Összezárva - (2/?) - TaeMon

Cím: Összezárva

Alkotó: Nana & Noriko

Párosítás: VMon/TaeMon - Taehyung x Namjoon (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance
Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal fiúcska, aki igen gazdag családba született; az apja az egyik leghíresebb, nevesebb cég vezetője, így Taehyung mindent megkap, amit csak akar. Elég nagy fegyelemben, szigorban van nevelve, hiszen egy napon majd ő veszi át a vezetést - ezt ő tudja nagyon jól, s hol fűlik hozzá a foga, hol pedig egyenesen utálja a gondolatát is ennek. 
Taehyung fenn hordja az orrát, beképzelt, nagyképű, elkényeztetett, kényes gyerek, határokat nem ismerő, de mi történik akkor, ha olyan helyzetbe kényszerül, ahol senkit nem érdekel, kinek is a fia ő? 

Hozzáfűzés:  Itt is lenne az új rész. :3
Reméljük, tetszeni fog nektek. :) ❤

TaeMon fici nem sűrűn van. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! ❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Namjoont!

Taehyung

Megforgattam a szemeimet egy mély sóhaj mellett, s amint kiadták nekem az ételt, újabb szusszanást hallattam, elhúzott ajkakkal, majd elindultam a kamionos felé. Odaérve lehuppantam a szabad székre, jó ideig csak bámulva a zsíros ételt, ami tele volt hússal, majd a kapott villámmal – nem koreai étek volt – csak a sült krumplihoz nyúltam, de azt is vonakodva emeltem az ajkaim közé.

Egyáltalán nem ettem ilyeneket – soha nem ettem olajos, zsíros kaját, és már csak a szagtól felfordult a gyomrom, de nem lehetett mit tenni, azt beláttam én is, vagy ez, vagy éhen halok, és nem akartam éhen maradni ki tudja, hány hétig… Mert ki tudja, hová kell mennie ennek a parasztnak.

Fintorogva vettem egy újabb szem krumplit a villámra, majd ajkaim közé véve rágcsálni kezdtem azt, de ekkor a sofőr felnézett rám, s megforgatva íriszeit, szúrósan szemelte az étkezésem.

– Ennél látványosabban nem is tudnál enni, basszus – sziszegte, összeszűkített szemekkel. – Mi a franc bajod van a gyros tállal? – kérdezte kissé ingerülten, mire elhúztam a számat ismét, az előttem lévő, tányéron csücsülő, zsíros, olajos ételre, ami mellett ugyan volt saláta, de az is valami szmötyis cuccal volt leöntve, ami egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő.

Soha nem ettem még csak hasonlót sem…

– Zsíros, olajos – jegyeztem meg tömören –, nem mellesleg hús van benne, én pedig nem eszek húst. Vegetáriánus vagyok, emellett laktóz érzékeny, és allergiás a dióra, mogyoróra, mandulára és csak teljes kiörlésű dolgokat eszem – mondtam vállat vonva, továbbra is a krumplit majszolgatva, mintha a többitől leprát kapnék.

Az a másik. Olyan volt ez a bódé, mintha soha nem takarították volna ki; morzsás volt az asztal, igénytelenek az eladók, a kis pincérekről nem is beszélve, akik farmerban, és ilyen-olyan pólóban szolgáltak fel, a lányok haja ráadásul ki volt engedve, nem volt kontyba kötve… Lehet ez a saláta is tele van hajjal, meg szőrrel – azonnal elborzadtam.

– Most komoly? Mióta vagy te vegetáriánus? Meg mi ez a sok allergia? – kérdezte érdeklődve, mintha marslakóval ülne szemben. – Tudtommal alig vagy tizenhét…

– Anya így nevelt – vontam meg a vállaimat. – A zsír, olaj, hús egészségtelen, nem tesz jót, szóval gyerekkorom óta csak zöldséget, salátát, hús származék nélküli ételt eszek. Így is félek, hogy a hús zsírja rácsöppent a krumplira – mondtam nyelve egy nagyot, miközben a tányéromra vezettem a szemeimet, szinte rettegve.

– Anyád nem százas.

– Tessék? – néztem fel rá ingerülten a szavak hallatán, mire felszusszantott.

– Így nem lehet egy gyereket nevelni. Neked kell eldöntened, eszel-e húst, vagy sem. Ettél egyáltalán valaha, bármikor is húst? – dőlt előrébb, mire megráztam a fejem, ingerülten, hiszen hogy merészeli anyám nevelési szokásait becsmérelni?

– Nem, és hogy tudd, nem is akarok! Egészségtelen, gusztustalan, hányingerem van tőle! – feleltem dühösen, majd a salátába szúrtam a villámat, de amint megéreztem azt a temérdek mű ízt, ami a számba szaladt, megremegtem egész testemben. – Ez undorító… – sutyorogtam magam elé.

– Édes Istenem... akkor mit ehetsz? – borzadt el, megcsóválva a fejét.

– Saláta, zöldség, tejmentes dolgok, mindenféle mogyorós-diós-mandulás származék ki van lőve – vontam meg a vállaimat –, és nincs hús, semmilyen, hal sem – nyomatékosítottam.

– Azért van neked ennyi allergiád, mert kölyök korodban nem kaptál rendesen enni – ingatta a fejét, mire agresszívan forgattam meg a szemeimet –, a salátát meg ne edd akkor, mert joghurtos – húzta ajkait szemtelen vigyorra, mire hirtelen guvadtak ki a szemeim, hangos nyüszítés kíséretében dőlve hátra a székemben.

Namjoon

Diadalittas vigyor terül szét arcomon, ahogy látom legyőzötten ezt a beképzelt kölyköt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mit gondolt az anyja, amikor megvonta őt a hústól és minden más vitaminban és ásványi anyagban gazdag ételtől. A hús, az az ember fő tápláléka, ebben talál meg minden olyan fontos összetevőt, amire az emberi testnek szüksége van.

– Nem hiszem el, hogy itt kell lennem, ezen a lepratelepen, ilyen undorító kajával az élen – nyüszít, miközben beletúr dús hajába, belőlem ekkor egy jóízű kacagás szakad fel.

– Üdvözöllek a nem gazdagok világában. Legalább tanulsz valami hasznosat is a semmittevésen és a nagyzoláson kívül – veszem fogaim közé a villámra szúrt húst, kiélvezve annak minden egyes zamatát.

– Semmittevés? – emeli meg fejét, hogy rám nézhessen, tekintete olyan szúrós, ha azzal ölni tudna, már rég halott lennék. – Én keményen tanulok, minden egyes nap, hogy a legjobb cégvezető váljon belőlem! Ez nem semmittevés, hanem a jövőm megalapozása, hogy ne egy olyan semmirekellő kamionos legyek, mint te! – szinte köpi a szavakat, mitől ugyancsak mosolyogni támad kedvem, hiszen nem tudja ő, hogy mi fán terem az élet.

– Értem, tehát a kamionosok semmirekellők? – kuncogom, ő pedig egy hatalmasat bólint.

– Ahogy mondod!

– Aha. Nos, ez akkor is jusson eszedbe, amikor az előkelő segged azon a matracon csücsül, amit a kamionosok hoztak be, vagy akkor is, ha egy külföldről származó igen drága gyümölcsöt ropogtatsz a fogaid között. Ha mi nem lennénk, te éhen pusztulnál, mert ne tudnád megtermelni magadnak azt, ami fontos, sőt megcsinálni sem tudnád. Jól vigyázz, hogy mit ejtesz ki a szádon, ugyanis minden, ami a te és a többi ember kényelmét szolgálja, az mind a mi érdemünk – magyarázom el ezt neki, de láthatóan nem is igazán érdekli, hogy miről is hablatyolok neki.

– Látod? Ezért vagy te itt, mert irányítható vagy, egy szolgalelkű, semmi több – kuncogja el magát. – Könnyű siránkozni a gazdagokról, mert te tehetetlen vagy. Mi legalább megdolgoztunk a pénzünkért, a kényelmünkért és a jóért, így ezt mi élvezhetjük. Te pedig azért gürizel egy csicskamunkát, hogy meg tudj élni.

Elnevetem magam mondandóján, hiszen úgy beszél, mintha már egy kemény húsz évvel idősebb lenne, holott azt sem tudja, hogy miket ejt ki a száján.

– Hogy mondtad? Bocsánat, leragadtam a te részednél. Ti megdolgoztatok? Nos, azt hiszem, hogy kijavítalak, hiszen TE nem dolgoztál azért a létért semmit. Beleszülettél, a segged alatt már ott volt az aranypelenka, pedig a kisujjadat sem mozdítottad meg a jólétért. Valóban, apád egy nagyszerű ember, hogy elérte ezt a szintet, de jó, ha tudod, hogy te… – Ekkor rámutatok a villámmal. – Egy senki vagy. Egy ingyenélő senki, aki apuci és anyuci után kap meg mindent. Tehát, miről is beszélünk? – kuncogom, ekkor látom, ahogy arca elvörösödik, mind a méregtől, mind pedig a szégyenérzettől. Minden bizonnyal betaláltam nála, hiszen szemeit is lesüti.

– Ne dobálózz ilyen szavakkal kölyök! Főleg, ha azt sem tudod, hogy miről beszélsz. Tanulj és dolgozz meg te is azért, hogy jó főnök legyél, sőt, később, ha úgy van, a főnököm. De most te még csak egy nulla vagy és az is maradsz, ha ilyen lesz a felfogásod. Most pedig egyél, mert a végén a kamionból kivisz a szél – mondom, ahogy azzal én befejezem az ebédemet, majd felállva az asztaltól, ott hagyom, hogy magába szálljon.

A hajó, mihelyst kiköt Kína partjainál, azonnal bekanyarodom a sorba a többi kamion után, hogy végre az országútra hajthassak és elvigyem a szállítmányt a megadott részre. Taehyung a beszélgetésünk után egy szót sem szólt, csak mindenre fintorog, ami nem tetszik neki, jegyzem meg ez egy ablakon beszálló légyre is igaz.

„Háromszáz méter után, forduljon balra!”

Szólal meg GPS-em női hangja, ahogy elérjük azt az útszakaszt, ahonnan már figyelnem kell a kanyarra. Igazából engem nem zavar a csend, sőt, egyenesen megnyugtat, főleg, hogy a másikról tudom, hogy egy igazán rosszmájú gyerekről van szó. Azonban, mikor meghallom a gyomrának hangos korgását, rápillantok, hiszen nem akarom, hogy mellettem haljon éhen. Már egy napja, hogy nem evett semmit, hiszen a hajóút legalább egy napot vett igénybe. Több sem kell, hogy a kormányt tartva, hátra nyúljak a táskámhoz, amiben élelmiszer dögivel található.

Egy otthonról csomagolt szendvicset húzok elő, amit a kezébe nyomok.

– Szívesen. Edd meg, ugyanis nem tudok megállni. És ahogy nézem, amikor le kell állnom, várost nem érünk el – mondom halkan, ahogy a GPS-t nézem a tervezett útvonalamról.

Taehyung

Ugyan, tudtam, van igazság abban, amit mondott, de egyáltalán nem ismert engem, csak megítélt egy külső képről, ami nem biztos, hogy valós – ha tudná, mennyit dolgozok én mindezért, ha tudná, mennyit tanulok, mennyi mindent áldoztam fel gyerekkoromban azért, hogy sikeres üzletember lehessek majd, meglepődne. Persze, ő azt hiszi biztosan, hogy az iskolában pofára kapom a jegyeimet, és nekem a kisujjamat sem kell megemelnem – tény, nem végeztem soha fizikai munkát, nem akarok és nem is fogok, mert nem az a dolgom. Amellett viszont éjjel-nappal tanultam, volt, amikor több napig nem aludtam, és kórházban töltöttem egy hetet a kimerültségtől, de persze, ő ezt hogyan érezhetné át? Csak egy kamionsofőr. Fogalma sincs, milyen egy olyan családban felnőni, ahol ezer és egy az elvárás.

Nem, nem panaszkodom, mert örülök, hogy minden így alakult; gyerekkoromban gyűlöltem, hogy nem mehettem játszani a többiekkel, nem csinálhattam ezt-azt, de hálás vagyok, különben most nem beszélnék öt különböző nyelven folyékonyan, nem tudnék fejben kiszámolni egy képletet sem, és nem lennék olyan tájékozódott, amilyen vagyok. Szóval ez egyáltalán nem panasz. Valamit valamiért – ezért áldoznom kellett, de hálás vagyok, mert ha nem így teszek, talán ugyan oda lyukadnék ki, mint ő…

Csóró melós.

Kinek kellene ilyen élet?

Felsóhajtva néztem a szendvicsre, majd megforgattam a szemeimet, mikor megláttam, hogy sima, mezei kenyérből van a szendvics, ráadásul sonka volt benne… Azonnal felé pillantottam.

– Ez fehér kenyér, és sonka van benne. Ezt nem fogom megenni – mondtam, majd elé dobtam a szendvicset, ő pedig hirtelen feszült meg minden tagjával, majd félre rántotta a kormányt, minek következtében jóformán az ablakra préselődtem. – Neked elment az eszed? – fakadtam ki, mikor megállt a leálló sávban, majd dühösen, akár egy bika, felém fordult.

– Hát idefigyelj, elkényeztetett ficsúrkám! Ez a kaja, ez van csak, meg pár konzerv! Ha nem eszel, éhen fogsz dögleni, mert én nem fogok azért kitérőket tenni, áldozni a szabadnapjaimból, óráimból, hogy te salátát zabálhass, akár a nyulak! – fakadt ki nekem, megemelt hangon, mire összeszűkítettem a szemeimet.

– Nem nyúl vagyok, hanem tudatosan érkezem, és ne haragudj, de ez a szendvics egyenrangú azzal, amit kiszarok – sziszegtem. – Legalább annyira káros, és tesz rosszat az egészségnek az a pár filléres sonka és tej, mint a cigaretta! Szóval nem, én ilyen szemetet nem fogok megenni – emeltem meg a hangom én is a végére, mire a kormányt markolva, fújtatva sandított felém.

– Akkor éhen döglesz!

– Majd apával számolsz el – húzódtak ajkaim egy szemtelen vigyorra. – Börtönbe is juttat, ha nekem bajom esik, ezt te is tudod – néztem rá fölényesen, hiszen tudtam, nyeregben vagyok.

Ebből a nyeregből nem fog tudni kiütni, mert vele vagyok egy légtérben, ha bajom esik, apa azonnal elő fogja venni, és nem fogja megúszni szárazon, akármit csinál.

Mit tudna ő tenni egy milliárdossal szemben? Csak egy csóró kamionos, semmi több… egy szutykos, koszos, mocskos ember… semmi több.

– Én a helyedben nem szórakoznék, de te tudod – vontam meg a vállaimat. – Azt a szemetet meg nem eszem meg, főleg, hogy valószínűleg te csináltad, és ki tudja, mit kapnék el, ha nem mostál előtte kezet…

Namjoon

Úgy érzem, hogy most ebben a szent pillanatra teszek magasról az apjára, arra, hogy börtönbe kerülhetek és mindenre, ami fenyegetést jelent számomra ezzel a kölyökkel kapcsolatban. Elkapom szépen vasalt felsőjének grabancát, majd erőteljesen magamhoz húzva nézek bele szemeibe, amik most a döbbenettől és talán a félelemtől csillognak.

– Tudod… szarok én az apádra és arra is, ha börtönbe juttat, egyáltalán nem tud meghatni mindez, hogyha revánsot vehetek azzal, hogy beverem azt a sápadt képedet – sziszegem arcába, érzem, ahogy fogásomban is megremeg egész testében. – Tehát, vagy meghúzod magad, míg velem vagy, vagy kiteszlek az úton és szarok rá, hogy mi lesz veled. Nincs bizonyíték, hogy velem jöttél – szavaimat szinte már suttogom, de mindezt ő tökéletesen hallja.

– Az, hogy megeszed-e a kajámat, amit az undorító kezemmel csináltam, nem érdekel, de ne becsmérelj, ha nem ismersz. Képzeld el, nem vagyok gazdag, de ugyan úgy tisztálkodom, minden nap mosok fogat és jómagam is kényes vagyok a higiéniára. Szóval, az, hogy nem engedem meg magamnak, hogy flancos kenyeret vegyek és drága ételeket egyek a semmire, nem vagyok kevesebb, mint te! – engedem el a grabancát, szinte visszalökve az ülésbe, amitől halkan nyekken egyet.

Dühösen fújom ki a levegőt, majd a szendvicsért nyúlva, visszadobom a táskámba. Innentől kezdve nem érdekel, hogy mit eszik, vagy mit csinál. Maradjon kussban, különben esküszöm, hogy kibelezem.

Az út további részében csendben vagyunk, már nem is tudom, hogy mióta rójuk az utakat, amikor is az órára pillantva látom, hogy itt az ideje leállni, hiszen eljött a pihenés ideje. Nyolc óránál többet nem vezethetek, ez a törvény. A közeli város, körülbelül négy kilométerre van tőlünk, de mivel ellenőrizve vagyok, hogy mennyi távot teszek meg és merre, így nem mehetek be oda, hogy esetleg ott nézzek egy szállót, vagy valami éttermet, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Együtt kell maradnom ezzel a kis szardarabbal, aki úgy ül az ülésben, mint akit odatettek. Mély sóhajjal nyúlok a táskámba, így én csak egy konzervet elővéve felbontom azt, majd egy kanál segítségével kezdem el azt enni. Figyelmem nem kerüli el a másik grimaszoló arca, de nem is érdekel, mint ahogy az sem, hogy majd’ éhen hal, olyan vadul korog a gyomra.

Egy szót sem szólok, csak megeszem az ételemet, így az üres dobozt megtartva, lehúzom az ablakomat, hogy azon kihajolva, elszívhassak egy szál cigit. Ez már nagyon hiányzott, el sem tudom mondani, hogy milyen feszültség van bennem a másik miatt. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy vannak ilyen emberek, hogy vannak, akik ennyire meg tudják keseríteni másoknak az életét. Ebből a kölyökből nem lesz semmi, én ezt már előre látom.

Fülem a másik hangos köhécselése üti meg, ami nyilvánvalóvá teszi számomra, hogy nem bírja a dohányfüstöt. Szemeimet megforgatva nyomom el a csikket a konzervdobozba, amit végül kidobok az úttest mellé. Nem környezetbarát, de ez van. Fogkefémet és egy flakon vizet is előszedek, így megmosva fogaimat, készülődök, hogy kipihenhessem ezt a fárasztó napot.

– Végre…- sutyorogja, mihelyst felhúzva az ablakot, kimászom az ülésből, hogy egyenesen hátra fúrjam magam, ahol az ágyam van.

– Hé, és velem mi lesz? – kérdezi, ahogy hátra néz rám, de csak megvonom a vállam, de azért egy meleg takarót odadobok neki.

– Jó éjszakát, kölyök! – tudom le ennyivel, miszerint ő az anyósülésen fogja tölteni az éjszakát.

– De… de ez így… – makogja, mintha nem hinné el, hogy őt tényleg odaküldtem, sőt mi több, oda parancsoltam azzal, hogy én hátrajöttem az ágyamba.

– Jó éjt! – tudom le ennyivel, majd azzal megfordulok a fal felé, hogy még csak tudomást se vegyek róla. Felnyüszít, majd halk szitkozódásba kezd, amit én csak megmosolygok. Megtudja ő, hogy milyen szar világ jön rá. Megtanulja, hogy nem minden úgy van, ahogyan azt ő gondolja és nem alakul minden a kénye kedvére.

Kim Taehyung megtanulja, hogy milyen a valódi élet, hiszen amiben ő él, az nem más, mint egy bábállapot. Ha ilyen válogatós marad, ha ennyire beképzelt lesz, soha, de soha nem viszi majd semmire, sőt mi több… soha nem fogja egyetlen ember sem szeretni őt, nem fogják semmibe sem venni, csak és kizárólag egy ATM-nem fogják őt tekinteni, akiből le lehet húzni egy bizonyos összeget. Bár, ha belegondolok, ez sem az én bajom, de addig is, míg itt van… az én szabályaim szerint fog játszani.