Shatter me with hope II. - VHope (8/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben." 

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Hoseok

Nem akartam hinni a hallottaknak, és annak, ami a szemeim elé tárult; Jimin viselkedése nem csak, hogy kicsapta a biztosítékot nálam, de mérhetetlenül fel is dühített, ugyanis még egyszer sem engedett meg velem szemben ilyen hangsúlyt, még akkor sem, amikor Taehyungot akarta minden áron megmenteni. Hosszas ideig reagálni sem tudtam rá, fogalmam sem volt róla, mit kellene mondanom, mivel téríthetem vissza a valóságba, miszerint rám feleslegesen haragos, hiába táplál irántam gyűlöletet, a helyzet attól még nem lesz jobb. Nem én döntök arról, Taehyung kit akar, és kit nem; ezzel a hozzáállással ráadásul ijesztő, ellenszenves volt, pedig mérhetetlenül szerettem Jimint – olyan volt, mint aki teljesen elvesztette érzelmei, és elméje feletti uralmát, ez pedig aggasztott. Ilyen esetekben szokott tömeggyilkosságba kezdeni, őrjöngeni, és felelőtlenül cselekedni. A gond ott kezdődött ezekkel a helyzetekkel, hogy senki nem tudta őt kezelni, kordában tartani, megnyugtatni, csak akkor sikerült megtalálnia a lelkében megnyugvó idillt, ha már gyilkolt, kínzott és szörnyűségeket követett el.

Taehyung szavai pedig igazak voltak, mint egy szálig; Jimin valóban táplált irántam negatív emóciókat, nem is akármilyeneket.

– Jimin, neked elment az eszed? – hüledezett mellettem Yoongi, hatalmas, tányérméretű szemekkel pislogva a vörös felé, akinek pattanásig feszültek az izmai, már-már kezdtem attól félni, esetleg szétszakad rajta a fegyencruha is. Halántékán és nyakán kidudorodtak az erek, vénák, ajkain, s orrán keresztül szaporán vette a levegőt, fújtatva, akár egy bika – egy felbőszült bika, ami bármikor képes lenne felöklelni engem, hogy elvérezhessek.

– Nem ment el az eszem, teljesen a tudatomnál vagyok – nyalta meg alsó ajkát, akár egy pszichopata, mire felkönyököltem az asztalra, s összefűztem az ujjaimat, azokra fektetve az államat, farkasszemet nézve a vörössel, aki pszichopatákat megszégyenítően viselkedett – annyi különbséggel, hogy benne megnyilvánult a gyűlölet, ellenszenves érzés minden árnyalata, míg a pszichopaták nem rendelkeztek érzelmekkel.

– Akkor most teljes tudatodnál ülj vissza, Jimin, és folytasd az evést – taglaltam higgadt, nyugodt hangomon, mire megrángott ajkainak jobb sarka, kezét ökölbe szorította az asztallapon.

– Te nekem nem mondod meg, mit csináljak! – hajolt hozzám egészen közel, szikrákat szóró szemekkel; íriszei lángba borultak, láttam bennük a tüzet, ami bármikor felperzselhetné benne a pozitivitást, a visszafogott viselkedést, ami még visszarántja attól, hogy esetlegesen végezzen velem. Nem mondom, megijedtem tőle, mert való igaz, erősebb voltam nála, de volt valamije, ami nekem nem: gyűlölet. Képtelen lettem volna őt bántani, nem tudtam volna neki fájdalmat okozni, így pedig ellene nem volt esélyem, egy fikarcnyi sem. Könnyed szerrel tudna fegyverteleníteni, esetleg kivégezni, mert nem vitt volna rá a lélek egy cseppje sem, hogy bántsam őt; persze, a szituáció képes kihozni az emberből az állatot, lehet, frappánsan védeném magam, de egy-két ütésen kívül nem tudnék rajta komolyabb sebet ejteni, míg ő láthatólag már a beleimtől is megfosztott képzeletben.

Ennyire eszét vette volna a reménytelen szerelem? Ennyire ellenem hangolta volna Sehun úgy, hogy ő ezt észre sem vette? A kettő együtt mért ekkora ütést szívére? – Valószínűleg mind a kettő.

– Én vagyok a vezér, a család feje, Jimin. Akár tetszik, akár nem, azt teszed, amit mondok, ha nem, akkor már nem tartozol közénk – jelentettem ki kifejezéstelen arccal, higgadtságot tükrözően, mire Daehyun és Yoongi is felém fordultak, majd Jiminre pillantottak. Láttam rajtuk, mennyire tartottak Jimintől, s szinte éreztem magamon egy tekintetet, ami lyukat égetett a hátamba.

Egyetlen tekintetet, amitől végigfutott a hátamon a hideg.

– Rohadj meg, Jung! Rohadj meg! Remélem, a Pokolban fogsz megdögleni, de csak egyszer húzd ki a gyufát, és oda juttatlak, röhögve fogom végig nézni, ahogy a tested porrá ég, és még le is hugyozlak utána! – sziszegte Jimin, groteszk nevetést hallatva, amitől a gyomrom is felfordult; éreztem, ahogy a hányinger úrrá lesz rajtam. Mintha ezt a kedves, mindig csupa szív fiút maga az ördög uralta volna.

– A düh mondatja veled ezeket a szavakat. Ülj le, Jimin, és beszéljük meg higgadtan, mi a gond. Nem akarok konfliktust családon belül, mert mindenkinek szüksége van mindenkire. Ülj le Taehyung mellé, és beszéljük meg, mi az, ami ezt kiváltotta belőled, miért érzel irántam ellenszenvet, ilyen mértékben, hátha orvosolható. – Szerettem volna valamilyen kompromisszumot kötni vele, de tartottam tőle, hogy ennek lehetősége teljességgel kizárható, erről pedig tanúskodott az abszurd, már-már csontomig hatoló kacaja, amelyet még sosem hallottam torkából.

– A halálod orvosolná a problémámat – mosolygott, a nyakamra szegezve tekintetét. – Egyszer megöllek, Hoseok, és tudod miért? Mert minden a tiéd, minden neked kell, mindent te érdemelsz, miközben nekünk nem jut semmi! Diktátor vagy, egy kibaszott diktátor, és az, hogy Taehyungot az ujjaid közé csavartad, gyomorforgató! Egy patkány vagy, egy féreg, mint Kim Namjoon. Semmivel nem vagy jobb nála! – Összevontam a szemöldökeimet, majd felsóhajtva emelkedtem meg a székről. Utolsó csepp volt, amit a beszélgetésből le tudtam nyelni, az utolsó.

Miután felálltam, szemmagasságban vele, rögtön az asztalra tenyereltem, elérve – még sikerült –, hogy hátra hőköljön, és egy pár szekundumra megilletődjön.

– Nem tudom, mi bajod van Park. Nem csavartam az ujjaim közé Taehyungot, azt tettem, amiért te rinyáltál! Belém szeretett? Ez van! Ezért én nem vagyok hibás, semmi egyebet nem cselekedtem vele szemben! Ha haragudni akarsz valakire, az ne én legyek! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Még egy ilyen megszólalás, Park, egyetlen egy ilyen eset, és többé nem tartozol közénk. Tűrőképes vagyok, a lázongást azonban nem tűröm, mert szétzilál mindent, amit felépítettünk, közösen. Nem én akartam a főnök lenni, nem én akartam rátok vigyázni, ti aggattátok rám ezt a posztot, hát akkor elhallgass, és viselkedj! – emeltem meg a hangom, mire megremegtek az ajkai, majd összepréselte őket, hátrálva egy lépést, majd nemes egyszerűséggel hagyta el a pad, és az asztal közti részt.

– Egy rohadék vagy! Egy rohadt, gerinctelen féreg, de én eltaposlak! El foglak taposni! – Ezzel a mondattal sétált el az asztal sorai között, én pedig végig figyeltem őt, majd amint elhagyta az étkezőt, felsóhajtottam, lehajtva a fejemet, ökölbe szorítva ujjaimat az asztalon.

Taehyungnak igaza volt.

– Micsoda műsor, micsoda műsor! – A negédes hang hatására megforgattam a szemeimet, majd egy mélyet sóhajtva fordultam meg tengelyem körül, és mihelyst elém szökött Seokjin arca, elmosolyodtam.

– Seokjin – biccentettem kelletlenül –, talán zargathatnál máskor. Mint látod, most nem aktuális.

– Csak meg akartam dicsérni Jimint, amiért kimondta az igazságot – kuncogta a hajába túrva, miközben végig nézett a társaságon –, mert senki más nem lenne erre képes. Mindenki nyalja a talpacskád, mint a pincsi kutyák, de Jiminben van valami… ami hozzánk köti.

Eddig tényleg nem voltam dühös, de most kezdett rajtam úrrá lenni a harag. Ha emögött ők állnak, ha megpróbálják a Taehyung iránti szerelmét felhasználni ellenem, hogy eláruljon, akkor itt vér fog folyni.

Taehyung

Aggódó szemekkel pislantottam Jimin után, s azonnal elfogott a rossz, kellemetlen érzés, ugyanis ha belemegyek abba, hogy kimenjek vele az udvarra, biztosan nem lett volna ekkora cirkusz, nem esett volna neki Hoseoknak. A múltkor hallottak után sejtettem, hogy ez előbb-utóbb megesik, szinte éreztem, hogy lassacskán előbújik majd Jiminből a kisördög, és végre mindenki tudtára fogja hozni, mit is érez Hoseokkal szemben, viszont azt nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fog történni mindez. Egy pillanatra sem, és nem is véletlenül kapott el a félelem, emellett pedig az aggodalom. Nem akartam, hogy bármi bajt okozzon, de ha utána mennék, az sem lenne túl célszerű. Nem azért, mert tartottam tőle, tudtam, engem nem bántana, inkább afelől voltak aggályaim, nehogy esetleg azután végérvényesen Hoseoknak essen. Valamiért… el tudtam volna képzelni ezt is.

Jin hangjára azonnal irányukba kaptam a fejemet, majd össze is préseltem az ajkaimat, főleg a hallottak után, de ahogy elnéztem, Hoseoknak sem éppen tetszett, amit mondott.

– Jimint semmi sem köti hozzátok – mondta Hoseok nyugalmat erőltetve hangjára, miközben elfordult Seokjintől, ezzel is kinyilvánítva, mennyire nem kíváncsi a másik társaságára, azonban Jin kedves mosollyal az ajkain közelítette meg őt. Mikor a háta mögé ért, karjait megemelte, majd tenyereit Hoseok vállaira fektette, meg is szorongatva az izmát.

– De. Köti hozzánk valami – hajolt le hozzá, hogy a fülébe súgva folytathassa: –, méghozzá a feléd irányuló gyűlölet, és a Taehyung iránt táplált birtoklási vágy. – Erősebben szorította meg Hoseok izmát, aki megeresztett egy sóhajt, lehunyva a szemeit, majd lassan nyalta meg ajkait, hogy ezután beszélhessen:

– Ne áskálódj, Jin. Nem fog menni. Jiminnel sűrűn vannak nézeteltérés, ami nem titok előttetek sem. Örülnék, ha most távoznál – jelentette ki tárgyilagosan, ellentmondást nem tűrően, de Jin csak elnevette magát, majd elemelve jobb kezét, finoman belesimított Hoseok hajába, lehunyva a szemeit. Rosszul éreztem magam a látványtól, ugyanis nem tetszett, hogy ez a kígyó így viselkedett vele.

– Ejnye, nem szép dolog így lekoptatni valakit – nevette el magát, újra belesimítva ujjaival Hoseok tincsei közé. Összepréseltem az ajkaimat, megfeszülő izmokkal, ugyanis közel álltam hozzá, hogy ha Hoseok nem csapja le, akkor bizony-bizony, én fogom megtenni. – Mellesleg… – Egy hang szakította félbe, amitől a testembe szökött a harag, düh, megalázottság és a mérhetetlen fájdalom. Szinte teljesen körbeölelt a sötétség, a fekete szurok, ami majdnem megfojtott, főleg, mikor megéreztem a meleg, puha tenyér érintését bal vállamon.

– Seokjin, van, aki nem tanult jó modort. – Hangján is hallottam az önelégült mosolyát, a vigyort, amitől minden pillanatban végig futkosott a hátamon a hideg, és határozottan nem a pozitívum miatt. Megpróbáltam magamról lezárni a kezet, azonban ez nem sikerült, túl erősen fonta vállamra ujjait. Hoseok tekintete egy időre elsötétült, átfutott rajta az agresszió, amint a mögöttem lévő hozzám ért, azonban gyorsan rendezte vonásait, mielőtt bárki másnak feltűnt volna, bár tudtam, Namjoon látta ezt.

– Nem tudom, minek köszönhetjük a társaságotokat – mosolyodott el lágyan Hoseok, egyenesen a felettem állóra vetve íriszeit –, de nem sok dolgotok van a körünkben.

– Csak figyelmeztetni szeretnélek valamire, Hoseok – mondta Namjoon mögöttem, miközben lehajolt hozzám, szabad vállamra fektetve az állát, miközben az eddig vállamat szorongató ujjait a nyakamra fonta, amitől szabályosan kirázott a hideg, és mélyet kellett nyelnem, nehogy rosszat tegyek.

– Nem szorulok a segítségedre, Kim. Addig hordd el magad, amíg szépen mondom – vonta össze szemöldökeit a velem szemben ülő –, mert nem kenyerem az erőszak, de nagyon jó pillanatomban találtál meg – fejezte be végül, próbálva fenntartani a kifejezéstelenséget, még akkor sem rezdült meg, amikor Namjoon ujjai szorosabbra fonódtak a nyakam körül.

Gondoltam rá, hogy megütöm Namjoont, leszedem magamról, de éreztem, ezt most nem kellene meglépnem. Éreztem, hogy ennek nincs helye jelen esetben.

Hoseok

Úgy fogtak minket Taehyunggal, mintha vadállatok lennénk; őszintén szólva, egyáltalán nem tetszett, ahogy Namjoon szorongatta Taehyung nyakát, az pedig végképp nem, hogy szinte teljesen hozzábújt, ő meg csak tűrte – mit is tudott volna tenni? Semmi mást. Emellett furcsálltam, hogy sem Daehyun, sem Yoongi nem szóltak közbe, még csak meg sem rezdültek, de ezt betudtam a sokkhatásnak, ami Jimin viselkedése miatt érte őket. Vagy szimplán úgy gondolták, jobb, ha nem keltik a feszültséget, ugyanis elég agresszió telepedett most a szívemre a vörös miatt, a két pojáca pedig egyáltalán nem hiányzott e mellé. Mérhetetlen önuralom kellett ahhoz, hogy visszafogjam az indulataimat, és habár, ennek mestere is voltam, abban a szituációban nem ment könnyen.

– Ne aggódj, nem zargatunk sokáig – nevette el Namjoon, majd biccentett egyet Seokjinnek, aki lassan engedett el engem, és hallani véltem, ahogy hátrált is pár lépést. Automatikusan, reflex-szerűen rázogattam meg a vállaimat, mintha ezzel a rengeteg bőrömhöz tapadt mocskot tudnám leseperni, ami Seokjin érintésével telepedett rám.

– Reméltem – biccentettem, rezzenéstelenül ülve az asztalnál, figyelve, ahogy Taehyung lehunyja a szemeit – nem féltettem őt, hiszen itt voltunk négyen, és tudtam, ha bármi baj történne, Taehyung sem nebánts virág, merne cselekedni, Yoongi és Daehyun pedig főleg, így nem volt bennem félelem, mégsem tetszett, ahogy az a féreg hozzáért.

– Édes vagy, J-Hope, mint mindig – vigyorgott, mire megvontam a szemöldökeimet, kíváncsian várva a válaszát.

– Ne bókolj, a végén még elhiszem. Nem szeretnék bájcsevejt. Bökd ki, amit szeretnél, Kim, vagy kotródj el az asztalunktól a hímribancoddal együtt – biccentettem oldalra a fejemet, mire elnevette magát, halkan kacagva, ujjaival zongorázva Taehyung torkán, mintha csak a kedvenc zongorájának billentyűit ütötte volna le, miközben a fiú arcához hajolt, akinek egy pillanatra megremegett a teste. Szemmel láthatólag félt Namjoontól, de nem is csodáltam azok után, amit megtett vele, egyáltalán nem képedtem el rajta.

– Nyugalom, J-Hope, nyugalom. Épp csak arra szerettelek volna figyelmeztetni, hogy ha most nem vigyázol, akkor az egész börtön az enyém lesz. – A maliciózus mosoly, amit megengedett magának, szinte hányingert keltő volt; Taehyung arcát fixírozta, miközben ujjait lefejtette a fiú torkáról, majd annak selymes, lila tincsei túrta őket, meg is markolva hajkoronáját, majd hirtelen villantotta rám ördögien csillogó tekintetét. – Akkor pedig senki sem menti meg sem Taehyungot, sem Jungkookot – Yoongi hirtelen feszült meg mellettem, és már hallani is véltem szaggatott légzését –, sem pedig a többit. – Szélcsend volt, adtunk nektek időt készülni, mostantól kezdetét veszi a háború, ezt pedig Jimin koronázta meg a mostani eseménnyel.

– Még valami? – kérdeztem apatikusan, mire elnevette magát, majd elengedte az előttem ülő fiút, aki mélyeket lélegzett, előrébb hajolva, megkönnyebbülten sóhajtva egyet. – Nem szeretem az üres fenyegetéseket, Kim.

– Miért üres? Emlékszel, mit mondtam az udvaron? – Szemöldökeimet rögtön összevontam, ő pedig jó ízűen kacagott a reakciómon, majd a szőke tincseibe túrt tenyerével, megrendezgetve azokat, miközben lenézett rám, cinikus mosollyal. – Ezt a figyelmeztetést is legalább annyira venném komolyan a helyedben, mint azt.

– Nem hiszem, hogy szükségem lenne a tanácsaidra, de köszönöm. Még valami? – tettem fel a kérdést immáron mosolyogva, megcsóválva a fejemet. Legszívesebben a padlóba döngöltem volna, ugyanis tudtam nagyon jól, mit mondott nekem az udvaron, tudtam nagyon jól, hogy valóban figyelnem kellett volna arra az intésre. Tudta, tudta a rohadék, hogy nem fogom olyan komolyan venni, mint amennyire kellene, és eszerint játszott megint.

Hányingerem volt tőle.

– Nagyon nagy az arcod, J-Hope. Nagyon nagy, csak vigyázz – súgta, közelebb lépve Taehyunghoz, két kezével végig simítva a fiú vállain, karjain, majd felvezette a kezét, halvány mosollyal a száján, ami egyáltalán nem volt tetszésemre –, nem vagy te annyira okos, mint hiszed. Mire te lépsz egyet, én tízzel járok előtted. Vigyázz, mert egyszer emiatt – húzta végig mutatóujját Taehyung torka előtt látványosan – fogod elveszíteni azt, ami… vagy aki – kuncogott látványosan – fontos neked.

Taehyung

Mielőtt Hoseok bármit is válaszolhatott volna Namjoonnak, ő mosolyogva simogatta meg a hajamat utoljára, majd vontatott, lassú léptekkel indult el tőlünk, miközben folyamatosan engem nézett, néha Hoseokra pillantva, aki megeresztett egy sóhajt, s az ujjai közé kapta evőeszközét, hogy folytathassa az ebédet, amihez nekem már őszintén, semmi, de semmi gusztusom nem volt.

Daehyun és Yoongi még mindig szótlanul meredtek maguk elé, Jungkook pedig csak az előtte levő ételt stírölte szüntelenül, el sem pillantva róla, csak néha hunyta le a szemeit érzékeltetve, hogy még létezik, csak nincs itt velünk.

Igazából, Namjoon figyelmeztetése tényleg elég komolynak tűnt, de nem tudtam, mennyire kellene ezt felvennünk, de ha jobban belegondoltam, valamiért nem hittem, hogy blöffölne. Nem, mintha minden egyes szavával igazat mondott volna, a teljes igazságot, ami mérhetetlen nagy csapással bírt Hoseokra is, hiába leplezte ő ezt. Tudtam nagyon jól, hogy aggódott Jimin viselkedése miatt, ráadásul amiatt is rágni kezdte magát, mit lehet ebben a helyzetben tenni; ennyire már azért ismertem.

– Jimin… teljesen bekattant – szólalt meg végül Daehyun, a tányérját fixírozva, majd nagy nehezen Hoseokra vetette pillantását, aki aprót biccentett, majd hirtelen nézett rám, összevont szemöldökkel, amit eleinte nem értettem, így kissé hátrább húzódtam a padon, összepréselt ajkakkal.

– Taehyung – szólított meg aránylag lágy hangon, ami már most nem tetszett, és nem azért, mert nem volt jó érzés, hanem ezután mindig kellemetlenség jött –, mit is mondtál múltkor Daehyunnak? – Beharaptam az alsó ajkamat, majd megköszörültem a torkomat.

– Mire gondolsz pontosan? – Nem volt energiám egy ilyen beszélgetéshez, de azt hiszem, nem véletlenül hozta fel, és nem is csak azért, mert esetleg olyanja van; talán most esedékes, hogy közösen megbeszéljünk egy kényes ügyet, ami mindannyiunkat érinthet.

– Arra a beszélgetésre, amit hallottál. Elmondanád újra? – vonta meg szemöldökeit, majdhogynem a homloka közepére futtatva őket, mire egy aprócskát biccentettem, ezután pedig közelebb helyezkedtem az asztalhoz. Jungkook ide-oda pillantgatott, mintha sértett lett volna a tekintete, mert valószínűleg ő semmiről sem tudott; valamiért őt esetek többségében kihagyták az ilyen ügyekből, de meg tudtam érteni. Jungkook elég fiatal, talán nem akarták őt pluszban stresszelni.

– Olyan részletes pontossággal már nem emlékszem rá, sajnos, de azt tudom, hogy Jimin mondott olyasmit, ami azzal volt kapcsolatos, hogy legszívesebben megölne téged, Sehun pedig úgy hatott, pont felbujtani akarja őt – mondtam magam elé, egyenesen Hoseok szemeibe nézve, aki újabbat sóhajtott, összeráncolva a homlokát, majd a szájába vett egy falatot a mai moslékból, gyorsan rágva meg azt, és nyelve le, a plafon irányába emelve a tekintetét.

– Nem tudom, Namjoon miért akar támpontokat adni. Vagy lebecsül, vagy hülyének néz, mindenesetre, akármelyik is az, nem tetszik, ahogyan az sem, milyen fölényesen viselkedik. – Megcsóválta a fejét, ezután pedig lassan folytatta: – Valószínű, hogy ő áll az egész mögött. Véleményem szerint az ő hatása kezdett el Sehun barátkozni Jiminnel, hogy ellenem hergelje, ami frappánsan sikerült is – mondta egészen halkan, hogy mindenki hallja. – Szórakozik. Megint. Kurvára.