Shatter me with hope II. - VHope (7/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben." 

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Taehyung

Álmatlanság gyötört; a tegnapi veszekedésünk óta nem beszéltünk egymással – Hoseokkal –, ebbe pedig kezdtem már beleunni, mégsem vitt rá a kényszer, hogy esetleg közeledjek felé, ő pedig nem tette ezt, mintha ő lenne a sértett, pedig jelen esetben én voltam az. Haragudtam rá, amellett pedig Daehyunra is, amiért kétségbe vette a szavamat, és úgy hitte, ezt az egészet a saját hasznomra akarom fordítani. Nem tudtam elaludni, bármennyire is próbálkoztam vele, idővel pedig egy nyögés mellett fordultam meg, az emeletes ágyról nézve le Hoseokra, aki hanyatt feküdt az ágyában, tarkója alatt összefont ujjakkal, a plafont bámulva, csak néha lecsukódó szempillákkal. Hosszasan figyeltem őt, azon elmélkedve, vajon megszólítsam-e, szóljak-e neki, vagy sem, végül a hatalmas csendet ő törte meg, miközben a fejét felém billentette, ezzel meglepve engem:

– A veszekedésünk közben elmaradt, mit akartál kérdezni. – Semmi bocsánat, vagy ne haragudj, semmi ehhez hasonló, mégis tudtam, ez békülő szándék akarna lenni, ennek benyomására pedig ajkaimra húzódott egy lágy görbület, miközben lassan az ágy széléhez húzódtam. Habár, azokat nem tettem volna fel neki, amiken az eszem járt, egy valami mégis volt, ami mindig furdalta az oldalamat.

– Bármit kérdezhetek?

– Bármit – bólintott egyet, összefűzve tekintetünket, mire megnyaltam az ajkaimat. Mintha egyről a kettőre vágták volna el minden haragomat, úgy fordultam felé, ő is felém; néha erre is szükség volt. Nem feltétlenül kell megbeszélni minden összezörrenést, néha elég, ha csak szemet hunyunk a dolog felett, nem törődünk vele, és próbálunk túllépni rajta. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ezzel rontsuk el.

– Miért kerültél ide? – Kérdésem hallatán megemelte a szemöldökeit, majd egy pillanatra az ajkait lefelé görbítette, ami nem feltétlen jelentette a számára való nem tetszést, inkább csak elcsodálkozott ezen.

– Miért akarod ezt tudni?

– Kérdésre nem felelünk kérdéssel – morogtam, elfintorodva.

– Nekem szabad. Szóval? – Fújtatva néztem le rá, megrázva a fejemet.

– Mert te mindenemet tudod már, ami fontos. Tudod, miért kerültem ide, tudod, milyen gondjaim voltak, vannak, tudod, milyen volt az életem, én azonban semmit sem tudok rólad. Kiszolgáltatottnak érzem magam, miközben te folyamatosan elzárkózol előlem.

– Igen, és ez így van jól – helyeslően bólintott, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Ha azt mondja, kérdezhetek bármit, miért nem akar válaszolni nekem? Tudnom kell, miért került ide, mert…

– Tudod, azzal, hogy nem beszélsz magadról, távolságot tartasz tőlem. Én kiszolgáltattam neked magam, te viszont nem akarod nekem elmondani a féltettebb dolgaidat, ami igazából, nem esik túl jól – szuszogtam, a kézfejemet az állam alá fektetve, úgy mustrálgatva őt, egy minutumra sem szakítva el tőle tekintetemet.

– Én nem kértem, hogy szolgáltasd ki magad nekem, Taehyung. Ne vágd ezt hozzám. – Feldühít. Egyszerűen feldühít! Miért nem képes csak egyszer, csak egyszer azt tenni, amit én szeretnék? Nem kérek sokat, csak mesélje el, miért került ide, miért kapott életfogytiglant, miért olyan nagy titok ez?

– Nem hozzád vágtam, csak velem szemben ez nem fair. Azt mondtad, kérdezhetek bármit! – vágtam hozzá foghegyről, majdhogynem köpve a szavakat felé, hátha ezzel elérem, hogy elmondja, mi az a nagy dolog, amiért idekerült, amit olyan féltve őriz, amiről talán nem is tud senki. Szerettem volna tudni róla, szerettem volna ismerni minden titkát, szerettem volna közelebb kerülni hozzá, de így nem fog menni.

– Kérdezhettél is bármit, nem? – Hitetlenkedve néztem le rá, majd dühösen húzódtam a falhoz, el is fordulva tőle, miközben magamra húztam a takarót.

– Szopj le, Hoseok!

Hoseok

Hosszú percekig merengtem a kérdésén, és szívem szerint válaszoltam volna rá, azonban olyan információ volt ez, amit nem szívesen adtam volna ki bárkinek, s habár, bíztam Taehyungban, nem hittem, hogy feltétlenül tudnia kellett volna arról, miért is kaptam életfogytiglant, miért is fogok a börtönben elhalálozni. Éreztem, ez neki nem esett túl jól, de tényleg nem én kértem tőle, hogy tárulkozzon ki nekem, nem én akartam, hogy szolgáltassa ki magát, az övé volt a döntés, ő így döntött, de az már egy másik dolog, én hogyan látom meg a dolgokat.

Van, ami talán nem tartozik rá.

– Most fasírt van. Úgy érzem, nem tudnálak leszopni, mert kirúgnál a cellából – húzódott szám huncut, játékos vigyorra.

– Rohadj meg. – Szeretem, ahogy becézget; ilyenkor érzem, milyen fontos vagyok neki.

– Egyszer el fogom mondani, Taehyung. Más kérdés? – kerestem szemeimmel a fiút, aki minden bizonnyal a falhoz préselődve duzzogott, ugyanis nem láttam őt, az pedig erre engedett következtetni.

– Miért vagy ekkora tapló paraszt?! – Olyan gyorsan került az ágya szélére, hogy még el is képedtem rajta, kijelentésén főleg, ugyanis a napokban a viszonyunk minden volt, csak nyugodt nem. Olyan volt, akár egy időzített bomba; nem értett meg semmit, nem értette, mit miért mondtam, vagy tettem, ez pedig kezdett frusztrálttá tenni engem is.

– Nem vagyok tapló paraszt, Taehyung – ültem fel az ágyban, hogy jobban ráláthassak –, egyszerűen csak vannak dolgok, amik nem tartoznak rád, de ha tovább akarsz duzzogni, és haragudni, akkor tégy egy szívességet: hagyjuk is abba a beszélgetést, mert vannak ennél nagyobb gondjaim – húztam el az ajkaimat mondandóm végére. Túl sokat várt el tőlem, túl sokat akart egyszerre. Én értékelem, hogy megnyílt nekem amellett, hogy emlékszem, meg is lepett első megnyílása, mégsem éreztem úgy, hogy ezt irányomban erőltetnie kellene, mert én sem tettem felé ilyesmi fajta negatívumot.

Nem válaszolt, csak mélyen sóhajtott egyet, majd lassan ugyan, de lemászott az ágyáról, egyenesen a talpával érkezve a talajra, azután pedig felém lépdelt, hogy leülhessen mellém a matracra. Nem ült szorosan a közelembe, mintha tartott volna egy kis távolságot, mégsem zavart közöttük ez a nyílt szakasz.

– Én csak – kezdett bele hezitálva, megrökönyödött sóhajt hallatva –, úgy érzem, tartod tőlem a távot. Nem tudok rólad semmit, Hoseok, nem ismerlek, és ez aggaszt. Te tudsz rólam mindent, én rólad viszont semmit, és attól félek, azért van ez, mert nem jelentek annyit neked, mint amennyit te jelentesz nekem. – Elalélt volt a hangja, mintha a világ minden fájdalma lett volna a lelkén, amit valamilyen szinten el tudtam hinni. Nem voltam könnyű eset, sosem állítottam ennek ellenkezőjét.

– Biztosítalak róla, hogy komolyan érzem azt, amit. Nem szokásom hazudni, vagy hülyét csinálni másokból, csak van, amiről nem kell tudnod, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagy nekem fontos. Nem tudom, miért komplikálod túl a dolgokat. – Tényleg nem értettem, miért volt jó neki ez, miért kellett mindent túlgondolnia, miért kellett mindenbe valami olyasmit látnia, ami nem is volt jelen; nem azért nem mondok el neki dolgokat, mert nem tartom őt annyira, hanem mert nem kell róla tudnia.

– Talán mert szeretlek – mosolyodott el, a vállamnak döntve a fejét –, és mivel szeretlek, ettől a viselkedésedtől úgy érzem, te nem, és akkor még nem is említettem a Jimines dolgot.

– Nem fogom újra elmondani, amit érzek, mert tudod te is, tisztában vagy vele. Ha változik, szólni fogok, ne aggódj.

– Romantikus vagy, mint mindig – nevette el magát kissé fájdalmasan, mire megcsóváltam a fejemet, miközben nagy nehezen felültem az ágyamon, közelebb vonszolva hozzá a testemet.

Ujjaimat lassan simítottam álla alá, majd elkapva az említett részt, feljebb emeltem a fejét, hogy egy könnyed, lágy csókot lehelhessek ajkaira, mihelyst szemmagasságba került velem. Ő azonban úgy csókolta a számat, mintha az élete múlt volna rajta; karjait azonnal a nyakam köré fűzte, magához szorítva a testemet, majd eldöntött a matracon, kétségbeesetten csókolva, én pedig próbáltam minél lágyabb lenni, hogy érezze, tényleg sokat jelent a számomra, még akkor is, ha ezt nem tudom neki kimutatni, ahogyan elvárná.

Felesleges viaskodnunk, miközben ki tudja, mik állhatnak ármánykodva a hátunk mögött; össze kell tartanunk, nekem is empatikusabbnak kell lennem, és neki is elnézőbbnek felém.

Taehyung

– Így is kiteszek magamért, nem mondhatod, hogy nem – súgta ajkaimra a szavakat, mire gyéren elmosolyodtam, finoman játszadozva ujjaimmal a tarkóján lévő tincseivel, cirógatva őket, mintha a számorma legfontosabb dolgok lennének, de végül is, a valóságtól ez nem állt messze, ugyanis a számomra legfontosabb személyen foglaltak helyet. Így még azok is azok voltak számomra.

– Mondhatnám – vigyorodtam el szemtelenül, mire elmosolyodott, lehunyva a szemeit pár pillanatra, én pedig ajkaira sóhajtottam, homlokomat az övének döntve. Lehet, hogy nagyon ritka közöttünk az ilyen bensőséges, romantikus pillanat, mégsem volt kár ezért, mert ilyenkor legalább tényleg erős volt a románc, ami köztünk húzódott. Talán előfordulhatna sűrűbben is, én ennek a kevésnek is örültem, még akkor is, ha mostanában gyakorta fakadtam ki, de kezdtem inkább azt hinni, nem is az ő személyével van gondom, hanem egyszerűen túl sok Jiminből. Túl sok terhet ró a nyakamra, és a szívemre, amit lassacskán már képtelen vagyok elviselni.

– Szemtelen vagy.

– Csak őszinte.

– Már megbeszéltük, hogy nálad a kettő ugyanazt jelenti – simított ujjaival a hajamba, mire halványan elkuncogtam magam, ő pedig lágyan, szeretetteljesen mosolygott, miközben felemelte szemhéjait, s talán egészen idáig először láttam meg íriszeiben az őszinte szeretetet, amit csak felém intézett, ekkor pedig elgondolkodtam azon, micsoda idióta vagyok. Folyamatosan kétségbe vonom őt, a tetteit, az érzéseit, miközben olyan tiszták, akár a frissen hullott hó. – Lehet, én nem vagyok vele szemben fair, ez a gondolat pedig mélyen beásta magát a tudatomba, úgy, hogy soha ne lehessen onnan száműzni.

– Szeretlek, Hoseok, és sajnálom, ha néha hülye vagyok – vallottam be halkan szólva, miközben a nyakába temettem a homlokomat. – Talán ezek a dolgok nekem még mindig újak, szokatlanok, és nem olyan egyszerű rutinossá tenni őket. Régen volt már az, hogy kötődtem valakihez, és sajnálom, ha túl sokat várok el tőled – motyogtam a bőrére a szavaimat, mire megeresztett egy mély, ám annál sokatmondóbb sóhajt, miközben a derekam köré fűzte karjait, elfektetve a pamlagon mindkettőnket, hogy úgy ölelhessük egymást tovább.

Én éreztem magam sértettnek alig fél órával ezelőtt, mégis én kértem bocsánatot, az pedig, hogy ő ezt megtegye, lehetetlennek tűnt, de nem nehezteltem emiatt, végül is, Hoseokról volt szó, és tényleg nem várhatok el tőle többet, mint amit meg tud tenni nekem, vagy értem. Én így szerettem belé, így szerettem meg őt, és véletlenül sem kellene afelé kampányolnom, hogy más legyen, mint ami.

– Aludjunk – mondta álmoskás hangon, mire biccentettem egyet, ezután pedig éreztem, hogy magunkra húzza a takarót, mindkettőnket gondosan elfedve a puha paplannal, miközben még közelebb bújtam a testéhez, mellkasára fektetve a fejemet, hogy kényelmesebb lehessen az alvás neki, és nekem is.

Hoseok

Apatikus pillantásokkal nézegettem az előttem lévő asztalon pihenő tálcát, amin elhelyezkedett egy tányér, amiben jelen esetben valami krumplihoz hasonló kotyvalék figyelt, de igazából nem tudtam az objektumot beazonosítani – moslék. Ez az egy szó létezett ennek meghatározására, semmi pozitívabb.

Miután nagy nehezen az ajkaim közé vettem egy falatot, hogy a lehető leggyorsabban megrághassam az ételt, lenyelve azt ezután – minél kevesebb ideig érezzem az ízét –, végig futtattam szemeimet a társaságon, akik mellettem, vagy előttem helyezkedett el, szépen sorban, egymás mellett. Daehyun a jobb, Yoongi a bal oldalamon ült, Yoongi meleltt pedig Jungkook. Velem pontosan szemben Taehyung ült, mit ad Isten, szorosan a jobbján pedig Jimin, aki szeretetteljes pillantásokkal illette a fiatalabbat. Taehyung direkt kerülte Jimin pillantásait, lassan eszegette az ételt, hümmögve egy keveset, minden lehetséges módon ignorálva a mellette ülőt, akinek ez láthatólag annyira nem tetszett. Nem tudtam, dühösnek kellene-e lennem Jimin miatt, vagy sajnálnom kellene-e őt, amiért mindezt át kell élnie.

– Hát ma ez a koszt még rosszabb, mint a tegnapi. Komolyan, egyre ehetetlenebb a kaja – sóhajtott mellettem Daehyun, fintorogva rágcsálva a krumplinak nem nevezhető valamit, aminek még a színe is elég érdekes volt, bár, reméltem, hogy nem a romlottsága miatt.

– Legalább van valami – reflektált Yoongi nemtörődöm hangon, turkálva az ételt. – Nem lenne jobb, ha koplalnánk. – Helyeslően bólintottam, hiszen valóban, legalább jut valami, és nem az éhhalállal küszködünk nap mint nap. Ha úgy nézzük, előny lehet ez is.

– Ennél lehet, nem lenne rosszabb – dünnyögte Jungkook mély sóhajt hallatva, mire a jobbomon ücsörgő Daehyun lágyan döntötte előre a testét, a legfiatalabbat fixírozva íriszeivel, kissé kikerekedett szemekkel.

– Akkor ne egyed, Jungkookie – kuncogta végül, visszadőlve a helyére.

– Nincs más, muszáj! – válaszolt Jungkook kelletlenül, majd már hallani is véltük a csámcsogását, ami egyáltalán nem jóízű volt, sokkal inkább undorodó, de ezzel nem volt egyedül; ahogy végignéztem mindenkin, legalább ugyanezt, vagy hasonlót véltem felfedezni – kivéve Jimint. Olyan szerelmesen nézte Taehyungot, ahogyan szerintem senki nem lenne képes stírölni a fiút.

Nem is az zavart, amit csinált, inkább az, amilyen szemérmetlenül űzte ezt, mégsem tettem szóvá, inkább elkaptam róla a figyelmemet, újabb falatot véve ajkaim közé.

– Taehyungie – Jimin nyájas hangja arra késztetett, hogy felemeljem a fejemet, a két fiatalabbat nézve –, arra gondoltam, hogy ebéd után kijöhetnél velem az udvarra, csak sétálni. – Taehyung összepréselte az ajkait, és segélykérően nézett rám, én azonban nem tudtam volna erre mit mondani; nem tilthattam el tőle Jimint, egyszer pedig már próbált segítséget kérni, amikor Jimin elhívta őt egy „pizsipartira”. Most sem mondhatnék ellent ennek. Nincs jogom hozzá.

– Sajnálom, Jimin, pihenni akarok – mondta végül, kedves, együtt érző hangján, miután érzékelte, nem fogom kimenteni a slamasztikából. Megtettem volna, de ha igaz, amit pont ő mesélt el Daehyunnak, akkor hatalmas galibát okoznék a meggondolatlanságommal – nem haragíthattam magamra a vörös hajút, mert annak beláthatatlan következményei lennének. Nem a bőrömet féltettem, hanem a családunk épségét. Össze kellett tartanunk.

– Te mindig csak pihenni akarsz! – Jimin agresszívan pattant fel a helyéről, minek hatására összeszaladtak a szemöldökeim, ugyanis nem elég, hogy magunkra vonja a figyelmet, olyan hektikusan lépett fel, ami nekem egyáltalán nem tetszett, és nem azért, mert Taehyung irányába fordult így, hanem mert ő nem ilyen.

– Jimin, fékezd magad! Mi van veled? Hetek óta olyan agresszív vagy, amilyennek soha nem láttunk! Maradj veszteg, mi a bajod? – kérdeztem a fejemet csóválva, csalódottan figyelve a vöröst, aki olyan dühös pillantásokkal illetett, hogy pár szekundum erejéig megkeményedtek a vonásaim.

Soha nem nézett még így rám.

Taehyung

Tányérméretűre nőtt szemekkel hallgattam és néztem az eseményeket, ami egyáltalán nem volt kecsegtető, ugyanis láttam, ahogy Jimin minden izma megfeszült a fegyencruhája alatt, ez pedig valamelyest elrettentett. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik minutumban neki tudna esni Hoseoknak, hogy kitekerhesse a nyakát. – Tényleg ettől féltem, ugyanis szinte éreztem a Jiminből áradó sötét, gyilkos aurát, amit a többiek is észrevettek, ugyanis egy emberként fordították fejüket felénk, meglepetten fixírozva a vörös hajú Jimint, akinek megrezdültek arcán lévő eddig nyugodt, szép vonásai.

– Csodálod, hogy agresszív vagyok, ha?! – kiáltotta el magát, mire hirtelen mindenki megdermedt, senki nem tudta hová tenni ezt a hirtelen fellépő viselkedést Hoseokkal szemben, még én sem, hiszen nem gondoltam volna, ha egyszer neki is szándékozna ugrani, vagy esetleg számon kérni ilyen hangnemben, akkor nem ennyi ember előtt fogja azt intézni.

– Csodálom, Jimin, mert nem tudom, mi okod rá, hogy ilyen pillantásokat mérj rám, a hangnemről nem is beszélve! Talán, ha a tudomásomra hoznád, mi a problémád forrása, tudnék segíteni, így nem megy – mondta Hoseok nyugodt, higgadt hangján, letéve a tálcája mellé az evőeszközét, én viszont rögvest megráztam a fejemet, jelezve neki, nehogy ilyesmire kérje Jimint, mert nagyon rosszat éreztem, de mintha észre sem vett volna. Mintha megszűntem volna létezni ezekben a percekben.

– Tudod mi a gondom, Hoseok? – Jimin ajkai cinikus vigyorra húzódtak, ami már-már egy pszichopatáéhoz hasonló volt; még az ütő is megállt bennem, azt hittem, a szívem is kihagyott az ütemet, mert Jimin ijesztőbb volt, mint bármelyik gyilkos ebben a teremben.

– Mi a gondod, Jimin? – Hoseok kezdte türelmét veszteni, de Jimin válaszától nem csak ő, mindenki más is megdöbbent:

– Te! Te vagy a gondom, Jung Hoseok! – köpte a szavakat, mire hirtelen könyököltem az asztalra, arcomat a tenyerembe temetve, ugyanis bajt éreztem, hatalmas bajt, és a megérzéseim eddig nem nagyon csaltak, mégis próbáltam elkapni Jimin ruháját, hátha magam mellé tudom húzni, de a vörös csak lerázta az érintéseimet, rám sem hederítve.

– Miért is? – Hoseok kíváncsian meredt az előtte állóra, aki már ugrásra készen állt, talán csak egy csepp, vagy löket hiányzott neki ahhoz, hogy elboruljon az elméje, ami eddig még épen állt össze.

– Mert egy beképzelt tuskó vagy, aki egyáltalán nem érdemli meg Taehyungot! Elárultál engem, mocskosul elárultál, ugyanis tudtad, mennyire fontos nekem, mégis lecsaptál rá, akár egy leopárd! Gusztustalan vagy, legszívesebben itt helyben kitekerném a nyakad! – Az ajkaim tátva maradtak, Daehyun és Yoongi elsápadt, Jungkook félve nézett Jiminre, egyben megcsillant a szemeiben valami, valami, amit nem tudtam hová tenni, nem tudtam beazonosítani, de már régóta feltűnt, milyen furcsa sok esetben, amikor Jimin érthetetlen okokból furcsán viselkedett; Hoseok nyugodtan pillantott Jiminre, megvonva szemöldökeit, bólintva egyet.