Lust (V)iolent Muse (12/?) VMin

Cím: Lust (V)iolent Muse

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ??

Besorolás: +12
Párosítás: Jimin (Park Jimin) & V (Kim Taehyung) [BTS]

Műfaj: AU, Humor;

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, 

Összefoglalás: Jimin és Taehyung gyerekkori legjobb barátok, ráadásul egy egyetembe is járnak, azon belül egy osztályba is és mind a ketten művészeten hallgatók. Nem tudnak egymás nélkül létezni, képesek lennének a másik hiányába akár bele is halni; olyanok, akár a testvérek. Jimin részéről főleg, ugyanis ő egyke, így Taehyung a mindene és ebből adódóan minden butaságát el is nézi barátjának, ami sokszor keveri őket slamasztikába. 
Jimin túl elnéző és egy földre szállt angyal, míg Taehyung túl lobbanékony és egy igazi kisördög... 

Hozzáfűzés: Itt van ma még egy folytatás. :3 Reméljük, tetszeni fog nektek! <3

Nóri írja Taehyungot!

Nana (én) írja Jimint! :3

Jimin

Nem tudtam, mit kellene erre reagálnom. Fogalmam sem volt róla. Elveszettnek éreztem magam, magányosnak... és egyáltalán nem tudtam elhinni Taehyungnak, hogy szeret és tényleg nem csak kihasznál engem. Nehezen ment. Próbáltam, de egyszerűen képtelen voltam rá. Minden jel azt mutatta, hogy igazából rohadtul nem érdekli, mi forog le bennem és mit hogyan érzek.

– De nekem fáj ez az egész – súgtam magam elé, mire nyelt egy nagyot, még szorosabban ölelgetve, teljesen magához húzva, úgy fordítva engem, hogy a nyakához nyomjam a homlokomat, amit igazából ő erőszakolt ki. Őszintén? El akartam lökni, de egyszerűen annyira rosszul éreztem magam, hogy nem volt rá kapacitásom, bármennyire is szerettem volna ezt...

– Ne haragudj rám! Tényleg jóvá fogom tenni... tényleg! Mindent... mindent-mindent, de... de... de szólhattál volna! Mondhattad volna, hogy... hogy mit érzel és gondolsz, én... – Megeresztettem egy sóhajt és a szavába vágtam, teljesen hozzá préselődve.

– Sosem kérdeztél semmit. Sosem érdekelt téged... hogy mi van velem. Miért beszéljen az ember, ha a másik nem mutat felé semmit? – kérdeztem halkan, fáradt hangon.

– Sajnálom. Megváltozom – szipogta, simogatva a hátamat.

– Nekem nem az kell, hogy megváltozz... én szeretlek, ahogy vagy. Én csak... szeretném, ha többet törődnél velem. Ennyi az egész. Szeretném, ha nem akadnál ki mindenen... ah! – nyögtem fáradtan, tanácstalanul, mire felszusszantott, és éreztem a nyakánál, hogy mekkorát nyel.

– Én tényleg szeretlek, ChimChim... tényleg... nagyon – mondta halkan, mire felsóhajtottam, majd felemeltem a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni.

– Akkor bizonyítsd be.

Taehyung

Amint ezt kimondja, úgy érzem, hogy adott nekem egy sokadik esélyt. Mert tény, nagyon sokszor eljátszottam már az esélyeimet, és most van az, hogy talán, tényleg ez az utolsó. Itt az ideje, hogy végre foglalkozzam vele, hogy én is vigyázzak rá és figyeljek rá. Lehajolok hozzá, aztán egy csókot nyomok a homlokára, ujjaimmal pedig végig simítok az arcán. Lágyan érintve, úgy, mintha porcelánból lenne a bőre.

– Bebizonyítom. Az én érzéseim nem üresek – szuszogom a homlokára, amit ismét megcsókolok, aztán így haladok lentebb az arcára, amit apró puszikkal, csókokkal borítok be. Látom, ahogy lehunyja szemeit, ahogy jól esik neki ez az egész. Olyan, mint egy kiskutya, aki sok törődésre vágyik, aki belebetegszik, ha elhagyják, vagy nem simogatják meg.

Felszusszant, amikor az ajkának szélére adok egy csókocskát. Újra felhaladok az arcán a homlokára, majd ujjaimat a vörös tincsekbe fúrom, cirógatva, masszírozva a fejbőrét. Én tényleg nagyon szeretem és ezt mindenképpen megmutatom neki. Lassan elfekszem az ágyamon, szorosan mellette, közben végig csókolgatom az arcát, a homlokát, a hajába is adok puszit. Úgy simogatom és ott, ahol csak tudom. Nem tudom, hogy mennyire tudom kiengesztelni, de az érzéseim nem csalnak.

– ChimChim, bocsáss meg nekem – suttogom a fülébe, amibe bele csókolok. Azonnal megremeg. Hallom, ahogy ismét felszusszant, majd kinyitja azokat a szép, sötétbarna szemeit.

– Nem bizonyítottad még eléggé – mondja halkan, a szemeimbe nézve, majd tekintetét lejjebb vezeti az ajkaimra, amin még mindig ott virít a sebem, amit tőle kaptam, teljesen jogosan. Persze a szemének mozdulatát értem, így elmosolyodom, azzal lehajolok hozzá, majd ajkát csókolgatom, szívogatom, bebocsátást kérve, hogy elmélyítsük ezt a csókot. Lassan helyezkedem, mígnem a csípőjére ülök, így kényelmesebben tudom csókolni őt, továbbra is nyelvemmel simítva végig alsó ajkán, hogy továbbra is a bebocsátásért könyörögjek.

– Nem is tudom, hogy engedjek-e neked ilyesmit – suttogja az ajkaimra, amit halványan megmosolygok.

– Valahogy ki kell mutatni, hogy szeretlek, nem igaz? – kérdezem, aztán újra a homlokát csókolgatom, így haladva le az arcára. Eközben kezét is megérzem a combomon, ahogy végig simít rajta, de hamar elveszi a kezét, ami után, utána nyúlok és visszahelyezem magamra. – Tégy velem, amit csak akarsz – suttogom, majd a nyakát borítom be apró puszikkal.

Jimin

Ezt a mondatot kissé erősnek tartottam, de végül nem tulajdonítottam neki kifejezetten figyelmet. Lágyan cirógattam, simogattam a combjait, miközben ő finoman és kedveskedőn becézgette ajkaimat. Tényleg nagyon haragudtam rá és az, hogy dühös voltam mellette, enyhe kifejezés. Nagyon ritka, ha megütök valakit, vagy ha ennyire komolyan és durván kiakadok, de mint mindent, Taehyungnak ezt is sikerült nálam elérnie, pedig én tényleg birkatürelemmel rendelkező egyéniség vagyok. Néha elképedek, mire nem képes ez a fiú...

Lassan elkaptam a derekát, majd magam mellé fektettem, s megeresztettem egy halovány sóhajt, szorosan átölelve oldalt fekve, a mellkasába hajtva a homlokomat. Ismertem magam, igazából szinte biztos voltam abban, hogy holnapra már el felejtem az egészet és minden dühöm és mérgem elszáll az irányába, mert ő Kim Taehyung, és képtelen voltam rá huzamosabb ideig haragudni. Egyszerűen lehetetlen volt és sokszor átkoztam is magam miatta, nem is akármennyire.

– Egyszer miattad kapok agyvérzést – sóhajtottam, kicsit feljebb kúszva, a nyakába hajtva a homlokom, mire halk szusszantást hallatva vetette át vállamon a szabad karját, hogy végig simíthasson a gerincem mentén, ameddig csak elért a keze.

– Nem akarom, hogy az legyen – súgta maga elé, s szinte láttam magam előtt az elanyátlanodott, elveszett arckifejezését, amire rögtön megcsóváltam a fejemet.

– Mindegy. Csak pihenjünk egy kicsit, aztán menjünk, rendben? – kérdeztem, miközben szorosabban öleltem magamhoz.

– R-rendben. Tényleg sajnálom – mondta halkan, mire megráztam a fejemet, és a nyakába adtam egy halovány, édes csókocskát.

– Nem baj, tragédia nem történt – sóhajtottam, már-már félálomban. Nem is tudtam, hogy a stressz és az idegeskedés ennyire ki tudja fárasztani az embert. Habár, én mindig küszködtem ilyen problémákkal ugye, de ennyire még egyik sem merített ki, mint most ez az incidens.

Taehyung

Szomorúan nézek magam elé, ahogy így ezt elmondja. Még, hogy nem történt tragédia. Az már eleve nagy tragédia, hogy hányt és rosszul lett az idegeskedéstől. Túl messzire mentem a hisztimmel, ez pedig ijesztő, hogy ilyen hatással volt rá. A verést persze megérdemeltem, nem tagadom, még mindig fáj a képem, de ha nem fájna, nem nyitotta volna fel a szemem arra, hogy nekem nem így kéne viselkednem, főleg vele, hiszen szeretem őt. Nála jobb barátra nincs is szükségem. Ő mindig mellettem volt, mindig segített amiben csak tudott én pedig kihasználtam ezt. Mondhatnám azt is, hogy tudtomon kívül kihasználtam, mondhatnám azt is, hogy eszemben sem volt, de ez nem igaz, nem rég még magamat is becsaptam, hogy nem akartam kihasználni. Önző módon mindent magamnak akarok, mindent úgy akartam és akarok, hogy nekem jó legyen a másikon ezért képes vagyok átgázolni. Elszomorító ez az egész, hogy erre is most kell rájönnöm, mikor megtörténik a baj.

– Sssh, most csak pihenj – mondom halkan, miközben mutatóujjam az ajkára teszem, hogy ezzel a csendre kényszerítsem, hogy pihenjen egy kicsit. Felnyitja szemeit, rám nézve azokkal a gyönyörű barna íriszeivel. Halványan elmosolyodom, aztán ujjamat az ajkaimmal helyettesítem, hogy egy apró csókot adjak dús ajkaira, hogy ezzel is átcsábítsam őt az álmok földjére. Nem akarok most odamenni hozzá, itt akarok maradni vele, hogy pihenjen, hogy vigyázzam az álmait, ugyanis tudom, hogy milyen rossz alvó, hogy mennyire nem tud nyugodtan aludni. Azonban, ma szeretném ezt megcáfolni, szeretném ha kellemesen aludna, ha kipihenné magát, na meg szeretném bebizonyítani neki, hogy tényleg szeretem. Szeretem Jimint és bármit megtennék érte.

– Mi ez a parancsolgatás? – suttogja, miközben laposakat pislog, de egy újabb csókkal csitítom.

– Csak szeretném, ha pihennél. Szeretném, ha jobban lennél és újra látnálak mosolyogni – mondom halkan, az ajkaira lehelve, közben ölelő kezemmel ismét végig simítok a gerince mentén, majd fel egészen a tarkójáig, ahol a lágy tincseit simogatom, cirógatom, ajkaimmal pedig folyamatosan az övéit becézgetem, néha rátérve az arcára, vagy csak a szája szélére.

– Nem kell ennyire féltened – szólal meg, egy aprócska mosollyal az arcán.

– Dehogynem. Féltelek, mindig is féltettelek – suttogom, majd felhajolva a homlokához arra adok egy csókot, mígnem lejjebb hajolva a két szemhéját is behintem apró puszival. – Most pedig pihenj, nem akarok több szót hallani! – szólok rá, picit komolyabban, ami egészen szokatlan tőlem. Nem tehetek róla, rettenetesen féltem őt. Nem akarom, hogy egy újabb rosszullét jöjjön rá.

Mi lesz, ha kórházba kerül, mi lesz, ha...? – Na tessék... megint az önzőségem nyert. Az első gondolat, ami eszembe jutott, "mi lesz ha egyedül maradok?" – szörnyű vagyok. Miért mindig én vagyok az első? Felsóhajtok, végül csak hagyom, hogy a másik elaludjon a karjaimba és a csókjaimtól. Én persze ébren maradok, de nem is bánom. Esküszöm, hogy nagyon jó nézni, ahogy alszik, ahogy arcára végre kiül a békesség és a nyugalom. Az én arcomra is egy apró mosolyt csal, majd picit szorosabban megölelgetem, amire szerencsére nem ébred fel. Újabb csókot adok ajkaira, mígnem én is álomra hajtom a fejem, hogy másnap, újult erővel átköltözzek hozzá, persze, ha még akarja ezek után azt, hogy nála legyek. És az is biztos, hogy ezek után, vissza kell vennem a pofámból, ha nem akarom, hogy Jiminnek bármi baja essen. Idegileg amúgy is rosszul viselni az ilyen dolgokat, nem kell, hogy még én is rátegyek neki erre. Mert, ha nem vigyázok a végén tényleg agyvérzést fog tőlem kapni. Aztán... Ha IU-val is lesz együtt, nekem ahhoz nem lesz semmi közöm, hiszen mi csak barátok vagyunk. Barátok, extrákkal, akik unalmukban összejárhatnak baszni egyet. Fáj valamiért ez a gondolat, de még is ez az igazság, ezen pedig nem lehet változtatni, így kell elfogadni mindent, ahogy van. Szeretem Jimint, ő a legjobb barátom és remélem, hogy ő is így gondolkodik még rólam. Mert, ha nem, akkor azt is el kell majd fogadnom, ugyanis, nagyon, de nagyon sok rossz fát tettem a tűzre.

Borzalmas ember vagyok. Jimin nem érdemli meg mindezt.

Jimin

Nem is tudom, mikor ébredtem fel, csak valami késztetett arra, hogy felnyissam pilláimat, és a körülöttem lévő világra figyeljek. Miután ez sikerült, laposakat pislogva néztem magam elé, halkan hümmögve, miközben emeltem a kezemet, hogy megdörzsölhessem a szemeimet, s amint ezzel a cselekménnyel is végeztem, finoman oldalra vezettem a tekintetemet, akkor láttam még Taehyung nyugodt, alvó arcát, ami automatikusan halovány mosolyt csalt az ajkaimra. Igazán aranyos volt így, lehunyt pillákkal, elnyílt ajkakkal, ahogy egyenletesen szuszogott álmában.

Ekkor jutott eszembe, mi történt azelőtt, hogy elaludtunk volna. Szinte rögtön a mellkasomba fúrta magát a lelkiismeret, ugyanis megütöttem a kisebbet, nem is akármennyire, ez pedig rossz érzéssel fogott el, hiába tudtam, hogy valamilyen szinten azért megérdemelte, hiszen tényleg sok volt, amit az utóbbi időben csinált, mégis fájt. Soha, senkire nem emeltem még kezet, erre ki az első áldozatom? A gyerekkori legjobb barátom, ez pedig mélyen elszomorított.

Felsóhajtottam, majd lágyan megsimogattam az arcát, finoman a ajkaihoz csúsztatva az ujjaimat, fájdalmasan nézve sebes, dús ajkait.

– Ne haragudj, hogy megütöttelek – súgtam magam elé, újra megsimítva a sebes ajkát, azután lassan megcsóváltam a fejemet, majd lomha mozdulatokkal kikeltem mellőle az ágyból.

Első dolgom az volt, hogy zsebemből elő vegyem a cigarettámat, majd komótosan vettem elő egy szálat belőle, s az ablakhoz sétálva kinyitottam azt, utána pedig rögtön rá is gyújtottam, kihajolva a nyitott részén, gondterhelt sóhajt hallatva.

Taehyung

Halkan, nyöszörögve nyitom ki szemeimet, amikor megérzem a dohányfüst szúrós, fojtó szagát, amiről már tudom, hogy kinek a műve lehet. A szoba hűvös légköréről pedig már tudom, hogy az ablakot kinyitotta. Lassan felülök, ásítok egy jókorát és az ablakom felé fordulva, megpillantom ChimChim alakját, aki elgondolkodva néz ki, miközben a cigit két ujjai között tartja. Halványan elmosolyodom, de hamar abbahagyom a mosolygást, mikor belenyilall ajkaimba a fájdalom. Fáj.

Ujjaimmal az ajkamhoz nyúlok, amin érezhető a seb, ahogy a nyílt sebem gyógyulásnak indult. Megeresztek egy aprócska sóhajt, végül csak újra mosolyogva figyelem alakját, ahogy a hajnal halvány fényeimben tündököl az arca, nézve a tájat, ami az ablakomból elé tárul. Hangtalanul kimászom az ágyból, amit nem vesz észre, így a háta mögé sétálok, aztán szorosan magamhoz ölelem hátulról, amitől megijed és enyhén megugrik a karjaimban. Szélesebben elmosolyodom a fájdalmaim ellenére, államat pedig a vállán támasztom meg, miközben fejem az övének döntöm, lehunyva szemeimet.

– Ah... azt hittem szívinfarktust kapok – szólal meg, fejét ő is lágyan az enyémnek dönti. – Miért nem alszol még? – kérdezi, de csak egy ásítást eresztek meg.

– Nem voltál mellettem. Fáztam és éreztem a cigid szagát – válaszolok a kérdésére. – Te miért nem alszol? – kérdezem, újabbat ásítva a fülénél.

– Tudod, hogy nem olyan könnyű nekem – válaszolja, ahogy beleszív a cigibe, én addig megpróbálok nem levegőt venni. Úgy utálom a cigit. Bár, ha nem szívná, nem is Jimin állna itt előttem.

– Tudom. Ha elszívod, visszajössz? – bújok hozzá, mint egy kiscica, csak hogy visszacsábítsam magamhoz.

– Talán – pillant rám a szeme sarkából, már amennyire tud.

– Naaaa, nem kell ma semmit sem csinálnunk szinte. Meg még hajnal van, legalább csak feküdj le hozzám – nyüsszögök magam elé, hatalmasakat pislogva.

– Meglátom, TaeTae – válaszolja, közben kezeimre simít és ujjbegyeivel lágyan cirógatni kezdi a bőröm. Nekem pedig eszembe jut, hogy megint önző vagyok. Ha akar visszajön, miért erőszakoskodom?! Akkora egy barom vagyok!

– Rendben, ne haragudj – suttogom, újra magam elé, aztán arcom felé fordítva, egy csókot lehelek a nyakára. – Ha akarsz, majd csatlakozz – mosolyodom el halványan, végül csak elszakadok tőle, hogy visszafekhessek egyedül.

Más esetben, próbálnám meggyőzni, hogy jöjjön még aludni, de most nem leszek köcsög. Nem leszek önző, nem akarom kihasználni. Tudom, ha sokáig győzködtem volna, úgy is bejött volna mellém, de így nem éri meg, hogy mindig a rosszat hozom a fejére. Egy nagy ásítással elfekszem az ágyban, de ahogy visszapillantok rá... annyira gyönyörűnek találom ebben a halovány hajnali fényben. Ahogy a narancs és a kissé lila színek az arcán és a haján játszanak, elképesztően szép látványt nyújt.

– ChimChim.

– Hm? – hallom a kedves hangját, ahogy felém fordítja a fejét.

– Egyszer, fel kell kelnünk ebben az időpontban – válaszolom.

– Miért? – kérdezi, elnevetve magát. – Nem rád vallana.

– Tudom. De egyszerűen, csak le akarlak festeni – nyöszörgöm, újabbat ásítva, szinte már félálomban. Annyira megnyugtató a látványa és a hangja. Maga a lénye.

– Lefesteni? Azt hittem, hogy azt utálod.

– Utálom. De téged csak festeni lehetne. Olyan szép vagy ebben a hajnali fényben. Mintha a hajad is vörös fényből állna, mintha tűz égne benne. Az arcodat is annyira szépen kiemeli ez a hajnali fény. Azt hiszem... ha diplomamunkát akarnék csinálni, az te lennél. Igen... téged akarlak lefesteni, így… – nyüsszögöm, mígnem elmosolyodom, végül elalszom, ahogy elnyom az álom. Úgy érzem, ha nem rajzolhatom le, ha nem örökíthetem meg ezt a látványt, bele fogok halni. Annyira régen éreztem már a vágyat, hogy rajzoljak, hogy alkossak. Nem találtam még meg azt a tüzet, azt a katalizátort, ami arra késztetne, hogy alkossak, hogy újra a művészetre figyeljek, egészen mostanáig. Nekem... Jimin lesz az, akit a vásznamon akarok viszont látni, akit tökéletesen akarok megalkotni, olyan tökéletesen, mint ahogyan az életben kinéz. Igen, most ez az egyik legnagyobb vágyam. Le akarom festeni!

Jimin

Jóízű mosolyt engedtem meg ajkaimon, miután azt mondta, hogy le akar festeni a hajnali fényben. Bár, nem tudtam, mit láthat bennem olyan "szépnek", hogy így lefestene, de annyira fáradt volt, hogy nem kezdtem el vele vitatkozni, úgy főleg, hogy alig pár pillanattal később már el is aludt, ami elég édes volt tőle. Akármilyen gonosz, önző is tud lenni Taehyung, megmosolyogtat, bármilyen helyzetben is vagyok. A rossz tulajdonságain kívül, egy édes, imádni való gyerek, és ahogy belegondoltam előző szavaiba, megmelengette a szívemet, hiszen nem sűrűn hallottam azt, hogy engem csak festeni lehetne. Folyamatosan magamon tartottam a gyengéd, szelíd mosolyomat, ahogy Taehyung alvó arcát néztem, ahogy a bal kezét a feje mellett tartotta, jobbat pedig a hasán pihentette, félig betakarózva. Tipikus idilli pillanatnak tűnt, főleg azért, mert ritkán voltunk az ő lakásán, főleg ilyen meghitt percekben. Hiába is, soha nem akartam elhinni, hogy egy durva, komoly, erőt próbáló veszekedés után, minden minutum maga a csoda tud lenni, és amíg ezt a helyzetet meg nem tapasztaltam, tényleg nem tudtam elhinni ezt, de úgy, hogy a saját bőrömön tapasztaltam… igen, létezik ilyesmi.

Tudom, durva voltam vele előző este, durvább, mint bármikor, bárkivel, és ha belegondolok abba, mit csináltam, elszorul a torkom – hiába éreztem jogosnak a kifakadást –, de mihelyst megpillantom az alvó barátomat, a dús, vöröslő ajkait, az arcát, amin halványan csillognak a Nap első sugarai, olyan… hihetetlen érzés kerített a hatalmába. Egyszerre tudtam volna könnyezni, és egyszerre tudtam volna őrjöngeni, majd szorosan átölelni, és addig szeretni, amíg ez csak lehetséges. Gyönyörű volt, maga az álom, meseszép, tündérmesébe illő.

Felsóhajtottam, majd lassan elnyomtam a cigarettámat és kipöckölve az ablakból szusszantottam egyet, később pedig be is csuktam a felém eső kinyitott szárnyat, a hajamat borzolgatva. Nem voltam már álmos, sem fáradt. Azaz, fáradt igen, de álmos egyáltalán nem, viszont eszembe jutott, Taehyung hogyan kérlelt, miszerint szeretné, ha visszafeküdnék mellé, így nagy nehezen ugyan, de rászántam magam arra, hogy az ágya felé sétáljak. Közben azért megnéztem a telefonom, nem-e hívott valaki, de nem volt sem hívásom, sem üzenetem, aminek valamilyen szinten örültem. Lassan anya biztos fog üzenni valamit, ugyanis nemsokára hazaér és biztos vagyok benne, hogy keresni fog. Bár, annyira nem biztos.

Apró szusszanás mellett dőltem el Taehyung jobb oldalán, ő pedig mintha megérezte volna, rögtön hozzám bújt, szorosan oldalamhoz préselődve, a vállamra hajtva a fejét. Megeresztettem egy gyengéd, lágy mosolyt, miközben a tincseit kezdtem el simogatni azzal a kezemmel, amin éppen feküdt, de szerencsémre az alkarom szabadon tudott mozogni. Finoman simogattam puha, lágy tincseit, játszadozva, szórakozva vele, miközben az arca tanulmányozásában merültem el.

Mennyit változott az utóbbi években. Emlékszem, mikor középiskola első éveibe jártunk, kis mitugrász volt, pattogós gyerek. Jó hangos is. Persze, ezek a tulajdonságai megmaradtak, csak akkoriban nem tűnt fel, mennyire szépek és lágyak a vonásai, most viszont ráértem tanulmányozni – ahogy az utóbbi időben egyre többször. Szép arca volt, mintha porcelánból lett volna. A dús, édeskés ajkai, a lágyan ívelt orra és arcvonala, a hatalmas szemei, amik bár, lehunyt állapotukban pihentek, a hosszú szempillái ott figyeltek rajtuk, amik nőket megszégyenítő hosszúsággal rendelkeztek. Egyszerűen tökéletes arcvonásai voltak.

Elmosolyodtam, majd lassan odahajtottam a fejemet hozzá és kicsit kitekerve magam ugyan, de megpuszilgattam az ajkait, édes csókot lopva tőle álmában, finoman simítgatva a haját. – Fel sem fogtam ennek az aprócska puszinak a jelentését, sem azt, ami a szívemben kavargott folyamatosan, de nem is akartam ezzel törődni, egyszerűen csak élni akartam ennek a megtörhetetlennek tűnő pillanatnak, ennek a varázsnak, annak, ilyen hatalmasak voltak az érzéseim, miként uralkodtak el a testem és az agyam felett. Nem akartam gondolni semmire, csak őt ölelni, őt csókolni, óvni, vigyázni rá, még akkor is, ha folyamatosan bánt engem, természetesen, öntudatlanul.

Szeretem Taehyungot. Nem tudom, hogyan, mennyire, nem tudom a valós érzéseimet, nem tudom, amit érzek, mindent elsöprő-e, vagy egyszerűen csak túlságosan ragaszkodom hozzá, de talán nem is érdekelt.

Szeretem.