Shatter me with hope II. - VHope (24/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +18

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash, YAOI, erotikus tartalom!
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Hoseok

Tudtam jól, nem kellene letámadnom most, de képtelenség volt visszafognom magam; mérhetetlenül kívántam. Az illata, a tekintete, a selymes tincsei, a gyönyörű ajkai… nem tudtam megállni, túl vonzó volt, túl gyönyörű volt ahhoz, hogy visszafogjam magam – nem mellesleg, elég régen voltunk már együtt, hogy még egy lehetőséget ki tudjak bírni. Miután azt mondta, nem érdekli, és akar engem, ez a minimális bizonytalanság is eltűnt belőlem, szerte foszlott bennem, mintha ott sem lett volna. Nem akartam elsietni az aktust, egyáltalán nem állt szándékomban, mégsem tudtam megállni, vagy lassítani, annyira kívántam, annyira hiányzott, hogy nem tudtam visszatartani a feltörekvő vágyamat.

Végigcsókolgattam, szívogattam a nyakát, hallgatva az édes, mély nyögéseit, próbálva finomkodni vele, ami sok esetben nem sikerült, így néhány szisszenés is elhagyta az ajkait, de még ez sem tartott vissza a cselekményekben. Pólójától gyorsan szabadítottam meg őt, és kissé csalódottan néztem, mennyire lesoványodott a tüdőgyulladása alatt – egy olyan körülményben nem csoda –, de majd szépen fel lesz hizlalva. Még így is kívántam, félre értés ne essék, csak sokkal jobban tetszett a lapos, mégis kicsit dudorodó hasa, mint a teljesen befelé süppedő. Én azonban még így is végig csókolgattam, puszilgattam, komótosan halászva le róla a nadrágját, hogy végérvényesen meztelenül fekhessen alattam. Megszabadítottam a lehető összes ruhadarabjától, s a lábai közé férkőzve kényeztettem a testét ott, ahol csak értem; nem tudtam betelni az ízével, a látványával, a halk-hangos nyögéseivel, amiket szüntelenül hallatott, a tincseimbe markolva. Szerettem, imádtam minden ízét, minden sóhaját, és nyögését, amivel megakadályozott engem. Tompított, bódított engem, a fellegek közé repített, ezt az érzést pedig semmiért sem cserélném el, abban biztos voltam.

Könnyűnek éreztem magam, akár egy madár, s úgy is éreztem, mintha repülnék, vele együtt, a gyönyör kapuja felé, hiába nem voltam még a szűk, forró testében, én már akkor is így éreztem, s ha belegondoltam, mi lesz, ha a testünk összetapad, csak még inkább végigfutott a hátamon a libabőr.

– Gyönyörű vagy – hajoltam ajkaihoz, ujjaimmal férfiasságát masszírozva, finoman húzva rajta a bőr fel-le, ütemesen, majd elhajoltam tőle, és a másik kezemen lévő két ujjamat ajkaim közé vettem, kellően be is nyálazva azt. Ezután a lábai közé nyúltam, és a bejáratát kezdtem el nyomkodni ujjbegyeimmel. Halkan felsóhajtott, kidomborítva a mellkasát, mikor vigyázva, óvatosan hatoltam be két ujjammal. Régen voltunk együtt, tudtam, hogy nem kellemes, így ajkaira hajolva csókoltam a száját, mozgatva kezemet merevedésén, miközben a másik kezemen lévő ujjaimat egyre mélyebbre toltam benne. Nehezen lazult el, de idővel már kéjesen sóhajtozott, nyöszörgött alattam, fel-fel emelgetve csípőjét, jelezve, neki ez már egyáltalán nem elég. – Nem vagyok az a finomkodó fajta, de próbáltam tekintettel lenni arra, hogy még beteg, így nem akartam elsietni. Nem viselném jó néven, ha még azért is szenvedne, mert nem vigyáztam rá eléggé, és sántikálna. Kitapasztaltam idővel, ha jól készítem elő, és figyelek rá, nem fáj neki másnap, vagy rögtön utána, és szerettem volna most is gondosan eljárni.

Idővel azonban már ő siettetett, határokat nem ismerve, a vállaimba markolva, könyörgő íriszeivel követelve, tegyem őt a magamévá, ne várassam meg, mert azt nem élné túl. Ha így folytatja, nem fogom tudni magam visszatartani, könnyen az eszemet vette – egyik gyengeségem, hogy a feszültséget szexuálisan vezetem le a legjobban, és ha elkap a hév, igazi állat voltam az ágyban.

Lassan ugyan, de el fogja ezt érni.

Taehyung

Olyan volt, mintha a mennyekben jártam volna; Istentelenül hiányzott már ez a kéjes, mámorító érzés, hiányzott minden egyes csókja, mozdulata, amivel a testemet-lelkemet ajándékozta meg, és ebben a szekundumban úgy éreztem, ha esetleg valaki premierplánban nézné a tetteinket, az sem tudna meghatni. Akartam őt, veszettül, szenvedélyesen, s mikor már kevésnek éreztem az ujjait, sikított a testem a folytatásért. Nem tudtam visszább tartani ösztöneimet, az erotikát, ami elborította az agyamat, úgy éreztem, ha nem kapom meg őt azonnal, ha nem merül el a testemben, bele fogok pusztulni, ezt pedig szüntelenül érzékeltettem vele, hol szavakkal, hol pedig tettekkel; magamhoz húztam, erősebben csókoltam, lökdöstem a csípőmet, nyöszörögtem, telhetetlenül, s nehezen ugyan, de egy morranás mellett tett eleget a kérésemnek.

Vetkőzni kezdett, és én feljebb ülve segítettem abban, hogy le tudjam húzni róla a ruhákat, majd amint takaratlan felsőtestére siklott tekintetem, rögvest végighúztam ujjaimat a mellkasán, a kockákkal tarkított hasfalán, majd szenvedélytől villogó szemekkel csókoltam meg, körmeimmel megkaristolva a bőrét, ahol csak értem őt. Jól esett a gondoskodása, de nem kellett velem finomkodni, a cselekedeteimmel pedig ezt próbáltam hangsúlyozni; dugjon meg engem, ahogy mindig, ne legyen gyengéd azért, mert ez semmit nem számít. Akarom őt, durván, keményen, szeressen, ahogy mindig szeretett.

Mintha az eszét vesztette volna, egy szisszenéssel dobott le az ágyra. Halkan puffantam a matracon, és néztem végig, ahogy leszedte magáról az utolsó ruhadarabokat, majd kéjes tekintettel nyálazta be a tenyerét és ujjait, végighúzva rajta a kezét, hogy nedves lehessen, kellőképpen, majd már el is helyezkedett a lábaim közt. Rögtön a vállaiba markoltam, felemelve lábaimat, biztos teret biztosítva neki, és nem is maradt el az ezután következő tett: azonnal a testembe merült, határokat nem ismerve, én pedig úgy nyögtem fel, akár egy szajha, körmeimmel végigkaristolva a vállait, apró mélyedéseket vájva a bőrébe.

Minden ránk szabadult; minden eddigi érzés kiült a szeretkezésünkre. A csókjaink fájdalmasak, kétségbeesettek, örömteliek voltak, hiszen Namjoon még mindig a levegőben volt, emellett vesződő időszakot tudhattunk magunk mögött, azonban a negatívum mellett hevesek, szenvedélyesek voltunk. Nem kímélte a testemet, durván, erősen csapódott a testembe, nem ismerve a józan tudatot, és noha, eleinte eszméletlenül fájt, szépen lassan hozzászoktam, és mellé adódott a gyönyör, ami teljesen átvette az agyam felett az uralmat. A szemeim szabályosan könnybe lábadtak, állandóan nyögve, hol artikulálatlanul, hol pedig némi lélekjelenléttel a nevét ejtve ki az ajkaimon.

Úgy éreztem, mintha elvesztem volna az univerzumban, mintha minden probléma megszűnt volna létezni. Csak ő volt, csak én, a szenvedély, a gyönyör lángoló, mindent elsöprő érzete, s úgy hittem, ha most hamuvá porladnék vele együtt, még akkor is boldog lennék. Még akkor is öröm töltené el a szívemet, ha elevenen égnénk el, egybe tapadt bőrrel, egyesített testtel, igaz szeretetben, vágyban, ami megmásíthatatlan.

Tollpihének éreztem magam, egy könnyű pihének, akit ringatott a szél, ez a szél pedig Hoseok volt; éreztem, ahogy a lágy hullámaival belém kapott, oda sodorva, ahol a beteljesülés érhetett minket utol, én pedig boldogan hagytam, hogy vezessen, vezethet ő bárhová, akár a halálba is, csak lehessek mellette. Mindegy, merre megyünk, csak érezzem ezt a mérhetetlen szeretetet, ezt a varázslatos, émelyítő szenvedélyt, ezt a szédületes körforgást, amibe már beleszédültem, képes lettem volna belehalni, mellette mégis csodálatos volt, sőt; maga a csoda.

Körbe ölelt karjaival, hátam alatt kulcsolva össze karjait, erősebben, kíméletlenül mozgatva csípőjét, kitöltve a testemet. Karjai úgy ölelték körbe a testemet, akár csak a bolygót a gyűrűje; hozzá tartozott, anélkül nem volt a bolygó az a bolygó, szüksége volt rá, ahogy nekem ezekre a forró, ölelő, gondoskodó karokra, amik megvédtek akárkitől, bárkitől. Ebben a pillanatban úgy éreztem, lehettem gyenge, megengedhettem magamnak bármit, ő pedig hagyta, hogy ezt tegyem; ráakaszkodtam, hagytam, hogy mindent kitöröljön az elmémből, hagytam, hogy úgy szeresse a testemet, ahogy csak akarja, és még az is több volt, mint eszméletlen.

Lábaimat a dereka köré fontam, satuban tartva őt, bilincsben, mint a sólymot a lába körül lévő lánc, el nem eresztve, nem, én önző voltam; Hoseok csak velem repülhetett, nélkülem nem. Nem hagytam, nem engedhettem.

– Szeretlek. Szeretlek – súgtam magam elé, könnyes szemekkel, mire elmosolyodott, zihálva, pihegve hajolva le arcomhoz, lecsókolva a könnyeimet forró bőrömről, édesgetve, becégezve szájával a felületet.

Hátát markoltam ujjaival, láttam magam körül, magam előtt a csillagokat, amik hívogattak, suttogtak, és úgy éreztem abban a pillanatban, hogy végem; magukkal húztak, elragadták a karomat, átölelték a testemet, Hoseokéval együtt, kirepítve minket egy dimenzióba, egy helyre, ahol csak mi ketten voltunk egy üres térben, amiben a szenvedély, a vágy, a szeretet uralkodott. Láttam, éreztem a tüzet, perzselt, égetett, majd belehaltam, mégis fantasztikusabb volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam; olyan volt, akár egy igazi, élő hipnózis, ami az eszemet vette. Szinte éreztem, ahogy körbe ölel minket a mindent elevenen felfaló, elpusztító láng, azonban minket életben hagyott, azt akarta, hogy éljünk, hogy együtt éljünk, mi pedig eleget tettünk ennek a parancsnak, mikor együtt, egyszerre léptük át a gyönyör kapuit, ringatva a másik testét, el nem hagyva azt addig, amíg mindketten be nem teljesültünk.

Hoseok

Pihegve, zihálva feküdtem Taehyung mellett, aki szorosan bújt hozzám, ölelve vékony karjaival, lehunyt szemekkel kapkodva a levegőt. Elégedett voltam, s habár tudtam, elég durva lehettem megint – pedig eleinte visszafogtam magam –, mégis úgy hittem, ez volt az egyik legjobb aktusunk. Szenvedélyes, romantikus, szerelmes, minden ott volt, ami kellett; nem állatias ösztönökből, vagy csöpögő románcból állt, minden benne volt, ami fontosnak tűnt egy szeretkezésben.

– Szeretlek, Hoseok – súgta még egyszer, minek hatására a hajába csókoltam, cirógatva, simogatva tenyeremmel a hátát, gondoskodóan, törődően, mintha csak erre születtem volna; néha tényleg úgy éreztem. Talán nyálas voltam mostanában, nem mondanám, hogy tetszett ez a jellemem, de néha megengedhettem magamnak ezt a stílust is, mértékkel, természetesen. Nem fogok presztizs kérdést csinálni ebből.

Ugyan, erre nem válaszoltam, tettekkel feleltem erre a kijelentésre, ő azonban azt hiszem, nem bánta, mert még mindig gyengéden bújt hozzám, ölelve a karjával, meghitt, idilli pillanatot teremtve ezzel. Úgy éreztem, most akár beüthetne az apokalipszis, a világvége, mi akkor is ilyen nyugodtan, békésen pihennénk ezen a matracon, problémák, és egyéb kellemetlenségek nélkül.

Talán még tíz percig feküdtünk így, míg meg nem hallottam Taehyung bizonytalan hangját, ami kicsit kelletlenül ért.

– Hoseok…

– Igen?

– Elmeséled, miért kerültél ide? – tette fel ezt a kérdést, már sokadjára azóta, hogy együtt voltunk, eddig még viszont egyszer sem válaszoltam erre. Őszintén, most sem akartam, de már úgy éreztem, kiérdemelte, hogy tudja, elég mély volt a kapcsolatunk ahhoz, hogy ezt elmondhassam neki. – Ha nem akarod, akkor ne, csak úgy éreztem, hogy most… – A szavába vágtam, közelebb húzva magamhoz.

Hirtelen ért a kérdés, erős elhatározás kellett ahhoz, hogy végül megadva magam, kitálaljak neki, de felesleges volt tovább húzni a dolgot, és megértem, ha egy ilyen bensőséges szeretkezés után tudni akart valamit, amit oly becses titokként tartottam a szívemben.

– Édesanyám borzasztóan kedves, édes személyiség volt. Tipikusan az az ember, akire nem lehetett rosszat mondani. Egyke voltam, ráadásul egyedül nevelt engem, mert apám lelépett gyerekkoromban. Rettenetesen szeretett engem, én voltam a mindene, és ő is az enyém. Olyan volt, akár a legjobb barátom, sőt, az egyetlen, legjobb barátom volt, és az anyám egyben. Bármit meg tudtam volna beszélni vele, mindent megosztottam vele, mindenben kikértem a tanácsát. Amellett, hogy ilyen csodás volt a természete – mély levegőt vettem –, gyönyörű is volt. Éjszakára járt dolgozni, de egyik nap nem jött haza. Én hiába keltem fel szombaton, hiába néztem szét a házban, nem volt ott senki, és megijedtem. Szörnyen féltem, hogy baj történt, és talán délután érkezett a telefon, hogy menjek be a kórházba. Azonosítani kellett a holttestet. Ő volt az – mondtam, lehunyva a szemeimet. Taehyung teste megfeszült egy pillanatra, azonban én szorosabban öleltem magam, mintha csak én akarnám őt megnyugtatni. – Mindenki tudta, ki a gyilkos, de nem találtak ondót sem a testén, sem a testében, nem találtak DNS-t sem, aztán kiderült, miért… az egyik neves ügyvéd fia volt, így bármit is bizonyítottak volna rá, el lett volna tussolva.

– Ez undorító – húzódott el tőlem, hogy láthassa az arcomat, a karjain támaszkodva.

– Az. Én megelégeltem egy év után. Felkutattam, és megkínoztam. Összevagdaltam a testét, és habár, nem kenyerem az erőszak, de a legelső kezembe eső tárgyat – ami egy kisebb flakon volt –, feldugtam neki, hogy érezze, mit tett anyámmal. Miután megcsonkítottam a testét, ecettel, sóval, és citrommal locsoltam le, utána pedig ott hagytam meghalni, ahogy ő azt tette anyámmal – mondtam apró mosollyal, a plafon irányába nézve. – Tényleg nem kenyerem az erőszak, az volt az egyetlen, és az utolsó, amikor ilyesmit tettem. Nem élveztem, de elégtételt vettem, bosszút álltam, mert árva lettem, meghalt az egyetlen ember, akit szerettem. Rögtön életfogytiglant kaptam, szándékos emberölésért, kínzásért, csonkításért, és az ítélet felülbírálásáért, de nem bántam. A mai napig nem bánom – néztem Taehyungra, aki lesütötte a szemeit, apró sóhajt hallatva. Tény, a mai napig nem beszélek erről könnyen – ki tenné –, de most, hogy neki elmondtam, mintha egy mázsás súly gördült volna le a mellkasomról. Magam sem tudom, miért esett valamilyen szinten jól ennek elmondása, mindenesetre, furcsa volt.

– Ez akkor is… durva. Nem a legjobb szó erre, de… erre nem számítottam. – Elmosolyodtam, figyelve a sápadt arcát.

– Én szóltam, hogy nem piskóta, viszont most már tudsz róla, elmélyítettem a kapcsolatunkat. Egy szavad sem lehet – húztam vissza őt magamra, lehunyva a szemeimet, miközben újra megcirógattam a hátát.

Azt már nem fűztem hozzá, hogy ezért próbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy ő biztonságban legyen; tudtam, talán mondanom kellett volna, hogy érezze, rettenetesen megszerettem őt, mégsem jöttek a szavak az ajkaimra, ahelyett simogattam, cirógattam őt, ahol csak értem.

Én csak így tudtam beszélni az érzéseimről, és ő ezt tudta, és ez így volt jó.

Taehyung

Mindenre számítottam volna, csak ilyesmi, vagy hasonló történetre nem, és azt hiszem, azzal nem fejeztem ki magam, hogy ledöbbentem. A helyében én is lehet, hasonlóképp cselekedtem volna, ha mindent eltussoltak volna annak érdekében, nehogy megbűnhődjön egy neves ember fia, s ha erre gondoltam, felfordult a gyomrom, hányingerem lett, kirázott a hideg. – Szörnyűség volt, de nem az, amit tett, hanem amit az anyjával tettek, és ahogy viselték az ügyet; fel nem tudtam volna fogni, hogyan lehetnek az emberek ennyire undorítóak, mocskosak, rohadtak belül. Hogyan lehet büntetlenül megerőszakolni, meggyilkolni bárkit? – Hát persze, a törvény nem mindenkinek kötelezendő betartani. Annak, akinek van pénze, annak, aki befolyásos, annak, aki valakije valakinek, nem kell betartania a törvényt, rá nem érvényesek ezek a szabályok, ezzel pedig én is tisztában voltam, teljes mértékben, mégis nehezen tudtam megemészteni. Én talán az egy évet sem tudtam volna kivárni egy hasonló helyzetben – bár, én nem vagyok az a gyilkos fajta, nem hiszem, hogy tudnék embert ölni. A testi sértés más, ha egyszer-kétszer elgurul a gyógyszerem – mostanában mondjuk, nem fordul elő ilyesmi sem –, de gyilkolni véleményem szerint nem tudnék.

– Nincs egy szavam sem. – Fejemet jobban elfektettem a mellkasán, hallgatva az előző szeretkezés utáni gyors pulzusát, ami talán az emlékektől is verhetett tempósabban, ezt azonban nem jegyeztem meg neki, csupán simogattam a hasát a kezemmel, ujjbegyeimmel lágy köröket írtam le rajta, magam elé meredve, egy mély szusszantást hallatva.

– Helyes. – Nem lepődtem meg a szavacskán, és annak hangsúlyozásán sem.

– Milyen voltál… gyerekként? – jött a hirtelen, talán kissé meggondolatlan kérdés, izmai megfeszüléséből pedig éreztem a döbbenetet, mégis aránylag gyorsan ernyesztette el őket, elgondolkodva a kérdésemet, mit kellene rá felelnem. Nem volt kötelező neki válaszolnia, csak érdekelt, milyen gyerek volt, érdekelt, vajon ő is a traumák hatására vált-e ilyen komollyá, rideggé, elérhetetlenné, vagy esetleg genetikusan ilyen. – A „genetikusan ilyen” talán kicsit groteszken hangzott, még a fejemben is.

– Nem tudom. Igazából, csendes voltam, kitűnő tanuló, apa hiányában pedig nagyon anyás. Sokat mosolyogtam, szerettem anyával meséket nézni, rengeteget játszottunk, ha együtt voltunk otthon, megtanított sakkozni, mondván, ezzel fejleszti a logikámat. Eleinte gyűlöltem, de ahogy teltek az évek, egyre jobban tetszett. – Elmosolyodtam a mesélése közben, fordítva magamon egy kicsit, a mellkasára fektetve az államat. Legalább neki boldog volt a gyerekkora, de azt hiszem, semmivel nem volt enyhébb az a trauma, mint az enyém volt – ő is sérült, csak ő talán nem akarta bevallani magának, pedig nem szégyen azt mondani, hogy néha lehet ő is gyenge. – Átlagos gyerek voltam, azt hiszem. Mindig meg akartam felelni anyának, próbáltam remekül tanulni, a matek volt a kedvencem a suliban. Nem nagyon barátkoztam, elég antiszoc voltam, de ha odajött hozzám valaki, soha nem küldtem el. Átlagos voltam, mosolygós, kedves, ha egy öreg néni szerencsétlenkedett az úttesten, biztos átsegítettem rajta. Ezért döbbent meg mindenki, hogy gyilkolni voltam képes, pedig ezzel a személyiséggel ez nem függ össze. Nem azért öltem, mert nekem jó buli volt, hanem mert nem kapott semmit azért, mert megerőszakolt, és megölt egy fiatal anyát. A mai napig segítőkész vagyok, és kedves. – Elnevettem magam ezen a kijelentésen, minek hatására rám villantotta íriszeit, mintha elkövettem volna életem legnagyobb hibáját, és lehet, ez nincs is kizárva.

– Ez az utóbbi mondat nagyon meredek volt, Hoseok, remélem, tudsz róla. – Szemérmetlen vigyor húzódott végig az ajkaimon.

– Tán szerinted nem vagyok segítőkész és kedves? Minden pillanatban azon stresszelek, hogyan húzzalak ki téged, titeket a szarból. Kedves is vagyok, nem ömlengek, de kedves vagyok. – Az önelégültség olyan szinten csöpögött belőle, hogy nem bírtam ki, elkapott a hatalmas nevetési roham, ami egyáltalán nem tetszett neki.

– Tudod, mi a kedvesség? – kuncogtam, feljebb hajolva hozzá, már majdnem az ajkaihoz érintve a számat.

– Na, mi? Mondd el, ha te ennyire tudod – pillantott felém degradálóan, mire elmosolyodtam, megpuszilva a száját.

– Az a kedvesség, ami neked idegen fogalom – vigyorogtam szemtelenül –, ami olyan messze van tőled, akár a távoli csillagok az égen, de nem baj, mert te így vagy jó. Nem tudnálak elképzelni olyan kedvesen, mint Jimint. Igen! Jimin kedves, Jimin nagyon kedves. Hasonlítsd össze magad vele, és rájössz, mi a kedvesség fogalma – félrehúzta az ajkait, majd egy szempillantás alatt megcserélte a pozíciónkat, egyenesen hanyatt fektetve az ágyon, csuklóimra bilincsként szorítva az ujjait, elsötétült arccal meredve rám, de tudtam én, hogy ez nem komoly, így folyamatosan próbáltam elfojtani a nevetésemet.

– Én kedves vagyok! Te vagy egy kis paraszt, tudod? – hajolt a számhoz, arra suttogva a szavakat, mélyen a szemeimbe nézve.

– Tőled tanultam. – Próbáltam halálos komolysággal beszélni, de a szám sarkai ebben a pillanatban is megrángtak, ez pedig az ő figyelmét sem kerülte el.

– Te átokfajzat. Lesz ennek még böjtje, nem felejtek, tudod jól. Minden rovásodat jegyzem az agyamban.

– A midben? – Már grimaszban rándult az arcizmom az elfojtott vihogástól.

– Felbaszol. Nagyon megbüntetlek még ezért. Nagyon! – Kirobbant belőlem a nevetés, ennek hatására pedig ő is elmosolyodott, sőt, vigyorodott, miközben ajkaimat egy lágy, érzéki csókra invitálta, amit én boldogan fogadtam el, szorosan karolva át a nyakát, teljesen magamra húzva a testét, ujjaimmal a tincsei közé túrva, simogatva, cirógatva a selymes hajzuhatagát. – Viszont most aludjunk, holnap remélhetőleg mindennek vége szakad, kell a pihenés – hintett egy utolsó csókot a számra, majd elfeküdt mellettem, én pedig halványan bólintottam, lehunyva a szemeimet.