Shatter me with hope II. - VHope (5/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Hoseok

Taehyung nem válaszolt, nem biccentett a kijelentésemre, nem kérdezett vissza; gondolom, sejtette, miről lehet szó, én mégsem hozakodtam elő a témával egészen addig, amíg el nem értük a kijelölt helyet, ahol minden alkalommal szabályt szegve gyújtottunk rá erre-arra.

Jó pár percig nem szóltunk egymáshoz, nem fecséreltük a fölös szavakat, még akkor sem, amikor egymással szemben álltunk. A falnak döntöttem a hátamat, egyik lábamat felhúzva, a falon támasztva meg talpamat, miközben meggyújtottam egy cigarettát, íriszeimet pedig rögtön felvezettem a fiúra, aki alsó ajkát harapdálva csócsálta puha párnáját, mintha főben járó bűnt követett el – nem tetszett a látvány, aggályokat vetett fel bennem Jiminnel kapcsolatban is.

– Jimin a folyosón elég zaklatottnak tűnt – kezdtem bele mondandómba, le sem véve a tekintetemet Taehyungról, aki hirtelen engedett ki tüdejéből egy megfáradt sóhajt –, nem tudod, miért? – döntöttem oldalra a fejemet, kíváncsian méregetve őt, aki úgy tűnt, elég feszült lett a kérdésem befejezésével, mivel fogait összeszorította arcizmainak takarásában, s láttam, ahogy ökölbe szorított kezén lévő izmok is a bőrének feszülnek. Nem dühös volt, stresszes és ideges, és ezt egy szekundumra sem palástolta előttem.

Nem számon akartam őt kérni – kicsit azt is –, hanem az igazságot tudni, mert ez így nem mehet tovább. Habár, nem tudtam, mit tehetnék Jimin, és az ő érdekében, mégis tudnom kellett az okokat, a miérteket, hátha azok segítségével előrébb léphetek. Emellett én voltam a családunk vezére, minden komplikációról tudnom kellett, ami azon belül alakult ki, mert a helyzetek minden jellegű megoldásai is rám hárultak, de ez így volt rendjén.

– Elmondta, hogy hagyjalak ott, én pedig elmondtam neki, hogy ne kérjen lehetetlent, téged szeretlek, és nem őt – adta ki magából egy szuszra a szavakat, hadarva, elesetten nézve szemeimbe. – Hoseok, nekem ez nem megy tovább! Nem tudok vele úgy viselkedni, mint eddig, mert… mert… félre érti! Azt hiszi, lassan jobban szeretem őt nálad, minden nap reményt táplálok benne tudatlanul, ez így nem fog menni! Vádlott vagyok, érted? Engem vádol azért, amiért belém szeretett, és engem vádol azért, amiért én nem tudom őt szeretni, és vádol, mert téged szeretlek! Fárasztó! Nem tudom már kedvesen elutasítani, nem vagyok szeretetszolgálat, vagy bármi! Ráadásul a folyamatos udvarlása is megterhelő, arról nem is beszélve, hogy két héttel ezelőtt megcsókolt! Ha Jungkook nem lett volna ott, nem tudtam volna reagálni sem, annyira lesokkolt! – Úgy adott ki magából mindent, mintha csak egy fortyogó vulkán lenne, csak ő nem éppen a dühtől fortyogott, hanem a tettlegesség hiányától, a tanácstalanságtól, és teljességgel meg tudtam őt érteni. – Téged ez nem is izgat? Ha megerőszakolna is leszarnád? – Na, álljon meg a menet!

– Ez hogy jön ide?! – kérdeztem egy fokkal indulatosabban, beleszívva a cigarettámba, figyelve a hektikus fiút, akinek minden érzelme az arcán tükröződött. – Izgat a dolog, féltem Jimint, te pedig örülhetnél, mert teljes fokkal megbízom benned, abban, hogy nem kezdesz vele viszonyt! Mit vársz, mit tegyek? Tapossak a lelkébe, oktassam ki, hogy hagyjon téged békén? Hergeljem fel? Az miért lesz jobb? – tettem fel neki a kérdéseket, ő azonban csak dühösebben nézett vissza rám; lehetetlent várt volna tőlem. Nem választhattam sem őt, sem Jimint, egyiküket sem fordíthattam magam ellen, és ha logikusan belegondoltam, Taehyung nem is tudta volna ezt megtenni, de a Jiminnel való megítélésem már nem pozitív irányba mozgott.

Taehyung

Talán nem az volt a célom, hogy összevesszek Hoseokkal, tényleg nem ezt akartam tenni, de már nem tudtam ölbe tett kezekkel várni a fejleményeket, elviselni Jimin zavaró közelségét, és azt hiszem, ezt igazán megérthetné. Én tudtam, nem tud mit kezdeni a helyzettel, de ki mire gondolna a helyemben? Mindent hagy, mindent, de mindent! Ha Jimin a szeme előtt teperne le, talán leszedné rólam – talán –, de utána még érte aggódna! – Vicces, azt hiszem, hogy ebben a helyzetben is én vagyok a féltékeny, és nem Hoseok. Úgy éreztem, sokkal inkább törődik Jimin érzéseivel, mint az enyémekkel, mintha elkönyvelte volna, hogy ő biztosan jobban szenved nálam, és nem, nem verseny volt, melyikünknek rosszabb, én csak egy minimális szintű empátiát vártam volna el irányomban, azt, hogy néha megpróbáljon mellettem kiállni, esetleg valahogy elmagyarázni a másiknak, mennyire nem vezet ez jó irányba.

Megértettem, nem akar tenni semmit, nem akar senki haragosa lenni, de én hiába utasítom el Jimint egymás után, sorozatban, a szavaim süket fülekre találnak.

– Nem tudom! – fakadtam ki, a combjaimnak csapva a tenyereimet. – Csak ne legyél ennyire higgadt, cseszd meg! – Nem finomkodtam, láthatólag ez nem is tetszett neki, de a csalódás, a kétség olyan mértéket öltött a szívemben, ami már képtelenné tette a higgadt gondolkodást. Nem ment, nem tehettem róla, nem ment.

– Taehyung, miért jó, ha elvesztem a fejemet? – fújta ki ajkai között gomolygó füstöt, gondterhelten, lehunyva a szemeit egy pillanatra. – Hidd el, én megértelek téged, de Jimin érzéseit nem befolyásolhatom, ezt viszont neked kell tudatosítanod! Nem mondhatom meg neki, mit tegyen, vagy mit ne tegyen! Tudom, hogy ez nehéz neked, de mit vársz tőlem? Nem választhatok köztetek, nem mondhatom azt, hogy mivel veled van valamilyen kapcsolatom – annyira imádtam a kifejezéseit, amivel a vérnyomásomat megdobta kétszázra –, ezért őt a földbe tiprom!

– Én nem is ezt kérem, csak könyörgöm! – nyögtem, már az ég felé emelve a fejemet. Nem voltam az a sírós fajta, de közel álltam hozzá, hogy tombolva essek neki, pedig tudtam nagyon jól, ő végképp nem tehet erről a helyzetről, sőt, segíteni próbál, de nem is én lennék, ha nem a segítő kézbe harapnék bele. A baj ott volt, hogy mindkettőnknek igaza lehetett. – Csak ne várd el tőlem, hogy jópofizzak neki, miközben ő szenved a közelségemtől is! Hoseok, gondolj már bele az egészbe logikusan! Mellette meg bármit tesz velem, te hagyod, nézed, nem lépsz közbe, és tudod, milyen érzéseket vált ez ki belőlem?! Mintha nem is éreznél irántam semmit! – adtam hangot gondolataimnak.

Egy pillanatra elkomorult a tekintete, lehunyta a szemeit, idegesen szívva a cigarettájába, pár perces néma csendet állítva közénk, ami egyáltalán nem volt idillhatású – feszült volt, és stresszes.

– Ez azért elég erős vád, Taehyung – nyitotta fel szemhéjait –, és nem is túl szép feltételezés.

– Okot adsz rá, Hoseok. Nyomós okot. Ne válassz köztünk, én nem ezt kértem, mert tudom, hogy neked mindenki ugyan olyan fontos, nem fontosabb ez vagy az, esetleg ő, vagy én, de azt értsd meg, nekem ez nem megy tovább! – léptem hozzá közelebb, elég indulatosan. – Félted Jimint, de eszedbe sem jut, én mit érzek minden egyes alkalommal, amikor ezt kell kiállnom, és tudod, ez szomorít el. Fogalmad sincs arról, milyen nap mint nap elutasítani valakit, akinek hatalmas szíve van. Bele sem gondolsz, milyen érzés. Joggal feltételezem, hogy nem is szeretsz, csak érdeked származik belőlem, akár Namjoonnak! – vágtam hozzá a durva, súlyos szavakat, aminek hatására egy pillanatra eltátotta az ajkait, a láng pedig olyan szinten gyulladt meg szemeiben, mint aki menten törni-zúzni kezd, egy légvétellel mégis leküzdte a késztetést.

Hoseok

Szavai támadásként értek, és nálam, Jung Hoseoknál el is érte, az életben egyszer, hogy ne tudjak reflektálni a kemény közlendőre – legalábbis pár minutum erejéig –, ami tőrként hasított a szívembe. – Jó tényállás, végül is, egy olyan emberrel hasonlított össze, aki hónapokig gyötörte, kínozta, erőszakolta meg, porba tiporva az érzéseit, férfi mivoltját, problémáit. Egyáltalán nem esett jól a tette, az, amivel bűnbakot keresett bennem, csupán azért, mert én sem tudtam mit kezdeni a szituációval, ami kialakult Jimin és közte, emellett a fejemben vonaglottak szüntelenül Namjoon szavai, amik óvva intettek Jiminnel kapcsolatban, ezért végképp nem akartam, hogy Taehyung esztelenül lépjen fel ellenem, vagy ellene. Tudtam jól, ez sem mehet így sokáig, én azonban reméltem, hogy a másik nem hülye, és érteni fogja, mit miért teszek, vagy nem teszek, de lehet, túl sokat nézek ki Taehyungból. Lehetséges, a harag, a sértettség beszél belőlem most, véleményemen ennek ellenére sem tudtam változtatni.

– Szóval azt mondod, tartalak valamiért, mint Namjoon is. Nem tudom, Taehyung, nem sűrűn kefélünk, abból nem származik túl nagy előnyöm – vontam meg vállaimat, eldobva a csikkemet, el is taposva a még égő bűzrúd végét, a föld alá temetve azt lábammal, miután vájatot ástam neki. – Nem tudom, mi érdekem származna valakiből, aki problémát problémára halmoz a nyugodt életünkben – vezettem fel rá a szemeimet, mire nyelt egy nagyot, hátrálva pár lépést. – Nem tudom, mi érdekem lenne abból, hogy te itt vagy velünk. Remélem a düh mondatta ezeket a szavakat, nem pedig a józan eszed, mert ha az, akkor mélységesen csalódtam benned.

Ahhoz képest, ahogy velem beszélt, én még visszafogott voltam, türelmes, magamhoz mérten kedves is, Taehyung szemei viszont könnyesedtek mondandóm felfogása következtében – nem volt lelkiismeret-furdalásom, amint megláttam könnyáztatta pilláit, és elvörösödött arcát, amit követett az orra is, piros színbe burkolózva.

– Csalódj bennem, jó?! Csalódj bennem te is, nem elég Jimin, te is csináld! Tudod mit?! Ez az egész nem érdekel, én csak megértést várok, azt várom baszd meg, hogy megölelj, próbálj valamit tenni, hitesd el velem, hogy szeretsz, tudom is én, de nem! Nem! Nem, te erre fizikailag képtelen vagy! Lehet, jobban is jártam volna Jiminnel, tudod?! – kiabált velem teljesen kikelve magából, mint aki azt sem tudja hol van, és mit csinál.

– Taehyung, feleslegesen hisztizel, és tudom, pár óra múlva ezt meg is fogod bánni! Sóhajts egyet, és próbálj higgadtan gondolkodni! Tudod, mit érzek irántad, viszont azzal is tisztában vagy, hogy nem tudok nyálas lenni, én nem úgy kezelem a dolgokat, ahogyan te! Szerintem igen is kimutatom, amit érzek, az, hogy ez neked kevés, arról én nem tehetek! Feleslegesen vádolsz hülyeségekkel, és ezt te is nagyon jól tudod – vágtam hozzá az igazságot, ami úgy tűnt, még nagyobb mélyedést keltett a szívében; nem fogok neki hazudni, nem tudom magam másnak beállítani, mint ami vagyok. Ha nem hiszi el, hogy komolyan beszélek, hogy őszinték az érzéseim, én ennél többet akkor sem tudok tenni.

– Nem tudsz mit tenni. Nem hát. Nem tudsz. Nem is akarom. Hiszti! Taehyung mindig hisztizik, ha Taehyung valamit megemlít, az rögtön hiszti, de tudod mit? Legyen akkor hiszti, Jung Hoseok! Élj abban a tudatban, hogy minden tökéletes, amit csinálsz, de kurvára nem az, kurvára nem vagy tökéletes sem te, sem a magaslatú gondolataid! Ahelyett, hogy állandóan Jiminen kattogsz, törődhetnél velem is – sziszegte, megtörölgetve a szemeit, majd azzal a lendülettel indult meg, engem pedig elfogott a méreg. Nem hiszem el, hogy nem érti a mondandóim lényegét, mintha csak leszűrne belőlük egy bizonyos dolgot, a többit pedig olyan mértékkel ignorálta, ahogyan azt nem tapasztaltam.

– Szólj, ha lecsengett a havi bajod! – kiáltottam utána, mire megfordult egy pillanatra, majd grimaszba rándult arccal vágtatott tovább, végleg hátra hagyva engem.

Taehyung

Dühösen lépkedtem a folyosókon, elnyelve a sírást, ami folyamatosan rám akart törni, miközben magamban olyan mélyen szidtam, átkoztam el Hoseokot, ahogyan még soha senki. Nem várnék mást, csak egy kis együttérzést, valamit, valamit, ami nem engedi, hogy azt gondoljam, amit, de nem, mert ő Jung Hoseok, a börtön egyik atyaistene, így nem engedheti meg magának a nyálas viselkedést! Akkor kapja be, mélyen! Azt hiszi, hogy a békesség kedvéért majd mindent eltűrök neki, vagy akárki másnak? Még örülnöm kellene, hogy így viselkedik, mert megbízik bennem – csessze meg, jó, hogy megbízik bennem, én is bízom benne, de nem csak a bizalomra alapul egy kapcsolat, és ha ő apatikusan nézi végi, mit művel Jimin, akkor mégis mire gondolhatnék? Mire gondoljak? Nem érdekli, vagy többre tartja Jimint, mint engem. Persze, őt megérti, persze, őt meg lehet érteni, szegény Jimin, de az, hogy én mit érzek, abba nem is akar belegondolni, és ha egyszer, ne adj Isten kibukok, még én vagyok a menstruáló nő, pedig szerintem teljesen meg lehet érteni engem.

Az már más, hogy ez neki nem megy. Minek neki kapcsolat, ha ilyen seggfej? – Seggfej. Olyan, amilyet a világ sem látott. Az egoizmusától nem látja a fától az erdőt, de ezt a világért sem vallaná be magának. Ahelyett, hogy állandóan Jiminnel törődik, Jimin érzéseire figyel, gondolhatna másokra is… vagy rám, de nem! – Elegem volt belőle, és jogosan. Teljesen jogosan.

Fújtatva indultam a cellánk felé, morgolódva, akár egy felbőszült bika, azonban egy halk párbeszéd megállásra késztetett, ugyanis mintha Jimin hangját véltem volna felfedezni az egyik cellából. Rögtön megfordultam, megemelt szemöldökökkel, mintha teljesen eltörlődött volna bennem az iménti veszekedés Hoseokkal. Lassan indultam meg a beszédfoszlány irányába, és amint elértem a cella ajtót, ahonnan vélhetőleg a hangok jöttek, bebizonyosodott, hogy igen, Jimin tartózkodik ott, a másik hang pedig… Sehun? Oh Sehun? – Szemöldökeim a homlokom közepére futottak, majd közelebb merészkedve hallgattam a beszélgetésüket.

Mióta vannak jóban? Mióta beszélgetnek? Soha nem is láttam őket még együtt.

– Sehun, nem tudom, mit tehetnék! Egyszerűen mindig elutasít… mindig – szipogta Jimin elkeseredetten, mire felsóhajtottam, lehunyva a szemeimet. Mindig én vagyok a rossz. Mindig, minden esetben – nem, kivételesen Hoseok is rossz, de ő is csak az én szememben vétett hibát.

– Szegény. – Sehun úgy búgott, akár egy róka, aki sunyin körözget áldozata körül, hogy aztán végül lecsaphasson rá; nem ismertem őt nagyon, sőt, semennyire. Azóta, hogy segített visszajutni Jokwontól a saját körletembe, nem is találkoztam vele, vélhetőleg a többiekkel sem, és valamiért rossz érzésem támadt. – Bárhogy próbálod, mindig ugyan az a vége? – Jimin szipogott egy párat, csalódottan sóhajtva.

– Igen, mindig. Nem tudom, mit kellene cselekednem. Annyira nagyon fáj. Hoseok meg sem érdemli őt! – csattant fel hirtelen, elkeseredetten. – Taehyung egy igazi angyal, egy csoda, akit vigyázni kellene, akár egy kincset, Hoseok pedig nem érdemli meg! – Nyelnem kellett egy nagyot, hiszen Jimin dühből beszélt, agresszióból, és éreztem, mikor kimondta a vezérünk nevét, hogy bármikor képes lenne akár neki is ugrani.

– Nem, nem érdemli meg Taehyungot. Igazad van. – Összevontam a szemöldökeimet, magam elé bámulva. Honnan tudja Sehun, kit érdemel meg Hoseok, és kit nem? Nem is ismerjük, nem is tudja, kicsodák vagyunk valójában – persze, Hoseokot mindenki ismeri, de személyesen elég csekélyen, még a családból is. Még én sem merném azt mondani, hogy ismerem őt, mert az elég magas labda lenne.

– Bármit teszek, nem tudom ezt megértetni Taehyunggal. Én voltam az, aki segíteni próbált rajta, én voltam az, aki megtett volna érte mindent, most is én vagyok az, és ki élvezi a szeretetét? Az a beképzelt, egoista seggfej! Legszívesebben… legszívesebben megölném! – Ajkaimat eltátottam egymástól, jobb tenyeremet pedig a szám elé tettem, hitetlenkedve bámulva magam elé. Ezt tényleg Jimin mondta? Nem. Nem tudom elhinni.

– Ha megölnéd, Taehyung gyűlölne téged, Jimin. – Sehun negédes hangja nyelésre késztetett, mintha így próbálná felbujtani Jimint, elvetni benne a gonoszság magját. – De megérdemelné Hoseok, teljes mértékben. Elvett tőled egy számodra fontos személyt, ő a bűnös.

Mi folyik itt?

Szólnom kell Daehyunnak, de azonnal.