Shatter me with hope II. - VHope (10/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash, erőszak, vér
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben." 

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Taehyung

Habár, Hoseok azt mondta, ne beszéljek Jiminnel, ennek próbáltam is eleget tenni, de ahogy eltelt két hét, nem tudtam már tovább tettek nélkül várni. Úgy éreztem, muszáj tennem valamit, muszáj megakadályoznom a háborút, ugyanis ki tudja, abban hányan halnának bele, ráadásul nem tudni, utána milyen lenne a börtön – lehetséges, erősebb szabályokat vetnének be, vagy esetleg megszűnne ez a hierarchia, ami eddig probléma nélkül uralkodott. Talán az lenne a legjobb, ha ezt valahogy szabályoznák, de jobban belegondolva, bármit is próbálnának tenni, ez sehogy sem jönne össze. Ez már kialakult, mindenki beleszokott, már az újonnan érkezők is az első napon tudták, hogyan működik az itteni rendszer, s talán az öreg kutyákból ezt nem lehetne kiölni. – Akárhogyan is, nem hagyhattam, hogy bekövetkezzen a háború. El akartam kerülni, hogy hatalmas komplikáció adódjon, így magabiztosan sétáltam Jimin cellája felé, remélve, hogy Daehyun nem tartózkodik itt. Reméltem, hogy tudok majd beszélni a fejével, reméltem, el fogom tudni neki mondani azt, amit még bő két hete beszéltünk meg a többiekkel. Tudnia kell, hogy ő nem más, mint egy báb; a vihar előtti csend előtt én voltam a mozgatórugó, jelen esetben pedig Jimint szemelték ki potenciális generátornak, ami akármikor el tudta volna indítani a Namjoon számára előnyös konfliktust. Nem hagyhattam annyiban – persze, számoltam azzal, mi lesz, ha végül Hoseok igaza valósodik meg, de mivel Jimin gyengéd érzelmeket táplált irántam, így bíztam a meggyőző képességemben, és az ő jóhiszeműségében. Más választásom nem volt. Ha minden megy a medrében tovább, feszült heteknek, hónapoknak nézünk elébe, nem beszélve arról, mióta az ominózus eset megtörtént, Hoseokkal nem értettünk szót egymással. Mintha romokban lett volna a kapcsolatunk, és tudtam, ez annak köszönhető, hogy feldúlt, nyugtalan volt a börtön összes levegője, amit folyamatosan szívtunk, megmérgezve saját bensőnket is.

Békességet akartam, nyugalmat, ehhez pedig cselekednem kellett, méghozzá egyedül, nem vonva senkit a problémába.

Természetesen, mióta Namjoon majdhogynem megfenyegette Hoseokot, ha nem figyel, valószínűleg az én életem bánja a figyelmetlenségét, elég stresszesen jártam-keltem a börtönben, Hoseok sűrűn rajtam is tartotta a szemét, így jelenleg is eléggé féltem attól, nem-e elkap valaki az ellenséges csapatból. Szerencsére nem így történt; gond nélkül jutottam el Jimin cellájához, és ahogy sejtettem, egyedül tartózkodott bent, hanyatt fekve az ágyon, lehunyt szemekkel rázva a lábát, ami idegességre utalt.

– Jimin – szólaltam meg halkan, mire ő felnyitotta szemeit, egyenesen rám nézve, miközben lassan felült az ágyban.

– Igen? – kérdezte ártatlan hangján, kedvesen beszélve hozzám, ami halvány mosolyt csalt az ajkaimra. Minden tőlem telhetőt meg kellett tennem, beszélnem kell a fejével, informálnom arról, mi várhat ránk, ha tényleg elborul az elméje, és tájékoztatnom kellett Sehunról is. Tartottam attól, hogy nem fog nekem hinni, nekem, vagy Hoseoknak esik, de ami késik, nem múlik; ez mindenképp megtörténne, de meg kellett kísérelnem, hátha jót tudok vele cselekedni.

– Beszélhetnénk? – nyitottam ki a cella ajtót, átlépve annak küszöbét, hogy a vörösre nézzek, aki végül biccentett egyet, törökülésben ülve a matracon. Mosolyogva léptem oda hozzá, majd ültem le szorosan mellé, tartva vele a szemkontaktust, egy pillanatra sem szakítva el tőle íriszeimet, hogy a lelkéig hatoljanak azok.

– Miről szeretnél beszélni? – bukott ki belőle egyáltalán nem barátságos hangon – sejtette, miről lehet szó.

Nem volt hülye.

Jimin

Lehunyt szemekkel pihentem, tarkóm alatt összefonva az ujjaimat. Ideges voltam, agresszív, csalódott és reménytelenül szerelmes – majdnem mindenféle negatív emóció a részemmé vált, amitől mindig próbáltam megtartani a pár lépés távolságot, azonban az utóbbi időben ez egyáltalán nem sikerült. Úrrá lett rajtam a harag, a Hoseok iránt táplált gyűlölet, ami úgy éreztem, felemészti a szívemet-lelkemet egyaránt. – Az még főleg bosszantott, hogy Daehyun mindig figyelt minden lépésemre, vagy ha ő nem, akkor Yoongi, és nem tudtam tőlük megszabadulni sem. Hogy mikor váltam ilyenné? Mikor lettek az érzelmeim ennyire szélsőségesek? Nem tudnám megmondani, őszintén fogalmam sem volt róla; egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindenért a vezérünk a hibás. Hibás azért, mert Taehyung nem engem szeret, hibás azért, mert ő szereti Taehyungot, hibás, amiért elvette tőlem, holott tudta, nagyon kedveltem már az elejétől kezdve. Úgy éreztem, elárult engem, mocskosul, piszkosul, és nem tudtam efelett napirendre térni. A Sehunnal való barátkozásom pedig erre csak külön felnyitotta a szememet.

Mindig az van, amit ő mond, azt hiszi, okos, de közben egy senki, főleg nélkülünk. Eleinte elfogott a bűntudat az ilyen, és efféle gondolkodás miatt, azonban jó ideje már semmit nem éreztem ezzel kapcsolatban, sőt! Csak feldühített, felbőszített, s már kezdtem érezni a vörös köd eltelepedését az agyam felett. Egy hajszál hiányzott az étkezőben történt vitánk után, hogy végleg nekiessek, nekirontsak, és kiontsam az életét azért, mert egy utolsó rongydarabként viselkedik velem. Azt hittem, ő tényleg értünk van, vigyázni akar ránk, de erről szó sincs – csak a saját irháját védi, hiszen Taehyungért sem aggódik soha! Többet ápoltam, mint ő, többet törődtem vele, mint ő.

Én annyira, de annyira szeretem. Annyi mindent, sőt, mindent megadnék neki, de nem, mert neki az a hólyag kell, az a beképzelt, egoista szemétláda, aki csak a saját intelligenciájának fényezésével törődik, miközben egyáltalán nem több, vagy jobb Namjoon rohadt kutyáinál.

Legnagyobb meglepetésemre Taehyung most itt ült mellettem, nagyon nehezen próbálva belekezdeni mondandójába, amit nagyjából sejtettem, miről fog szólni, mégis kíváncsian vártam, hátha megvétózza elképzeléseimet.

– Tudod… ah! Hogyan kezdjem? – kérdezte halkan, lesütött szemekkel, akár egy kisgyerek, aki zavarba esett, és akkor méláztam el tökéletes arcán, lilán csillogó haján, hatalmas, csokoládé-barna szemein, és cseresznyepiros ajkain. Elfogott az irigység, a féltékenység, amiért Hoseok nap mint nap beletúrhatott a selymes tincsekbe, nap mint nap megcsodálhatta a gyönyörű szemeket, és nap mint nap ízlelhette szájával azokat a tökéletes ívű ajkakat. Elfogott a düh, össze kellett szorítanom a fogaimat. – Figyelj – fordult felém hirtelen, esdekléstől csillogó íriszekkel –, nem haragudhatsz Hoseokra. Kérlek, gondold át, miket teszel, cselekszel, vagy gondolsz. – Megemeltem szemöldökeimet, köhintve egyet, ugyanis mindenre számítottam, tényleg, mindenre, de erre nem.

– Taehyung, miért mondod, hogy nem haragudhatok Hoseokra, és gondoljam át, mit teszek és gondolok? Azt hiszem, azt majd én tudom, kire miért haragszom – fújtattam, mély levegőt véve, nehogy esetleg olyan hangot üssek meg vele, amit nem érdemelne meg.

Őt a világért sem akarnám bántani, de ha elborulna az agyam, vele szemben sem tudnám magam fékezni – tisztában voltam ezzel is, mégsem próbáltam csitítani háborgó szívemet.

– Sehun nem a barátod.

– Honnan tudsz Sehunról? – ráncoltam össze a homlokomat, egy vonallá préselve számat, miközben vádlón tekintettem a lila hajúra, aki gondterhelt szusszantást hallatott, majd nyelvével nyalta végig tökéletes ívű ajkait. Irigyeltem a nyelvét is; érinteni akartam azokat a párnácskákat, ízlelni őket, birtokolni…

– Csak tudok. Sehun nem a barátod, Namjoon bérelte fel őt, hogy telebeszélje a fejed hülyeségekkel, és én tudom, hogy te szereted Hoseokot! Tisztában vagyok vele – mondta maga elé, miközben közelebb húzódott hozzám. Talán sosem ütött meg velem szemben ilyen kedves, mégis kérlelő hangsúlyt, ami őszintén, jól esett a szívemnek, valamiért azonban mégsem tudtam hinni neki. Valami meggátolt ebben. – Minden Namjoon terve volt, és… – A szavába vágtam.

– Azt hiszed, olyan hülye vagyok, hogy nem venném észre mások rossz szándékait? Szerinted elkerülné a figyelmem, ha Sehun hitvány szándékkal fordulna felém? Hülyének nézel, mondd csak? – préseltem a szavakat fogaim között, mire megemelte karjait, kézfejeit mellkasa elé emelve, mintha csak védekezni próbálna. – Taehyung, ne akarj felbosszantani.

Taehyung

– Nem, nekem eszem ágában sincs! – védekeztem rögtön, reflexből. Féltem tőle, hogy felbőszítem előbb-utóbb, pedig tényleg, eszemben sem volt, mert tartottam attól, mi lenne, ha esetleg hirtelen felindulásból komoly problémákat generálna. – Én tényleg az igazságot mondom, azt, ami a szín tiszta valóság. Hidd el, Jimin, mindenről tudok, és Sehun nem neked akar jót, hanem nekünk rosszat, azt, hogy Hoseok ellen fordulj – fogtam meg gyengéden a vörös kezét, aki azonnal az enyémre nézett. Finoman simogattam hüvelykemmel a kézfején lévő puha bőrét, remélve, hatást érek nála.

Nem akartam kétszínű lenni, nem akartam őt befolyásolni – lehet, éppen azt teszem –, de fontosnak tartottam ezt a tudtára adni, mielőtt bármit is rosszul gondolna, vagy cselekedne. Aggódtam, féltem, aggályaim voltak, nem engedhettem csak úgy csordogálni az eseményeket, miközben volt halovány remény arra, hogy talán megváltoztassak mindent.

– Azt mondod, Sehun Namjoon keze alá dolgozik? Csak azért kezdett el velem barátkozni, hogy Hoseok ellen hangoljon? Szerinted ennyire egyszerű engem befolyásolni, Taehyung? Ez egyáltalán nem így van! Én ezt tényleg így gondolom, tényleg haragszom rá, sőt, gyűlölöm őt azért, amiért elvett tőled! – fakadt ki egy pillanat alatt.

– Jimin, nem vett el tőled, én kezdeményeztem nála! Miért hiszed azt, hogy neked akart rosszat? Ő sosem akar rosszat senkinek, hidd már el! Mindig azon van, hogy megvédjen engem, Jungkookot, a többieket, és téged! Most is aggódik felőled, fél, hogy bántódásod esik, fél, hogy bajt csinálsz magadnak. Szeret téged, hidd el, és nem akar neked bajt, te viszont gyűlölöd őt azért, mert valaki mocskos módon fertőzte meg a szíved, az elméd úgy, hogy azt te észre sem vetted! Hallgass rám, kérlek! Csak hallgass rám! – Próbáltam a lelkére hatni, tudomására hozni, mi az igazság, de féltem attól, amit a szemeiben láttam, féltem attól, hogy mindez süket fülekre talált. Tekintete szinte izzott, szembogaraiban saját magam arcképét láttam, olyan üvegességet, ürességet tükrözött magából, mint aki egy pillanat alatt borult el, ez pedig arra késztetett, hogy nagyon gyorsan elhallgassak.

– Ő küldött, mi?

– Tessék? – tértem vissza a valóságba, értetlenül mustrálva arcát, miközben döbbenten hátrább húzódtam tőle egy kicsit, ugyanis a hangja legalább annyira volt elsötétült, mint a tekintete. Éreztem, ahogy a sötét, fullasztó aurát árasztja magából.

– Ő küldött, ugye? – sziszegte, majd elnevette magát, ellökve magától a kezemet.

– Miről beszélsz? Nem küldött engem senki… egyáltalán senki – mondtam magam elé, zavartan pislogva ide-oda, ugyanis nehezen tudtam eltalálni, mégis mire gondolhatott, pedig nem hittem magam ostobának, vagy hülyének, de fogalmam sem volt róla, ebben az esetben mi járt a kobakjában.

– Hoseok küldött téged?! – kérdezte indulatosabban, minek hatására összevontam a szemöldökeimet, jó pár minutumra értetlenül meredve rá, mint aki egyáltalán nem tudja elhinni, hová tenni a hallottakat, de így is volt; meglepett. Honnan gondolja, hogy ő küldött volna engem?

– Nem. Nem Hoseok küldött engem. Miért tette volna? Önszántamból jöttem, hogy elmondjam neked az igazat… az igazságot – mondtam magam elé, őszinte, nyitott tekintettel nézve a szemeibe, de mintha ezt ő észre sem vette volna.

Bajt éreztem. Hatalmas bajt. – Talán mégsem volt jó ötlet idejönni, talán mégsem volt tanácsos elhatározás a vele való beszélgetés. Féltem, hogy ennek súlyos következményei lesznek.

Jimin

Groteszk, rémisztő nevetést hallattam, ugyanis csak erre tudtam gondolni, nem tudtam szabadulni a foszlánytól, ami az elmémbe szökött, de azt hiszem, nem is csoda; mindent ki tudtam már nézni Hoseokból, akár azt is, hogy mivel tudja, Taehyungba szerelmes vagyok, így rajta keresztül próbál megbékíteni. Undorító, hányingerem van tőle.

– Ő beszélt rá, mi?! – Figyelmen kívül hagytam a szavait, mintha azok el sem hagyták volna az ajkait. Közelebb húzódtam hozzá, már-már fenyegetően, mire Taehyung megkeményedett vonásokkal vizslatott engem, ami furcsán hatott az előző, gyengéd oldala mellett, de ez sem lepett meg. Nem őszinték voltak a szándékai? Hát rendben! – Igazság, mi? Hazugság, az egész! Próbálja magát menteni, de nálam már nem ér célt! – sziszegtem, végig nézve az előttem ülő fiú testén, aki idegesen nyalta meg a felső, majd az alsó ajkát.

– Jimin, Hoseok nem is tudott arról, hogy én idejöttem hozzád! Nem tud semmitől, mégis hogyan jutott ez esz… – Nem hagytam, hogy végig mondja, azonnal a szavába vágtam, egy árva szót sem hagyva kiszökkenni tökéletes ajkai közül.

– Kihasznál téged, hogy a hasznára fordítson! Mindig azt hittem, Namjoon az undorító, de itt most betelt a pohár! Ideküld téged, mint valami kis pincsit, hogy könyörögj nekem, ne bántsam őt? Ennél aljasabb húzás nincs is, de tudod mit? Most jött el a pillanata annak, hogy megmutassam, mennyire nem is kemény legény ő! Megmutatom neki, mi a félelem, megmutatom neki, milyen vagyok, ha felbasszák az agyamat! Kapni fog Parkból, és azt nem éli túl! – Felálltam az ágyról, s noha, pillanatok leforgása alatt láttam Taehyung szemeiben a rémületet, egyáltalán nem tudott már meghatni. Semmi sem jutott el az agyamig, bármit mondott, pedig hallottam a hangját, ha ránéztem, láttam a szája mozgását is, mégsem fogtam fel. Olyan volt az egész, mintha álmodtam volna, mintha csak egy víz alatti világba kerültem volna, ahonnan nem volt menekvés, ő pedig megpróbált onnan kihúzni, kirántani, de én annyira ragaszkodtam a sajátomhoz, hogy nem engedtem neki.

Hallottam, hogy kiabál, ordít, elállta az utamat, a cella ajtó elé állt, lökött egyet a mellkasomon, teljesen ki volt fakadva, miután mondtam neki valamit – hogy mit, azt nem tudom –, úgy viselkedett, akár egy hisztis kislány, pedig nem az volt. Dehogy! Volt benne erő, sőt, a földre taszított, a csípőmre ült, lefogta a karjaimat, és az arcomba hajolt.

– Elég, Jimin! Mit művelsz?! Elment az eszed?! Hogy mondhatod azt, hogy a beleinél fogva kötöd fel?! Elment az eszed?! Jimin, ő nem tett semmit, én jöttem ide, magamtól! Én akartalak erről lebeszélni! Érted, amit mondok, felfogod? Eljut hozzád? Jimin, válaszolj! – kiabált kétségbeesetten, de én semmit nem értettem. Az ég adta egy világon semmit.

Mintha egy robotot programoztak volna be, úgy járt az agyam, cak az lebegett előttem, hogy megölöm Hoseokot, ez volt az utolsó dobás, ki fogom csinálni, de ha kell, akkor az egész kócerájjal végzek, még akár Taehyunggal együtt is, mert ő sem különb. Ide jön nekem egy olcsó, hamis hazugsággal, és menti annak a valagát, aki mindent tönkretett? Aki tönkre tett engem?

– Sajnálom, TaeTae. Nem akartalak bántani – mondtam magam elé, már-már szomorúan, mire értetlenül nézett rám, s épp elnyitotta volna egymástól az ajkait, de azzal a lendülettel lelöktem őt magamról, mire hangos puffanással ért földet, beverve a fejét a kemény betonba, fájdalmasan rándulva össze, ugyanis pont a halántékát ütötte be, majdhogynem az egész testének súlyával érkezve arra. – Kihozta belőlem, te pedig ezt folytatod. Nem akartam ezt tenni – mondtam megcsóválva a fejemet, fájdalmasan csengő hangomon, mire felnézett rám, dühtől szikrázó szemekkel.

– Állj le, Jimin! Mi van veled? Elment a maradék eszed is?! – emelte meg a hangját, amennyire tudta, én azonban nem törődtem fele. Felette álltam, a csípője a lábaim között volt, majd egy halk sóhajjal néztem körbe a szobában.

Szinte azonnal megláttam a lepedőt, és hogy ne nagyon tudjon ficánkolni, a gyomrába térdeltem, mire fájdalmasan felnyögött, kezeivel ütlegelve a lábamat, rángatva a testét, lábával kapálózva, de semmit sem ért; nem is éreztem a fájdalmat, nem éreztem semmit a gyilkolási vágyon kívül.

Miután elkaptam a karjait, vészes gyorsasággal kötöztem őt a szétszakított lepedővel az ágy lábához, de közben rúg-kapált, néha az arcomat érte az ütés, néha egyéb testrészemet, ami igazán nem volt számomra tetszetős, s próbáltam magam visszafogni, az még eljutott a tudatomig, hogy őt nem akarom bántani, de egy idő után már ez is megszűnt. Minden megszűnt. Se kép, se hang.

Emlékszem, mennyire ellenkezett, emlékszem, mennyire rugdosott, arra is, hogy beszélt, kiabált, nekem azonban elegem lett abból, hogy nem tudtam őt megkötözni, így fejbe rúgtam, méghozzá annyira, hogy eleredt az orra vére, de még akkor sem adta fel, így a gyomrába tapostam, majd dühösen fogtam a nyakára egyik kezemmel, fojtogatva őt. – Még időben észleltem, mikor került csak az ájulás szélére, hogy azután elengedhessem, és végleg megkötözhessen. Nem akartam, hogy visszafogjon, s tudtam, éreztem, bánni fogom ezt még, de nem érdekelt.

Meg akartam ölni Hoseokot, és a dolgom végeztével egyenesen az ő cellája felé vágtattam, megnyalogatva az ajkaimat, mindenkit félretaszítva, fellökve, aki csak az utamba került.

Hoseok

– Most komolyan! – nevetett fel öblösen barátom, miközben megcsapkodta a combjait, megcsóválva még a fejét is, ami belőlem is kiváltott egy kisebb mosolyt. – Néha úgy érzem, mintha Jungkook egyenesen bele lenne zúgva Jiminbe! – kacagott tovább, felhőtlenül. Őszintén szólva, a legkevésbé sem érdekelt, ki kibe szerelmes, de ahogy elnéztem, Daehyun roppantmód jól szórakozott a szituáción, így nem tudtam nem mosolyogni rajta, vagy vigyorogni – talán mostanság kezdem észrevenni azt, amit Taehyung jegyzett meg jó múltkor a sok mosolygással, nevetéssel kapcsolatban. Azóta feltűnt, hogy elég gyakran fakadtam jó kedvre, még Daehyun társaságában is – természetesen, ez sosem volt akadály, mert mellette nem volt nehéz az embernek jól éreznie magát, mégis merőben másnak hatott, mint előtte.

– Szerintem beképzeled. Jungkook mindenkit nagyon szeret, és ne vájkálj mások életében. Erről igazán leszokhatnál – dorgáltam meg egyáltalán nem kedves hangnemben, aminek hatására vállat vont, mintha egyáltalán nem is érdekelte volna a közlendőm. – Ahelyett, hogy ezt teszed, inkább segíthetnél Yoonginak csempészni – dőltem előrébb, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.

– Yoongi nagy fiú, elintézi ő egyedül – vigyorgott eszelősen, mire megforgattam a szemeimet, kipréselve tüdőmből a torkomon keresztül egy szusszantást. – Csak, hogy tudd, nem vájkálok senki életében, csak figyelemmel kísérem a körülöttem élők életét, mint például a tiédet. Az is feltűnt, hogy egy jó ideje elég sűrűn vagytok távol Taehyunggal. – Témánál vagyunk. El sem tudom mondani, mennyire örülök, de ha megint elkezd piszkálni a fene nagy bölcsességével, úgy fogom kirugdalni a cellámból, ahogy azt illik.

– Nem így van. Attól, hogy valamiféle kapcsolatot létesítünk – elmosolyodott –, még nem kell mindig, minden pillanatban egymás nyakára másznunk. Nagy fiú, tud vigyázni magára, tudom jól, ha baj érné, már tenne ellene, megvédi magát, nem kell mindig a sarkában lennem; neki sem lenne ez jó, és nekem sem. – Szerettem volna ennyivel le is zárni ezt a témát, de Daehyun úgy tűnt, hajthatatlan volt, minden áron ki akarta elemezni a Taehyunggal való kapcsolatomat, ami elég bosszantónak hatott, de igyekeztem túllépni rajta.

– Valamiféle kapcsolat. Mikor vallod már be, hogy szereted?

– Megvolt, nem tagadom, táplálok iránta gyengéd érzelmeket. Viszont nem mondanám, hogy örömtelien kéz a kézben járunk, mert ez más. Valamiféle kapcsolat, nem mondanám párkapcsolatnak, sem „se veled, se nélküled”-félének, csak elvagyunk. Nem ömlengünk, meg… amúgy is, mit érdekel ez téged? – húztam el az ajkaimat, megforgatva a szemeimet, elég látványosan. – Ne vájkálj, Daehyun!

– Nem vájkálok, csak már aggaszt a viselkedésed. Ember, itt van melletted egy férfi, aki halálosan szerelmes beléd, elvileg te is belé, és vannak napok, mikor úgy ignorálod, mintha szar lenne – vonta meg szemöldökeit, érdeklődő pillantásokat vetve felém, mintha csak azt várná, hogy megmagyarázzam, miért is esedékesek ilyen napok az életünkben, de nem. Nem tartozom neki interpretálással, bármennyire is szeretné azt.

– Ez legyen az én, és az ő dolga, Daehyun. Túl sokat törődsz a körülötted lévők életével, magánéletével, mert tudod, az, amit Taehyung és én folytatok, magánügy, neked ahhoz nincs közöd – mutogattam felé a mutatóujjammal, hogy ezzel is csak nyomatékosíthassak minden egyes szót, ami elhagyta az ajkaimat, de ő tipikusan olyan ember volt, akit ilyesféle megmozdulással nem lehetett csendre inteni. Ne akarjon felbosszantani, mert tényleg kirakom innen, mint macskát szarni, és az fájni fog neki.

– Tudod – vigyorodott el kajánul –, az nem egészen magánélet, amikor a mi cellánkból hallgatunk titeket esténként, és tudod, mostanság ez ritka. – Fel akar cseszni.

– Ha nem fejezed be – dőltem előrébb még inkább, összeszűkített szemekkel, szűrve a szavakat fogaim között –, mindenre esküszöm, ami szent, hogy kibaszlak innen, és az fájni fog. – Te sportot űzöl abból, hogy felbaszhasd az agyam – állapítottam meg a tényt, kihúzva magam, összefonva karjaimat mellkasom előtt.

– Én? – tette ártatlanul a mellkasára tenyerét, mintha olyasmivel vádoltam volna meg, ami egyenesen lyukat ütött volna a szívébe. – Eszemben sem lenne ilyen galád cselekedet, tudod, hogy téged szeretlek a legjobban!

– Ha mindezt szarkazmus nélkül mondanád, talán, TALÁN elhinném – ingattam a fejemet mosolyogva, sóhajtva egyet, a combjaimhoz csapva a tenyereimet. – Inkább foglalkozzunk azzal, amiért jöttél.

– Miért is jöttem? Mit is keresek én itt? Várj! Tudom! – Meg fogom ütni. – Az agyadat keresem, megígértem Yoonginak, hogy megpróbálom felkutatni, de eddig nem találtam. Hátha itt van valahol – emelte fel a paplant, mire megrángott a szám széle, idegesen fújtatva egyet. Kifejezetten nem szerettem, ha az intellektusommal viccelődött, de Daehyun az Daehyun, nincs mit tenni; nem változóképes, már hozzászoktam.

– Inkább az én agyam helyett keresd a férfiasságod; mintha elveszett volna, amikor atom részegen bőgtél Youngjaenak, hogy téged senki sem szeret, és ő hajlandó lenne-e elfogadni szerény személyedet. – Hirtelen emelte rám tekintetét, a még mindig felemelt paplanról szakítva el azt, majd szabályosan egy vonallá préselte a száját, nyammogva egyet, miközben visszahajtotta a paplant eredeti helyére.

Daehyun

– Akkora köcsög vagy – néztem rá szemérmetlenül –, amekkorát még a világ sem látott.

– Ezt most bóknak vettem, köszönöm – vigyorodott el gonoszul, mire nyammogva húztam terpeszbe a lábaimat, a térdeimre fektetve könyökeimet, hogy belekezdhessek abba, amiért eredetileg is jöttem; félretettem a viccelődést és a poénkodást. Igazat megvallva, jól esett ez a hangulat, de sajnos elég sok probléma állt mögöttünk, aminek hatására nem engedhettük meg magunknak a felhőtlen, vidám viselkedést. Komolynak kellett maradnunk – mondom ezt én, aki mindig megtöri az esetleges ilyen alkalmakat.

– Pedig nem kellene annak venned – mormogtam, ajkaim szélén mégis ott ült egy csíntalan kis mosoly, ahogyan mindig, amikor egymás vérét szívtuk, ami valójában a lételemünk volt. – Szóval, megpróbáltam utána nyomozni jobban ennek a Sehun gyereknek, mert tény, ismeri mindenki, szinte senkinek nem idegen a börtönben, de én jobbnak láttam utána nézni, hátha a feltételezéseink nem jók. Biztosra akartam menni.

– Hm, ez remek ötlet volt – hümmögött elismerően, miközben biccentett egyet a fejével –, köszönöm. Mire jutottál? – kérdezte, kíváncsian méregetve engem, miközben arca elkomorodott, én pedig felsóhajtottam, a plafonra meredő tekintettel, amit nagyon lassan ugyan, de visszavezettem Hoseokra.

– Szerintem tudod a választ.

– Igazam volt – jelentette ki határozottan, mire helyeslően bólintottam. – Nem lep meg – vallotta be önelégülten, mire elnevettem magam, hátrább is dőlve testemmel, nyugtázva a szavait, ami igazából örömmel töltött el; legalább most nem én szakítottam meg a bensőségesen komoly pillanatokat.

– Egoizmus ráér később is, drága barátom – kuncogtam, összefonva karjaimat mellkasom előtt, megköszörülve a torkomat, hogy folytathassam mondandómat. – Szóval, valóban, elég sűrűn láttam Namjoon cellájához sétálni, szóval biztosan kapcsolatban állnak, és úgy, ahogyan te azt előadtad. Teljesen jó volt a feltétezésed – állítottam, figyelve az arcán lévő reakciókat, amik nem is maradtak el, ugyanis szinte másodpercre pontosan mosolygott akkreditálóan, ami őszintén, jó érzéssel töltötte el a mellkasomat.

– Köszönöm, és frappáns ötlet volt tőled, de ezzel sajnos előrébb nem jutottunk, azonban az tény, fontos ez az információ, mert így már csak nem spekulálunk, hanem tényekkel állunk szemben, így pedig már más a szituáció. – Egyetértően bólintottam, mélyen a szemeibe nézve, csakugyan nem volt ugyanaz; sokkal megnyugtatóbb a magabiztos tudás, mint a bizonytalanság, és így talán már merészebben tudunk lépni is, ha esetleg a helyzet úgy adódik. – Köszönöm.

– Van mit, majdnem lebuktam, mikor leskelődtem – húztam ki magam, mire elvigyorodott, ami őszintén, nem igazán tetszett nekem.

– Amilyen hangosan tudsz közlekedni, nem csodálom, amúgy meg, ne csak „van mit”-ezz nekem, mert megtalállak verni; én sokkal több mindent megteszek érted – emelte meg szemöldökeit, szinte a homloka közepére futtatva azokat, mire rögtön magam elé tartottam kezeimet, mintha csak védekezni szeretnék, pedig pont, hogy az állítását szerettem volna tagadni.

– Te hazug! Hát ki segített megoldani a szerelmi problémáidat?! – nyögtem ki szánakozva.

– Azzal, hogy megdugtál? Inkább gátoltál benne, nem segítettél megoldani – húzta el a száját, mire eszelősen elvigyorodtam.

– Azóta is hiányzik a szűk segged, de tiszteletben tartom, hogy Taehyung mellett szeretnél férfinak látszani – húztam ajkaimat édesded mosolyra. Íriszeiben láttam fellobbanni a lángot, a tüzet, ugyanis azóta is neheztel, amiért nekem sikerült a domináns szerepbe jutni; habár, úgy nyögött alattam, akár egy kis szajha, ezt senkinek nem ismerte volna el, mert ő Jung Hoseok, a férfi. Férfi!

– Daehyun, te alvilági szar alak, figyeld meg, egyszer kibaszottul ráfázol – fenyegetett meg, mire hangosan hahotázva fogtam meg a hasamat, az ég felé meredő szemekkel, mire fújtatott egyet, ami külön öröm volt számomra. Miután nagy nehezen abbahagytam a nevetést, körbe nézett a cellában, összevont szemöldökkel, majd rám vetette tekintetét, mintha valami aggasztotta volna. – Jimin egyedül van, amúgy?

– Igen. Elég fáradt volt, azért jöttem ide, mert ma dolgoznia kellett, szóval Sehunhoz nem menne, az biztos. Meg amúgy, Taehyunggal pont összefutottam, mikor jöttem, szerintem Jimin felé tartott, szóval kizárt… – Hirtelen pattant fel az ágyról, szemei pedig nem csak ijedtséggel, de dühvel vegyítettek voltak. – Mi bajod? – mértem végig összevont szemöldökökkel.

– Az, hogy kurvára megmondtam Taehyungnak, hogy kerülje el Jimint, mert szinte minden nap elmondta, hogy beszélni kellene vele, ő talán meg tudja nyugtatni, és faszom, biztos vagyok benne, hogy azért ment oda! Amúgy sem ártott volna most egy szünet kettejüknek, hátha az a hülye is lehiggadna! Te meg hagyod, hogy menjen hozzá?! – fakadt ki teljesen, mire hátrább hőköltem, agresszívan nézve rá.

– Ember, ha valamit elhatározol, legközelebb szólj, jó? Franc se tudta, ki mit akar! Ne az én hibám legyen! Biztos nem történt semmi, lehet, csak aggódik Jiminért. Amúgy is, ha baj történne, valószínű, hogy le tudja szerelni Jimint, mert Jimin nem bántaná őt – gondolkodtam el hangosan.

– Én viszont rosszat érzek ezzel kapcsolatban.

– Te mindig rosszat érzel, mert pesszimista vagy.

– Realista! Nem ugyan az!

– Ja, minden pesszimista ezt mondja – mondtam magam elé, motyogva a szavakat.

– Mi van?!

– Semmi – hallgattam el rögtön, megnyalva dús, száraz ajkaimat.

– Inkább menjünk, nézzük meg őket, mert tényleg nem érzek jót! Nagyon jól tudod, hogy az ilyen megérzéseim mindig bejönnek, és ha Jimin agya elkattan, ne adj Isten, valami történik, a fél börtön halott – mondta halkan, ám annál inkább hangsúlyozva a szavakat, mire apró sóhajjal helyeseltem, felkelve a kemény matracról, már éppen mondtam volna, hogy rendben, induljunk, ha ennyire parázik, de abban a szekundumban kivágódott a cella ajtaja, és Jimin nézett velünk farkasszemet.

A vér is meghűlt az ereimben, amint megláttam a pár csepp vérfoltot a fegyencruháján, azonban, mihelyst feljebb pillantottam, és megláttam ördögien csillogó szemeit, a szívem szabályosan összerándult.

Elegem van, hogy ennek a rohadéknak mindig igaza van.