találtak egymásra – talán, ha egy kicsit később toppanok be, már régen együtt lennének. Talán ezt is én zavartam meg frappáns módon, pedig egyáltalán nem állt szándékomban port kavarni senki életében, ezt mégis megtettem, mindenkiében. – Mindenesetre, nagyon aranyosak voltak, és úgy hittem, igazán össze is illenek ők ketten. Yoonginak persze, nem tetszett a dolog, de neki semmi nem tetszik, ha valami nem úgy alakul, ahogyan azt ő akarja, pedig Jungkook láthatólag boldog Jiminnel, és mikor az összekulcsolt ujjaikra néztem, csak még inkább átölelt a boldog melegség. Mindkettejüknek kijárt már ennyi boldogság.

Talán pár órával később jelent meg Jonghyun, és Jaebum a foglyaikkal, majd az ájult testüket elterítették a padlón, vigyorogva, összeöklözve a kezükkel. Jungkook azonnal felpattant, és még mielőtt bármi történhetett volna, egyenesen belerúgott Jacksonba, majd Jinbe is, akik ugyan, ájultak voltak, mindent érzékeltek – a két férfi meglepetten pislogott, azonban Jungkook csak annyit mondott, hogy teljességgel megérdemelték, és már vissza is ült Jimin mellé, megeresztve egy apró sóhajt.

Ezután érkezett meg Hoseok, Daehyun és Yoongi, és úgy özönlöttek az emberek az ajtón, mintha valami rendezvény készülődne – mind a hátam a falhoz kúsztunk, hiszen útban voltunk, a sok ember pedig csak jött, jött és jött. Nem tudtam, ezzel mi lehet a céljuk, de nem is igen feszegettem a témát; előbb-utóbb úgyis meg fogom tudni, semmi nem marad titokban, vagy merül feledésbe, lesz jelentősége ezeknek az embereknek, csak azt nem tudtam még, hogy micsoda.

– Ah, alig tudom kivárni! – piszmogta Daehyun, összecsapva a tenyereit, megnyalva az ajkait. – Szívesen megkínoznám, de úgy… de annyira – mosolygott, a plafon irányába emelve az íriszeit.

– Én kiviszem a fiúkat majd, ti maradhattok, csinálhattok, amit akartok. Én az erőszakban nem veszek részt – vonta meg a vállait Hoseok, nemes egyszerűséggel –, de senkinek nem tiltok meg semmit. Akár Jimin is maradhat, Taehyungot mindenképpen felviszem, mert még beteg, ez a nyirkos idő pedig nem tesz jót neki. – Elhúztam a számat.

– Nem vagyok cukorból…

– Tudom. Tudom, hogy nem vagy abból, de még nem heverted ki azt a trutyit, ha meg visszazökkensz, az nekem sem lesz jó. Szóval mi ki fogunk innen menni, így is régóta vagy idebent – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, minek hatására megforgattam a szemeimet, a fejemet is csóválva. – Ne ellenkezz!

– Csak a fejemet csóváltam, le ne harapd a fejem! – szűkítettem össze a szemeimet.

Hoseok

– Nem harapom le a fejed, Taehyung, egyszerűen megmondta az itteni orvos is, hogy kerülnöd kell a párás, hűvös, nyirkos helyeket, ha nem akarsz megint beteg lenni! Ez volt a kikötés, ehelyett most párás, nyirkos helyen vagy, ami jó hideg is, plusz a falnál ülsz. – Nem, a világért sem akartam veszekedni, de igazam volt, és hiába szállt volna szembe velem, akkor is nekem volt jelen helyzetben igazam, még úgy is, ha a földhöz verné magát hisztijében.

Ezután végül nem mondott semmit, csak mormogott az orra alatt, miközben nagy nehezen felállt, előrébb lépve a faltól, leporolva a nadrágját, ami piszkos lett a helytől. Nem sűrűn takarítottak itt, nem nagyon fordult meg itt senki, épp ezért tartottam pompás ötletnek itt megtartani ezt a kis eseményt. – Nem lesz kegyelem.

Talán eltelhetett pár óra is – lehet, nem is volt annyi, csak nekem tűnt olyan soknak –, mikor nagy nehezen nyílt az ajtó, s eleinte belém állt az ütő, hogy talán egy őr, vagy egy másik fegyenc, és most jól megszívjuk. Igen, nem gondoltam az ilyen eshetőségekre, részben azért, mert az alagsornak ezen része olyan elhagyatott volt, akár egy kietlen, lakatlan tanya, mégis ez volt az első gondolat, ami bennem megfogalmazódott. Viszont, mihelyst megláttam a szőke hajzuhatagot, a jellegzetes arcvonásokat, és azt a járást, amit bárhol, bármikor fel tudtam volna ismerni, elmosolyodtam.

Namjoon beljebb lépett, habár, már biztosan látott engem, s amint tőlem egy méterre megállt, végig nézett az idebent tartózkodókon, különösen meglepődve Jonghyun, és Jaebum arcán. Értetlenség tükröződött íriszeiből, miközben újra és újra végigfixírozta, mustrálta a helyet, különös figyelmet szentelve Taehyung, Jungkook és Jimin megfigyelésében. Adtam neki időt, hogy realizálhassa a helyzetet, majd intettem a kezemmel, és Yongguk azonnal elállta az ajtót, hogy Namjoon véletlenül se tudjon kimenni – nem hiszem, hogy ezt meglépné, de én semmin sem lepődtem volna meg, azon sem, ha fogta volna magát, és kisétált volna innen.

– Micsoda gyűlés. Minek köszönhetem ezt a szívélyes kis találkozót? – Az undorító, gyomorforgató vigyora kiváltott belőlem egy olyan szintű apátiát, amit eddig még talán soha, semmi, mégis próbáltam mosolyogni, a késem hegyét államhoz fektetve, hümmögve gondolkodva azon, mi frappánsat válaszolhatnák.

– Szerény személyednek köszönheted. Elég sok borsot törtél az orrunk alá, amit nem árt már kamatoztatni – mondtam magam elé, negédes mosollyal, miközben tekintetemet visszavezettem rá, egyenesen az övébe fúrva íriszeimet.

Namjoon felsóhajtott, majd lassan emelte meg a kezeit, hogy összecsaphassa tenyereit, folyamatosan, a hang pedig, amit tenyereinek ütközése adott ki, szabályosan visszhangzott az alagsorban, a lépteivel együtt, amik szinte dübörgőek voltak, ahogy felém haladt. Összeráncolt homlokkal figyeltem őt, miért, minek tapsol, vagy minek örül – ha ez boldogságra ad okot, akkor tényleg elmebeteg.

– Szóval, csapdába csaltatok. Ez elég szórakoztató, ilyen még soha nem történt. Nem is gondoltam rá, azt hittem, Seokjin és Jackson csak elkóricált, de ahogy látom – nézett a hátunk mögé, a két ájultra –, ezt kifundáltad.

– Ki bizony – mosolyodtam el negédesen, téve felé egy lépést.

– Szóval, mik a feltételek, hogy elengedd őket? Mi is ilyesmit szoktunk. Tudod, nem túl mókás lemásolni a mi tetteinket, de legyen, ha nincs eredeti ötleted.

– Jelen helyzetben nem tudod, kivel szórakozol, Namjoon – mosolyogtam, megcsóválva a fejemet. – Nem ez a terv, ez csak a csali volt. Félreismersz, olyannal készültem, csak neked, amit rémálmaidban sem gondoltál volna, viszont ez még legyen a jövő zenéje. – Kezemet a vállára fektettem, majd elálltam az útjából, egyenesen Jonghyunnak és Jaebumnak intve. Namjoon, amint meglátta újra Jaebum arcát, összeráncolta a szemöldökét, és gondterhelten sóhajtott. – Hajrá. – Ennyit mondtam a fiúknak, ők azonnal felpofozták mind a két ájultat, akik nyöszörögve tértek magukhoz.

A két férfi még szusszanásnyi időt sem hagyott az elrablottaknak, azonnal ülő pozitúrába húzták őket, mögéjük állva. Jaebum Jackson mögé, Jonghyun pedig Seokjin mögé, egy-egy hatalmas késsel. Namjoon összepréselte az ajkait, villogó szemekkel nézve rám, ami szórakoztató volt, nem is akármennyire, de ne rohanjunk ilyen tempóban.

– Tudod, nagyon régóta, nagyon, de nagyon régóta törsz borsot az orrunk alá, kezdjük már unni, én főleg. Azt hiszed, Isten vagy, Namjoon, de nem vagy más, mint egyszerű, emberi halandó. Olyan, mint én, olyan, mint Taehyung – sziszegtem a fiú nevét, majd ezzel egy időben a vállainál fogva kényszerítettem őt térdre, s nem tudott mit tenni, eleget kellett tennie az akaratomnak –, olyan, mint Jimin – súgtam a vörös nevét, Namjoon hajába markolva –, vagy olyan, mint Jungkook – léptem egy lépéssel közelebb hozzá –, vagy olyan, mint amilyen Zelo volt. – Daehyun a halott barátja nevére megfeszült, én azonban intettem neki, hogy nem, nincs itt az ideje ennek. Egyáltalán nincs.

– Mire akarsz ezzel kilyukadni? – Türelmetlen volt a hangja, nem tetszett neki sem az, amit mondtam, sem pedig a személyébe irányuló bánásmód, amit alkalmaztam. A térdre kényszerítés a megalázkodás egyik formája, és én azt akartam, hogy mindenki előtt alázkodjon meg – ne előttem, hanem azok előtt, akiket bántott, akikkel úgy bánt, ahogy az ember a rongyával sem tenné.

– Nézz végig a teremben lévőkön, Namjoon. Nézz végig, kikben mit ártottál – mondtam halkan, lehajolva hozzá, a fülébe súgva a szavakat. – Kérj tőlük bocsánatot. – Hangos kacajt hallatott, megrázkódó vállakkal, mire elmosolyodtam; tudtam, hogy ez lesz, nem ért meglepetésként.

– Nem fogok, Hoseok. Tudd, hol a helyed.

– Én tudom. Jelenleg te nem tudod. – Jonghyunnak biccentettem egyet, ő pedig mosolyogva csókolta meg Jin arcát, aki rémülten szorította össze a szemeit. Jonghyun lassan húzta végig a pengét a nyakán, persze, csak annyira, hogy felsértse, véletlenül sem vágta volna el a torkát. Nem, nincs vége a játéknak, ha ezen múlik, nem is lesz egy darabig.

Addig fognak szenvedni az elrablottak, amíg Namjoon nem könyörög az itteni emberek megbocsátásáért.

Taehyung

Nem mondanám, hogy sajnáltam Namjoont, ugyanis úgy éreztem, teljes mértékben megérdemelte, Jacksonnal, és Seokjinnel egyetemben. Mindent megérdemeltek, és úgy hittem, Namjoon is jogosan lett megszorongatva; úgy érzem, akkor sem fog bocsánatot kérni semmiért, nem az ő stílusa, de azt is tudtam, hogy Hoseok sem fogja feladni. Elégtételnek éreztem az egész szituációt, és mosolyogva néztem, ahogy Namjoon arcán átfutott a düh, Seokjin és Jacksonén pedig a félelem.

– Hoseok, ha nem hagyod abba, nagyon megjárod. – Namjoon szinte szűrte, préselte a szavakat fogai közt, azonban jelenleg Hoseok volt az, aki nevetett, nem pedig ő, és úgy gondolom, Namjoonnak igazán vissza kellene fognia magát, ha nem akarja, hogy Jackson, vagy Jin torka bánja. Nem hiszem, hogy innen már lenne megállás, mindenki bosszúra szomjazott azok után, amiket elkövettek az emberek ellen.

– Nem tudod még mindig, hol a helyed, Nam – ingatta a fejét Hoseok lemondóan, újra Jonghyunra nézve, aki egy egyszerű mozdulattal tépte szét Seokjin fegyencruháját. A férfi megremegett, és halkan kezdett pihegni a rátörő félelemtől.

Ilyenkor fél, de ha ő teszi ezt mással, az teljesen rendjén van; ha ő teszi ezt, akkor élvezi, nevet és kacag, de már vártam, mikor fog könyörögni az életéért, mikor fog könyörögni azért, hogy engedjék el, és persze, a könyörgés süket fülekre fog találni. – Már, ha ez megtörténik, mert elég büszkék voltak ehhez, ezt is be kellett vallani.

Mihelyst feltűnt Seokjin bőre a textil alól, Jonghyun rögtön végig vezette a kését a mellkasán, a férfi pedig felnyöszörgött, fájdalmasan megrángó testtel. Namjoon izmai megfeszültek, tekintetében tűz, láng lobogott, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne mindenkit szétszedni, azonban, mihelyst tett egy mozdulatot, Jonghyun elvigyorodva vágott mélyebben, Seokjinből kicsalva egy kiáltást – Namjoon kénytelen volt mozdulatlan maradni.

– Utoljára mondom: kérj bocsánatot mindenkitől – sziszegte Hoseok, belemarkolva a szőke tincsekbe. Namjoon összeszorította a szemeit, nyelve egy hatalmasat. Úgy tűnt, még mindig nem akarta megadni magát, kötötte az ebet a karóhoz, pedig ha megtenné azt, amit Hoseok kéri, elkerülhető lenne a tragédia, vagy a halál eset. Nem akar senki ölni feltétlenül, de ez már a saját hülyesége – a saját büszkeségére farag rá, és megérdemli. Meg fogja érdemelni.

– Szopj le, Jung. – Namjoon megremegett szavai közben.

– Nem fogok neked könyörögni, Namjoon. – Felvezette tekintetét Jaebumra, aki vigyorogva, halkan nevetve illesztette pengéjét Jackson torkához. – Azt mondtam: kérj bocsánatot mindenkitől! Mindenkitől, aki a teremben tartózkodik! – Hoseok hangja utasító volt, dühtől csengő, ellent mondást nem tűrő.

– Én meg azt mondtam, hogy szopd le a faszomat! – Namjoonnak nem volt szokása trágárkodni, de érezte, hogy ebből sehogy sem fog kimászni, így az agresszió volt csak hátra. Amint ezt kimondta, megcsóváltam a fejemet, összefonva karjaimat a mellkasom előtt.

Yoongi elnevette magát, hangosan kacagott, Daehyunnal együtt, akik mellettük álltak, jót szórakozva az eseményen. Főleg Daehyun.

– Mekkora hülye vagy! Ha megtennéd, minden megoldódna, de nem. Meg is érdemled, amit kapsz!

– Ettől ti sem lesztek jobbak tőlem – mosolygott Namjoon, megnyalva az ajkait. – Ugyan olyanná váltok, mint én. Élvezitek, tetszik nektek. Semmivel sem vagytok különbek! – Hoseok megcsóválta a fejét, ciccegve egyet.

Hoseok

– Különbek vagyunk, és tudod, hogy miért? – kérdeztem halkan, apró ajakgörbülettel az ajkaimhoz, majd a haját markolva fordítottam a fejét Taehyung, Jimin és Jungkook irányába, hogy jól szemrevételezhesse az ott tartózkodókat. – Mi ezt értük tesszük, azért, hogy megtanuld, kivel szórakozz! Azért tesszük, hogy kérj tőlük bocsánatot, ugyanis ez a minimum, te féreg! Minden ütést, minden szart a leggyengébbeken végeztél el azért, hogy nekünk fájdalmat okozz, mi ezt nem azért tesszük, mert kurva jó érzés – bár, meg kell vallanom, jól érzem magam –, hanem azért, hogy elégtételt vegyünk! Most pedig utoljára mondom, Kim Namjoon: kérj bocsánatot itt mindenkitől, mindenkitől, akinek valaha is ártottál valamit! – emeltem meg a hangomat, már ingerültséget titulálva, pedig szó sem volt erről, egyáltalán nem éreztem düht, haragot, nyugodt voltam, akár a háborítatlan óceán.

Namjoon megremegett, hosszú-hosszú pillanatokra, mint aki fél, pedig tudtam, nem erről volt szó, csupán megalázottnak érezte magát, nekem pedig tetszett.

– Mondtam valamit, Kim! – szólítottam a vezetéknevén, mire mély levegőt vett, megtelítve oxigénnel a tüdejét, hogy azt kifújva kezdhessen beszédbe:

– Szopd. Le. A. Faszomat! – Nem lepődtem meg ezen, egyáltalán nem ért meglepetésként, így már intettem is Jaebumnak; ám legyen.

– Én nem akartam ezt feltétlenül, de nem veszel minket komolyan. Taehyung. Mennyit is ártottak neked ők ketten? Sokat, igaz? Jungkook, ki húzta rajtad végig a sajtreszelőt? – Jackson megremegett, könnyesedő szemekkel. – Jackson, igaz? Hát persze, hogy igaz – mosolyodtam el, majd egy apró sóhajjal néztem Jaebumra, és egy bólintás kíséretében ő a torkához szegezte a kését. Nem hagytam már lehetőséget Namjoonnak, hogy választ adjon.

Jaebum egy határozott, erős mozdulattal húzta végig Jackson gigáján a pengét, belemélyesztve húsába, lég-és nyelőcsöveibe annyira, hogy azonnal elvérezhessen. Jacksonnak nem volt ideje nyögni sem, csak egyetlen csepp könnyet ejtett a padlóra, mielőtt még rángó testtel, vérben úszva elterült volna a padlón. Jaebum elvigyorodva nyalta meg a pengéjén lévő vért, megeresztve egy szusszantást, bevégezve a dolgát.

– Nem szeretek ölni, vagy öletni. Adtam neked lehetőséget, de te továbbra is hajthatatlan vagy. Megmenthetted volna őt, de fontosabb volt a büszkeséged. – Halkan beszéltem, szomorúan, drámaian, mintha tényleg meghatott volna az esemény, pedig erről szó sem volt; nem hatott meg, nem is örültem neki, érdektelen voltam. Elégtétel, de nem öntött el boldogsággal.

– Te utolsó, rohadt szemét. Te féreg, te aljas… – Elnevettem magam, megmarkolva Namjoon haját, erősebben tépve tincseibe, hátrább húzva a fejét. Láttam szemeiben a kétségbeesést, de nem tudott érdekelni; megérdemli. Megérdemel mindent.

– Utoljára mondom: kérj bocsánatot itt mindenkitől! Biztosíts mindenkit, hogy lemondasz a vezető pozícióról, eltűnsz a börtön süllyesztőjében, soha, senki nem fog hallani rólad semmit, vagy Jacksont követi Seokjin is. A te drága Seokjined. – Namjoon ajkai megremegtek, fejét pedig előrébb döntöttem, hagyva, hogy összegörnyedjen az érzéstől, ami a mellkasára telepedett, miközben Jackson halott testét nézte. Normális esetben bárkit megsajnálnék, de nem tudtam iránta szánalmas érezni; egy ilyen ember nem érdemli meg a sajnálatot, vagy az együtt érzést.

– Ezt még vissza… – A szavába vágtam.

– Halljam – mondtam magam elé, Jonghyunra nézve, aki a pengét már Seokjin torkához szorította. A férfi könnyei folyamatosan csordogáltak, a halál torkában egyensúlyozott, egy apró kötélen, ami bármikor elszakadhatott, hogy magával ragadja a Pokol martaléka. – Én türelmes vagyok – vontam meg a vállaimat, Jonghyun pedig kínzó lassúsággal kezdte bevágni Seokjin torkát, ügyelve arra, hogy véletlenül se ütőeret érjen. A férfi felkiáltott, megvonagló testtel, Namjoon pedig felkapta a fejét, kétségbeesetten remegve.

Talán ekkor éreztem úgy először, hogy messzire megyünk, de aztán eszembe jutott minden, minden, amivel minket sújtott; eszembe jutott Taehyung, amikor először hoztam el magamhoz, eszembe jutott, amikor Daehyun és Yoongi visszalopta hozzánk, eszembe jutott a tekintete, a megviselt arca, a szétgyötört lelke. Eszembe jutott, amikor a cellámba lépett, hogy ő már Namjoonhoz tartozik. Láttam magam előtt, ahogy Jungkook hozzánk rohant, megkínozva, majd láttam magam előtt a megcsonkított bőrét, a sajtreszelővel végig húzott hófehér bőrét itt-ott, s amellett láttam magam előtt Yoongi őrületét is, hogy baja esett az öccsének. Fejembe ötlött, mikor Jimin nekem esett, mikor alig maradtam életben, mert megfertőzték őt, és lelki szemeim előtt villant fel Daehyun fájdalma, szenvedése, kétségbeesése, mikor Zelo meghalt, a bütykei, amikből patakzott a vére az őrjöngéstől. – Nincs kegyelem.

– Jonghyun, tedd meg. – Jonghyun bólintott egyet, s már épp lemérte volna a csapást, mikor Namjoon felkiáltott:

– Ne! – A hangja rémülettel, félelemmel teli volt, a tekintetében ott csillogott a fájdalom, a megtörtség, miközben ökölbe szorította a kezeit, amik a földön pihentek.

– Akkor halljam! Érthetően! – léptem elé egy szempillantás alatt, felemelve az állát a késemmel, megvágva egy picit a bőrét, de nem erősen, csak éppen hogy felsértve.

– Sajnálom… mindenkitől bocsánatot kérek – préselte a szavakat, összeszorított szemekkel.

– Nem értem jól – biggyesztettem le az ajkaimat, megcsóválva a fejemet. – Jonghyun, vég… – A szavamba vágott.

– Sajnálom! Mindenkitől bocsánatot kérek, és lemondok a vezetői helyemről! Eltűnök, és soha, senki nem fog rólam hallani semmit! – üvöltött. Hangja betöltötte az egész teret, és még engem is meglepett, mennyire foglalkoztatta Jin élete, de végül is, sejtettem, hogy ha Seokjint vesszük elő, akkor be fog törni, főleg, hogy megöltük Jacksont, megmutatva, nem blöffölünk.

Mosolyogva guggoltam le a férfihoz, majd felsóhajtva cirógattam meg az arcát, bágyadt arcot produkálva, nézve, ahogy a megalázottság, a kétségbeesés, és a düh felemészti a szívét.

– Nem hiszek neked, de van itt még valami, ami… meggyőzhet téged – vigyorodtam el esztelenül, elengedve az arcát, talpra kényszerítve magam, hogy végig nézhessek az egész helyen. – Fiúk! – Elég volt ennyit mondanom, az árnyékokból annyi ember lépett elő, amennyi csak lehetett; nem tudtam, ezután mi fog történni, nem is érdekelt különösebben.

Nem érdekel, meghal-e, vagy sem, az én kezemhez nem tapad vér, de ha túléli, akkor rábizonyítjuk Jackson halálát, szóval… lehet, érdemesebb lenne meghalnia, hogy mindenki elfeledje a nevét, örökre. Viszont, amennyire szívós, tudtam, ez nem fog bekövetkezni.

Namjoon megremegett, újra, mikor végig nézett mindenkin, azon a cirka hatvan, hetven emberen, akik most körbe állták őt, és tudtam, mindenki arcára emlékszik, akit eszközként, áldozatként, csaliként használt fel az ittléte alatt.

– Jó szórakozást – intettem a tömegnek, majd leejtettem Namjoon elé a kést. – Tessék, próbáld magad védeni, ne mondd, hogy nem adtam neked esélyt – mosolyogtam, emlékeztetve arra, mit mondott nekem pár évvel ezelőtt, amikor rám szabadított húsz embert, és ugyan azt tette, amit most én, ugyan azok a szavak hagyták el az ajkait, amik most az enyémeket.

Ezután már nem beszéltem; aki akart, maradhatott, aki nem, az velem jött. Egyedül Taehyungnak nem volt választása, őt rögtön megkerestem annál a falnál, ahol végignézett mindent, majd mihelyst elkaptam a kezét, kivezettem az alagsori részből, biccentve egyet Yongguknak, aki kiengedett minket.

Amint becsukódott az ajtó, és meghallottuk Namjoon üvöltését, felsóhajtottam, Taehyung pedig megremegett, lehunyva a szemeit, sőt, össze is szorítva őket.

Taehyung

– Talán sajnálod? – szegezte nekem a kérdést Hoseok, minek hatására felnyitottam a szempilláimat, egyenesen az ő szemeibe nézve az enyémekkel, megeresztve egy apró, halk sóhajt, oldalra sandítva végül.

– Nem tudom. Nem mondanám, hogy sajnálom, csak… – Namjoon újból felüvöltött, sokan pedig felnevettek, mintha életük legszebb pillanatait élnék át; így is volt. Elégtételt akart venni már mindenki Namjoonon, ezt pedig onnan tudtam, hogy csak Hoseok és én jöttünk ki az alagsorból, senki más… még Jungkook és Jimin sem. – Ítélkezhetünk valaki felett? – kérdeztem, mire megemelte a szemöldökeit, elgondolkodva egy pillanatra.

– Nem. Azt hiszem, nem. Talán nem ítélkezhetünk senki felett, Taehyung, de Namjoon nem az az ember, aki megérdemelne még egy esélyt. Ő nem azért olyan, amilyen, mert, hanem azért, mert minden pillanatot élvezett. Ne lágyulj el nekem – nevetett, megpöckölve az orromat, mire felhúztam a felső ajkamat, ugyanis gyűlöltem, ha az orromat piszkálta, ő ebből mégis előszeretettel űzött sportot. – Ha adnánk neki egy utolsó esélyt, ha megengednénk neki, hogy talpon maradjon, nem tudom, miket lenne képes elkövetni. Elvesztette a háborút, az örökös háborút; ő akarta ezt, nem én. Adtam neki lehetőségeket, nem élt velük, innentől kezdve én nem töröm rajta a fejemet.

– Nem is így értettem – mosolyodtam el, felnézve a szemeibe. – Megérdemelte, de Jackson halála…

– Tudom, az nem kellett volna, de valaminek a hatására komolyan kellett, hogy vegyen minket. Tudom, hogy anélkül is elkerülhető lett volna a dolog – Namjoon ismét üvöltött, így úgy döntöttünk, hogy elindulunk a celláink felé; bármennyire éreztem ezt helyesnek, valamiért nem tudtam volna végig hallgatni. – Viszont, ha nem tesszük meg, akkor még holnapig könyörögnék neki pár szóért.

– Miért nem volt elég az, hogy rászabadítottad a fegyenceket? – fordítottam felé a tekintetemet, mikor már a lépcsőfordulónál jártunk.

– Bosszút akartam, Taehyung. A szeretteimért, azokért, akiket elvett tőlem, akiket kínzott, azt akartam, hogy ha nem is őszintén, de mindenkitől bocsánatot kérjen. Meg akartam alázni, hogy tudja, milyen érzés, amikor ő van az áldozatai helyében – komorodott el az arca, mire hümmögve eresztettem meg egy sóhajt. – Kegyetlen voltam?

– Egy kicsit igen. Valóban kegyetlen voltál, de – megálltam előtte, az egyik szemébe lógó tincsét eltűrve, egyenesen a füle mögé simítva a haját, hogy szabad rálátásom nyílhasson csokoládébarna szemeire – nem értem, miért voltál ennyire az. Szükségtelen volt Jackson halála, egyszerűen elég lett volna, ha… – A szavamba vágott, a mutatóujját az ajkaimra téve, mintha nem akarná, hogy tovább beszéljek, és így képtelen is voltam rá.

– Szükséges volt Jackson halála. Azt akartam, hogy alázkodjon meg előtted, mindenki előtt, akinek fájdalmat okozott. Szükség volt rá, hogy lássam a félelmet, azt a meggyötörtséget, amit a te tekintetedben láttam, mikor Daehyun és Yoongi visszahozott hozzám. Azt akartam, hogy szenvedjen a szíve, a teste, a lelke, úgy, ahogy a tiéd.

– Anélkül is elég lett volna ez. Nem becsmérellek, megértem, szerintem is elégtétel volt, de… – A szavamba vágott, az arcomra fektetve tenyerét, mire meglepetten pillantottam rá.

– Nem lett volna elég. Soha többé, senki nem fog fájdalmat okozni annak, akit én szeretek. Mert szeretlek, Taehyung – mondta halkan, alig hallhatóan a szavakat, miközben az arcomhoz hajolt, majd a homlokomra hintett egy aprócska, gyöngéd csókot.

Elmosolyodtam, a csuklójára fogva ujjaimmal, lehunyva a szemeimet.