Vesania - VKook (5/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Émelygés, zihálás, remegés. A hóra hullott vér bimbózik, majd bíbor rózsa nyílik belőle, s könnyezik, mert a halálból született.

Az idő megállt. Nem forogtak a másodpercek, sem a percek, mikor a farkas az áldozata szemeibe nézett. Izmai megfeszültek, állkapcsa még mindig szét volt nyitva, de bármennyire szeretett volna, nem tudott mozdulni, pedig az őz már nyújtotta a nyakát, harapja csak ketté, neki itt többé nincs dolga.

A farkasnak nem ment. Jég szíve megdobbant, mikor meglátta az őz szemeiben megbúvó csillanást, mit nem tudott megfejteni.

Képtelen volt arra, hogy kioltsa az eső színű szemekkel megáldott őzet, még akkor is, ha a Hold kárörvendőn kacagott rajta.

Jungkook fáradtan sétált haza, álmosan dörzsölgetve átfagyott ujjaival a szemeit, miközben hatalmasat ásított, vontatottan nyitva ki a kaput, hogy beléphessen rajta, be is csukva azt maga után. Már beesteledett, fél hat volt, és igen keserűen vette tudomásul, hogy ennyi időt töltött el a hidegben – hazajött volna busszal, de pont lekéste, miután Taehyungot hazakísérte, és inkább gyalog indult útnak, mert nem akart tovább várakozni. Ez persze, azzal járt, hogy minden porcikája átfagyott a csontig hatoló hidegtől, de hiába fázott, hiába ért haza későn, hiába érezte magát pocsékul, ajka mégis mosolyra fakadt.

Ugyan, egyetlen szót sem váltott Taehyunggal – az evidens volt, hogy a fiú nem szólt hozzá –, valamiért mégis békés meghittség járta át a testét, amikor mellette sétált a hóval borított járdán. A szőke hajú fiú néha Jungkook felé sandított, ami az idősebb figyelmét nem kerülte el, és hihetetlenül aranyosnak gondolta őt, amiért ilyen szkeptikusan méregette. Látszott rajta, nem bízott az emberekben, de ezért nem is hibáztatta; normális esetben talán ő sem bízna meg egy idegen fiúban, akivel lépten-nyomon összehozza a sors hülye, poénos kedve.

Szomorkás volt, mikor a fiú belépett az udvaruk kapuján, s arra számított, hogy vissza sem fog majd nézni, úgy iszkol a lakásuk felé, de a fiú felemelte a fejét, és Jungkook szemeibe nézett. Nem csinált semmi egyebet, csak összekapcsolta tekintetüket, de ez az idősebbnek éppen elég is volt, mert látott valamit azokban az eső színű szemekben – hálát. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy örömtelien sétáljon haza, még akkor is, ha Taehyung nem invitálta be magukhoz – miért is tette volna? Nem kérte, hogy Jungkook kísérje haza, ráadásul nem is ismerik egymást, az a logikus, hogy nem engedi be őt a magánszférájába, amibe a másik kicsit így is betolakodott.

– Merre jártál? – Édesanyja hangja azonnal megcsapta a fülét, amint belépett az ajtón.

– Egy barátommal sétáltam egyet. Gyönyörű kint minden, kihagyhatatlan volt. – A mosolya fülig ért, le sem lehetett vakarni az arcáról, s az anyja le akarta picit cseszni, amiért nem szólt, hogy később jön haza, de nem volt szíve hozzá. Jungkook mosolya őszinte volt, egyáltalán nem tűnt olyan szomorúnak, mint pár nappal ezelőtt, így inkább megtartotta magának a felsőbbrendű hangsúlyt.

– Legközelebb szólj, ha később jössz. Aggódtunk – ingatta a fejét óvatosan, visszafordulva a konyhába, folytatva az időközben abbahagyott ételt.

– Szólni fogok, ne haragudj. – Levette magától kabátját, s a sállal együtt akasztotta azt a fogasra, leseperve a bakancsára tapadt havat, hogy azt félre tegye, az arra kihelyezett szőnyegre, ugyanis a lakásban mindennek meg volt a maga helye. Főleg a sáros, vizes bakancsoknak.

Végeztével felkapta a táskáját, és egy nyújtózkodás kíséretében haladt fel a lépcsőn, hogy letegye a nehéz pakkot a szobájába, majd egy forró fürdő után leülhessen a bátyjával játszani, aki már a nappaliból kiabálva jelezte, hogy jó lenne, ha Jungkook csipkedné a valagát, ugyanis nem sokáig lesz itthon. – Jungkook persze, eleget is tett a „kérésnek”, és kissé sietősebben igyekezett a fürdőszobába, hogy egy kellemes, meleg fürdőt vehessen, átfagyott tagjait újjá élesztve.

– Ah, mesés volt az a randi! Öcsém, kivett a nőci egy szállodai szobát, és el sem hiszed, egész éjszaka keféltünk! Egész éjszaka! A végén azt hittem, nem fog felállni a farkam! – Hoseok hangosan hahotázott a vonal másik végén, miközben Jungkook az ágyán hanyatt fekve tartotta füléhez a telefont, egy halvány mosollyal ajkain. – Szerintem mindent kipréselt belőle az a nimfomán. Esküszöm, életem legjobb éjszakáján vagyok túl!

– Örülök neki – mosolygott lemondóan a fiatalabb, a plafont fixírozva szemeivel.

Szombat délelőtt volt, síri csend, és nyugalom – bár, az ő családját mindig ez jellemezte. Ha vita is volt, nem igen emelte fel a hangját senki, mindig próbálták békességben elrendezni a konfliktusokat, és ez többnyire sikerült is. Életében szülei talán kétszer emelték meg egymással szemben a hangjukat, az egyiknek majdnem válás lett a vége. Ha a ház csendjét kiabálás szakítja meg, az már régen rossz – tragikus. Így nem volt annyira szokatlan, ami körbe járta az otthonos épületet. Néha hallotta, ahogy a bátyja elneveti magát, néha hallotta a tévéből kiszűrődő zajt, ami valószínűleg a lenti nappaliból szólt, de ezen kívül semmi nem zavarta meg a nyugalmat.

Sehol nem volt jobb, mint otthon. Jungkook igazán szeretett otthon lenni. Mindig büszke volt arra, milyen minta szülei és testvére van, s hiába mondják a maliciózus emberek, hogy ez biztos mind megjátszott, nem volt az. Az ő családja tényleg tökéletes volt.

– Mesélj valamit te is, olyan csendben vagy mostanság. Mióta azon a srácon segítettél, azóta megváltoztál. – Jungkook megemelte szemöldökeit, elgondolkodva barátja kijelentésén.

– Szerintem nem – reagált vontatottan.

– Csendes vagy, kissé zárkózottabb. Bár, nem zavar, így is az én Jungkookiem vagy – kuncogott –, csak kicsit aggódom. Nincs baj? – Jungkook pár minutumig elgondolkodott. Volt baj, vagy sem?

Nem tudta volna megmondani, még mindig – betudta tipikus tini érzésnek, serdül, valószínűleg kissé nehezebben fogja fel az életet, mint tavaly, kicsit talán érzékenyebb a kelleténél, de nem érezte úgy, hogy ez említésre méltó lenne.

Ennek semmi köze Taehyunghoz.

– Nincs. Kicsit fáradékony vagyok, de majd elmegyek vele dokihoz, mert sokszor suliba is nehéz bemenni.

– Hát, haver, oda nekem is nehéz bemenni. – Irigyelte Hoseokot. Rengeteget nevetett, bár, tudta, a sok nevetés mögött rengeteg fájdalom lapul. Ismerte barátját, tudta, nem túl könnyű az élete, és tisztában volt vele, mennyire megsínylette a lelkét a szüleinek csúnya válása. Még kilencedikbe jártak, amikor kiderült, hogy az apja szeretőt tartott, ez váláshoz vezetett, az édesanyja pedig öngyilkos akart lenni.

Egy éve jól vannak – hellyel-közzel –, de még mindig nem épültek fel teljesen.

Jungkook szerencsésnek gondolta magát, és nem érezte jogosnak, hogy olyasmiről panaszkodjon, ami normális, főleg nem egy olyan fiúnak, aki már egyszer megjárta a Poklot – nem lehetett önző.

– De most tényleg. Nincs baj? Tudod, nekem bármit elmondhatsz. – Jungkook még utoljára végig gondolta az utóbbi fél évet, beharapott alsó ajakkal, de újra ide lyukadt ki: nem érzi úgy, hogy bármi nyomná a lelkét, egyszerűen csak fáradékony, ez még nem ok arra, hogy baj legyen.

Viszont, ha ennyien megkérdezik, faggatják, előbb-utóbb tényleg baj lesz, mert bemeséli magának.

– Nyugi, Hobi, tényleg nincs semmi, de ha lenne, te lennél az első, akinek elmondanám. – Próbált meggyőzően beszélni, s a másik reakcióját elhallgatva, valamelyest ez sikerült is neki:

– Rendben. Hiszek neked.

– Helyes. Szóval, mesélj tovább. Milyen volt a találka, az elválás, és a többi. Érdekelnek a részletek – vigyorgott Jungkook, továbbra is a plafont kémlelve.

Hoseoknak több sem kellett, azonnal belekezdett az események részletesebb ecsetelésébe, még azt is a fiatalabb tudtára adta, mennyi szex-játékot próbált ki, amikről eddig nem is hallott, s a legszerencsésebb tinédzsernek vallotta magát, akinek része lehetett ilyesmiben. Sőt, még azt is mondta, hogy bizony-bizony, nem ez volt az utolsó alkalmuk.

Jungkook közbe szólt volna, hogy jobb, ha ezt abba hagyja, mert emlékezzen csak, mit tett a fiatal kislány az ő családjukkal, de úgy döntött, ezzel még ráér; Hoseok szenvedett eleget ahhoz, hogy kicsit kiélje magát, s ha neki erre van most szüksége, akkor erre van szüksége. Majd szólni fog neki, ha már elveti a sulykot.

Mosolyogva hallgatta a történetet, miközben lehunyta a szemeit, azonban akarva, akaratlanul is elment a füle mellett az, amit Hoseok mondott – nem arról volt szó, hogy nem akart figyelni, csupán Hoseok bogarat ültetett a fülébe a kijelentésével, miszerint esetleg kedélyállapota ingadozásának köze lehet Taehyunghoz. Taehyungoz, akit még csak nem is ismer, mindössze pár alkalommal futottak össze.

Irreális. – Megrázta a fejét, igyekezve koncentrálni Hoseok szavaira.

Egy aránylag nyugodt, unalmas hét, egy unalmas szombat délelőtt, unalmas hétvégével karöltve, túlontúl sok boldog pillanattal – vihar előtti csend?