Shatter me with hope II. - VHope (16/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Taehyung

– De én nem tettem semmit! Az ég adta egy világon semmit, miért nem hisznek nekem?! – fakadtam ki, miközben az őrök kegyetlenül, lehetetlent nem ismerve rángattak maguk után, és hiába vergődtem, hiába próbáltam bevetni minden erőmet az ellenkezésbe, hasztalannak bizonyult. Ők nem válaszoltak semmit, sőt, a tiltakozásomért cserébe még egyszer meg is vertek, mert mégis mit képzelek én magamról.

Hiába magyaráztam, hiába mondtam, miszerint én tényleg, semmit nem tettem, az ég adta egy világon semmit, ők egyszerűen nem hittek nekem, egyetlen szavamra sem figyeltek, mintha csak egy szellem lennék, kinek szavai hatástalanok az e világi lényekre. Kétségbe estem, hiszen tudtam nagyon jól, a magánzárkából kikerülni nem egyszerű, sőt, majdhogynem lehetetlen; aki oda lekerül, évekig nem megy vissza, de ha jó magaviseletet tanúsít, akkor talán pár hónap, és engednek a büntetésből. Féltem, hogy én pont azok közé fogok tartozni, akik ott rohadnak el… – Nem akartam, nagyon nem, ráadásul fogalmam sem volt róla, ki állhatott e mögött, ki kent rám megint valamit, de ha megtudom, ha megtudom, ki volt az, szent biztos, hogy a torkát is kettéharapom. Az egy dolog, hogy gyilkossággal megvádoltak, és maradhattam huszonkét évet, de ezért megint vizsgálódás fog indulni, és simán a nyakamba sózhatnak még akár plusz öt, vagy tíz évet, ami egyáltalán nem hiányzott nekem, főleg nem Namjoon közelében.

Hogy miért is kerültem ebbe a slamasztikába? Rém egyszerű: hatalmas tömegverekedés történt az ebédlőben, de olyan, amilyen talán tíz évente egyszer esik meg; valószínűleg az egyik fegyenc problémát csinált, vagy generált, fogalmam sincs. A verekedésben pedig három ember életét vesztette, hogy kik, azt nem tudtam… fogalmam sem volt az egészről, azt sem tudom, ki bizonyította rám, de kezdett már ezekből elegem lenni. Namjoon biztosan nem lehetett, hiszen mikor megtudta, mivel vádolnak, iszonyatosan dühös volt, őrjöngött, teljesen elvesztette a fejét, így gyanítottam, biztosan nem ő áll a háttérben. Viszont akkor ki?! Ki akar megint megszívatni, és egyáltalán miért jó ez annak, aki csinálja? Vagy csak meg akarta úszni valaki, ezért simán csak rám kenték, mert Taehyung olyan kis alamuszi? – Elegem volt, de cseszettül.

Amint elértük a magánzárkát, nyeltem egy nagyot, majd mihelyst kattant a zár, a két őr egyszerre lökött rajtam egy hatalmasat – azt is hozzá kell tennem, hogy nem minden esetben kerül le ide először az ember, de az én rovásomon más „sok” volt. Börtönben történő gyilkosság, és most három ember halála, ami elvileg az én bűnöm volt, gyakorlatilag mégsem. Ezek súlyosak együtt, ezért kerültem most le ide, és jó ideig nem is fogok innen kijutni.

Hangosat nyekkentem, mihelyst a betonra érkeztem, majd szikrázó, villogó, dühös tekintettel meredtem az őrökre, akik becsapták előttem a cella ajtaját, majd bezárták azt, és elindultak az alagsorban, halkan nevetve, fütyörészve. – Egy kicseszett ablak sem volt… egy sem.

Mélyet nyögve döntöttem a homlokomat a rácsoknak, megcsóválva a fejemet. – Habár, ha jobban elmerengtem a dolgokon, talán jobb volt itt, mint Namjoonnál, azonban, még ha Namjoon mellett szenvedtem is, néha azért láthattam Hoseokot, néha nézhettem őt, büntetlenül, erre viszont itt, ebben az átokban nem lesz esélyem, egy fikarcnyi sem. Nem tudom, miért akar velem ennyire kicseszni az élet, de igazán leállhatna már, mert ha ez továbbra is így fog menni, felkötöm magam az első dologgal, amit találok…

– Vendégünk van! – kacagott fel halkan az én cellámmal szemben lévő férfi, rámarkolva a rácsokra. Még ebben a szürkületes sötétben is láttam azt az eszelős, hányingert kelő vigyort, ami felforgatta bennem a ma még alig megemésztett ételt. – Örvendek, szép fiú. A nevem Jaebum. A tiéd? – kérdezte negédes hangján, mire ajkaimat összepréseltem, lehunyva egy pillanatra a szemeimet.

– Taehyung – adtam választ kérdésének, mire bólintott egyet, elmerengve.

– Ismerős a neved, valaki biztos mesélt már rólad, de… igazából passz. Már négy éve dekkolok ide lent – kuncogta, megvonogatva a szemöldökeit.

– Ha rám akarsz ijeszteni, inkább hagyj békén… – szuszogtam, majd morgolódva indultam meg a cellám egyik sarkába, és mikor észleltem, hogy egyetlen ágy volt, amin egy két centiméteres matrac figyelt, elfintorodtam. A körülmények sem voltak túl jók… – A fal tele volt kaparásnyommal, némelyiken még vér is pihent, amit gondolom, a leszakadó körmök okozzák.

– Nem rád ijesztek, ez az igazság. Aki ide lejut, többé nem lát napvilágot. Minden reggel hétkor kaja, aztán délben, és este hatkor. Nem tudod, mennyi idő van, nincs semmid, amiből tudhatnád, csak onnan tudod, hogy hozzák az ételt. Nincs Nap, nincs fény… nincs semmi. – Felsóhajtottam, lehunyva a szemeimet egy pillanatra. – Egy hete üresedett ki a helyed. Az előző srác megfojtotta magát – nevetett fel halkan, mire azonnal ránéztem, összevont szemöldökökkel. – Én viszont jól bírom, örülök a társaságodnak, még akkor is, ha bunkó vagy. Rajtunk kívül nincs is itt senki. Általában fél év alatt kipurcannak az itt lévők, a szeretteiknek, vagy azoknak, akik keresik őket, pedig elmondják, hogy baleset, vagy betegség miatt elhunytak. Vicces, ugye? – mosolygott szélesen.

– Köszönöm az információkat, de elég strapabíró vagyok – mondtam határozottan.

– Ennek örülök. Már sok mindenkit megkedveltem a négy év alatt. Hány ember is volt? Hm – gondolkodott el hangosan. – Huszonöt! – Elfintorodott az arcom, majd megemeltem a szemöldökeimet, leülve az ágyamra.

Remek kilátások…

Hoseok

Hanyatt feküdtem az ágyamban, felhúzva az egyik lábamat, a térdemre fektetve jobb bokámat, amit halványan rázogattam meg a zene ütemére, ami folyamatosan szólt a fülemben; klasszikus zene volt, ami nyugtató hatással volt az idegállapotomra. Elég zaklatott voltam az utóbbi időben, és most úgy éreztem, kell egy kis kikapcsolódás. Már részletesen kigondoltam mindent, milyen cselekmény után mi következik, Taehyung bemártását pedig mesterien csináltuk, ennél jobban nem is sülhetett volna el, de persze, Iron nélkül nem sikerült volna az egész. Való igaz, szerencsétlen akkor pont nem volt ott, az ebédlő közelében sem járt, de sikerült megnyernem pár sérültet, hogy valljanak ellene, persze, merő kedvességből. Ők megijedtek – nem is értem, miért –, és már azt is hallottam, amit én szerettem volna. Minden a terv szerint alakul, és ha minden jól megy, ahogyan annak kell is haladnia, akkor Namjoont egészen gyorsan ki fogom tudni iktatni, úgy, hogy észre sem veszi azt.

Szemeim sarkaiból láttam, ahogy a cellám ajtaja kinyílt, s amint rálátásom nyílt szőke hajú barátomra, kihúztam füleimből a fülhallgatót, a kis gombnyomogatós telefont pedig lehalkítottam, kérdőn nézve rá – láttam rajta a gondterheltséget. Nem is kertelt sokáig. Mély sóhaj hagyta el ajkait, majd egyenesen felém sandított, hangot adva aggályainak okát:

– Biztos jó ötlet volt ez? – kérdezte Daehyun vontatottan, valószínűleg Taehyunggal kapcsolatban – sőt, nem valószínűleg, hanem biztosan. Felsóhajtva gondolkodtam el, a fal és a testem közé dobva a telefont, fülhallgatóval együtt, megnyalva az ajkaimat.

– Szerintem igen. Más megoldás nem volt a helyzetre, kénytelenek voltunk ezt tenni, főleg, hogy így Namjoonhoz beosztanak valaki mást, de lehet, azt már nem is éli meg – ingattam a fejemet, hanyatt dőlve az ágyamban, miközben összefontam az ujjaimat a tarkóm alatt, egyenesen a plafont bambulva, hümmögve, ugyanis valóban, néha elgondolkodtam rajta, talán lehetett volna kíméletesebb megoldás. Viszont, ha logikusan belegondoltam, sajnos nem nagyon adódott más, mert ellőttünk pár kártyát Taehyung áthelyezésével, már hiába kérlelném Junsut, nem biztos, hogy vissza tudná helyezni hozzám, főleg, mert visszakerült Namjoonhoz. – Bár, az érdekelne, hogyan intézte el az a mocsok.

– Mondd csak, hogyan szándékozod majd visszahozni Taehyungot? Már csak azért, mert onnan igazán nem egyszerű kikerülni – morfondírozott Daehyun, összevont szemöldökkel, mire elmosolyodtam, megvonva a vállamat.

– Egyszerű: a bajt már megcsináltuk, most kell egy kis lappangási idő, aztán Namjoonra kell bizonyítani, és felmenteni Taehyungot a vádak alól, mielőtt esetleg elítélnék. Erre van egy hónapunk – mondtam határozottan, rá sem pillantva Daehyunra, így csak a hümmögését hallottam, ami elmélázó volt.

– Ezt hogyan szándékozol megtenni? – hallottam meg azt, ami talán a leginkább érdekelte, mire lehunytam a szemeimet, beharapva az alsó ajkamat, ugyanis előre szórakoztatónak láttam Namjoon arcát, mihelyst rá tudjuk bizonyítani a verekedést.

– Beszervezek pár embert, szemtanúnak. Mivel félnek tőlem, meg fogják tenni, Namjoonnak nem lesz hatásköre, mihelyst rá tudjuk bizonyítani, egy kis vesztegetéssel pedig bárki megvehető. Elmondják majd az áldozatok, az elszenvedők, hogy nem, egyáltalán nem Taehyung tette, hanem ő, és hogy minden úgy menjen, ahogyan mennie kell, megcsinálunk még egy balhét, amit már kész akarva rá tudunk bizonyítani, így pedig értelmet nyert az ügy, mert valószínűleg akkor az elsőt is ő tette – vezettem tekintetemet Daehyunra, aki eltátotta az ajkait, egy „O” alakra formálva őket, miközben helyeslően bólogatni kezdett, elgondolkodva a hallottakon.

Nem mondanám frappáns ötletnek, de jobban meggondolva, nem akartam gyilkolni, nem akartam egy életet sem kiontani, a legegyszerűbb megoldás az, ha kiiktatjuk a zavaró tényezőt, a helyzet pedig tökéletességgel áll össze; csak úgy kell intéznünk ezek után mindent, hogy Namjoon nyakába tudjuk varrni a gyanút.

– Eleinte csak elhintjük a felső vezetőségnek, miszerint talán nem Taehyung tette, de mire elkezdenek foglalkozni a dologgal, az bő két-három hét, addig megszervezünk még egy ilyesmi tömegverekedést, amit majd megint én fogok kirobbantani, és lehetőleg akkor, amikor Namjoon bandája nincs az étkezőben. Kifigyeltem, hogy minden szerdán, egészen hét órakor senki nincs lent közülük, akkor kell kicsapni a balhét, hogy az övéi közül ne legyenek szemtanúk. A semlegesek nem fognak ellenem vallani, mert tudják, ha összejön a tervem, akkor végük lesz – mondtam, félmosolyra húzva az ajkaimat, elismerően bólogatva közben –, de ha mégis megteszik, alig lesznek páran, az ő szavuk nem fog érni semmit. Ezután Namjoont elítélik, Taehyung megmenekül, és minden rendben lesz. – Daehyun pár minutum erejéig hallgatott, emésztette az elméleteimet, majd egy torokköszörülés mellett ült le a derekam mellé az ágyra, megnyalva dús, vaskos száját, mintha ideges lett volna.

– Taehyung akkor sem fog a te celládba kerülni, vagy ha igen, hogyan?

– Sehogy. Hozzám már nem fog kerülni – vallottam be lemondóan, ingatva a fejemet egy kissé, zavartan figyelve a barátomat, aki megilletődve pillogott rám. – Majd hátulról megpróbálom úgy intézni, hogy esetleg itt, a mi közelünkben legyen elhelyezve. Ez még a jövő zenéje, a lényeg, hogy közel legyen majd hozzánk. Nem lesz minden a régiben, de nem is baj, legalább nem fogjuk állandóan egymást marni – rántottam egyet vállaimon, semleges arckifejezést produkálva, minek hatására Daehyun elnevette magát, kacsintva egy nagyot.

– Mikor Taehyung átavanzsált Namjoonhoz, kezdtem félni, hogy örökké elveszítünk téged, de nagyon örülök neki, hogy visszatértél.

– Vissza, és ez csak a kezdet, drága Daehyun. Csak a kezdet. Namjoon örökké a magánzárkában fog rohadni, soha nem fog onnan kikerülni, és ha ez a balhé nem lesz elég, hát még csinálunk. Mocskosan játszik, hát mi is úgy fogunk – hunytam le a szemeimet, elégedett mosolyt villantva, miközben megeresztettem egy sóhajt.

Többé nem szórakozik velünk senki. Soha többé.

Taehyung

Szörnyen lassan teltek a napok – inkább hetek –, s habár, volt társaságom ebben a férfiban, mégsem foglalkoztatott engem túlzottan. Nem beszélt olyan gyakran, nem hallatta a hangját túl sűrűn, feleslegesen, azonban, mikor rájött a beszélhetnék, alig lehetett lelőni. Néha csak azon kaptam magam, hogy ő beszél, én pedig a matracon fekszem, kifejezéstelen tekintettel pislogva a plafon irányába, halkan sóhajtozva, remélve, egyszer csak befejezi majd a szüntelen beszédet. Nagy ritkán válaszolgattam neki, ha olyat kérdezett, vagy ha esetleg olyan volt a téma, de ez nem volt valami gyakori esemény. Általában csak ő beszélt, én pedig bölcsen hallgattam őt, olykor-olykor beszédbe elegyedtünk, de véletlenül sem olyan számos esetben, mint ahogy az ember azt elképzelné – jól esett a csend, mert tudtam gondolkodni, tudtam egy kicsit magamon elmélkedni, vagy azon, rosszul döntöttem-e akkor, amikor Namjoon megfenyegetett. Lehetséges, mert biztosan lett volna erre valami más megoldás, biztosan tudtunk volna találni valamit. Valószínűleg Hoseok nem zavart volna el, ha elmondtam volna neki, mi történt, de én önfejű voltam, és túlzottan komolyan vettem mind Namjoon, mind pedig Hoseok szavait, pedig nem kellett volna.

Azonban, ha belegondoltam, milyen problémákat szült volna az, ha valóban Hoseokhoz rohantam volna a komplikációval, megint bizonytalansággal töltött el: lehet, beváltotta volna az ígéretét, és kegyetlenül mészárolta volna le őket, ugyanis tényleg gyengék voltak, sebzettek, megtörtek. – Végül is, felesleges ezen annyit agyalni, megtörtént, így alakult, talán helyesen tettem, talán elcsesztem, a lényeg az, hogy… nincs ezen már változtatni való.

– Miért kerültél ide? – kérdezte végül Jaebum, váratlanul. Meglepett a kérdése, ugyanis ebben a pár napban nem kérdezett az idekerülésem okáról, de valamiért nem is szándékoztam volna elmesélni neki. Nem érzem annyira bensőségesnek a kapcsolatunkat, hogy én azonnal kiteregessek magamról olyan dolgokat, amiket nem szeretnék – Hoseok egy kivételes ember, mert neki gyorsan megnyíltam, de rajta kívül ez nem menne másnál, ezt pedig biztosan tudtam.

Így is csoda, hogy szóba állok egy idegennel azután, hogy Namjoon újra meggyötört – igen, féltem a visszaeséstől, s megeshet, van rá esély, hogy egy kicsit visszazuhantam, mégsem olyan mértékben.

– Nem volt nagy ügy, csak testi sértés – reflektáltam egyszerűen, tömören, ahogyan azt kellett. Jó pár percig nem válaszolt nekem, csak hallottam a mély sóhaját, ami arra adott következtetést, hogy esetlegesen egy következő témán gondolkodik, amivel lefoglalhatna, és bővebb beszédre bátoríthatna – felesleges próbálkozás, tényleg nem voltam beszélgetős kedvemben. Nem is leszek, jó ideig.

– Én gyilkosságért kerültem ide. – A szünet után megszólalt, és rögtön ez jutott eszembe: miért köti az orromra? Megértem, hiányzott neki a társaság, de miért bízik meg bennem? Bár, miért ne tenné? Hogyan árthatnék neki…? Rajtunk kívül nincs itt soha, senki, csak egy-egy őr, aki a kaját hozza, aztán kész; napvilágot talán nem is fogunk látni többé, szóval, miért is ne bízhatna meg bennem?

– Kit öltél meg? – Nem volt energiám továbbra sem diskurzust kötni, de már kényelmetlenül éreztem magam, legyen meg az öröme, beszélgessünk, aztán jó ideig úgyis elhallgat – legalábbis, reméltem.

– Az apámat. – Mintha a világ legegyszerűbb dolga lett volna, úgy ejtette ki a szavakat ajkain keresztül.

– Miért? – szuszogtam, lehunyt szemekkel, megcsóválva a fejemet.

– Mert egy alkoholista, drogos faszkalap volt, aki állandóan verte a húgomat.

– Hát… az szar – ültem fel lassan, félmosolyra húzva az ajkaimat.

Ezután már nem szólalt meg, csak mosolyogva biccentett egyet, végig, mélyen a szemeimbe nézve – ijesztőnek tűnhetett a srác, de éreztem, hogy jó indulatú. Jó ember ismerő voltam, azonnal lejött, hogy ő egy lelkileg megtört ember, aki nem tudott túllépni a traumáin – valószínűleg pszichés betegségekkel is küszködött, és bizton merem állítani, nem csak a húgát verte az apja, hanem őt is, és gyanítottam, hogy már gyerekkora óta. Ha tippelnem kellene, milyen pszichés gondja van, a depresszióra voksolnék, esetleg legrosszabb esetben skizofréniára, mert elég rendszeresen esett meg az, hogy nem hozzám, hanem saját magához beszélt.

Talán ezért voltam egy kicsit empatikusabb felé.

Hoseok

Hajnali kettő körül járt az idő, mikor is én a folyosókat jártam, hangtalanul, úgy közlekedve, akár egy tökéletes ragadozó, próbálva a legkisebb feltűnést is elkerülni, s eddig nagyjából sikerült is, habár tudtam, az alagsorba nem olyan könnyű lejutni. Az őrök nem véletlenül őrzik az ajtókat, de tudtam nagyon jól, néha-néha mindegyik elszenderül, én pedig akkor fogok belopózni, és csak remélni mertem, hogy nem fogok lebukni. Nem igen örültem volna annak, mert akkor rám is büntetés várt volna, de minden áron szeretném látni Taehyungot, tudatni vele, mi történik körülötte, mi folyik a börtönben jelen esetben, és legyen türelemmel, ki fogom onnan hozni, csak egy kis időbe fog telni. Nem akartam őt kétségek között hagyni, még csak véletlenül sem; joga volt tudni, mi megy a háta mögött, és ismertem, valószínűleg rosszul esett neki, vagy bosszantotta a tény, hogy már megint vele lett kicseszve, pedig nem, minden az ő érdekében történt, de tudatlanul erre én sem gondolnék.

Amint letipegtem a lépcsőn – még a cipőmet is levettem, mezítláb sétáltam, nehogy a cipőm talpának kopogása keltsen gyanút –, a falnak lapulva, majd elértem a végéhez, s jobba fordulva, továbbra is a falnak feszülve sétáltam, megláttam a legvégén a hatalmas ajtót, majd a két őrt, akik láthatólag aludtak, a székükben ülve, fejükre hajtott sapkával. – Azonnal elmosolyodtam, megcsóválva a fejemet. Könnyebb lesz, mint hittem, pedig őszintén kattogtam rajta, hogyan fogok én bejutni, ha a két őr virrasztani fog, de hát, miért tennék? Nem volt példa arra, hogy valaki bejutott volna a magánzárkákhoz. Vagy csak ők nem vették észre.

Nem mondom, igencsak szorongtam, amikor elhaladtam a két férfi között, és még a lélegzetemet is vissza kellett tartanom, nehogy véletlenül is kibökjenek. Már épp a kilincset markoltam meg az ujjaimmal, amikor morranást hallottam, apró mocorgást. Az ütő is megállt bennem, megmerevedtem, de mihelyst hátrahajtottam a fejemet, s érzékeltem, hogy az egyik őr csak álmában vakargatta a sörhasát, megkönnyebbült sóhajt hallattam, a lehető leghalkabban. – Tényleg megállt bennem a szar is. Nem kavarhattam magam bajba, ugyanis a terveimet véghez kellett vinnem, de ha megbüntetnek, lyukba zárnak, akármit tesznek, meg lesz kötve a kezem. Mégis kockáztatok…

Vontatottan, hangtalan léptekkel léptem át a küszöböt, majd csuktam be magam mögött a nagy vasajtót, olyan halkan, mintha senki nem is járt volna itt, s amint ezzel végeztem, a vasnak lapult a hátam, megkönnyebbülten sóhajtva. – Ezután fel fogom deríteni az alagsor minden szellőzőjét, mindenét, ahol be tudok surranni, mert ez így körülményes lesz. Az egész börtönt ismertem, minden apró zugot, de itt még egyszer sem jártam, egyszer sem kényszerültem rá, és nem volt idő arra, hogy kiderítsem, így kockára kellett tennem a bőrömet – szerencsére, nem sült el balul a dolog, ugyanis, ha az egyik őr még mindig benyitna, úgy lapulnék meg a sötétben, hogy nem látna meg engem.

Lassan vettem a szakaszokat a lábaimmal, tekintetemmel mindegyik cellába bekukkantva, hátha meglelem ott Taehyungot, és egy bizonyos idő után meg is láttam őt: a falnak fordulva próbált aludni, de láthatólag remegett, fázott, ami akadályozhatta őt az alvásban, mégsem fordult meg a nevének szólongatására, ami arra adott következtetést, hogy mégis álomba szenderült – még takarót sem adrak neki. Megcsóváltam a fejemet, és eldöntöttem, a legközelebbi alkalomkor majd lopok neki egy paplant, amit maximum elrejt az ágya alá.

Felszusszantottam, és mélyeket szusszantva nyúltam a zsebembe, előhúzva onnan egy drótot, amivel általában a zárakat tudtam feltörni. Nem tudtam, itt mennyire, hogyan fog sikerülni, de nagyon mélyen reméltem, nem lesz gond, mert nem fogok tudni gyorsan elszaladni kulcsért, és az őröktől is nehéz lenne ellopnom lebukás nélkül. – Talán fél órát szenvedhettem, szitkozódhattam hangtalanul, csak tátogva a szavakat, mire halkan kattant a zár, jelezve, hogy megadta magát, aminek következtében megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Azt még nem tudtam, hogyan fogom visszazárni, de Jung Hoseok vagyok, én bármit megoldok…

Hangtalanul léptem át a cella ajtaját, be is csukva azt magam után, s úgy lépkedtem a fiúhoz, mintha csak árnyék lennék, ami követi őt. Fel sem eszmélt, még arra sem, mikor befeküdtem mellé az ágyba, csak akkor rezzent össze, amikor átöleltem őt, és magamhoz húztam. Azonnal hadakozott volna, talán kiáltott is volna egyet, de én óvatosságból az ajkaira tapasztottam a tenyeremet, nehogy nekem felverje az őröket.

– Shh, én vagyok az – búgtam a fülébe, suttogva a szavakat. A teste azonnal megdermedt, majd rögvest megfordult, hogy láthassa az arcomat, és amint a szemeimbe nézett, elmosolyodott, halványan, szeretetteljesen. Megemelve a karját, arcomra simította a tenyerét, álmos szemekkel nézve rám, ezután pedig a nyakamba hajtotta a fejét, mélyet, szívszaggatót sóhajtva.

– Rohadtul megijedtem. Mit keresel itt? – kérdezte, majd mintha eszébe jutott volna az esemény, amikor kijelentette, hogy ő már Namjoonhoz tartozik. Miből sejtettem ezt? Abból, hogy elhúzódott tőlem, komorságot erőltetve az arcától, ami őszintén, halk nevetést csalt elő belőlem – Taehyung, nekem ne színészkedj.

– Vajon? Kutatom a szívem – válaszoltam mosolyogva, a hajába túrva. – Jó nagy hülye vagy. Mindenről tudok, és őszintén, a szuszt is kiverném belőled, de nem teszem, mert – mély levegőt vettem – túl kedves vagyok hozzá, pedig rohadtul megérdemelnéd. – Lesütötte a szemeit, beharapva az alsó ajkát. Lágy mosolyra húztam a számat, kisimítva a szeméből egy rakoncátlan, lila tincset. – Fátylat rá, mindent helyre hozok, csak egy kis időt kérek – mondtam, homlokához érintve az ajkaimat, lehunyva szempilláimat is. – Hiányoztál, TaeTae.