Shatter me with hope II. - VHope (18/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Yoongi

Alig bírtam abbahagyni a nevetést, már külön erőfeszítésbe telt alapállásba állítanom a számat; a szemeim szinte állandóan könnyesedtek, nem tudtam őket kiűzni a sarkokból, bármennyire próbáltam, emellett a fejem is olyan árnyalatot vehetett fel, akár a pipacs. Viszont, ahogy elnéztem, Daehyun sem volt másképpen, csak ő köhögéssel, torok köszörüléssel próbálta leplezni a folyamat rátörő röhögőgörcsöt, ami a vezérünknek egyáltalán nem tetszett. Ajak húzva turkálta a reggelijét, álmoskás, karikás szemekkel. Azóta nem is szólalt meg, hogy elmesélte, miért ilyen fáradt, miért van egy pukli a fején, és miért is lila-zöld foltos a jobb-bal alkarja. Őszintén szólva, sokszor hittem azt, hogy ő már nem képes meglepetéseket okozni, pedig de; tény, nem volt rossz az ötlet, valamint a logika sem, miszerint a szellőzőkön át fog avanzsálni Taehyunghoz, de azzal nem számolt, mennyire picik is azok a szellőzők, pont ilyen okokból. Egyik börtöntöltelék sem hülye. Talán én fértem volna ott el igazán, de például Jungkooknak már meggyűlne a baja az izmos teste miatt, ahogyan Daehyunnak is. Hoseoknak még szerencséje volt, mert ő vézna, inkább szálkás izmokkal rendelkező, de ha egy kicsit lenne nagyobb, szerintem be is szorult volna a szellőzőbe. – Mellesleg, kivitelezhető a dolog, mert a börtönön belül úgy tudom, nincsenek rácsokkal lezárva a szellőzők, csak az udvari, kültéri részeken, de azt nem is lehet kiütni, mert oda van hegesztve – a szökések miatt, persze –, de ezt Hoseok is tudja.

Szóval, az ötlet jó, csak egyszerűen ezt nem fogja tudni csinálni egy-két-három hónapon keresztül, hacsak nem akar mindig foltos lenni, akár egy tarka boci.

– Ne duzzogj már! – nevetett Daehyun halkan, átkarolva Hoseok vállát, aki felszisszent, és rögtön gyilkos tekintettel méregette a tőle jobbra ülő férfit, aki azonnal megforgatta a szemeit. – Ott is beverted?

– Haver! Egy fél méter x fél méteres lyukban próbálj már meg elférni, utána lepődj már meg ilyenen! – morgolódott Hoseok, összevont szemöldökökkel, amit újabban kuncogással figyeltem végig, viszont mihelyst rám villantotta tekintetét, oldalra kaptam szemeimet, megköszörülve a torkomat.

– Jó, na! Maga a szituáció vicces, nem te, ne aggódj! Jó, egy kicsit te is – nevetett Daehyun halkan –, de inkább az elképzelés, ahogy próbálod magad a szellőzőn átverekedni.

– Más megoldás nincs – sóhajtotta Hoseok, megcsóválva a fejét, végre, valahára az ajkai közé véve egy falat ételt, amit lassan kezdett el rágcsálni, majd le is nyelte azt egy kisebb szünet után. – Szóval ez van, de muszáj átverekednem magam néha, hogy lássam, minden rendben van vele. Tudjátok, mik történnek a magánzárkákban. – Mind a ketten aprókat bólintottunk, Jimin és Jungkook felé nézve, akik láthatólag nagyon jól elszórakoztak valamin, így egyáltalán nem is hallottak, miről folyik a beszélgetés. Jobb is, jelen helyzetben, hiszen meg lettek nyugtatva, hogy ott Taehyunggal nem történhet semmi, pedig de, bármi megeshet. Odalent nem igen takarít senki, semmi, sűrűn fordult elő, hogy elkapott egy-egy ember valami fertőzést, amibe bele is halt, és ha ez még nem lenne elég, gyakran őrülnek meg az emberek. Volt, aki megfojtotta magát, volt, aki addig verte a fejét a falba, amíg meg nem halt, de történtek ennél cukibb esetek is, amiket nem részleteznék. – Ha ez még mindig kevés lenne, egy-két esetben az őrök is szívesen szívóznak lent az emberekkel: megverik őket, fenyítik őket, szóval az a hely egyáltalán nem játék. Ha valakinek gyenge az immunrendszere, esetleg a lelkivilága, vagy a fizikális túlélőképessége, pár hónap is elég, hogy meghaljon, Taehyungról pedig mindenki tudta, hogy noha, elég erős, de azért nem a mi kategóriánkba tartozik. Való igaz, rengeteg mindent túlélt már, de a lélekben borzasztóan gyenge, elég pár szurkálás, ő elveszti magát, és ugyan, túlélt egy késelést, pár megerőszakolást, miegyebet, azért nem mondanám, hogy fizikálisan is erő teljében van, mert ha belegondolok, meddig nem mozgott azután, hogy megkéselték… – Daehyun egy ilyen esetben már egy hét múlva talpra állt volna, Taehyung lábadozott, ameddig csak lehetett. Nem lebecsmérlem őt, elég erős, sok mindent túlél, igazi kis túlélő, de azért koránt sincs olyan kondícióban, mint mi. Én kibírnék éveket is a magánzárkában, Hoseok szerintem örökké eléldegélne odalent, Daehyun szintén, de Taehyung… nos, neki nem adnék, csak fél évet, és nem azért, mert annyira ne bánts virág, hanem mert nem erős jellem. Elég férfias, kiáll magáért, segít magán, rajtunk, ha kell, de véleményem szerint egy fertőzés gyorsan elpucolná, ezzel pedig Hoseok is tisztában volt, nem véletlenül akart minden áron eljutni hozzá minden egyes éjszaka.

– Mi lenne, ha veled mennék? Mármint, én elég kicsi vagyok – vontam vállat –, talán én könnyedén vissza tudom zárni a szellőzőt utánad, meg ilyenek. Szerintem meg tudnék fordulni ott, mellette pedig őrködnék, ha gáz lenne, szólnék – ajánlottam fel, mire Hoseok elhümmögte magát, rögtön fontolóra véve az ajánlatomat, amire ha nem csak le azonnal, a végén visszaszívnám. Elég veszélyes dolog ez, azért…

– Rendben – biccentett, rám nézve. – Köszönöm. Majd este tízre készülj össze, mert… – Nem tudta végig mondani, ugyanis az ebédlőben egy hangos, egyetértő kiáltás visszhangzott, aminek irányába fordítottuk a fejünket, mindannyian. Nem láttunk különösebben semmit, csak egy hatalmas emberkupacot, akik a kezüket a levegőbe emelgették, és sejtettük, hogy az emberkupac közepén állt valaki. – Mi a szösz – motyogta Hoseok halkan, miközben felállt a padról, lenyelve a szájában lévő utolsó falatot.

– Olyan, mint amilyen egy kisebb lázongás szokott lenni. Ha nem hagyják abba, az őrök bepöccennek – pislantott Daehyun, mire összevontam a szemöldökeimet.

No, mi fene?

Hoseok

Halk sóhajjal hagytam ott a többieket, az asztalok között sétálva, majd egyenesen a tömeg felé sétáltam, hátha tudomásomra jut, ki is a „felbujtó”. Elég régóta tespedtem itt, és már azonnal tudtam, minek van lázadás gyanúja, és őszintén, ha ennyire egyetértőek a rabok, ennyire haragosan beszélnek, akkor nem egy pizsi partiról van szó – mellette ez lázongás külön nem tenne jót nekem, vagy a többieknek, főleg nem a terveimnek, mert fuccsba dőlhet az egész. Mégis ki törődne velem egy lázadás közepén?

Való igaz, a börtönben én voltam az egyik ember, akinek a nevétől rettegtek, de egy lázadás átírhatja a hierarchiát, ha nem is örökké, de egy időre biztosan. Volt már egy-két fellángolás, de azok általában elapadtak, a hatását mégis éreztük mindannyian – nem vesznek minket olyan komolyan a rabok, viszont, ha a lázadásnak, vagy annak indítványozásának vége, minden vissza is áll a régi rendszerbe, de ki tudja, ez mikor következne be. A legkevésbé sem volt szükségem egy ilyen esetre, és azonnal el is kapott a méreg, a düh, ugyanis gyorsabban, nagyon gyorsan kellett cselekednem, mielőtt kialakulna egy hatalmas baj. Egy-két héten belül el kell intéznem a dolgaimat, ha ez a lázadás komoly, és mélyen ki kell majd maradnom belőle. Lázadásért akár halálbüntetés is járhat, nem tudom, ki az a bátor, aki képes ezt megtenni.

Ráadásul igazán felesleges ez a lázadás: az őrök szarnak ránk, a legtöbb rab oda megy, ahová akar, a munka, amit néha napján el kell intéznünk olyan, mintha nem is lenne, naponta pár óra, vagy annyi sem, szóval remekül kézben tartok mindent – akár tetszik, akár nem, ilyen esetben Namjoon is. Olyan ez, mintha ellenünk lázadnának, vagy inkább ellenem, ami még inkább nem tetszett.

Amint sikerült átverekednem magam a tömegen, megláttam az asztalon ülni egy számomra eddig ismeretlen tagot. Soha nem láttam még itt, egyszer sem, és meg is lepett, hogy van egy új rab, akiről fogalmam sem volt; izmos testtel rendelkezett, barnás haja szépen volt fésülve, beállítva, mintha minden reggel azzal törődne a legtöbbet, milyen a kinézete, hogy festhet a világnak, azonban nem kerülték el a figyelmemet a tetoválásai. A könnycsepp a szeme alatt, a fordított kereszt a bal mellkasán, ami könnyedén látszott ki az atléta alól, ráadásul, ha jól láttam, még egy-két elég erős, durva szimbólum szerepelt a vállain, valamint az alkarjain. A nyakán is viselt egy jelet, ami az „ördögé” volt, és mit ad Isten, még a fülében is fordított keresztek lógtak, össze-vissza – rögtön azt gondoltam, ez a fickó nem játék, mert a tetoválásai alapján nem az jött le, hogy ennyire Isten tagadó, hanem az, hogy ő maga akar lenni a Sátán, a démon, és ha a szemeibe néztem, ez az állítás igazolást is nyert.

Természetesen, amint az emberek érzékelték, hogy jelen vagyok, azonnal nagyobb kört írtak le, távolabb tartva tőlem magukat, lesütve a szemeiket, mikor körbenéztem rajtuk.

– Mi folyik itt? Ki vagy te? – léptem hanyagul közelebb a férfihoz, aki elmosolyodott, azonban abban a mosolyban semmi jó kedv, semmi barátságos nem volt, sőt! Inkább, mintha megjátszotta volna, mintha kötelező lett volna mosolyognia. Olyan volt, akár egy tanult mosoly. Rögtön lejött: pszichopata.

– Kim Jonghyun vagyok, örvendek, Hoseok – mosolygott negédesen, a kezét nyújtva felém, én azonban csak összevontam a szemöldökeimet; valaki, aki ismer engem, de én őt nem. Általában első kézből tudtam mindenről, ami a börtönben folyt, de ez az ember elkerülte a figyelmemet – lehetséges, hogy erről Namjoon és Taehyung tehet, nem mellesleg, az én nevemet már mindenki megismeri az első órákban, így annyira nem lepett meg a dolog, csak az, hogy volt valami, amiről én nem tudtam.

– Akkor nekem nem is kell bemutatkoznom – döntöttem kissé oldalra a fejemet, elfogadva a kéznyújtást, tenyeremet az övének illesztve.

– Nem, nem kell – kuncogott színtelen hangján, elhúzva tőlem a kezét, miután megrázta kezeinket. – Szóval, valami nem tetszik? – tette fel a kérdését rögtön, nem kertelve.

– Nem tudom, miféle vagy, de ahogy elnézem, jártál már egy-két erősebb börtönben – néztem a tetoválásait, könnycseppet az arcán; szavaim hallatán megemelte szemöldökeit, homloka közepére futtatva őket –, viszont itt nem igen kell a lázongás. Elég enyhék a körülmények, senki nem basztat senkit, egyedül két banda között dúl harc, de azokból a kívülállók, vagy semlegesek általában kimaradnak, szóval felesleges itt szítanod a tüzet – léptem hozzá közelebb.

Rögtön elhümmögte magát, a plafon irányába emelve az íriszeit, majd egy megadó sóhaj mellett lekászálódott az asztalról, talpra érkezve. Ekkor láttam, hogy noha, én magasabb voltam nála jó pár centivel, neki egyáltalán nem volt emiatt kisebbségi komplexusa, sőt; lehetetlent, ellenséget nem ismerve nézett fel rám.

– Te nem tudod, ki vagyok, én viszont tudom, te ki vagy – mosolygott, összekapcsolva tekintetünket –, és azt ajánlom, ne szólj a dolgomba, mert a végén megjárod, cica – mondta halkan, vészjósló hangon. Cica? Merész. Bátor.

– Annyi fenyegetést kapok, hogy ez meg sem kottyan, haver – kuncogtam, megveregetve a vállát. – Hadd figyelmeztesselek valamire, ha a szép szóból nem kérsz – sóhajtottam, lejjebb hajolva hozzá, már csak azért is, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam őt: – Ebben a börtönben szinte semmit nem vesznek komolyan, de a lázadást eléggé… inkább hagyd abba, mert megütöd a bokád, és életed végéig a magánzárkában fogsz rohadni.

– Kösz a jó tanácsaid, de nincs rájuk szükségem. – Ismerős volt ez a mondat, és ez a szituáció is, s amint ezt éreztem, elhúzódtam tőle, megcsóválva egy kicsit a fejemet.

– Hát jó, akkor jó lázongást, majd megnézhetitek magatokat a magánzárkákban – néztem végig a rabokon, akik rögvest nyeltek egy nagyot, hogy elkezdhessenek távolodni a helyszínről, a fickó kifejezéstelenül méregetett engem, amint szépen-lassan eloszolt mindenki. Ezt konstatálva indultam vissza az asztalomhoz, nyújtózva egyet.

Nem tetszett ez a pasas. Egyáltalán nem.

Jonghyun. Kim Jonghyun… – Utána kell nyomoznom, nekem ez a fickó egyáltalán nem tetszik.

Daehyun

Yoongival árgus szemekkel szemléltük az eseményeket, ugyanis nem gondoltuk volna, hogy Hoseok oda fog tipegni majd a tömegbe, ami lassan ugyan, de magába is nyelte. Pár minutumra összenéztünk mind a ketten, majd vissza pillantottunk a tömegre, viszont semmit sem hallottunk, vagy érzékeltünk, ami elég kellemetlen volt, mert szerettünk volna tudni mindent. Hiába mentünk volna oda, ha idáig nem hallottunk semmit, akkor sem fogunk tudni a rengeteg ember miatt, szóval csak csendben figyeltünk, mikor bukkan elő a vérzünk. A tömeg lassan kezdet szertefoszlani, Hoseok pedig halvány mosollyal lépkedett vissza hozzánk, és akkor pillantottuk meg a pasast, aki noha, valamivel alacsonyabb volt a másiknál, ám annál inkább tekintélyt parancsoló.

– Te, tudod ki az a tag? – néztem Yoongira hirtelen, mire ő biccentett egyet. – Komoly?

– Ja, körül-belül egy hónapja került ide, általában nem is jön le az ebédlőbe, talán eddig háromszor láttam itt. Nagyon meghúzta magát – mondta maga elé, érdeklődően figyelve a pasast, aki leült a padjára, hogy folytathassa az evést, Hoseok pedig helyet foglalt közöttünk, hol engem, hol Yoongit fixírozva. – Mielőtt kérded, igen, tudom, ki a tag, és nem, eddig nem igen láttam, csak párszor. Egy hónapja jött, körül-belül – mondta el újból az infókat vezérünknek.

– Én miért nem tudtam róla? Már az elsők között vagyok, akik megtudnak némely információt, bárkiről is legyen szó, erre ez a pasas totál elkerülte a figyelmemet, ráadásul elég veszélyes a tag – szusszantotta, összekulcsolva ujjait, majd azokra támasztotta az állát, miután felkönyökölt az asztalra. – Nem tűnik kispályásnak, és elég megfontoltnak is látszik, szóval nem hiszem, hogy csak azért robbantana ki lázadást, mert olyanja van. Biztos van ezzel valami célja – sóhajtott, elhúzva az ajkait, véletlenül sem pillantva hátra a férfire, aki azonban folyamatosan figyelte Hoseokot, mert a szemem sarkából bizony-bizony, rálátásom nyílt a tagra.

– Lehet, annyira lefoglalt a kicsi Taehyung, hogy leszartál minden mást – öltött nyelvet Yoongi játékosan.

– Ne kattogj ezen, van ilyen – vágtam rögtön közbe –, ha a pasas gondot okozna, szerintem nem lenne nehéz kiiktatni. Véleményem szerint már most szerzett magának pár ellenséget, mert aki ilyen feltűnő cselekedetre szánja magát, az mindig könnyen célponttá válik – jelentettem ki határozottan, Hoseokot szuggerálva, aki félig-meddigesen bólintott, apró sóhajt hallatva, szigorú tekintettel nézve maga elé.

– Az lehet, nekem viszont az az érzésem, hogy vigyáznunk kell vele. Nem Namjoon-féle patkány, ő véleményem szerint a szemtől szembe támadós fajta, aki hirtelen csap le, és úgy hiszem, nem kedvel engem. Éreztem, mikor kezet rázott velem, mennyi düh, harag, gúny csöpög belőle, és ha nem is az irányomba, de vélhetőleg nem egyezne velem.

– Szerintem túl reagálod. Te mindenkivel bizalmatlan vagy – mosolyogtam, az asztalra fektetve a könyökömet, lassan ejtve bele tenyerembe a könyököm felé eső arcomat, hitetlenkedve pislogva a férfira mellettem.

– Még jó. Van okom rá.

– Nem mondtam, hogy nincs – vigyorogtam, megvonva a vállaimat.

– Lényeg a lényeg, azért figyeljünk rá szerintem is. Eddig nem mutatkozott, egészen idáig, most egyik napról a másikra embereket hergel. Ez nekem sem tetszik – vallotta be Yoongi, a zöldes hajába túrva, a két fiút figyelve, akik még mindig egymással szórakoztak az asztal egyik sarkában – számukra teljesen kiesett a külvilág, velünk együtt.

– Nekem sem, de… – A szavamba vágtak.

– Ne ellenkezz már mindig! – Szinte egyszerre köpték a szavakat, minek hatására elfintorodtam, megforgatva a szemeimet.

– Nem ellenkezek, van külön véleményem!

– Ugyan az – pusmogott Hoseok, lehunyva a szemeit.

– Köcsög vagy, Jung. Egy köcsög. Egy igazi köcsög. Tudod, AZ a köcsög – vigyorogtam szemtelenül, mire egyből rám emelte íriszeit, gyilkos szikrákat szórva felém, Yoongi mindamellett értetlenül pillogott össze-vissza, választ várva, de azt egyikünktől sem kapott.

Én szívesen megtettem volna, de akkor biztos, hogy Hoseok ön kezűleg tekeri ki a nyakamat, és én szerettem élni.