Shatter me with hope - VHope (7/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; szereplő halála
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."   

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D Határozottan beindulnak az események. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot, Jimint és Daehyunt! (Nana mindenkit ír, boldog-boldogtalant)

Hoseok

Az éjszakát még együtt töltöttük, másnap viszont még reggeli előtt visszament Namjoonhoz. Készségesen kísértem el, RapMon cellája úgyis útba esett az ebédlőhöz menet, valamint ki akartam használni az utolsó pillanatokat, amíg még együtt lehetünk. Éreztem, hogy hiányozni fog. A társasága, a beszélgetéseink, és persze az előző nap eseménye, amitől reggelre csak még jobban sajgott a hátam. Szerettem egyedül lenni, mindig is boldogsággal töltött el a saját cella adta szabadság, de ennek ellenére mégis kicsit nehezemre esett elengedni Taehyungot. Hiába tudtam, hogy jobb lesz így mindenkinek.

Namjoonnak főleg. Hatalmas, levakarhatatlan vigyor terült szét, mikor megpillantotta Taehyung közeledő alakját, s habár az én látványomtól nem volt elragadtatva, csakis a fiatalabbikra tudott összpontosítani, és a lelkét átjáró önelégült, büszke érzés, hogy végre visszakapta legféltettebb kincsét. A belem kifordult ettől az embertől.

– Jó reggelt – pillantott fel rám Daehyun, mikor az ő tálcája mellé az enyémet, s elfoglaltam az egyik oldalán levő üres széket. Hümmögve kívántam neki is hasonlókat, majd ledobtam magam az ülőalkalmatosságra, ami nyekeregve válaszolt cselekedetemre, mihelyst közelebb húztam magamat az asztalhoz.

– Többiek? – pattintottam szét az evőpálcikát.

– Jimin most hagyott itt, úgy két perccel ezelőtt, Yoongi szokásához híven nem jött le, Jungook pedig ott van. – Állával az említett személy felé bökött, aki BamBam társaságában egy távoli asztalnál fogyasztotta reggelijét. Illetve, inkább csak turkált benne, pont úgy, ahogy a többi fegyenc. Bólintással adtam Daehyun tudtára, hogy felfogtam, majd a betevőm fölé hajoltam, összevont szemöldökkel méregetve a gusztustalan moslékot. Talán egyedül a gofri tűnt bizalomgerjesztőnek.

– Taehyung? – pillantott rám szeme sarkából Daehyun, miközben bekapott egy falatot az általam evésre alkalmasnak ítélt finomságból.

– Ma reggel ment vissza Namjoonhoz – feleltem kifejezéstelen hangon, szenvtelen arccal.

– Szerencsétlen fiú – sóhajtott fel barátom, majd felém fordult. – Bár, hogy teljesen őszinte legyek, meglepett a döntésed.

– Jól van, ezt már Yoongitól végighallgattam – forgattam meg szemeimet unottan, mert már csak a téma említésétől felállt a szőr a hátamon. – Engem is meglepett, de nem vagyok olyan görény, mint Namjoon. Nem hagyhattam ájultan a folyosó közepén. Aztán meg – vontam vállat –, nem is tudott volna visszamenni, bármennyire akart, mert két méter után megint csak a sötétség tárult volna elé.

– Bevallom, baromságnak tartottam, de Hoseok – mosolyodott el, melegséget árasztva –, büszke vagyok rád! – Egy magabiztos mozdulattal csapott a hátamra, amitől rögtön kidülledtek a szemeim. Görcsösen rezzentem össze, s alsó ajkamra ráharapva próbáltam visszaszorítani a feltörő ordítást. – Mi bajod? – pislogott értetlenül Daehyun a reakcióm láttán.

– Semmi – sziszegtem összeszorított fogakkal, majd felé fordultam. – Miért is vagy büszke rám?

– Mert végre mást helyeztél előtérbe, s tudom, hogy ez mekkora kockázattal és áldozattal járt. – Szavai már koránt sem voltak olyan boldogok, mint korábban, ugyanis még mindig szemöldökét ráncolva fixírozta fancsali képemet. – De komolyan, mi van? Fáj a hátad?

– Nem.

– És kellemetlen, ha ezt csinálom? – Az előbbinél jóval nagyobb erővel csapott a még mindig sebes felületre. Reflexből szorítottam ökölbe kezeimet, s csaptam az asztalra, ezzel levezetve a fájdalmat, majd vérben forgó szemekkel Daehyun felé fordultam.

– Ha még egyszer hozzám érsz, a szemedbe állítom az evőpálcikáimat! – förmedtem a még mindig értetlenül pislogó férfira. Eleinte nem reagált semmit, némán szemezett velem, s mikor azt hittem, végre leszáll a témáról, hirtelenjében felpattant a helyéről, megragadta felsőm gallérját, s hátra húzta annyira, hogy rálátása nyíljon a hátamra.

– Mi a büdös franc ez? – emelte meg a hangját, teljesen elképedve.

Gondterhelten, homlokomra tapasztott tenyérre sóhajtottam fel.

Daehyun

– Jung Hoseok! Ez mi?! – kérdeztem kifakadva, nézve a hátán a mély, durva karmolásokat. Igen, ezeket határozottan kemény karmolásnyomok voltak, bár, látszott, hogy az illetőnek rövid körmökkel rendelkezett, attól függetlenül elég rendesen felsértette Hoseok hátát. Valamelyikből látszott, hogy a vér is kiserkent. – Hoseok!

– Volt egy... forró estém! – szuszogta idegesen, hátra fordítva a fejét, frusztráltan, majd nagy nehezen felsóhajtottam, letolva a hátán a pólóját.

– Kivel?

– Szerinted? – dörmögte felém, mire összevontam a szemöldökömet, lassan csücsülve mellé a székre, sejtelmesen pillantva rá. – Néha elgondolkodom, hogyan lehetsz ennyire sötét. Taehyunggal – sóhajtotta, s úgy adta ki magából a szavakat, mintha fogóval húzta volna ki magából. Azonban az információ teljesen ledöbbentett. Nem, nem azért, mert Hoseok ráfanyalodott egy férfira, én is biztos megtenném, hiszen itt más lehetőség nem igen akad a kezünkön kívül, az pedig hosszútávon unalmas. Nem ezen része miatt ítéltem el a dolgot, hanem…

– És te így visszaengedted? Ez most komoly? Visszaszívtam az előzőeket – morogtam, a hajamba túrva.

– Ne gyere nekem a szentimentális dumával! Biztos nem hatotta meg annyira... meg... faszom! Csak dugtunk! Ennyi – morgott, turkálva az ételét, dühösen és idegesen, én pedig megeresztettem egy sóhajt.

– Tudod, nem tűnik olyan embernek, aki könnyen adná magát bárkinek. Lefogadom, hogy rohadtul fontos vagy neki, te pedig ezt kihasználva megdöntötted, mert tetszett, aztán még nyugodt szívvel vissza is engedted őt Namjoonhoz. Ez gerinctelen dolog, ha azt nézem – sandítottam rá, szúrós szemekkel. Persze, én nem ítéltem el, de ha már ilyesmi dolgokat megtesz, igen is, vállalja a felelősséget: ha megdugott egy olyan fiút, mint Taehyung, aki Jimin állítása szerint biztos nagy traumákon ment keresztül, s ez szemmel látható is rajta, akkor igen is, vállalja a következményeit. De nem, ehelyett szívfájdalom nélkül vissza engedte Namjoonhoz.

– Maradhatott volna, ha akart volna! – köpte felém ingerülten.

– Én sem maradnék szívesen, ha mindenki a tudtomra adná, hogy egy nyavalyás kolonc vagyok. – Keményen, ridegen beszéltem hozzá. – Legalább ne dugtad volna meg, ember! Szerintem megadtad neki a végső kegyelemdöfést! Nem adok neki egy hónapot ott, a lelkibánatba hal bele!

– Drasztikusan fogod fel! – Villogó szemekkel figyelt engem.

– Valóban? Mesélte Jimin, hogy nevetett melletted, mosolygott, és teljesen ki volt cserélve, és hogy reméli, megkedvelted, mert te is víg kedélyű voltál vele, de erről gyorsan lebeszéltem, hogy ebben ne is reménykedjen. Ez még nem is lett volna olyan nagy gáz, lelkikontaktus még aránylag elmegy, bár, neki szerintem az is húzós lett volna tekintve, hogy Namjoon meg fogja ölni lelkileg megint! De az, baszod, hogy megdugod... és... és majdhogynem... áh! – A hajamba túrtam, idegesen.

– Nem tehetek róla! Ne basztass már! Frusztrált voltam, és alapjáraton is... nem tartozok neked magyarázattal! – sziszegte, mire felvontam a szemöldökömet.

– Nem, az tény, de a tetteidért vállalnod kellene a következményeket. Ne haragudj, Hoseok, de ahogy elnéztem a gyereket, mennyire legyengült Namjoon miatt, nem lehet egy erős jellemű fiú, ezt pedig alátámasztja Jimin elmélete is. Szerintem te még jobban tudod ezt ennél – mondtam, a szemeibe nézve, mire egy sóhaj kíséretében lehunyta a szemeit. – Biztos, hogy beteg. Te pedig majdhogynem kapcsolatot, valamilyen kötődés szerűséget létesítettél egy elesett emberrel, akit visszalöktél annak a markaiba, akitől sikeresen megbetegedett még a meglévő gondjai mellé, amikről szerintem tudsz, mert Hoseok vagy. Ne haragudj, ezzel már nem fogok egyet érteni, ezt már nem fogom megérteni. A fizikális kínzás mennyei, de a lelki a legundorítóbb – néztem mélyen a szemeibe. – Remélem azt azért sejted, ha esetleg megbetegszik, vagy baj lesz, az miattad lesz, nem kifejezetten Namjoon miatt. Elhitetni egy emberrel, hogy számít valamit, aztán ellökni, kegyetlenség.

– Nem mondtam én neki semmit! – horkantott, dühösen.

– De megdugtad. Az pedig azt jelenti... Ne legyél már sötét, a kurva életbe is! – kiabáltam, az asztalra csapva.

Hoseok

– Na, ide hallgass, Jung Daehyun! – Ökölbe szorított kezekkel fordultam felé, lassan már minden ütőerem kidudorodott, a halántékom pedig lüktetett az idegtől. Daehyun hasonlóan festett. – Elismerem, van, amiben igazad lehet. Talán nem kellett volna megdugnom, vagy egyáltalán bevinni magamhoz, miután ájultan összeesett. DE! – emeltem meg hangomat még jobban, egy szó erejéig. – Egy pillanatig sem hitegettem őt, se azzal, hogy többet éreznék, se azzal, hogy mérhetetlenül fontos lett, se semmivel! Mindössze jószívű voltam vele, a gondját viseltem ebben a pár napban, a döntést pedig rá bíztam! Amikor fölé tornyosultam, lelökhetett volna magáról, de nem tette. Amikor már hatodjára kérdeztem, hogy biztos visszamegy-e Namjoonhoz, mondhatta volna, hogy inkább marad, de nem tette! – Élesen hangsúlyoztam ki az utolsó három szót, de Daehyun továbbra is meggyőzhetetlennek tűnt villámokat szóró tekintetével. – Mit kellett volna tennem? Tartsam magamnál? Láncoljam az ágyhoz?

– Hát – sóhajtott fel, majd teátrálisan elgondolkodott –, mondjuk megmondhattad volna neki, hogy ne menjen vissza, mert Namjoon ki fogja csinálni testileg és lelkileg! Bár, az utolsóhoz most sokat hozzá tettél!

– Daehyun, hallga... – kezdtem, de félbeszakított.

– Mivel Jung Hoseoknak hívnak, biztos tudod, hogy Taehyung miért olyan, amilyen! Az emberek hamar megbíznak benned, hamar megnyílnak neked, Taehyung pedig annyira kis gyenge, elesett, hogy valószínűleg egyetlen szép szó után képes volt kitárulkozni. Ebben biztos vagyok! De te mégis gerincre vágtad, aztán pedig visszaengedted ahhoz a féreghez! – Egyre indulatosabbá vált a szavak kiejtése közben, s egyre hangosabban beszélt hozzám. Szerencsére üvöltözni nem mert, tekintettel a tömött étkezőre. – Vállalnod kell a tetteid következményeit, Hoseok! Azáltal, hogy lefeküdtél vele, már átvitt értelemben is magadévá tetted.

– Na, álljon meg a menet! – csaptam neki tenyereimet az asztalnak, majd álló pozícióba toltam magam. – Szó sincs ilyenről! Sosem döntöttem helyette, mindig mindenben szabad kezet kapott, a kedve és meglátása szerint cselekedhetett. Én csak elmondtam neki a véleményemet, ami továbbra is ugyanaz, mint amit még veled és Yoongival is megtárgyaltam!

– Ide figyelj – sóhajtott fel dühösen, s ő is felegyenesedett a helyéről. – Emlékszel, mennyire belebetegedett abba, hogy Namjoon megerőszakolta? Emlékszel?!

– Igen, emlékszem!

– Ennek ellenére neked engedte, minden szó, és ellenkezés nélkül, hogy belé tedd a farkad! Mit gondolsz, nagy ész, ez mégis mit jelent, ha?! Na, most játsszad Sherlockot!

– Miért üvöltesz? – sóhajtottam fel gondterhelten, egyik kezemmel megtámaszkodva az asztallapon. – Beszéltem vele erről, és nem szerelmes belém, ha esetleg erre célzol!

– Idióta – forgatta meg szemeit. – Nem csak szerelemmel lehet érezni valaki iránt. Elárulom, hogy a szeretet sokkal erősebb, szorosabb kapoccsal rendelkező emóció, mert ha valakibe szerelmes vagy, azt meggyűlölheted. Viszont ha szereted, valószínűleg életed végéig szeretni fogod. – Hangját végre normál hangerőre visszatekerte, s ezeket a gondolatokat már egészen közel hajolva hozzám formálta szavakká. – Taehyung valószínűleg kötődik hozzád, amiért törődtél vele, amiért a gondját viselted. Abban a néhány napban láttam mosolyogni, hallottam nevetni, boldognak látszott! Felfogod, hogy ez mit jelent?

– Daehyun, ne bosszants fel! – vontam össze szemöldökeimet. – Ő döntött úgy, hogy visszamegy, én egyszerűen csak nem gátoltam ebben!

– Nem ezen van a hangsúly! Hanem…

– TUDOM! – Elharaptattam vele a kimondásra szánt mondatát. – De én már vele mindent letisztáztam, neked pedig nem tartozom magyarázattal! Már elmondtam a véleményemet, többet nem kívánok hozzátenni.

– Jól van, baszd meg. – Hatalmas adag levegőt szívott tüdejébe, majd további szó nélkül fogta meg tálcáját, hogy a konténerhez vigye. Léptei csak úgy visszhangoztak fejemben, de kissé megkönnyebbültem, hogy végre magamra hagyott, így egy grandiózus szusszanással huppantam vissza a helyemre. Minden fegyenc tekintete Daehyun hektikus mozdulatait követte, látszott a férfin, mennyire felidegesítettem és mennyire nem ért egyet az én látásmódommal. Mikor már azt hittem, a helyiségben is nélküle lehetek, egy hirtelen pillanatban megfordult, s visszatrappolt hozzám. – Valamit elfelejtettem.

– Mit? – néztem fel rá, de a következő pillanatban egy hatalmas ordítás hagyta el ajkaimat. Daehyun teljes erejéből vágott sérült hátamra, tenyere robusztus, fülsértő csattanással találkozott a sebes felülettel. Testem előre bukott az elántól, a kiáltást követően pedig összeszorított ajkakkal pislogtam Daehyunra, a lehető leggyilkosabb tekintetemet elővéve.

– További jó étvágyat! – S rácsapott még egyet, mielőtt elment.

Taehyung

Dühösen. megvetően néztem az előttem álló férfira, noha, az utóbbi időben sikerült visszatalálnom régi önmagamhoz, a mai nap után viszont úgy éreztem, akár ölni is képes lennék, ezt pedig pillantásaimmal sem takartam. Ölni? Legszívesebben kitekerném Namjoon torkát, kiszaggatnám a beleit a hasából, hogy azokkal lógassam fel egy kibaszott fára.

Felhúztam magamhoz a térdeimet, majd azokra hajtotta az államat, állva a tekintetét, de ő csak harsányan elnevette magát, csípőre tett kézzel.

– Hát, maradsz nálam huszonkét évig... milyen sanyarú – kuncogta, megvonva a szemöldökét. Bosszúsan nyeltem egyet, majd lehunytam a szemeimet, hogy valamelyest elnyeljem a haragomat, ami lassan már az egész lényemet magába foglalta. Két kibaszott hónapom lett volna még vissza, de nem. Nem. Namjoonnak el kellett intéznie egy komplett gyilkosságot a börtönben, ráadásul olyan ügyesen rám kente, hogy hiába próbáltam magam védeni, mindenhol, senki nem hitt nekem, ugyanis éppen elég bizonyítéka volt a rendőrségnek, hogy rám tudjanak kenni mindent. Kim Namjoon pedig röhögött a markában, mint mindig.

Haloványan oldalra sandítottam, összeszorítva a szemeimet. Még így is mondhatni, szerencsém volt, ugyan is a betegségemre megint tekintettel voltak, de mivel ember öléssel vádoltak, és szándékos emberölésért ítéltek el, így nem lehetett enyhébb büntetést rám szabni. Vicces, ha olyasmiért ítélnek el, amit el sem követtél... Kész röhej az egész. Az főleg, hogy megint nem tudtam lófaszt sem csinálni. Dühített. Bosszantott. Meg tudtam volna ölni Namjoont, de a rendőröket, az őröket is, ugyanis az őrök tudták, hogy nem én tettem, tisztában voltak vele, mégis falaztak Namjoonnak, és minden baromságot tökéletesen rám illesztettek. Teljesen el voltam veszve.

Most már tényleg magamra maradtam. Huszonkét év sok idő, főleg egy ilyen patkánnyal. Nem túlzok, tényleg megfordult a fejemben az öngyilkosság, amint rám rótták a büntetést. Szívesen meg is tenném, ha lenne lehetőségem rá, ugyanis ebbe a cellába vagyok bezárva minden egyes, tetves kibaszott napon.

– Hjaj. Jól el fogunk szórakozni! – kuncogta, mire felsóhajtottam, próbálva üvegesen, kifejezéstelenül bámulni magam elé, hogy még véletlenül se lássa tovább, hogy mennyire felzaklat a gondolat, hogy ilyen sok, hosszú évet kell mellette elviselnem. – Tudod, reméltem, hogy Hoseok majd megment. Unatkozom egy cseppet – sóhajtotta, miközben leengedte a cellaajtó felett lévő függönyét. Hoseok nevét hallva felsóhajtottam, azonban akármennyire rossz volt hallani a nevét, próbáltam magamon tartani a kifejezéstelenséget, magamon tartani a némaságot. Nem akartam beszélni. Namjoonhoz főleg. Bár, hozzá eddig sem beszéltem sokat.

Mikor leengedte a függönyt, elvigyorodva fordult felém, önelégült vigyorral az ajkain, amiktől azonnal kirázott a hideg. Undorító.

– Ünnepeljük meg, hogy ilyen hosszú ideig nálam vagy! És ha jó fiú leszel, csinálok neked egy életfogytiglant is! – kuncogta, miközben felém sétált, majd lassú, párducokat megszégyenítő mozdulatokkal mászott felém, eldöntve az ágyon, kiegyenesítve a lábaimat.

Oldalra fordítottam a fejemet, szinte rögtön.

Alig voltam képes elhinni, hogy ezt megtette velem. Hogy nem tudtam magam megvédeni, nem... nem tudtam bebizonyítani, hogy ártatlanabb vagyok, mint a frissen kibújó hóvirág. Semmit nem tettem... nem is ismertem a fiút, csak látásból, aki meghalt. Sőt, mióta itt vagyok, ki sem mentem a cellámból. – Felesleges ezen keseregni. Most nem négy, vagy két hónapot kell túl élnem, hanem kemény, nagyon kemény huszonkét évet. Fogalmam sincs, hogy fog menni. Szerintem még pár hónap, és biztosan felkötöm magam, ha mást nem, Namjoon beleivel.

– Habár, unatkozom egy cseppet... te azért messzemenőleg kárpótolsz az unalmas órákért – kuncogta, megharapdálva a nyakamat. Megeresztettem egy szusszantást, a plafonra meredő szemekkel.

Huszonkét év... tetves huszonkét év... ezzel a féreggel.

Hoseok

Az ágy szélén ültem, térdeimen megtámaszkodva lestem ki összefont ujjaim közül, rideg tekintettel követve Daehyun mozdulatait, amikkel kíméletlenül rombolta szét celláját, és annak berendezéseit. Amikor belerúgott az éjjeli szekrénybe, egy pislogás jelezte, hogy enyhén meghökkentett a dolog, de mikor földhöz vágta az asztali lámpát, szétcincálta az ágyneműjét, letörte az emeletes ágy gerendáit, csak kifejezéstelen íriszekkel meredtem magam elé. Meg kellett várnom, amíg megnyugodott, mert ilyenkor közel olyan veszélyes volt, mint Jimin. De nem hibáztattam. Zelo meghalt. Meggyilkoltak egy olyan személyt, aki meglehetősen közel állt Daehyunhoz. Noha, nem töltöttek együtt mérhetetlenül sok időt, barátom nagyon szerette a őt, kisöccseként tekintett az alig húsz éves fiúra. És a tény, miszerint Taehyung volt az elkövető, csak még jobban mellkasba rúgta a már földön fekvő Daehyunt.

Én viszont majdnem teljesen biztos voltam Taehyung ártatlanságában. Nem csak éreztem, de valahol tudtam, hogy nem ő tette, hanem Namjoon, hogy a férfi vele maradhasson még jó hosszú évekig. S önmagához híven, az a patkány olyan alaposan, mélyrehatóan, és részletbe menően kifundálta ezt a tervet, hogy Taehyungot képtelenség volt felmenteni a vád alól. Még alibije sem volt, de hát, hogy is lett volna? Namjoonon kívül senkivel sem volt kapcsolatban, mióta elhagyta a cellámat, én se váltottam vele még egy szót sem. Legnagyobb szerencsétlenségére pedig, RapMon olyan befolyással és kötelékekkel rendelkezett, hogy lehetetlenség volt szembeszállni vele, még a börtön is eltussolta az ügyet, mit sem törődve Taehyung eselyével az ártatlanságra. Gusztustalan ez a hely. Namjoonnal az élen, aki önös céljai érdekében egy életet is képes volt kioltani.

– A kurva életbe! – Gondolatmenetemből Daehyun ideges, fojtott hangja zökkentett ki, mikor harsogva öklözött bele a falba. Mikor elhúzta a kezét, rálátásom nyílt a szürke felületen keletkezett vérfolta. Ez volt az a pillanat, amikor felkeltem a helyemről, s barátom mögé sétáltam, teljes nyugalmat öltve magamra. – Miért?! – Még egyet beleütött a falba. – Nem bírom felfogni! Ennek semmi értelme! Logikátlan! MIÉRT?! – Itt konstatáltam csak, hogy a feltörekvő könnyektől volt olyan fojtott, rekedtes a hangja, ám azok a cseppek mostanra már forró csíkokat húztak felhevült arcbőrére. – Miért kellett megölnie? – Újabb vörös paca keletkezett a falon, Daehyun bütykeiről pedig egyre csak fogyott a bőr. – Hát nem menekülni akart innen?! Nem szabadulni akart Namjoon karmai közül? – Hirtelen mozdulattal fordult felém, kivörösödött szemekkel keresve meg tekintetemet. – És miért pont Zelot? El se hiszem, hogy védtem őt, hogy a pártján álltam!

– Daehyun... – Leglágyabb hangomon szólaltam meg, még mindig hidegvérrel gondolkodva, és cselekedve. Muszáj volt, Daehyun mellé most kellett valaki, aki vele ellentétes hangulatban van, és differens vérhőmérséklettel rendelkezik.

– Hoseok, mondd, miért? – További könnycseppek folytak végig hibátlan arcán. Szívesen folytattam volna az előbb elkezdett mondatot, de jobbnak láttam, ha inkább cselekszem.

Sóhajtva karoltam át a velem egy magas férfit, s húztam közelebb magamhoz, fejét saját vállamra döntve. Nem sírt hangosan, hiszen nem a szomorúság szülte a könnyeit, hanem a méreg, a düh, amit Taehyung iránt érzett, de sajnos jogtalanul. Többször láttam már Daehyunt sírva, de egyik se bánat alapú volt, hiszen olyan acél lélekkel rendelkezett, akárcsak én. De amíg én szexszel vezettem le a dühömet, vagy olykor agresszivitással, ő inkább csak elhullajtott pár könnycseppet. El se áztatta a rabruhámat, csak szűkölt levegővétellel szorongatott ölelésében, miközben próbálta kordában tartani felgyülemlett érzelmeit. Lágy, finom simításokkal segítettem benne, ahogy többször végighúztam tenyeremet izmos hátán.

– Daehyun, figyelj rám egy kicsit – suttogtam, hogy csak mi halljuk. – Megértem, hogy dühös vagy. Én is az lennék, talán jobban is, mint te. De egyet jobb, ha tudsz.

– Mit? – nézett fel rám, immáron csak vérben forgó szemekkel. – Mit kéne tudnom még? – Enyhe indulat szólaltatta meg hangszálat, de én továbbra is higgadt maradtam.

– Nem Taehyung tette – vájtam tekintetemet az övébe, ám pár másodpercnyi csend után keserűen felnevetett.

– Nem, mi?! – csattant fel. – Hoseok, elítélte őt a bíróság, mert minden bizonyíték Taehyung bűnősségét támasztotta alá! Még alibije sem volt!

– Daehyun, kérlek, gondolkozz egy kicsit! – Két tenyerem közé fogtam arcát, hogy még véletlenül se fordíthassa el a fejét. – Nem vágyott semmi másra, csak hogy eltűnhessen végre ebből a fertőből. Két hónapja lett volna vissza, amit talán már egy nyikkanás nélkül kibírt volna Namjoon mellett. Milyen idióta gyilkolna ilyenkor? – tettem fel a költői kérdést, de látva, hogy nem sikerült teljesen meggyőznöm Daehyunt, folytattam. – Namjoon tárgyként kezelte. Egy féltve őrzött kincsként, amiért bármit megtett, hogy az övé maradhasson. Namjoon tervelte ki és vitte véghez az egészet! Ő ölte meg Zelot, ő kente Taehyungra a gyilkosságot! Taehyung ártatlan!

– Honnan tudod? – vonta össze szemöldökét, kissé hitetlenkedve ugyan, de mintha megértette volna az elhangzottakat. – Talán van bizonyítékod?

– Nem – sóhajtottam fel. – Nincs. De a múltkor... megfenyegetett. Mondta, hogy elintézi Taehyung itt maradását, kerüljön akár egy életbe, de elintézi. – Arcomon lelki fájdalom futott át. – De... ha nem is mondta volna... Biztos vagyok benne, hogy azzal is tisztában van itt mindenki, minden börtönőr és irodista, hogy az a féreg követte el a bűntényt, egyszerűen csak nincs bizonyíték ellene. Nekik pedig teljesen mindegy, kit ítélnek el, ha mindkét potenciális bűnös már rács mögött van. Namjoon sajnos túl ravasz, és túl tökéletesen vitte végbe a dolgokat ahhoz, hogy Taehyung szembe szállhasson vele, így utólag.

Daehyun szavai a torkára fagytak. A csodálkozástól, és a felismeréstől enyhén szétnyílt ajkakkal meredt rám, amíg végül el nem kapta a tekintetét, s hajába túrva a földre nem huppant.

– Kinyírom – suttogta maga elé, teljesen tébolyult tekintettel. – A saját kezemmel fogom megölni azt a rohadékot. – Tudtam, mennyire komolyan gondolja, Daehyun sosem beszélt a levegőbe. És őt ismerve, mire eljutna ennek a végére, már hideg vérrel tépné ki Namjoon szívét a helyről. Hasonlóképpen éreztem.

Jimin

Lassan kidugtam a fejemet a paplan rejteke alól, és egy mély sóhaj kíséretében néztem, ahogy Hoseok finoman ölelgeti Daehyunt, majd haloványan eltávolodtak egymástól.

Közbe akartam lépni én is, ugyanis tudtam, hogy tényleg nem Taehyung tette. Ő biztos nem tenne ilyet... nem. Ő soha. Meg a múltkor elcsíptem egy beszélgetést, egy hosszas beszélgetést, de nem mertem szólni senkinek, mert tartottam tőle, hogy megint engem érne minden vád, hogy azért mondok ilyeneket, hogy megvédjem a fiút, mint ahogy nemrégiben is tenni akartam. Féltem, hogy újra magamra maradok a véleményemmel, a segítőszándékommal, így nem mertem szólni. Pedig, ha megtettem volna... biztos nem került volna Zelo életében.

– 100%, hogy ő tette – súgtam, mire mindketten rám néztek hirtelen. Kicsit ijedten még, de kibújtam a paplan alól, lesütött szemekkel. – Múltkor kerestem Jungkookot, és ő sűrűn járkál a Keleti szárny felé, mert BamBam arra van, és arra van Namjoon is. Hallottam, mikor Jacksonnal társalgott – mondtam halkan, lesütött szemekkel, meg-meg remegő ajkakkal. Éreztem, hogy mindketten teljesen megfeszültek, miközben engem vizslattak a szemeikkel.

– Mit hallottál? – Daehyun kérdésére rögtön rápillantottam, majd egy újabb sóhajt eresztettem meg.

– Beszélgettek. Kit kellene megölni... hallottam, hogy Namjoon azt mondta, Taehyungnak minden áron maradnia kell egy jó darabig, és olyan embert kell eltenni láb alól, aki számít. Nem igazán értettem... és nem mertem elmondani – súgtam, megtörten, elesetten nézve rájuk.

– Mert?! Mert?! – Daehyun felállt, szinte bikaként lépve felém, vörös fejjel, kisírt szemekkel, azonban Hoseok sikeresen elkapta a karját, hogy maradásra kényszerítse, majd rám nézett, hogy folytassam.

– Nem mertem. Féltem, hogy azt fogjátok mondani, hogy a hülye Jimin megint kitalált valamit, hogy védje Taehyungot... aki semmit nem jelent senkinek. Nem akartam megint egyedül maradni a problémával. Múltkor azt mondtam, soha többé nem fogok törődni vele, ha ezt akarjátok. Fogalmam sem volt róla, milyen fontos emberről volt szó... csak mikor meghallottam, hogy Zelo meghalt, és Taehyung a gyanúsított... akkor esett le. – Félve néztem Daehyunra, aki a homlokára tapasztotta az ujjait, majd megcsóválta a fejét, dühösen.

– Ezt itt mindenki kurvára elbaszta! – Megadó, elesett volna a hangja, én pedig megeresztettem egy harsány szusszanást, átölelve magam a takaróval, szorosan körbe fonva a puha anyagot magam körül. – Akkor nem Taehyung tette? – Rám, majd Hoseokra nézett. Egyszerre csóváltuk a fejünket.

– Biztos, hogy nem ő. Minden áron szabadulni akart... állandóan hajtogatta, hogy négy hónap, azt még kibírja. Ráadásul, amit Jimin hallott... és amivel fenyegetett. Biztos, hogy Namjoon, és a cinkosai tették, vagy egyedül Namjoon – sóhajtotta Hoseok, mélyeb a tincsei közé fúrva a hosszúkás ujjait.

– Mit fogunk most tenni? – suttogtam.

– Kinyírjuk azt a férget! – nevetett Daehyun, elkeseredetten.

– Nem nyírunk ki senkit! – Hoseok az orrnyergét masszírozta az ujjaival. – Nem, gyilkosság nem. Legszívesebben én is ezt tenném, de nem szeretném kivégeztetni magunkat, szóval ezt nem – sóhajtotta Hoseok, továbbra is az orrnyergét masszírozgatva az ujjaival.

Nem mertem megkérdezni, hogy Taehyunggal mi lesz, mert tiszteletben tartottam, hogy jelenleg Zelo halála a legnagyobb probléma, és hiába nem ismertem olyan jól, mint Daehyun, nekem is fájt a halála, szóval... nem mertem ilyesfajta kérdésekkel illetni őket válsághelyzetben. Csak ültem, a takaróval ölelve a testemet és meredten bámultam magam elé.

Soha nem hittem volna, hogy ilyen kemény dolgok fognak történni, és... nem mertem mondani, de ennyi erővel mindegy lett volna, nálunk marad-e Taehyung, vagy sem. Azt hiszem, mondjuk, ezzel ők is tisztában lehettek már.

Apró szusszantással húztam fel magamhoz a térdeimet, lebiggyesztett ajkakkal merengve magam elé.

Hoseok

Hiába járattam az agyamat, hiába kattogtak a fogaskerekek, hirtelenjében képtelen voltam bármily' féle ötlettel előállni. Sőt semmilyen elmélet nem fogant meg fejemben, amihez terveket kéne gyártanom, csak az a gondolat cikázott a tudatomban, hogy Namjoon a hittnél is nagyobb patkány, egy embertelen, ádáz senkiházi, aki céljai elérése érdekében még egy ártatlan emberi életet is képes volt kioltani. Elmondhatatlanul felbőszített a tény, ha ösztöneimre hallgattam volna, már az ő cellájában tépném szét gonoszsággal átitatott testét apró darabokra.

Rendszereznem kellett a gondolataimat, a történteket és a potenciális következményeket, hogy kicsit tisztábban láthassak. Namjoon ráakadt Taehyungra, teljes mértékben kisajátította a fiatal férfit, szextárgyként használja azóta is, s hogy ezzel a szokásával ne kelljen felhagynia, megölt egy rabot, majd Taehyungra terelte a gyanút, meghosszabbítva ezzel az ártatlan fiú letöltendő idejét. Az nem fért a fejembe, amit Jimin hallott – olyan embert kellett eltenni láb alól, aki számít. De kinek? Mert Taehyung nem ismerte Zelot, tudtommal egyszer sem találkozott a fiúval, hiszen azt Daehyunnak biztos elmesélte volna, Dae pedig továbbította volna nekem az információt. Zelo Taehyung számára egy senki volt. Egyedül legjobb barátomnak jelentett többett. Neki számított.

És akkor beugrott, a képzeletbeli villanykörte vakító fénnyel gyúlt fel a fejem fölött.

– Az az aljas féreg. – Hatalmasat sóhajtva emeltem a most már értelemtől és megértéstől csillogó szemeimet. Daehyun és Jimin értetlenül néztek rám, várakozó tekintettel vizslatva, hiszen ismerték a megvilágosult arckifejezésemet és hanglejtésemet.

– Mire jöttél rá? – érdeklődött Daehyun.

– Ez a szemét nem akar mást, csak háborút – vájtam komoly tekintetemet először az idősebb, majd a fiatalabbik barátom íriszeibe. – Azt mondta, olyat kell megölni, aki számít. Aki nekünk, vagy legalább egy valakinek közülünk fontos. Zelo pedig – fordultam Daehyun felé – neked számított.

Síri csendet teremtettem szűkös kis társaságunkban, miközben mindhármunk tekintete ide-oda cikázott a jelenlévők között. Jimin megszeppenve pislogott, látszólag még ízlelgette a tényt, Daehyun viszont csak egyre jobban fortyogott a dühtől.

– Ő is életfogytiglant kapott – folytattam. – Valahogy el akarja ütni a szabadidejét, a háborút pedig remek programnak találja.

– Ez undorító – motyogta maga elé a vöröshajú, mire egyetértően bólintottam. – De ha ennyire kell neki a balhé, akkor megkapja!

– Igen! – Látszólag már mindketten egy hangulaton osztoztak, hasonló véleményt osztottak, mert Daehyun helyeslésére Jimin is csak jobban beindulni látszott. – Hadd kapja meg, amit akar! Már úgyis ki jár neki, igazán! – Daehyun idegesen csapott a már felsértett falba, mintha nem is érezne fájdalmat. Pedig kezéről már csöpögött a vér.

– Idióták! – sóhajtottam fel, megnyomkodva halántékomat, hogy visszaszorítsam feltörekvő fejfájásomat. – Nem háborúzhatunk! Azzal csak olajat öntenénk a tűzre. Ki is végezhetnek minket.

– Akkor várjuk ölbe tett kézzel annak a rohadéknak a következő lépését? – csattant fel Jimin, válláról már félig lecsúszott a takaró. – Én ezt nem hagyom! Nem bírom tovább nézni!

– Teljesen palira vesz minket! – kelt ki magából Daehyun is, a nem megszokott módon. Máig furcsa volt így látni őt. – Láncokon lógat minket, kedve szerint irányítja a dolgokat és alakítja az eseményeket, mit sem törődve azzal, hány személyt öl meg, hányat dönt nyomorba, hányat bántalmaz fizikailag és/vagy lelkileg. Az ilyen ember nem érdemli meg, hogy éljen!

– Egyetértek veletek, ne értsetek félre. – Mellkasom megemelkedett, mikor teleszívtam tüdőmet a cella áporodott levegőjével és a benne terjengő méreggel, ami mi hármunkból áradt. – De magunk alatt nem vághatjuk a fát! Valami mást kell kitalálnunk, túl kell járnunk Namjoon eszén! Az ő fegyverével kell visszatámadni, csak nem aljas és gerinctelen módon, hanem taktikusan és cselesen! Ehhez pedig idő kell.

– És mi lesz Taehyunggal? – Jimin ominózus kérdését csend követte. A vöröshajú hol rám, hol Daehyunra szegezte tekintetét, aztán félénk hangon folytatta. – Tudom, hogy most nem ez a lényeg, most Zelot gyászoljuk, én ezt megértem! De... szeretnék megelőzni még egy halálesetet. Hoseok hyung... – Kérlelő szempárral létesített velem szemkontaktust. – Tegyél valamit Taehyung érdekében! Nem halhat meg még egy ártatlan ember Namjoon miatt. Nem fog kibírni mellette több mint húsz évet, ha nem annak a féregnek a keze által, akkor a saját akaratából fog meghalni!

Olyan kétségbeesett és könyörgő volt, hogy szívem vajjá lágyult mellkasomban. Komor tekintettel figyeltem a rimánkodó csillagokat barna íriszeiben, mindvégig érzékelve magamon Daehyun várakozó pillantásait.

– Megteszem, ami tőlem telik – sóhajtottam végül.

Jimin

Beharaptam az alsó ajkamat, majd elengedve fogammal a párnácskámat, mélyen felsóhajtottam, összeszorított ajkakkal. Ilyesmi reakció után nem várhatok semmit. Ismertem Hoseokot, ismertem a reakcióit, valahol mélyen tudtam, hogy nem fog tenni semmit, legalábbis, Taehyung érdekében semmit nem fog, maximum valami olyasmit, amivel Namjoont kiiktathatja egy időre, de nem biztos, hogy Namjoon kutyáit is el tudnánk pucolni. Semmi lehetőség, ezt én is tudtam, valahol mélyen sejtettem, hogy ez úgy veszett ügy, ahogy volt, csak nem akartam megvárni, hogy Taehyung is meghaljon... pedig, rövid időn belül az fog következni. Több mint húsz évet nem fog kibírni.

Daehyun lemondóan felsóhajtott, majd a hajába túrt, miközben körbe-körbe járkált a szobában.

– Szerinted meghalna ő is? – Rám nézett hirtelen, én pedig félszegen bólintottam.

– Biztos.

– Ezt csak háborúval lehet megoldani. Semmi más normális variáció nincs. Vagy hagyjuk, és kiidegeljük Namjoont, hogy nem törődünk semmivel, ami borzasztó lenne... de ez lenne a legésszerűbb – sóhajtotta Daehyun frusztráltan, leülve az ágyára, majd terpeszbe húzva a lábait, a térdeire könyökölt. – De ha ezt tesszük, megint várunk a semmire. Ki tudja, az idő alatt mi történik – mondta halkan, megadóan. – Ki tudja, nem-e öli meg Youngjaet... Jungkookot... vagy bárki mást, ha esetleg nem reagálunk valamit? – Összetörten nézett Hoseokra, aki hirtelen lesütötte a szemeit, a hajába markolva mindkét kezével, miközben felváltva Daehyunt, ő kezdett el körbe-körbe lépdelni a szobában, teljesen elveszve.

– Ha lejár Taehyung büntetése... vagy esetleg annak a közeledéséhez ér, és ott marad, tegyük fel... nem teszünk semmit, túl éli, és szabadulna... vajon Namjoon újra megtenne valami ilyesmit? – kérdeztem halkan, mire mindkettőjüknek megfeszültek az izmaik, maguk elé meredve.

– A kurva életbe már! – Hoseok dühösen a falba rúgott, miközben a saját haját tépte, egyelőre csak a bal kezével.

– Ezt elnézve, valószínűleg megtenné. Lehet, hogy akkor is megteszi, ha nem reagálunk rá semmi kézzelfoghatót. Namjoon, ha háborút akar, ki fogja generálni. Én nem vetném el azt sem, hogy ő öli meg saját kezűleg Taehyungot, és ha arra sem érkezik válasz... irtás lesz. Túl okos, túl intelligens! Ha ilyen bűntényt rákent arra a szerencsétlenre, akármire képes lehet! – Daehyun hisztérikusan nevetett fel, miközben a hajába másztatta az ujjait, teljesen megtörten figyelve mindkettőnket.

– De ha reagálunk lehet, hogy minden a feje tetejére áll! – Daehyun felpattant Hoseok mondatát hallva, dühösen szemlélve vele.

– Igen? Miért, így nem történt meg?! Így minden a legnagyobb rendben?! Így minden okés, minden jó?! Minden szuper?! Megölte az egyik legjobb barátomat, baszd meg, holott mindent azért tettünk, hogy ne kerüljünk semmilyen slamasztikába, erre tessék, minden itt van, mert mindenki kibaszottul, kurvára rossz döntéseket hozott annak érdekében, hogy a saját irhánkat mentsük! Meg van az eredménye! Mit akarsz?! Folytassuk ezt, hátha lesz még ennél rosszabb is!? Folytassuk ezt a homokba dugós fej taktikát, hátha még több szerettünk hal meg, ártatlanokra kenve a gyanút?! Kurvára megúsztuk slamasztika nélkül! – kiabált. Daehyun torka szakadtából üvöltött, Hoseok pedig dühösen sóhajtozott.

– Tudom, basszus, tudom! De mit csináljak?! Nem indíthatunk semmit! Maradnunk kell a seggünkön, vagy valamit nagyon kitalálnunk!

– Maradnunk a seggünkön?! Ne haragudj, én nem fogom megvárni, míg BamBam, Jungkook, Youngjae vagy Jimin hal meg! Ők a leggyengébbek közülünk! Nem fogom kivárni, kurvára nem fogok a seggemen maradni és megvárni! - üvöltött Daehyun, vörös arccal, miközben felpattant az ágyról.

– Akkor mit akarsz tenni, Scherlock?! Ha?! Mit?! Még is, mit fogsz tenni?! Tudasd velem a fenomenális ötletedet! Nagyon érdekelne! – Hoseok is megemelte a hangját, Daehyunnal egy szintbe hozva hangszálait, én pedig felsóhajtottam, magam elé meredve.

– Ha te nem, akkor majd én elhozom Taehyungot! Namjoon rohadt nagy embernek érzi magát, és minden szarságát rajta keresztül csinálja meg! Kiiktatom mellőle, ez a... – Hoseok a szavába vágott.

– Pont ezt akarja elérni, baszd meg! Pont ezt! – kiabált, a haját markolva. – Megtennéd, amit kíván, mi?! Ez a legnagyobb hülyeség! Akár tetszik, akár nem, ott kell maradnia jó ideig, mert pont azt akarja kijátszani, hogy...

– Annyira hülyék vagytok! – Yoongi hangját hallva, azonnal a cellaajtóra pislogtam, ő pedig annak támaszkodva figyelt minket, megcsóválva a fejét, lemondóan. – Namjoon nem azt akarja, hogy Taehyungot ellopjátok. Neki csak egy tárgy, őt használja fel a hülyeségeire, és a saját kielégítésére. Már megcsinálta a bajt, ő már csak élvezi a helyzetet, és ül a babérjain, várva, mikor balhéztok össze, mikor megy szét a csapat, és őszintén? Fasza úton haladtok. Inkább nyugodjatok le, mert ha most összevesztek, ha most összekaptok... Namjoonnak tökéletes célpont lesz itt mindenki! – Szúrósan nézett mindenkire, én pedig meglepetten pislogtam rá. – Nyilvánvaló, hogy szét akar zilálni mindent, aztán bombát robbantani... valószínűleg valaki halálával, de először szerintem szétrobbantani akar mindent. Tudja, hogy Jiminnek fontos Taehyung, ellenetek fordulna, amiért ti leszarjátok. Tudja, hogy Daehyunnak fontos Zelo, ezért ő Jimin ellen fordulna, ha Taehyungot megvédené, mert előtte elejtett egy mondatot, amiben sejthető, hogy nem ő tette... tudja, hogy ti Daehyunnal nagy haverok vagytok, és tudja, hogy Hoseok nem foglalna állást senkinél, de előbb-utóbb kénytelen lenne, és kialakulna egy hatalmas konfliktus köztünk, amit nem lehetne kordában tartani. Mindenki pártjára állna valaki, hatalmas családon belüli háború alakulna. Szétesnénk. Szerintem inkább erre játszott, nem arra, hogy minden áron visszalopjuk Taehyungot, és csapdába csaljon minket. Mivel tudna? Ha visszalopjuk is, maximum viaskodás menne rajta, de akkora gond nem adódna, mint abból, ha mi szétesnénk. Taehyung csak bábú ebben a játékban. Semmi több – mondta, lemondó sóhajjal, kissé cinikus mosollyal az ajkain. – Ha az ő agyával kellene gondolkodnom, én ezt hinném. Szerintem Taehyungot kiiktatja maga mellől gyorsan, aztán... ha nincs reakció, akkor... jönnek a többiek. Én csak erre tudok gondolni. A sanyarú helyzet az, hogy ha nem tesztek semmit, nem teszünk semmit, életünk legnagyobb hibáját követhetjük el. Ha mégis teszünk valamit... azzal is. Választani kell. Vagy teszünk, vagy nem, de akármelyik is az, viselni kell a következményeket. Mindenképp fosul jövünk ki a dologból, ebből már nincs visszamászás. A szarban vagyunk, jó mélyen! Nem fogunk tudni kikecmeregni belőle. Vagy bevállaljuk, hogy kimentjük Taehyungot, és kezdeményezünk egy hosszas, örökké tartó civódást, amit Namjoon akar vagy! – Itt elhallgatott, befejezve a mondatát, majd mély sóhajjal folytatta: – Hagyunk mindent, ahogy van, Taehyung valószínűleg meghal, szerintem önkezűleg, ha Namjoonnak mégis terve akadna vele kapcsolatban, őt pedig még sok más ember is követni fog, mert Namjoont dühíteni fogja, hogy semmi reakció semmire. Ebből gyerekek, már nincs visszamászás. Vagy ez, vagy az. Melyik a jobbik szar? Szavazhatunk is akár – vont vállat hanyagul, mintha az egész nem is érdekelné.

Ledöbbentem? Eléggé.