Dirty price - VHope (9/?)

Cím: Dirty price

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ??

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Sötét 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: Taehyung az egyik leghíresebb maffiavezér, akitől mindenki retteg - még az is, aki csak hallott kegyetlenségeiről, vagy módszereiről. Szép, karakteres, szemgyönyörködtető arca ellenére szívtelen, nem ismer könyörületet, imád gyilkolni, és fájdalmat okozni, szenvedésre ítélni azt, aki nem tiszteli őt, vagy aki tartozik neki - esetleg ujjat húzott vele. Jung Hoseok, sajnálatos módon nem csak tartozik Kim Taehyungnak, de alábecsüli, ráadásul nem tiszteli úgy, ahogy a férfi azt elvárná...  

Hozzáfűzés: Itt is itt a folytatás. :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek! :3 
Jó olvasást! <3

Nana írja Taehyungot, Jimint és Jonghyunt! (milyensok...)
Noriko írja Hoseokot!

Jimin

Felsóhajtva néztem rá, egymásnak préselve az ajkaimat, ugyanis tudtam, ha Taehyung tényleg életben marad, nem fog örülni annak, hogy elengedtem Hoseokot, de azt is tudom, megértette volna a helyzetemet, és igazat adott volna nekem – neki is lépéseket kellett tennie, mikor az apja haldoklott, mást nem is lehet tenni.

Tudtam, mi a dolgom, és mit kellene tennem, de egyszerűen megesett a szívem Hoseokon, és fogalmam sincs, mi okból, ugyanis ő nem kifejezetten Taehyung javát akarta, hanem kicsinyes, gyerekes bosszút állni rajta, amiért azt tette vele, amit. Nem akartam engedni, hogy bemenjen hozzá, azt sem, hogy zaklassa őt, akár az utolsó óráiban, napjaiban, de való igaz, nekem nem lett volna időm arra, hogy Taehyungot pátyolgassam, és valaki jól jön mellette, csak nem biztos, hogy pontosan ő.

Felszusszantottam, a hajamba vezetve ujjaimat, majd türelmetlenül fújtattam egyet, összeszorított szemekkel. Nem tudtam, mitévő legyek, mi lenne a helyes megoldás, végül hosszas elmélkedés után, de úgy gondoltam, egy esélyt megérdemelhet.

– Jó, rendben. Bemehetsz hozzá – szuszogtam, megborzolva a hajamat, ahogy a tarkómra vezettem ujjaimat, úgy simítva őket a tincseim közé. – De ha romlik az állapota, vagy bajt kavarsz, megöletlek – néztem rá komolyan, mire ő csak bólintott egyet, jelezve, hogy tudomásul vette.

Ezután nem mondott többet, én pedig csak kisétáltam a szobámból, hogy elintézhessem azokat a dolgokat, amik még hátra voltak. Sokkolt minden, az egész szituáció, és mérhetetlenül féltem, rettegtem…

Másnap hajnalban kimerülten, fáradtan, és álmosan sétáltam Hoseok szobája felé. Nem bírtam már tovább ébren maradni, de beszéltem Jonghyunnal, és azt mondta, be lehet menni Taehyunghoz, de nem valószínű, hogy ébren lesz. Be akartam menni hozzá, de nem volt lelki erőm, képtelen lettem volna látni őt, tudtam, hogy azon nyomban elsírnám magam, az pedig biztosan nem segítene rajta, viszont Hoseok kérését szem előtt tartottam; valakinek bent kell lennie vele néha, és ha másra nem, erre jó lesz, ha én ennyire elfoglalt maradok.

– Hé! – Felé dobtam egy párnát, ő pedig riadtan ült fel álmából, a szemeit dörzsölgetve. – Bemehetsz hozzá. Ha alszik, ne ébreszd fel, és ha ébren van, akkor ne stresszeld, vagy izgasd fel. Jonghyun szerint nagyon rossz az állapota, stabilizálták, de akár egy másodperc alatt összeomolhat a szervezete, szóval óvatosan. Ha bajt kavarsz, lelövetlek – sóhajtottam, a halántékomat masszírozgatni. – Öltözz, kint megvárlak – mondtam, nem is hagyva, hogy reagáljon, csak gyors mozdulatokkal elhagytam a szobáját, az ajtaja melletti falnak döntve a hátamat.

Szörnyen éreztem magam. Minden zavaros volt, terhes, és… fájdalmas. – Fogalmam sincs, hogyan fogom túlélni, ha Taehyung itt hagy minket. Én biztosan nem fogom magam túltenni rajta… képtelen leszek rá.

Lassan csóváltam meg a fejemet, majd nyeltem egy nagyot, oldalra nézve, várva, Hoseok mikor fog kijönni a szobájából, hogy elindulhassunk az épület azon részlegéhez, ahol a másik fekszik, ki tudja… milyen állapotban.

Ha Hoseok bajt csinál, biztos, hogy megkínzom, addig fogom gyötörni, amíg nem könyörög majd a haláláért. Csak csináljon valami galibát…

Hoseok

Hatalmasra nyitva ajkaimat ásítok egy nagyot, hiszen nem hittem volna, hogy hajnalban jön majd be Jimin azzal a hírrel, hogy meglátogathatom Taehyungot. Fáradt vagyok, nem is kicsit, de még is abban a pillanatban, hogy kilép az ajtón éberebb vagyok, mint valaha. Nem tudom, hogy miként sikerült így meggyőznöm az este folyamán, arról sincs semmi fogalmam, hogy miért pont most szól. Persze, ezzel semmi baj nincs, csak meglepett, nem is kicsit. A ruháimat magamra öltve már is az ajtóhoz sétálok, amit kinyitva, végre most először hagyom így el a szobámat, amióta be vagyok ide zárva. Veszek egy mély levegőt, aztán az elgondolkodott Jiminre nézek, aki a falnak döntve a fejét, lehunyt szemekkel várja, hogy végre elkészüljek, ami már megtörtént. Tekintetem végig vezetem rajta, hiszen látszik milyen fáradt, hogy teljesen kimerült és fogadni mernék, hogy aludni sem aludt azóta, hogy beszéltünk.

– Le kéne feküdnöd. Szarul nézel ki – szólalok meg mellette, amitől azonnal rám néz, megengedve magának egy szúrós pillantást az irányomba. Nem kedvel, tudom jól. Mondjuk nem értem, hogy miért, semmit sem tettem vele, vagy ellene.

– Ne velem foglalkozz, hanem siessünk – löki el magát a faltól, megmasszírozva orrnyergét, hogy valamennyire csillapítsa a fáradtságát, ami persze, lehetetlen.

– Rendben, de ettől függetlenül, tényleg aludnod kéne – jegyzem meg, majd el is hallgatok, amikor megint rám emeli szigorú, szúrós pillantását. Persze, ezután csendben tesszük meg azt az utat, ahol Taehyung van elszállásolva. Jimin egy nagy sóhajt eresztve meg ajkai mögül, kinyitja az ajtót, kitárva előttem azt, hogy menjek csak be.

– Te nem jössz? – kérdezem, mikor előre lépek egyet, ráemelve kíváncsi tekintetem.

– Nem, most nem. Viszont amit mondtam neked, azt tartsd észben – sziszegi, amire egy bólintással válaszolok. Nincs kedvem még meghalni, szóval eszemben sincs felzaklatni a másikat, na meg ott van még az, hogy ennek a kis hülyének muszáj túlélnie, így eszemben sincs veszélyeztetni az életét, na meg... legyen akármilyen köcsög vezér, van benne jóság is. Ha nem is mutatja, de tudom, hogy van.

Beljebb sétálva, hallom ahogy az ajtó bezáródik mögöttem, így előre vezetve a tekintetem, meg is pillantom az ágyban fekvő Taehyungot, sápadt, megviselt arccal, lassan és békésen süllyedő-emelkedő mellkassal. Nyelnem kell egy nagyot, hiszen nagyon furcsa őt így látni. ilyen törékenynek és elgyengültnek. Mikor beteg volt, akkor sem volt ennyire szánni való. Most olyan, mint bármelyik normális ember, aki békésen alussza az igazak álmát. Csendesen sétálok közelebb, mígnem az egyik fotelt odahúzom az ágya mellé – a lehető leghalkabban –, hogy leülhessek rá és figyeljem őt. Tényleg rettenetesen furcsa és talán elkeserítő is. Kezemet felé nyújtva megérintem egyik barna tincsét, amire természetesen semmi reakció. Tekintetem végig futtatom arcán, amire lassan letévednek ujjaim a hajától, majd végig simítok a selymes bőrén, amin némely helyeken karcolással van tarkítva.

– Baszd ki, mi a faszt csináltál? – mormogom a nemlétező bajszom alatt, ekkor megpillantom a kötést a mellkasán, ahol eltalálták. – Oké, hogy te egy vezér vagy, de kibaszottul felelőtlen is. Hova tetted az eszed? – beszélek neki, amiről tudom, hogy nem hallja, de még is a véleményemet muszáj elmondanom, akár hangosan is.

Frusztrált, mély sóhajt hallatok, végül csak visszatérek arcáról a hajához, amit óvatosan cirógatok, figyelve rezzenéstelen arcát, lehunyt hosszú pilláit, amik néha-néha megrebbennek.

Hogy lehet ennyire felelőtlen valaki? Ez az egész borzalmas…

Taehyung

Iszonyú fájdalomra ébredtem, ami az egész testemben végig cikázott, majd a mellkasomban, egyetlen pontra összpontosult; a fejem legalább ennyire sajgott, azt hittem, görcsbe rándulnak az izmaim, de szerencsére ugyan olyan ernyedtek voltak, mint előtte. Szemöldökeimet összeszorítottam, majd egy sóhaj mellett nyitottam fel szemeimet, hosszas küszködések árán, aprókat nyöszörögve. Félhomály uralkodott a szobában, így legalább amiatt nem kellett aggódnom, hogy a szemeim fájjanak a hirtelen fénytől, amik elvakíthattak. Persze, fájtak a szemeim, de tudtam, hogy azok nem az ébredésem miatt sajogtak.

Felsóhajtottam, s ekkor érzékeltem, mennyire is fájt, ahogy emelkedett-süllyedt a mellkasom, mintha villám csapott volna belé, amellett pedig úgy éreztem, mintha folyamatosan fagyos levegőt szívtam volna, semmi mást. Gyengének éreztem magam. Szörnyen gyengének – még a kezemet sem tudtam volna megemelni, csak hosszas fáradozás után.

– Te boldogtalan. – Hoseok hangjára feljebb kaptam a szemeimet, de egy szisszenés mellett azonnal lehunytam őket, ugyanis mérhetetlenül fájt oldalra néznem – lázas voltam. Ismertem a testem reakcióit, és tudtam, ha oldalra néztem, vagy felfelé, és hirtelen belesajdult a fejem, és a szemem a cselekedetbe, akkor magas lázam lehet. Ez megmagyarázná a mérhetetlenül nagy gyengeséget is.

Egyáltalán… mi történt, és hol fekszem? Olyan homályos, tompa minden, mintha víz alatt feküdnék, mintha csak egy álomban lennék ébren.

– Hogy… mi? – Alig tudtam magamból kipréselni a szavakat, és még ez a két szócska is mérhetetlen nehézséget okozott nekem. A torkom száraz volt, akár a csöröge, mintha minden egyes pillanatban késeket, töviseket szurkáltak volna a nyakamba, maga volt a Pokol, a kín szenvedés. – Vissza kellene aludnom, de úgy éreztem, nem tudnék tovább lehunyt szemekkel pihenni.

– Ne beszélj, inkább… maradj nyugton. Nem tesz most jót neked a beszéd – mondta halkan, miközben a hajamhoz nyúlt, finoman kisimítva a bal szememből egy odakúszó tincset, a homlokomra seperve azt.

– Ne… simogass! – Nagyon nehezen emeltem meg a kezemet, maga volt a gyötrelem, és ahogy a csuklójára fontam az ujjaimat, úgy rajta is maradt a kezem, ugyanis nem maradt erőm ahhoz, hogy ellökjem magamtól a karját, vagy ahhoz, hogy visszahelyezzem eredeti helyére a kezét.

Pocsékul voltam, mintha fél lábbal már a Pokolban jártam volna – ennél lehet, hogy még az is jobb.

– Te még ilyenkor is paraszt vagy – nevette el magát halkan, gyengéd érintésekkel fogva meg kezemet, ami a csuklóján pihent, s lefejtve magáról ujjaimat, két tenyerébe zárta a kézfejemet, magához húzva azt. – Már bő öt órája itt ülök. Szólnom kellene Jonghyunnak, hogy felébredtél.

– Úgyis mindjárt… visszaalszom – szuszogtam, oldalra döntve a fejemet, lapos pillantásokat mérve rá. Nehezemre esett beszélni, mégis úgy éreztem, muszáj reflektálnom azokra, amiket mondott nekem. – Mi történt velem?

– Meglőttek a mellkasodon, egy nem tudom, min, vagy hol, de ráérsz ezt később megtudni, inkább pihenj, összepontosíts arra, hogy helyregyere, hogy felépülj, mert még szét akarom rúgni a segged – húzta mosolyra ajkait, mire halványan elfintorodtam.

– Hányingerem van a szentimentális szövegedtől. Inkább húzz innen – szuszogtam rekedtes hangon, összeszorítva a szememet a rám törő fájdalom miatt, finoman megszorítva a kezét is, amiben az enyémet tartotta.

Hoseok

Elkuncogom magam, hiszen még ilyenkor is hozza a szokásos Taehyung formáját, mutatva a keményet, holott most mindennél törékenyebb, mint valaha. Mikor megszorítja a kezem, szabad kezemmel ismét a hajához nyúlok, amit megsimogatok, majd ujjam köré csavarva egyik zöld tincsét óvatosan cirógatni kezdem.

– Tudod, nagyon cuki vagy, ahogy még így is próbálsz keménynek tűnni – kuncogom jóízűen –, yiszont az az igazság, hogy nem hagylak magadra, tehát nem tudsz lerázni – kacsintok rá, amitől arcára ismét kiül az az enyhe, de igazán sokatmondó grimasza.

– De örülök… – szuszogja szarkasztikusan, amit ismét csak megnevetek, kézfejét pedig a másik kezemmel simogatni kezdem hüvelykujjammal, ahogy az még mindig a tenyeremben pihen.

– Inkább ne beszélj, csak pihenj. Vigyázok rád – szólalok meg már sokkal komolyabban, hiszen tényleg, ha nem pihen eleget, elég komoly problémája lehet ebből, amit természetesen nem akarok. Láthatóan megforgatja a szemeit, igaz csak enyhén, éppen, hogy csak megmozdítva azokat, de még is tudom, hogy bizony ez egy szemforgatás akart lenni, mígnem lehunyja pilláit. Vicces, hogy tényleg még mindig a keményet akarja játszani, de most perpillanat nem megy neki, bár nem csoda, kinek menne, ha egy nehéz műtéten lenne túl, mielőtt egy golyót kapott a mellkasába? Felsóhajtva figyelem és simogatom kézfejét, ujjaival pedig folyamatosan megszorongatja kezem, ami azt mutatja nekem, hogy bizony nagy fájdalmai vannak és csak így képes arra, hogy levezesse mindazt. Ez viszont ad némi aggodalomra okot, hiszen minden szorításnál egyre erősebben és erősebben fonja kezemre ujjait, amitől elég rossz érzésem támad.

– Taehyung – szólítom meg a másikat, amire felnyitja szemeit, hogy rám nézzen, laposakat pislogva.

– Hm? – ejt meg ennyit felém, amitől egy halk sóhajt eresztek meg.

– Szóljak Jonghyunnak? Mármint azért, mert láthatóan fájdalmad van, méghozzá nem is kicsi – adom tudomására, hogy tisztában vagyok azzal, milyen fájdalmakat élhet át, amit nem akar elmondani.

– Felesleges... Mikor téged meglőttelek, te sem szenvedtél másképp, nem? – mormogja erőtlenül, szemeiben is ott ül az az éles, lenéző csillogás, mint mindig, ha szerinte valami hülyeséget mondok, vagy kérdezek.

– Ez tény, de lehet neked tudna segíteni. Valami injekcióval, vagy a fene sem tudja. Nekem is segített, mikor nagy fájdalmaim voltak – simítom ki újra kósza tincseit a szemeiből, kezemre pedig azonnal rászorít az újabb fájdalmai miatt.

– Nem kell. Nincs szükségem semmi… – hagyja abba mondandóját, amire természetesen felkapom a fejem. Mikor meglátom, hogy szemei felakadnak, ujjai görcsös szorítása pedig elenged, több sem kell, hogy felálljak ülőpozíciómból, majd egy picit megrázogassam a másikat, szólítgatva, majd picit felpofozva, de nem reagál. Semmire sem reagál. Abban a pillanatban szinte átesek a fotelomon, hogy kirobbanjak a szobája ajtaján azzal a szent céllal, hogy szóljak Jonghyunnak, aki az utolsó reménye a másiknak.

Mikor elérem a szobájának ajtaját, szinte feltépem azt, hogy tudassam a másikkal, hogy hatalmas baj van. Ijedten kapja rám fejét és ijedt tekintetét, én pedig minden hezitálás nélkül mondom el, hogy mi a franc is történt. Természetesen nem kell kétszer mondanom, immár mind a ketten úgy rohanunk a másikhoz, ahogy még soha. Minden perc és minden másodperc számít, így mikor beérünk a szobába, a másik azonnal átvizsgálja, mígnem arra a következtetésre jut, hogy megállt a szíve.

A hírre még a lábaim is a földbe gyökereznek, hiszen az nem lehet! Olyan nincs, hogy itt legyen vége! Neki élnie kell, túl kell élnie, hiszen ő Kim Taehyung, egy szívós idióta, akinek nem szabad itt hagynia ezt a világot, hiszen konkrétan ő irányít mindenkit! Ha meghal, nem is tudom, hogy mihez kellene kezdenem ezek után.

– Te szerencsétlen, ne merd megtenni! – szinte ráordítok a másikra, akinek Jonghyun már is szívmasszázst ad, hogy újra életet tudjon lehelni belé. – Ha feladod biztos lehetsz benne, hogy tönkre teszem ezt az egész kócerájt! – kiabálom, mintha ezzel csak vissza tudnám hozni az életbe, mintha hallaná, holott tudom, hogy ez most lehetetlen. De még is ez a hév, ez a szar érzés mind kihozza belőlem és azt hiszem, ha nem sikerül újraéleszteni, biztos hogy olyan leszek, mint egy elveszett kiskutya, aki sehol sem találja a helyét.

Jonghyun

Megdöbbentett, mikor kicsapódott a szobám ajtaja, és Hoseok lépett be rajta, lélekszakadva, hogy Taehyung elájult, és nem reagál semmire – egyáltalán nem tudom, miért nem szólt azonnal, hogy felébredt! Rögtön szólnia kellett volna, hogy meg tudjam őt vizsgálni, mennyire stabil az állapota. Szinte mindent eldobtam a kezemből, ami addig bennük volt, s úgy rohantam ki a szobám ajtaján, mint akinek kivették a szemét, Hoseok pedig utánam loholt, kétségbeesetten.

Amint beértem a szobába, ahol Taehyung gyengélkedett, és amit azonnal kiszúrtam, az az EKG mérő volt. Szinte rögtön lesápadtam, és azonnal a dolgomhoz láttam, hátha meg tudom őt menteni, de attól féltem, késő lesz; annyi vért vesztett az elmúlt napon, olyan súlyos volt a sérülése, hogy kevés reményt adtam neki, ráadásul az sem segített, hogy Hoseok kiabált a hátam mögött, sipítozott, mint akit ölnek, és ezzel egyáltalán nem segített, sőt, csak hátráltatott.

Miközben szívmasszázst végeztem, immáron második alkalommal, dühösen fordultam felé, remélve, hogy abba fogja hagyni a nyavalygást:

– Ahelyett, hogy itt sipítozol, menj, keresd meg Taemint, szólj neki, hogy azonnal jöjjön ide! Igyekezz már! – rivalltam rá, mire ijedten, sápadva indult ki a szobából, hogy az említettet elhozhassa nekem, addig legalább nyugodtan tudtam végezni a feladatomat, százszázalékosan, az egészséges stresszel.

Amint Taemin ideért – talán két perc lehetett –, ketten gyorsan stabilizáltuk Taehyungot, vissza tudtuk hozni őt, de… fogalmam sem volt róla, meddig. Ha még egyszer megáll a szíve, valószínű, hogy nem fogjuk tudni megmenteni őt.

Erős fájdalom, és lázcsillapítót adtunk neki, újra kezeltük a sebét, tisztítottuk, és egy-két óra szellőzés után vissza is kötöttük neki, nehogy még nagyobb probléma legyen – kénytelenek voltunk a levegőn hagyni egy ideig, nehogy attól súlyosbodjon az állapota. Ezután csak álltunk mint a ketten, és figyeltük, ahogy Taehyung erőtlenül, pihegve veszi a levegőt.

– Az orvosi szobából hozz lélegeztetőgépet, Hoseok segít neked, szólj neki – szuszogtam, miközben a vezérünkhöz hajoltam, hogy a párnáját kicsit megnyomkodhassam, hátha kényelmesebb lesz neki a fekvés. – Nehezen vesz levegőt a saját erejéből, muszáj lesz mesterségesen rásegíteni. Ha ezt a napot, éjszakát átvészeli, és az utána lévő másik kettőt, akkor szerintem már nem lesz gond. Felváltva fogunk rá vigyázni, nappal te, éjszaka majd én, rendben?

– Rendben – mondta halkan a fiatalabb, miközben elindult kifelé.

Felsóhajtva ültem le Taehyung ágyára, megcsóválva a fejemet. Nagyon kevés esélyt láttam arra, hogy épségben fel fog épülni, de bíznom kellett benne. Féltem attól is, hogy a mostani újraélesztéstől károsodhatott valamije, hiszen az órát nem sikerült figyelnem, nem tudtam, még benne voltunk-e a kötelező időben, amíg nem lépnek fel komplikációk.

Ráadásul sok mindent tenni nem tudtunk; láz-és fájdalomcsillapítókon, lélegeztetőgépen, infúzión, gyulladáscsökkentőn – a sérülésére – kívül nem tudtunk neki mit adni, amitől jobb lehetett volna a helyzet, pedig ezekből is a legerősebbekkel bombáztuk a szervezetét.

Ha ezt túl éli, akkor erősebb, mint gondoltam volna.

Mikor Taemin, és Hoseok behozták a lélegeztetőgépet, azonnal rákapcsoltuk a másikat, és ezután szemmel láthatólag könnyebben vette a levegőt, mi pedig fellélegeztünk. A hajamba túrva néztem Taeminre, apró mosollyal.

– Ha bármi baj lenne, azonnal rohanj hozzám, nem megyek messzire – mondtam, miközben az ajtó felé lépdeltem.

– Én… maradhatok? – Hoseok hangjára felkaptam a fejemet, majd félszegen bólintottam egyet.

– Ha Taemint nem zavarod, akkor igen.

– Zavarlak? – A fiatalabb megrázta a fejét, miközben leült Taehyung ágya mellé, frusztrált, hatalmas sóhajt eresztve ki ajkainak résén át.

Nem maradtam tovább, miután Hoseok is leült a vezérünk másik oldalára, kiléptem az ajtón, halkan csukva be azt magam után.

Hoseok

Taeminnel nem is tudom, hogy már mióta ülünk a másik ágya mellett, de az biztos, hogy ő is a szívén viseli vezérének rosszullétét, akárcsak jómagam. Igazából, sosem tartottam magam egy vehemens személyiséggel megáldott egyénnek, de mikor a másikat Jonghyun próbálta újraéleszteni, a mostani eszemmel minden szó nélkül lekevertem volna magamnak egy akkorát, hogy a küszöb adta volna a másikat. Szánalmasan és idiótán viselkedtem, mint egy idióta gyerek. Nem! Az nem mentség arra, hogy elment az eszem az ijedtségtől és a hirtelen sokktól, hiszen ha nem hagyom el magam úgy, akkor lehet hamarabb tudott volna segíteni a másikon az orvosunk. Ehelyett hátráltattam. Egy mély sóhajt eresztek meg, majd végig nézek Taehyung gyenge testén, ahogy még így is próbál küzdeni az életéért.

– Hogyhogy nem mentél el innen? – hallom meg magam elől a másik hangját, így amint ránézek, meg is pillantom kíváncsi tekintetét.

– Talán baj?

– Nem, csak kérdezem – válaszolja, miközben hátra dől a székében. Nagy sóhajt eresztek meg, azzal tekintetem visszaterelem a másikra.

– Van egy-két dolog, amit szeretnék Taehyunggal elintézni. Na meg... van egy kis bosszúm, amivel meg akarom lepni – húzom apró görbületre ajkaimat.

– Bosszú? – teszi fel meglepett és kissé aggodalmas hangzású kérdését.

– Nyugi, nem akarok senkit megölni, meg semmi ilyesmi. Egyszerűen csak egy kis bosszú, ami talán borsot tör a másik orra alá – kuncogom el magam, hiszen ha elképzelem milyen arcot vághatna akkor, amikor megtudná, hogy leléptem, plusz az embereit magam mellé állítottam, egyszerűen csak nevetésre késztet. Bár, ez az egész most baromira nem vicces, így nincs is okom arra, hogy nevessek.

– Értem. De egészen furcsa, nem szokványos, hogy egy fogoly itt marad azért, hogy megcsináljon egy gyerekes bosszút – mosolyodik el ő is, amit csak megnevetek.

– Lehet, hogy gyerekes, de nekem jól fog esni. És igen, nem szokványos, de én sem vagyok az – vonok vállat, miközben jómagam is hátra dőlök a fotelembe, hogy picit hagyjam ellazulni a hátizmaimat. Halkan felsóhajtok, azzal lehunyom egy picit a szemeimet, hogy pihenhessek. Tudom, ha csak nézem azzal semmit sem fogok segíteni sem rajta, sem pedig magamon, ami evidens.

Furcsa, mert amióta ez az eset megtörtént, szinte mindenki leszarja, hogy hova megyek, hova teszem be a lábam. Őszintén? Senkinek sincs most annyi ideje sem, hogy tudjon egy normálisat szarni. Mindenki teszi a dolgát szépen, rendezetten, ami kissé elkeserítő. Hogy miért? Azért, mert minden ittlévő ember szinte már temeti Taehyungot, hogy átvegye Jimin a helyét. Bosszúsan csóválom meg a fejem, amikor elhaladok az egyik őr mellett, aki csendben, mereven nézi az előtte lévő teret.

– Sok marha… – sziszegem, miközben besétálok a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy kis élelmet. Taehyung szerencsére az éjszakát is túlélte, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a többiek hogy mondogathatták azt, hogy az estét sem éli meg?! Igen is túlélte és viszonylag jobban is néz ki. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én fejemben nem fordult meg az, hogy talán elmehet, de természetesen ezt olyan hamar el is felejthettem, mint amilyen hamar ez az eszembe ötlött. Igen is túléli, nincs az a sérülés, ami legyőzné őt. Ezenkívül... míg lábadozik, felfedezem ezt a kócerájt, mindent átnézek, hogy ha magához tér, ha megerősödik, ha tökéletesen olyan riválisom lesz, mint előtte is, akkor ténylegesen ki tudjak vele cseszni.

– Helló! – köszön nekem az egyik szakács egy nagy mosollyal, amit viszonozok, majd a kész ételekhez sétálok.

– Ebből vinnék két adagot – mutatok a finomságokra, amit a szakács azonnal engedélyez egy bólintással.

– Hogy van? – kérdezi, ezzel a vezérére célozva, amit csak megmosolygok. Lassan olyan érzésem lesz, mintha ez az egész pucc egy nagy család lenne.

– Túlélte az éjszakát, jobban néz ki. Ne temessétek, csak annyit mondok – mormogom, ahogy megfogom a két tányért, majd ott hagyva a reménykedő szakácsot, felmegyek a szobába, ahol Taemin és Taehyung tartózkodik. Taehyung nem fogja feladni, ebben biztos vagyok.

Az a kis esély, míg lélegzik, és ver a szíve, hatalmas dolog, hiszen úgy érzem, nem az az ő rendeltetése, hogy ilyen fiatalon és ilyen hitványul haljon meg, hitvány banditák által. Nem, TaeTaenek jobb véget szánnak a fentiek. Inkább hal meg a saját keze által, mintsem ilyen kis szarrágók által. Tudom jól, ennyire már sikerült megismernem.