Caught in a lie - VMon (+16)

Cím: Caught in a lie

Alkotó: Nana

Hossz: OS (One-shot)
Párosítás:  VMon/TaeMon - V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - BTS

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; drogok, alkohol; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!

Összefoglalás:  Háááát... nem tudom, mit mondhatnék. Igazából, bármit mondanék erről, lelőném a "poénokat", mert sok cselekmény nincs benne. Elég szomorkás, kissé sötét, kicsit borús – kivéve a vége. Nem tudok róla sokat mondani. 

Hozzáfűzés: Őszintén, én ezt a ficit nem, hogy ki sem akartam tenni, de senkinek meg sem mutatni (sajna Narinának megmutattam), szóval, bárkinek, akinek ez tetszik, Narinának köszönje meg, ő rágta a fülemet nem is tudom, meddig, hogy tegyem ki. Nehezen, de kirakom. :'( 

Személy szerint elcsépelt, semmis a vége, olyan snassz, de Narina fenyeget, szóval kiteszem, mert ártani fog a testi épségemnek.

(Ó, és igen, ezzel a párossal valamiért nagyon szeretek ilyen hangulatú, szomorkás ficiket írni.)

Remélem, tetszeni fog annak, aki olvassa. :)

Jó olvasást! <3 

Komótosan dőlt előre, kissé megnyújtva kecses hosszúságú nyakát, miközben félig lehunyta a szemeit, majd jobb kezének mutatóujjával benyomta orrcimpáját, hogy csak az egyik lyukon kaphasson levegőt. Nyelt egy hatalmasat, hiszen tudta, mit határozott el, ahogyan azzal is tisztában volt, mit készül felrúgni, de ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegette, nem is tudott bennük elmélyedni; túl hangos volt a zene, a hangszórókból kiáramló basszus szinte a mellkasában, fejében dübörgött, mintha az lenne a modern muzsika célja, hogy ne hagyják az elmét érvényesülni. Ha jobban bele tudott volna gondolni, valószínűleg ezt a gondolatmenetet addig futtatta volna magában, ameddig csak lehetett volna, ugyanis egy kellemes, akusztikus, vagy éppen klasszikus zene hatására biztosan nehezebben tudta volna megtenni, amit szeretett volna, hisz az nem felpörgette, hanem ellazította az embert.

Finoman hunyta le a szemeit, és ezután jobban előrébb döntötte a testét, majd amint már a hosszú csíkként összehalmozott porhoz ért orrával, mélyet szívott, úgy nyújtogatva nyakát, ahogy csak tudta, hogy a lehető legtöbbet tudja beszippantani magába. Azután pár pillanattal kiegyenesedett, és heveny köhögésbe kezdett, összeszorítva a szemeit, szipogva egy párat, hogy az orrában lévő maradékot is el tudja tüntetni légjáratából, majd hátra dőlt a székében, felnyitotta szemhéjait, végigkémlelve a helyiség plafonját, az ölébe téve mindkét kézfejét, még mindig szipogó hangot hallatva. Halványan bekönnyesedtek a szemei is; sosem bírta ezt az eljárást, valamiért mindig bántotta a nyálkahártyáját, ráadásul, ahogy a tüdejébe érkezett a por alapú szer, érezte azt a furcsa, nem éppen kellemes ízt is, amit általában alkohollal öblített le; nem volt ez így abban a pillanatban sem. Mihelyst magához tért – már, amennyire magához térhet ilyen cselekedet után –, már emelte is bal kezét, hogy az asztalon lévő pohár után nyúljon, amiben szokás szerint whisky volt, pár jégkockával tarkítva. Nem volt a legjobb ötlet kokain után whisky-t inni, de kit érdekelt? A jelennek, a pillanatoknak élt, abba pedig nem tartozott bele a kétely, a megfontoltság, az elgondolkodás bizonyos dolgokon. Feleslegesek voltak, akár télen a napsütés.

Haloványan hátrabillentette a fejét, az üvegpoharat dús, vöröslő ajkaihoz emelte, és hagyta, hogy az alkohol keserű íze végignyargaljon száján, mert nyelőcsövén is, ezzel felperzselve az alkohol útját. Érezte, ahogy a rekeszizmai is összerándulnak kicsit, s ekkor jutott csak eszébe, hogy lehet, jobb lett volna, ha egy whisky-kólát kér, azonban mindig úgy tartotta, alkoholt nem szabad bepiszkítani cukros üdítőkkel. Elveszik az ital igazi ízét, és már nem lesz ugyan az. Pontosan, mint amikor szerelmes az ember; csak árnyéka lesz önmagának. Valaki, aki hasonlít egykori énjére, mégis teljesen más személyiséggel, viselkedéssel, gondolatokkal rendelkezik.

Miután hármat kortyolt a dekoratív üvegpoharának tartalmából, könnyed mozdulatokkal helyezte azt vissza a merev falapra, kissé meg is pörgetve, bárgyú mosollyal nézve, amint ennek hatására megrezdülnek a jégkockák, és keringő táncba kezdenek a pohár közepén, egymást ütögetve a pohár széleinek. Maga sem tudta, miért, a legkisebb kockának szurkolt, elképzelte magában, hogy éppen csatároznak a kockák; micsoda hülye.

Mikor is jutott ide? Hogyan? – Jó kérdés. Nem tudta volna rá őszintén megmondani a választ. Talán a társaság hatására, talán azért, mert túl ártatlan volt világéletében, talán azért, mert rossz akart lenni, ördögi, gonosz, groteszk, olyasvalaki, akitől az emberek megijednek, akinek láttán undort éreznek. Nem tudta volna megmagyarázni, miért. Neki soha nem állt jól az angyali szerep, ami még gyerekkorában lengte körbe, de hogy ennek változtatásaképp miért a drogot, és az alkoholt találta megoldókulcsnak, megint nem tudta. Tompa is volt már az agya ahhoz, hogy elgondolkodjon saját életén, azonban a traumák olyan erősnek hatottak, hogy azok még így is bekúsztak elméjébe.

Ködös, fátyolos szemekkel nézett maga elé, laposakat pislogva, hümmögve, s habár azt remélte, a kokain majd kissé jobb kedvre deríteni, ez esetben az ellenkezőleg hatott: nem érzett pozitív emóciót, csak furcsa, mellkasfeszítő bárgyúságot. Ha esetleg társasága lenne, biztos másképp lenne… – Persze, társaságban minden más. Társaságban jobb zenét hallgatni, jobb eszegetni, jobb filmet/tévét nézni, jobb iszogatni, és még drogozni is kellemesebb, de azon az estén úgy döntött, inkább egyedül vág neki a rideg, hűvös éjszakának. Kicsit talán megbánta, mert habár, hatott a szer, mégsem váltott ki olyasmit, amire számított volna, és ez elkeserítette. Az is eszébe jutott, hogy talán kicsi volt az adag, de egy esetleges elhalálozást nem szeretett volna megkockáztatni – még nem –, így eszébe sem jutott újabb adagot a tüdejébe szippantani, bár, lehetséges, hogy azt kellett volna tennie…

Megcsóválta a fejét, majd hátrafeszítette azt, lehunyva íriszeit, finoman egymásnak préselve csókolni való ajkait, ölébe ejtett kezekkel, magába meredve, megszüntetve maga körül a nyüzsgő, forgó világot; még a zenét sem hallotta, ami eddig mellkasában, fejében dübörgött. Minden megszűnt létezni, csak ő maga volt, a kábult állapot, az a csodálatos érzés, miszerint most csak magával foglalkozhat – az embernek ilyenkor eszébe juthatna, hogy akkor miért nem otthon űzte a drogozást, saját otthonában, ahol senkit nem zavarhat egy huszonéves fiatal elzüllött életének drámaian megrendezett színpadra állítása. A válasz egyszerű: gyűlölt a dohos, koszos lakásában élni, ahol már egy tiszta falfelület sem volt, annyira eltakarta a hófehér felületet a penész. A bútorok öregek voltak, hatalmas repedésekkel tarkítottak, kopottak, megviseltek, már csak a lehelet tartotta össze némelyiket, de volt, amelyiket az sem: a ruhás szekrényének ajtaja már leszakadt. Mindenféle csavarral próbálta visszarögzíteni, végül egy ugyan ilyen kábult esten elborult az elméje, és ragasztószalaggal „rögzítette” a helyéhez a falapot; azóta is úgy állt. Ha esőzés volt, az ablaka állandóan beázott, ha fújt a szél, majd' megfagyott az éjszaka a huzattól, ami eluralkodott a helyiségben, és persze, csak egy takarója volt, az is vékony, mint egy terítő. Sűrűn betegeskedett is, ugyanis a tüdejére a rengeteg piszok, belélegzett penész ártó hatással volt, amellett a hűvös időszakban ez még csak rosszabb volt. Állandóan tüdőgyulladás gyötörte, vagy valamilyen nyavalya, amiből hetekig lábadozott, mert orvoshoz menni véletlenül sem akart, még a végén kiderülne, milyen cuki dolgokat szippantgat, vagy lövöget magába néha napján, arra pedig szüksége egyáltalán nem volt.

Természetesen, nem csak önnön hibájából volt a lakása olyan, amilyen; az épület már azóta romladozott, hogy beköltözött, kiirtani pedig lehetetlenség lett volna a piszkot, mert mintha annak ott lenne az otthona, akárhányszor megpróbálta, pár héten belül mindig visszakúszott lakásába. Jobbra nem tellett neki, nem volt gazdag, sanyarú sorsa volt – lett volna pénze, de hát… –, szegény volt, mint a templom egere, s ha tehette, inkább elkerülte a gettóba sem illő építményt, ahol az otthonát tudhatta.

Ha az panel rozogasága nem lenne elég, még a ruhái is kifogytak. Szinte minden farmerje elszakadt, vagy kikopott, a pólóiról nem is beszélve. Kabátja csak egy volt, az sem túl jó állapotú. Próbálta stoppolgatni, foltozgatni, de mindhiába, menthetetlen volt, másra viszont nem futotta, kénytelen volt azzal beérni. Cipőjén is apró lyukak éktelenkedtek – főleg a talpán –, így ha a tüdőgyulladás nem okozott neki éppen elég kellemetlenséget az őszi napokon, akkor az esetleges felfázás lépett porondra...

Legszívesebben sírva rohant volna vissza szigorú apjához, és oltalmat nyújtó, mindig ölelésébe fogadó anyjához, de túl nagy volt a büszkesége, hisz ha ő már egyszer azt mondta, elmegy, és soha nem is tér vissza, annak úgy is kellett lennie, bármilyen nyomorúságos is lesz az élete. Sejtette, miszerint minden ilyen balul fog alakulni, bánta is hirtelen elhatározását, bánta, hogy a városba költözött, bánta, hogy mindent elhagyott, ami egykor fontos volt neki, bánta az új „baráti” társaságát, azt, hogy egyik bajból ugrik a másika. Nem tudott kikecmeregni a mocsokból, ami körbelengte őt, nem tudott kiszakadni a fekete, szürke aurájából, ami már a saját személyiségévé alakult. Néha eszébe jutott, milyen vidám, víg kedélyű gyerek volt, mennyit nevetett, és szórakozott saját magán, és másokon is, s ez egy csettintésre szertefoszlott. Egyik pillanatról a máikra borult be az ég, és sajnos, azóta is olyan volt. Semmi nem volt, semmi nem történt, ami egy minutumra is elűzte volna az esőfelhőket, hogy előbukkanhasson a Nap. Talán még évek óta nem is mutatkozott ajkain boldog mosoly, vagy arckifejezésén az önfeledt boldogság. Ha mosolygott is, az gunyoros, ironikus, vagy szarkasztikus volt; nem egyszer törték be az orrát is emiatt. Ki tolerálná egy tuskó, tahó, drogos ember undorító vigyorát? Senki.

Bár, talán meglepő lehet, nem volt tipikus sötét, idióta ember. Józan pillanataiban szeretett társalogni, értett a politikához, a művészethez, művelt volt, és valamelyest intelligens is – már, ha lehet egy önpusztításnak induló, drogos ember intelligens. Sűrűn fordult elő, hogy egy-egy esős napon, ernyő nélkül, a szakadt ruháiban szelte az utcákat, törölgetve vizes ujjaival az arcát, fel sem fogva, ezzel nem menti meg piroskás orcáját a nedvességtől, és meglátott egy-egy egyetemistát, akik rajta nevetnek, vagy gúnyolódnak. Olyankor latinul beszélt hozzájuk, vagy éppen franciául káromkodott nekik egy keveset, vagy megkérdezte, mit tanulnak, és gyorsan kiábrándította őket, hogy egy szegény, drogos, majdhogynem „hajléktalan” ember is lehet bizony okos.

Hogyan cseszte el az életét, ha nem majmokhoz illő elmével rendelkezett? Nem lett volna képes választ adni erre. Lediplomázott, elköltözött az otthonából egy heves veszekedés után, ami arról szólt, hogyan lehet ő meleg – igen, még meleg is –, mikor normális neveltetésben részesült, és onnantól kezdve minden elúszott. Nem volt, aki támogatta volna, nem volt senki, aki segített volna neki, aki meghallgatja néhanapján, s ahogy a keserűség, a fájdalom erőt vett rajta, úgy kezdett lefelé csúszni a lejtőn. Tudta ő, nem a szülei hibája, a saját rovására írhat mindent, nem is hibáztatott ő senkit saját magán kívül, de szeretett a világra haragudni, szeretett gyűlölni, utálkozni, a Pokolba kívánni az egész életét… – Visszatérve, mikor felköltözött a nagy városba, hogy a nyakába vehesse a világot, minden erejével munkát keresett, de nem úgy alakult a megélhetése, ahogy gondolta: tapasztalatlan volt, és hiába végzett jogi egyetemet, nem kellett sehová. Mindenhol beteltek az állások, ő pedig egyre keserűbb volt, egyre reményvesztettebb… Az egyik éjszakán balul sikerült állásinterjúról sétált dohos, büdös otthonába, mikor meglátott pár fiatal tinédzsert a sötét sikátorban, akik épp füves cigarettát szívtak. Eleinte rájuk akart szólni, nem-e az otthonukban lenne a helyük véletlenül, de amint a suhancokra vetette tekintetét, ahogy végignézett rajtuk, rögtön az jutott eszébe, hogy nekik is legalább annyira lehet szar sorsuk, mint neki. A két fiatal, majdhogynem gyerekek csak ránéztek a férfire, majd felé nyújtották a spanglit: – Szívj bele – mondták –, jó lesz utána, hidd el. – Nem kellett neki több, felsóhajtva, nem is foglalkozva vele, kik, mik után veszi ajkai közé az amúgy sem bizalomgerjesztőnek tűnő, égő rudat, tüdejébe engedte annak füstjét. Köhögött. Nagyon. Azt hitte, meg fog fulladni, és akkor még el is akarta dobni, de valami azt súgta, ne tegye, talán maga az Ördög, a saját Ördöge, így a heves köhögés után ismét szájához emelte a csigával ellátott füves cigarettát, és újabbat szívott bele. Az sem volt kellemes. A harmadik sem, a negyedikre már enyhült a köhécselés, és megköszönve a fiúknak a „kedvességet”, elindult hazafelé. Nem érezte a hatását, pár pillanatig; az a momentum változtatott meg mindent.

Néha elgondolkodott, ha esetleg akkor nem megy be a sikátorba, és nem akarja hazaküldeni a fiúkat, vajon ilyen lenne-e az élete? Biztosan. Ő hitt a sorsban, abban, hogy valaki előre megírta a történetét, és sejtette a végét is; olyan lesz, akár az élete: szar. Nem kellett volna ebben a hitben maradnia, ki tudott volna mászni a bűzös gödörből, ami már elemésztette a szívét-és lelkét is, de ő nem akart tenni ellene, nem foglalkozott vele.

Talán meg is érdemelte.

A füves cigarettától egyenes út vezetett a drogokig: megtalálták a dílerek, nem is kellett rátukmálni az anyagokat, kérte ő magától. Feladta azt, miszerint a tanult szakmájában helyezkedjen el, és talált egy pitiáner, olcsó munkát. Mi lehet ennél is rosszabb? Férfi prostituált volt. Remek élet. Romantikus lovagregénybe illó. – Az ember azt gondolná, sokat keres, és talán nem is állt volna messze a valóságtól, valóban meg tudott volna élni, egy minimális szinten legalábbis, biztosan, de sajnos sokat drogozott, szeretett inni is, a munkáját egyre kevésbé bírta, volt, hogy már induláskor felszívott egy adagot, nehogy lehányja a partnerét az undortól, miközben leszopja. Emellett pedig nem volt sok ügyfele. Hiába is, a férfi prostituált nem olyan kedvező, mint egy női; a nők valamiért ódzkodtak az ilyesmiktől, prűdek voltak ahhoz, hogy valakit megfizessenek egy éjszakáért, a gazdag férfiak pedig nem voltak olyan sokan, akik férfit kívántak volna, szóval így járt.

Meg aztán… hiába volt szép az arca, hiába volt a körülményeihez képest ápolt, és gondos saját testére – voltak külön ruhái, amiket ilyen alkalmakra vett fel, azokra úgy vigyázott, akár a szeme fényére, mert pár darabon kívül másik nem volt –, attól függetlenül csak drogozott és ivott, ez sem volt jó hatással külsejére; megviselt, sötét karikák éktelenkedtek szemei alatt, kissé beesett arca, megviselt, keserű tekintete nem nyújtott bizalomgerjesztő látványt...

Hogyan lehet egy alig huszonhat éves fiatal élete ennyire borzalmas? Így.

Saját maga tehet róla. Nem volt elég kitartó. Nem volt elég erős. Gyenge volt… szánni való.

Órákig ült az asztalánál, míg végül úgy döntött, ideje lenne hazamennie, így felállva a székéből az itala felé nyúlt, űelkapva azt, lehajtotta a maradékot, s visszacsúsztatta a poharat az asztalra, és ezzel egy időben nyúlt a farzsebében lévő pénztárcájához, majd elővéve a whisky árát, ott hagyta az asztalon, hogy elsétálhasson a már nyomasztónak ható helyből, úgy sétálva ki, mintha semmit nem is tett volna.

Lassan szelte lábaival a kihalt, sötét utcákat, amiket halványan világított meg a felé tornyosuló lámpák fénye. Mintha csak a balszerencse áradása lett volna, eleredt az eső. Nem örült neki, kelletlen fintorra húzta ajkait, mikor megérezte orra hegyén a hűvös esőcseppeket, azután pedig egyre több, és több lett, majd már csak arra eszmélt fel, hogy zuhogni kezdett az eső, a léptein mégsem gyorsított. Továbbra is komótosan pakolgatta előre a lábait, félig lehunyt szemekkel, magába révedve, hallgatva a körülötte kopogó esőcseppeket, amik könnyedén terültek szét az aszfalton, vagy a kabátján.

Lehetne még ennél is nyomorultabb? Nehezen.

Vizes, nedves homlokát az ajtajának döntötte, félig lehunyt szemekkel kereste kabátzsebében a kulcsát ujjaival, s mihelyst nagy nehezen megtalálta a kis csomót, nyögött egy aprót, majd előhúzva zsebéből, megkereste a csomón a kellő kulcsát, hogy az ajtajának zárjába nyomhassa, elfordítva benne a fémet. Egy halk kattanás jelezte, miszerint szabad a bejárás, és ő ennek eleget is téve lépett be a hűvös otthonába. Átlépve a küszöböt, becsukta maga mögött az ajtót, levetette átázott cipőjét és kabátját, szipogva sétálva nappalijába, ami egyben a hálószobája is volt – egy szobás lakás, egy fürdővel, és konyhával, mennyei –, majd fáradtan, vizes ruháiban heveredett el a kanapén, fáradt nyögést hallatva, oldalra döntve a fejét. Enyhe rosszullét gyötörte, mikor a mennyezetre nézett, és meglátta az ott lévő mocskot, penészt, és leszakadásnak induló plafont. A fal már olyan mélyen volt repedezve, hogy attól félt, egyik éjszaka majd a fejére hullik a vakolat, de ha nem is az, akkor az egész plafon… Lehet, örült volna neki, gyors halála lenne talán.

Elfordította tekintetét az eddig fixírozott helyről, s oldalra dőlt, mély sóhajt hallatva, összekuporodva a kemény rekamién, kissé remegve húzva fel a lábait, mintha attól meleget tudott volna varázsolni. Átöltözhetett volna, de épp ma mosta ki a ruháit, azt a keveset, ami volt, és még azok is vizesek voltak, így hát, nem maradt más, csak az átázott göncei. Fázott, azt hitte, meg fog fagyni, így karjaival átölelte saját vállait, megdörzsölgetve nedves pulóverét, apró grimaszba ránduló arccal, és mintha csak az élet fintora lett volna, abban a szekundumban ötlött fel mosolygó anyja arca, amint őt hívogatja, menjen haza, ne legyen ennyire makacs. Elviszik elvonóra is, segítenek neki talpra állni, de tudta, ez nem más, mint a saját elméjének szülött képe, nem a valóság, ez pedig elkeserítette, mélységesen.

Könnyei végignyalták vizes arcát, arca, és orra hegye vörös színben pompázott, majd kirobbant belőle az elvezett, keserű sírás.

Holnap más lesz. Holnap majd jobb lesz. Holnap tényleg betartja az ígéretét, megpróbál felállni. Holnap más lesz. Holnap nem nyúl semmihez, elkezd más munkát keresni, kilép ebből. Nem fog fázni, lesz ruhája… holnap minden jobb lesz. Kisüt majd a Nap, és eltűnnek a felhők. Holnap… holnap szép lesz. – Önámítás, hazugság, amin rajta is kapta magát, mégsem tett ellene. Bebeszélte magának, hogy a másik nap nem lesz ugyanaz, pedig tudta, hogy délután szétcincálják a seggét, egymás után háromszor, kap egy valag pénzt, és már megy is a napi adagért. Hogy miért? Mert nem tudja elviselni a fájdalmat, nem tudja elviselni a tudatot… saját magát, az öngyűlöletet, ami marcangolta a szívét, kíméletlenül.

Álomba sírta magát, mint minden éjszaka, a reggeli ébredés pedig ugyan olyan volt, mint a többi: kótyagos, nyomott, hányingert keltő. A ruhái nem száradtak meg reggelre, amik rajta voltak, de nem is nagyon érdekelte. Első útja az ablak felé vezetett, kinézett a karcos, karistolt üvegen keresztül a városra, s amint érzékelte, hogy borús az ég, megadóan felsóhajtott, és még halványan nedves, kócos tincseibe túrt, megrendezgetve őket, később aprócska konyhájába vette az irányt.

Amint meglátta a törött járólapon lévő csótányt, ami átszaladt keresztben a helyiségben, elfogta a hányinger, de egy dühös szusszantáson kívül semmit nem tett. Legszívesebben végig hányta volna a csótány útját, de elnyelte a késztetést, és mély, ideges szusszantásokkal lépett a kávéfőzőjéhez. Mikor realizálta, hogy üres a kávés doboza, felakadtak a szemei, és nyüszítve, majdnem sírva lépett vissza a díványához, helyet foglalva rajta, arcát tenyereibe temetve, miközben a kanapé háttámlájának döntötte gerincét. Azon nem akadt fenn, hogy nem volt étel, mert nem evett túl sokat; drog, pia, kávé, cigaretta, igen ritkán érezte magát éhesnek, na de az, hogy nem volt kávé, felért egy apokalipszissel.

Ennyit arról, hogy a „holnapi” nap jobb lesz.

Dohányzóasztalán lévő cigarettájához nyúlt, s megmarkolva a dobozt, elemelte onnan, azután felpattintva annak a tetejét, két ujjával rögtön kivett belőle egy szál rudat, dolga végeztével pedig visszadobta a dobozt az asztalra, és az öngyújtóját magához ragadva, ajkai közé emelte a bagót, meggyújtva annak a végét. Igen, minden lehetséges módon mérgezte magát.

Sokaknak eszébe jutna, miért nem dohányzik kint, ha már ennyire undorítókörnyezetben él? Miért nem tesz legalább egy picit jobb környezetet magának, miért büdösít pluszba? Egyszerű: nem oszt, nem szoroz a cigifüst a helyzeten, teljesen mindegy volt.

Oldalra döntött fejjel bámult ki az ablakon, ködös íriszekkel, miközben vontatottan emelte ajkaihoz a cigit, mélyeket szívva belőle, tüdejébe eresztve a káros anyagokkal vegyített nikotint, ami kissé enyhítette a dühét, miszerint nincs kávéja – persze, nem enyhítette, csak elhitette magával, hogy a bűzrúd igenis jó hatással van idegállapotára.

Üveges, kiüresedett szemekkel mustrálta az ablakán túl lévő nagyvilágot, azon gondolkodva, hogyan tehetne mindent jóvá, hogyan tehetné jobbá az életét, de túl nehéz elhatározásokat, tettlegességet követelt volna az ennek érdekében megtett lépés: le kellett volna tennie a drogot, az alkoholt, el kellett volna költöznie a városból, eltűnnie a sok kuncsaft miatt. Fáradt volt mindezt megtenni – és ez még csak egy része a sok teendőnek –, lusta… De a mocsokban sem akart tovább dagonyázni, akár egy hízó disznó. Igen, annak érezte magát, csak éppen hízó nem volt, mert zörögtek a csontjai, de disznónak disznó lehetett. – Megcsóválta a fejét, majd lehunyta sötét íriszeit, ajkai közé emelve cigarettáját, újat szívva bele, hogy aztán kifújhassa száraz szája közül az elhasználódott levegővel vegyített, kékes árnyalatú füstöt.

Tevékenységéből telefonjának éles csörgése szakította ki; ijedtében kicsit meg is ugrott, összerezzent, egész testében, majd keserűen nyögve döntötte előre a testét, hogy telefonjának kijelzőjére nézhessen, de nem ismerte a számot, nem tudta, ki hívhatta. Megemelt szemöldökkel nézett farkasszemet a készülékkel; talán egy kuncsaft. Morgolódva nyúlt a telefonja után, s tenyerébe kapva emelte meg azt, hogy felvehesse, már-már morgolódva, mert gyűlölte, ha valaki megszerezte a számát, és szabadidejében zaklatták.

– Igen, tessék? – szólt bele színtelen hangon. Pár másodpercig csend volt, majd nagy nehezen megszólalt a vonal túlsó végén lévő személy, akinek a hangja túl ismerősen csengett.

– Kim Taehyung? – Saját neve hallatán megremegett a teste egy pillanatra, s összepréselve az ajkait nézett maga elé, nyelve egy hatalmasat. Fogalma sem volt róla, mikor hallotta a saját nevét egy másik ember szájából, hiszen a kuncsaftjainak csak simán „V” volt, semmi más – maga sem tudta, miért, valaki ráaggatta ezt az egy betűs nevet, és azt használta mindig, ha lehetősége volt rá, hogy véletlenül se szerezzenek tudomást valós, igazi énjéről.

Furcsa volt most viszont hallani, nem tudta eldönteni, szívmelengető, vagy undort keltő volt-e.

– Igen. Én vagyok. – Gondolkodott rajta, hogy inkább lecsapja a telefont, nem törődve a hívással, de egy hang azt sugallta a koponyájában, ne tegye, így kissé remegő kezekkel ugyan, de tartotta a vonalat. – Ki beszél? – tette fel a kérdését egy kisebb vívódás után, hátha megtudja, ki is beszél a vonal túlsó végén.

– Azt hittem, sosem talállak meg! El sem hiszem, hogy megvagy! – Szemei tányérméretűre nőttek, olyan szinten kikerekedtek, és éppen elnyitotta volna ajkait, hogy mély, búgó hangja ismét szabad utat nyerhessen, erre viszont esélye sem volt, mert a férfi szemérmetlenül folytatta mondandóját: – Namjoon vagyok! Emlékszel még rám, ugye? Együtt jártunk egyetemre. – A férfi megdermedt, torkán égett minden szó, és első gondolata az volt, megszakítja a hívást, számot változtat, és a férfi sosem talál rá.

Emlékezett rá nagyon jól. Túl jól. Együtt járták ki az egyetemet, aztán megszakadt a kapcsolat, habár, a saját hibájából, hiszen a költözéséről senkinek nem szólt, a számát megváltoztatta, hogy a szülei ne érjék el, és mivel telefont is váltott, minden telefonszám elveszett, Namjooné is. Normális esetben ujjongott volna, hiszen sűrűn előfordult, hogy a férfira gondolt egy-egy álmatlan éjszakán, de ez nem az a pillanat volt. Nem örült neki, szorongott, félt, nem tudhatja meg senki, mivé lett, nem tudhatja meg senki, hová jutott. Még a végén kiábrándulnának belőle, meggyűlölnék, vagy ami a legrosszabb, megszánnák. Nem, ezt nem akarta.

Épp elemelte a fülétől a készüléket, hogy kinyomhassa azt, de a férfi megszólalt, ezzel megakadályozva Taehyungot mozdulataiban.

– Hiányoztál. Jól vagy, ugye? Minden rendben van veled? Olyan régen hallottam felőled… Már három éve. Jól vagy? – Mint egy mentőöv. Felbukkan a semmiből.

Ő volt az első ember, aki azóta őszintén megkérdezte, jól érzi-e magát, s abban a minutumban legszívesebben elsírta volna magát; nem, nincs jól, az öngyilkosság gondolatától nem tud elszabadulni, minden egyes nap drogozik, és iszik, dohos, penészes, büdös, szétszakadt házban él, prostituált… a legalja.

– Persze. Minden rendben. – Talán magának is hazudott, nem csak Namjoonnak. Azt remélte, ha ezt feleli, a másik majd esetleg leteszi a telefont, megnyugszik, miszerint minden rendben van vele, de nem így lett, a férfi nem tágított:

– Hol vagy most? Látni szeretnélek. Biztos jobban is nézel ki, mint régen – kuncogta vidám hangján.

Taehyung felsóhajtott, lesütötte a szemeit, ajkait harapdálta, hatalmasakat nyeldesett, és fogalma sem volt, mit tudna válaszolni. Találkozni? Összefutni? Egy régi baráttal, aki több is volt talán annál? Nem, az nem jó ötlet. Nem láthatja így senki. Nem láthatja senki, hol él… nem tudhatja senki, mi lett belőle.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, elég… elfoglalt vagyok – súgta, elcsukló hangján, miközben előregörnyedt, könyökét térdének támasztva, s tenyerével homlokát dörzsölgette, miközben szüntelenül próbálta leküzdeni a torkában éktelenkedő gombócot, ami lassacskán már megfojtotta őt.

– Én is – mondta Namjoon, kissé megvető hangszínével. – Biztos minden rendben? Olyan furcsa a hangod.

– Persze. Minden.

– Biztosan?

– Biztosan. – Taehyung lassan hátradőlt a kanapén, ködös szemeivel a plafont fixírozva, a penészformákból kivéve pár alakzatot, ami hasonlíthat egy meglévő állatra, vagy tárgyra – sűrűn szórakozott ezzel, és úgy érezte, ez is egy olyan pillanat, amikor ezt kell tennie. Terelnie a gondolatait, leráznia valahogy a férfit, tudomására hozni, hogy nem kívánatos. Annak kellett volna lenne, de nem volt nem az.

– Tudod, mikor megszereztem a számodat – rosszul kezdődött, nagyon rosszul –, akkor kiderítettem a címedet is. Csak érdekelt, lenne-e kedved összefutni velem, de valahogy sejtettem, hogy nem, így azonnal idejöttem. Beengedsz? – A vér kifutott a tagjaiból, a füle sípolni kezdett, a szíve őrült tempóban vert, és képtelen volt megszólalni, csak egy nyöszörgéshez hasonló hangocska hagyta el a torkát, miközben a bejárati ajtaja felé nézett.

Nem engedheti be. Nem engedheti a lakásába. Mit fog gondolni róla, ha meglátja a még mindig nedves, testéhez tapadó ruhákkal? Mit fog szólni, ha meglátja a helységeket, ahol él? Koszosnak fogja gondolni, undorodni fog tőle, holott… holott annyira nem koszos, ő maga nem, csak a környezete. Ápolt, tiszta a külseje, a haja is, hiába kócos. Mégis pánikolt, a szívverése az egekbe ugrott, a fülében visszhangzó sípolástól alig hallott mást, pedig tudta, hogy Namjoon még mindig beszél hozzá.

Ő nem ilyesmire gondolt, mikor azt kívánta, bár más lenne a „holnapi” nap. Ő valami jóra, valami megmentőre gondolt, nem pedig drámai tragédiára, ez pedig nem lenne más. Szinte látta maga előtt, ahogy az öltönyt viselő, gazdag, etikus, kulturált Namjoon belép a lakásába, és fintorra húzott ajkakkal hátat is fordít neki, ott hagyva őt a mocsokban, hadd dagonyázzon benne továbbra is, abban pedig a szíve szakadt volna meg. Rettegett, félt, és emiatt mozdulni sem tudott.

– Menj el – súgta a telefonjába Taehyung, megremegő hanggal. Nem volt ő annyira gyengécske, hogy egyik pillanatról a máikra elsírja magát, de akkor közel állt hozzá, hiszen egy számára fontos személy állt az ajtaja előtt, aki bármikor felfedheti, mivé vált. Nem akarta ezt. El akarta kerülni, homokba akarta dugni a fejét, úgy éldegélve tovább haszontalan életét, ahogy eddig.

– Nem fogok.

– De én azt mondjam, menj el! – Már kiabált, hogy a bejárati ajtó előtt álló személy hallhassa valódi hangját, ne csak a telefon által eltorzítottat. – Minek jöttél ide?! Hagyj békén, jó?! Menj el! Nem akarok látni senkit, csak menj el, és felejtsd el, hogy valaha is léteztem! Szerinted miért nem kerestelek soha?! Azért, mert nem akartam veled, sem mással kapcsolatot tartani, most pedig húzz el innen, és hagyj engem békén! – Nem gondolkodott. Hazugság volt minden, amit mondott, de ez csak kétségbeesett menekülés volt a valóság elől. Túlságosan hozzászokott már saját illúzióvilágához, akármennyire is szeretett volna változtatni, túl kényelmes volt már a szarban fetrengeni – és túl nehéz volt kilépni a komfortzónájából –, ami teljesen magába nyelte már, és nem csak attól félt, hogy esetleg a másik személy megveti őt, hanem attól is, mi lesz, ha… talpra állítja. Mi lesz, ha tényleg változnia kell?

Félt. Rettegett, és a félelem mondatta ki vele azokat a szavakat, amiket talán normális helyzetben nem ejtett volna ki cserepes ajkain.

Sajnos, a sors ismét nem volt kegyes hozzá: az ajtó nyílt, minden gyorsan történt. Namjoon előtte állt, lenézett rá mandulavágású íriszeivel, amikből semmi sem volt kiolvasható, semmilyen érzelem, vagy emóció. Túl gyorsan történt minden, túl hirtelen… – Tegnap éjszaka még teljesen nyugodtan végezte tevékenységeit, amiket mindig, reggel nyugodtan kelt, ráébredt, hogy nincs kávéja, és nyomottan bambulta a várost, és most? Most itt állt vele szemben egy férfi, aki egykor nagyon közel állt hozzá; ott állt a férfi, elegáns öltönyben, szőke, zselével beállított hajjal, igényesen, fényt bocsátó aurával.

Taehyung nyelt egy hatalmasat, a telefont még mindig a fülénél tartva, miközben hátrább kúszott, majdnem eggyé válva a dívány háttámlájával, kissé fel is húzva magához a lábait, mintha megpróbálna elmenekülni a másik elől; így is volt, ezt szerette volna tenni, de ez a próbálkozás semmis volt, nem ért az ég adta egy világon semmit. Tekintete rémülettel, kétségbeeséssel, zavartsággal, keserűséggel, fájdalommal teli voltak, Namjoon pedig lassan a zsebébe csúsztatta saját telefonját, majd előre hajolt, kedves, gondoskodást ígérő szemekkel nézve a rémült férfit, aki egy kismadárra hasonlított.

– H-ha megjegyzést akarsz tenni rám, vagy a környezetemre, akármire, csak… tedd és menj! – Taehyung hangja folyamatosan remegett. Szégyellte magát. Mélységesen. Szégyellte, hogy így kellett látnia őt annak az embernek, aki tényleg sokat jelentett számára. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, ami a nyaka köré tekergőzött, akár a mérges kígyó, hogy megfojtva, fel is falhassa a szívét.

– Miért nem szóltál, hogy bajban vagy? – Namjoon letérdelt elé, s Taehyung térdeire fektette tenyereit, lenyomva azokat, hogy talpa a földet érhesse, a férfi pedig hatalmasat nyelt, farkasszemet nézve a szőkével.

– Nem vagyok bajban. Jól vagyok. – Elfordította tekintetét, dacosan, makacsul. Személyisége utat tört magának: eltűnt a zavarodottság, a félelem, és a kétségbeesés, nem volt más, csak a kínzó makacsság; az, ami idáig juttatta őt.

– Látom. Remek kéró – mondta Namjoon ironikusan, mire Taehyung dühtől csillogó szemekkel nézett az előtte térdelőre, beharapva alsó ajkát, és lendítette a kezét, hogy ellökje a férfi kézfejeit térdeitől, de akkor a szőke hajú elkapta a férfi csuklóját, és kifordította azt. Rögtön meglátta a halvány tűszúrásokat a könyökhajlatában. Nyilvánvaló volt: drogozott. Namjoon képtelen volt hangot kiejteni ajkain, csak nézte Taehyungot, megrökönyödve, és azonnal eszébe jutott, volt-e még valami más, amiről nem tudott? Persze. Volt. De nem a megfelelő időpont lett volna kérdéseinek feltevésére, hiszen a férfi enyhén hisztérikus, rémült állapotban volt, és félt attól, hogy talán rosszul sül el a szándéka, amiért jött. Segíteni akart Taehyungnak, hiszen egy közeli ismerőse ecsetelgette, micsoda prostituáltat sikerült kifognia, mennyire értette a dolgát, milyen szenvedélyes és elragadó volt; a férfi megmutatta róla a fotót, s Namjoon azonnal kiköpte az alkoholt, ami akkor a szájában kavargott. Azonnal elkérte az elérhetőségeit, kinyomozta, hogy véget vessen ennek, vagy legalább utána járjon, biztos Taehyung volt-e az a férfi. Hát ő volt.

Annyiszor kereste, annyiszor kutatott utána, de soha nem hitte volna, hogy prostituáltként talál majd rá arra a személyre, akibe halálosan beleszeretett egyetemi éveik alatt; csak épp sosem merte bevallani az érzéseit.

Taehyung kezdetleges visszatérése eltűnt: megint félt. Rettegett, szégyellte magát, és nem mert Namjoon szemeibe nézni, így inkább oldalra döntötte a fejét, szemeivel együtt, hogy véletlenül se találkozhasson kettejük tekintete.

Síri csend állt közéjük, amit pár perc után Namjoon szakított meg, közelebb húzódva a másikhoz, felemelve karjait, hogy elkapva annak arcát, előrébb húzhassa testét. A fiatalabb nem ellenkezett, hagyta, hogy ezt tegye, s mikor Namjoonnak sikerült maga felé fordítania Taehyung fejét, akkor látta meg a pirosas színben úszó arcát, és orrát, a könnyes, hatalmas szemeivel, és szempilláival, amiknek végein ott ültek a cseppecskék, gyémántokat meghazudtoló csillogással.

– Hogy te milyen ostoba vagy. – Nem mondott többet, határozottan karolta át a vékony, törékeny férfi derekát, majd lehúzta magához, hagyva, hogy a padlónak koccanjanak a másik térdei, majd magához ölelte, óvó, gondoskodó karjaiba foglalva Taehyung testét, aki félig lehunyt szemekkel engedte szabadjára a könnyeit.

Nem tudta eldönteni, a megkönnyebbültségtől kezdett-e el sírni, vagy a gyalázattól, a szégyentől, ami körbejárta; a lényeg végül is, csak az volt, hogy megint sírt, azonban most nem egyedül, egy másik ember társaságában, és az idejét sem tudta, mikor fordult ilyen elő utoljára, hiszen azokkal az emberekkel, akikkel együtt drogozott, még sosem… sosem fordult elő ilyesmi.

– Gyere haza, rendben? – Namjoon lassan elhúzódott a fiútól, és csillogó szemekkel nézett a máikéba. Rögtön eszébe jutott, mennyire gyámoltalan is volt így Taehyung; kipirult arccal, kivörösödött, hatalmas, könnyes szemekkel, amikből folyamatosan csordogáltak a sós gyémántcseppek. Mint egy gyerek. Egy gyámoltalan, magára hagyott gyerek.

– Nem merek. Félek – vallotta be, megrázva a fejét. – Menj el! Jól vagyok! – El akart húzódni, miközben megemelve bal karját, megtörölgette alkarjával a szemeit, és az arcát, de Namjoon nem tágított; hogyan is lehetne jól?

– Nem kell félned. Én fogom majd a kezedet, és segítek neked – mosolygott halványan, elvéve Taehyung arca elől a karját, hogy saját ujjaival simíthassa meg a piros pozsgás arcot, amin folyamatosan végiggördültek a könnycseppek.

– Nem akarok tartozni! – kezdett heves tiltakozásba a másik, hátrább húzódva a szőke férfitól, hatalmasat nyelve, hátha ezáltal le tudja küzdeni a torkában képződő gombócot, ami egyre hatalmasabbá nőtte ki magát a nyelőcsövében.

– Segíteni szeretnék, nem akarlak így látni. Nem tartoznál nekem, sosem tartoztál semmivel – mosolygott Namjoon, előrébb hajolva testével, hogy dús, meleg, puha ajkait a férfi homlokára tapaszthassa, gyengéden, gondoskodást ígérően.

Taehyung szerette volna megkérdezni, honnan tudta meg a férfi, hol tartózkodik, egyáltalán hol derítette ki a számát, miért kutatott utána, de végül egyik kérdésfoszlányt sem tette fel, csak megadóan felsóhajtott, miközben lassan Namjoon nyakhajlatába temette homlokát, lehunyva szemhéjait, hogy újabb könnycseppeket ejthessen rá annak zakójára, ami mohón szívta magába a hatalmas, krokodilnagyságú cseppecskéket.

Felhagyott a folytonos ellenkezéssel, nem lett volna hozzá ereje, és valahol a szíve mélyén mindig is ezt szerette volna, azt, hogy valaki kimentse innen, de soha nem hitte volna, hogy bárki is képes lenne rá, vagy bárkit is érdekelhet. A legtöbb embert már el is felejtette, így hatalmas meglepetésként érte Namjoon hirtelen felbukkanása, de jobban örült neki, mint bárminek eddig. Főleg annak, hogy a férfi nem ítélte el, nem rótta meg – csak később –, hanem felállt vele a nappalijának közepén, majd a zakóját levéve, ráterítette a hűvös hátára, és átkarolva a vállát, elindultak kifelé a lakásból.

Mintha Namjoon egy fogságból szabadította volna meg őt; mintha egészen idáig rabul ejtette volna valaki, ő pedig nem mert volna lépni szabadulásának érdekében. Mintha valaki fogva tartotta volna a testét, a szívét és lelkét is, szorongatva azokat, mi fog történni, ha elmegy.

A bejárati ajtónál álltak, mikor Taehyung vontatottan visszanézett a lakásába. A küszöb előtt ácsorgott, mély sóhajt hallatva, végig nézve a dohos, öreg, romladozó lakásán, és még abban a pillanatban eszébe jutott, hogy nem, ő nem szorul senki segítségére, ő inkább itt marad, és egyedül, önnön erőből fog talpra állni, de a gondolata végén keserűen mosolyogta el magát. – Az az idő, mikor ezt megtehette volna, elúszott, akár egy telibe rakott hajó. Elúszott, és soha többé nem is fog visszatérni.

Félt a jövőtől, félt attól, mi fog történni ezután, félt, ki mennyire fogja megvetni, hiszen nem tudta, a „haza” szó mit takar magában, de inkább meg sem kérdezte – ha találkoznia kell a szüleivel, találkozni fog, nem rejtőzködhet tovább, nem élheti tovább a makacs, szánalmas életét, főleg, ha valaki kezet nyújtott neki, ha valaki elkötelezte magát, miszerint segíteni fog neki. Akkor követné el élete legnagyobb hibáját, ha most megfordulna, és inkább ellentmondana a jóhiszemű, régi barátjának. Barát volt egyáltalán, vagy több annál?

Épp elfordította volna a fejét nappalijának sziluettjétől, azonban meglátta a sárgás, erős fénycsíkokat, amik lágyan nyalták végig a bútorokat, amik nem engedték, hogy elfordítsa tekintetét; a szoba kivilágosodott, egy szempillantás alatt, s mintha minden rossz, minden kosz, és piszok egy szemvillanás alatt tűnt volna el, teljesen új színt kapott a helyiség.

– Kisütött a Nap. – Namjoon nem értette, miért tartotta ezt Taehyung nagy dolognak, de nem is szólt megrovóan, csak mosolyogva dörzsölgette meg a férfi vállát, majd mikor az végre visszafordult hozzá, átlépték a küszöböt.