Vesania - VKook (11/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Az eddig zubogó vér megfagy az erekben, majd széttörik, milliónyi darabra, miközben az elme tombol, visít, üvölt. – A Hold nem mer odanézni, arcát eltakarják a sűrű gomolyfelhők, amik jelzik, lassacskán leszakad az ég.

Egy-egy villám lecsapott, majd az ég is hangosan ordított, dübörgő orgánumot hallatva. Az eső szemerkélni kezdett; csipp-csepp-csipp-csepp – dalolták a madarak, kik fészkeikbe siettek.

A farkas üveges, tébolyult tekintete széthullott. Szemeiben megjelentek a könnyek, hiszen eldöntötte, megöli az őzet, megszabadul minden egyes problémától, minden egyes kételytől, ami a szívét nyomja, de most, hogy szemtől szemben álltak egymással, képtelen volt megtenni.

Sírt. Szerelmet zokogott.

A napok vészes gyorsasággal teltek. Jungkook minden egyes nap végén elkapta Jimint – Taehyung osztálytársát –, hogy elkérhesse tőle a házit, amit majd ő készségesen elvisz a fiúnak. Erre valójában semmi szükség nem volt, ugyanis Taehyung magántanára kijelölte a fiúnak szánt tananyagot, amellett pedig a házi feladatokat, de kellett valami ürügy, valami kibúvó, amivel magyarázhatta a sűrű látogatást. Mind Taehyung, és a saját szüleinek, mind pedig a barátainak, akik már-már kezdték szkeptikus íriszekkel méregetni a fiút, miért mond le mindig mindent – főleg a hétvégéket. Jungkook ezekkel igyekezett nem törődni, elhaladtak a füle mellett a maliciózus megjegyzések, fel sem vette őket igazán, hiába raktározta el a tudatalattija az emberek minden egyes szavát. Nem érdekelte, ő csak és kizárólag Taehyunggal szeretett volna foglalkozni.

Ahogy teltek-múltak a napok, és a hetek, egyre inkább kezdett ráébredni arra, Taehyung mennyire érzékeny, mennyire szeretetre éhes fiúcska, s ha belegondolt, az első találkozásuk milyen volt, ezt meg nem mondta volna róla. – Nem arra gondolt, amikor a mosdóban találta meg, hanem arra, amikor segíteni akart neki felkelni az ágyról, s ő figyelmen kívül hagyta, még akkor is, amikor a szüleihez kísérte. Büszkének, és kissé makacsnak is tűnt, de erről merőben megváltozott a véleménye, minél több időt töltött együtt a fiúval. Teljesen más volt, mint amilyennek tűnt. Gyengéd volt, törékeny és mérhetetlenül vágyott a társaságra. Azt nem tudta Jungkook, Taehyung ugyan miért nem próbálkozott az embereknél, de úgy érezte, talán erről nem is kell tudomást szereznie, majd fel lesz világosítva, ha Taehyung, vagy a helyzet úgy kívánja. Amíg nem, ő nem vájkál az életében. Olyan régóta még nincsenek jóban, hogy a magán életéről faggatózzon, és ő szerette volna tiszteletben tartani a szférát, amibe nem illik csak úgy beleturkálnia.

Megigazította vállán a táskát, ezerwattos vigyorral az arcán sétálva, szelve a járdának szakaszait lábaival – szüleit már felhívta, később megy haza, mert még elugrik valahova. Nem volt ez szokatlan a szülőknek, hiszen egy időben sűrűn kimaradozott, vagy épp nem ment haza aludni, s valójában örültek, hogy talán a fiúk visszatért a régi önmagához. Igen, ők azt hitték, szórakozik – végül is, szórakozás az is, amit csinál, csak nem úgy, ahogyan azt az anyja, vagy az apja gondolja. Ez a fajta mulatozás másban nyilvánult meg. Ezt viszont nem akarta az orrukra kötni. Furcsán vennék, hogy egy beteg fiúhoz mászkál el minden második nap, vagy minden hétvégén, és nem szerette volna, hogy butaságot feltételezzenek róla, így hallgatott. Nem hazudott, csupán nem mondott el mindent, amit amúgy sem nagyon kell tudnia senkinek. Ez az ő dolga, az ő magán ügye, ő törődni akar Taehyunggal, s attól félt, a szülei esetleg óvva intenék ettől az egésztől – tudta ő is jól, miért. Nem azért, mert beteg, nem azért, mert fiú, hanem azért, mert nem cipelhet a vállán egy másik embert, ennyi idősen, de ő erre önként vállalkozott, így felesleges lett volna végighallgatnia a szentbeszédet.

Ő ezt akarja. Szívből akarja. Boldognak akarja látni Taehyungot, hiszen oly sokat mosolygott, és nevetett az utóbbi időben, amennyiszer egyszer sem látta, s eldöntötte, ő mindig látni szeretné azt a csíntalan kis vigyort, vagy azt a nagy csillogást a másik íriszeiben. Akár egy hatalmas nagy gyerek, és nem szerette volna, hogy ez kiégjen belőle.

Mindent megtesz azért, hogy nevetése felcsendüljön, mindig, mindig, amikor odamegy hozzá.

Miért viseli ennyire a szívén a sorsát? Erre ő sem tudott volna válaszolni, akkor sem, ha kényszerítenék rá, hisz butaságot véletlenül sem szeretett volna mondani senkinek, főleg nem saját magának – mindentől kíméli a szívét.

– Jó napot – mosolygott szélesen, a családi ház ajtajában ácsorogva, azonban mihelyst meglátta Taehyung anyukájának gondterhelt arcát, kissé hátrább hőkölt, kíváncsian tekintve a nőre, aki csak egy hamiskás ajakgörbületre húzta dús, vöröslő ajkait.

– Szerbusz – sóhajtott fáradtan –, ma talán nem jó ötlet itt lenned. – Jungkook a magasba emelte szemöldökeit, a nő válla felett kémlelve a lakást, ami most szokatlanul árnyékos, sötét volt. A vajszínű falak mintha szürke felhőkkel lettek volna bevonva, ami aggasztani kezdte őt; a szívverése azonnal megugrott, a torka összeszorult, még gombóc is nőtt nyelőcsövében.

Jó néhány szekundumig nem tudta, mit feleljen, de mihelyst megtalálta a hangját, vontatottan ugyan, de elnyitotta egymástól szépen ívelt ajkait:

– Miért? – Ártatlan volt a kérdés, akár a ma született bárány; szemeiben aggály tükröződött, ami a fiatal asszonyt sem hagyta figyelmen kívül. Halványan mosolygott továbbra is.

– Taehyung ma nagyon rosszul van.

– Mi történt? – Jungkook pulzusa még feljebb emelkedett, még a kezei-lábai is megremegtek pár pillanatra, s kénytelen volt hatalmasat nyelni, hátha így le tudja küzdeni a nyelőcsövében képződött, pszichésen alapuló gomolyagot, de sajnos ez nem sikerült – veszett ügy volt.

Szíve vadul kalimpált, olyan ijedten nézve a nőre, ahogyan még soha.

– Reggel nem tudott kikelni az ágyból, még mozogni is csak nehézkesen tud, nagyon legyengült most – sütötte le a szemeit egy pillanatra –, de dél körül kivánszorgott a konyhába, hogy igyon valamit, viszont elejtette a poharat, nem tudta megfogni, és szilánkosra tört. Amint hallottam, oda szaladtam, de ő akkor már a földön térdelt, nagyon sírt, tiszta vér volt a keze, mert nem tudta a szilánkokat sem megfogni, csak szétvagdalták – harapta be alsó ajkát, oldalra sandítva szégyenében, amiért nem figyelt oda a fiára eléggé. – Ő tudod… nyughatatlan. Nehezen fogadja el ezt, és hiába mondtam neki, hogy maradjon ágyban, mikor kimentem főzni, le akart jönni a lépcsőn, de egyensúly zavarai vannak, és leesett… akkor megint sírógörcsöt kapott, nagyon… megviseli ez lelkileg – hunyta le végül a szemeit, szomorkásan sóhajtva. – Azóta alszik.

Jungkook szívét láthatatlan, éles karmok fogták körbe, amint végig hallgatta Taehyung mai, szörnyű napját, s csak egy dolog lebegett a szeme előtt: kerül, amibe kerül, de ő ma még mosolyogni látja Taehyungot. Akkor is, ha beleszakad, akkor is, ha hülyét csinál magából, de… ő jobbá teszi majd. Az egészet.

– Én… szeretnék bemenni hozzá, ha nem zavarok – ejtette ki bátortalanul óhaját-sóhaját az ében hajú, reménytelien nézve fel a nő szemeibe, aki idő közben felnyitotta hosszú szempilláit.

Elgondolkodott, s már nyitotta volna az ajkait, hogy nemet mondjon, de Jungkook könyörgő szemeinek nem tudott volna nemet mondani; olyan sokszor segített már Taehyungon, s habár, ilyen rossz állapotban talán még nem látta őt, akkor sem lett volna képes elküldeni. Főleg nem úgy, hogy lehet, a fia örülne a másik érkeztének.

– Gyere csak. Biztos alszik még, ha nagyon unatkozol, nyugodtan hazamehetsz, ilyenkor Taehyung semmit sem tud csinálni, maximum néha felülni, egyet-kettőt lépni, de talán most arra sem lenne energiája – ingatta a fejét, odébb állva az ajtóban, szabad utat engedve Jungkooknak, aki ugyan kissé félénken, de belépett a lakásba.

Azonnal levette magáról a bakancsát, majd a kabátját, s a táskáját markolva indult fel Taehyung szobájába, hálásan visszanézve a nőre, amiért beengedte. Az anyuka nem reagált, csak egy fáradt sóhajjal tűnt el a konyha ajtóban, megtörölgetve időközben szemeiből előbukkanó könnyeit – fájt a szíve, furdalta a lelkiismerete, amiért nem tudott figyelni Taehyungra. Igyekvő volt olyan téren, hogy ezen túltegye magát, de nehezen ment neki; néha nem tudta, hogyan kezelje ezt az egészet… és fáradt volt. Nagyon fáradt. Főleg úgy, hogy még csak azt sem tudja, Taehyungnak mi fáj, mi nem, mi kellemetlen, mi nem, hiszen nem beszél, jeleket pedig nem küld, csak annak a fiúnak, aki most határozottan tipegett a gyermeke ajtaja felé. Viszont rá sem akarta lőcsölni, nem akarta kihasználni a jóhiszeműségét, kedvességét, törődő szívét, így tanácstalan volt.

Csak reménykedni tudott, hogy egyszer talán… talán vele is megoszt valamit az egy szem fia – vagy ha nem is, akkor azt remélte, Jungkook csodákra képes. Neki mindegy, hogyan, csak legyen jobban Taehyung. Ha csak egy kicsit… ő azt sem bánja, az is valami.

Csak lenne egy kicsit jobb.

Attól félt, ez már soha nem lesz jobb – Taehyung sajnos egyre rosszabbul volt, egyre kevésbé viselte el a korlátozottságokat, a betegségéből fakadó ügyetlenkedését, s egyre gyakrabban sírt, vagy kapott „dührohamot” a saját helyzetének kezelhetetlenségétől – egy anyának ez felér egy gyilkossággal. S valóban; az asszony szíve minden nap haldoklott, vagy meg is halt, többször is, de már megszokta, csak azt kívánja, bár ne lenne ez rosszabb. Jobb soha nem lesz, de legalább ne romoljon az állapota.

Legalább csak az ne… – Haldokló remény, minek lassan kihuny a fénye.