Stubborn lovers - TaeMon (13/19)

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből...  

Hozzáfűzés: Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Hatalmas szemekkel néztem Namjoonra. Nem, nem tudtam hová tenni a hirtelen viselkedését, ahogyan azt sem, miért védett ki a lány elől. Picit persze, gyámoltalannak és szerencsétlennek éreztem magam, hogy egyedül erre ennyire nem voltam képes, de volt jobb dolgom is annál, minthogy ezen keseregjek, hiszen akárhogyan is, de Namjoon idejött hozzám. Idejött hozzám! Beszélt hozzám! Sőt, át is karolt, és... kivédett – jó, meg tudtam volna magam is védeni, de ez már részletkérdés.

Tovább nem is elmélkedtem, nagy nehezen ébredtem fel a kezdetleges sokkomból, majd olyan gyorsan rohantam utána, ahogy csak lehetett – a sérüléseim miatt, ugye –, és mikor előtte álltam, ő megforgatta a szemeit, majd szóra nyitotta ajkait:

– Attól, hogy segítettem, még kurvára nem leszünk jóban! Ne gyere utánam, továbbra is hagyj békén, ne törődj velem, én sem fogom tenni, csak egyszerűen már gáz volt, hogy nem tudtál egy kislányt leépíteni! – mormogott, szikrákat szóró szemekkel nézve rám, azonban benne egy mondata villogott: "Ezt nem hiszem el... lesmárolni egy csajt" – akárhogyan is volt, ez valamit beindított bennem. Valamit, hogy hiába haragszik rám, hiába akar utálni, talán mégsem megy úgy neki, ahogyan akarja, hiszen, ha így lenne, nem segített volna, nem?

Nem válaszoltam neki, megragadtam a csuklóját, és amennyire gyorsan csak tudtam, a hozzánk közel lévő raktár felé igyekeztem. Ő persze, vadul ellenkezett, sziszegve, dühösen adta tudtomra, mennyire nem kívánkozik a társaságomba tartózkodni, de ez engem egyáltalán nem érdekelt jelen esetben, ugyanis határozottabban sétáltam, mint valaha, s amint elértem a raktárat, rögtön belöktem őt rajta, majd belépve, becsuktam magam mögött az ajtót.

– Mi a francot képzelsz te magadról, ha?! Mégis mi a... – Nem hagytam szóhoz jutni, egyszerűen csak elkaptam a haját ép kezemmel, majd magamhoz húztam, és ajkaira martam. Eleinte ellenkezni akart, eltolni magától, azonban, mihelyst a szájába toltam a nyelvemet, halkan a csókba nyögött, majd azonnal a csípőmre mart mindkét kezével, jobban magához húzva, majd talán a hirtelen hévtől, vagy feszültségtől, de megfordult velem, és a mögöttünk lévő asztalról sepert le minden kacatot, majd arra ültetett rá, vadul marva ajkaimat, lábaim közé férkőzve, miközben végig simított a combjaimon.

Fogalmam sincs, miért akartam ezt. Fogalmam sincs, miért... tettem ezt, de jól esett, és megdobogtatta a szívemet, remegést váltott ki belőlem, és nem. Nem akarom elengedni még egyszer.

Namjoon

Eleinte hatalmas meglepetésként ért, ahogy az ajkaimra mart, mintha csak ez lenne az éltető ereje. Persze próbáltam magamtól eltaszítani, de a csókja... a csókja nem tudom, hogy milyen erővel rendelkezik, de ahogy megéreztem számba furakodni az édes kis ízlelőszervét, hirtelen minden harag és csalódottság, amit eddig iránta éreztem, eltűnt. Egy szempillantás alatt, s helyét a vágy, a hevesség vette át, mintha ennek így kellett volna megtörténnie.

Lábai között állva, egy pillanatra sem szakítom meg a csókunkat, és ahogy észreveszem, ezzel ő is ugyan így van, hogy esze ágában sincs megtenni ezt a hibát. Körmeimmel végig szántom combjait a nadrágon keresztül is, amitől azonnal a csókba morran. Több sem kell, hogy a csípőjénél fogva, sokkal közelebb húzzam magamhoz, úgy, hogy ágyékunk egymáshoz simuljon, majd ahogy eldöntöm az asztalon, már is fölé magasodva ízlelgetem tovább az édes ajkait és a száját, amit őszintén megvallva, nagyon szeretek. Szeretem az ajkait, a csókjának az ízét, ahogy egyre csak összekeveredik az ő és az én nyálam, ezzel egy teljesen új ízt hozva létre. A másikon hajolva, újra körmeimmel végig marom combjait, majd felvezetem ujjaimat a két oldalán, amin végig zongorázok ujjaimmal, oda-vissza járatva őket a testén. Azonnal megremeg, egy halk sóhaj kíséretében, amit a csókba ereszt, nekem pedig az alhasam ismét megugrik. Annyira édes!

Ajkait végül elengedve, pilláimat felnyitom, hogy az ő szemeibe nézzek, amikben annyi és annyi érzelem ül meg. Úgy csillognak, akárcsak a csillagok és ez hihetetlenül tetszik nekem. Feljebb hajolva hozzá, már is a homlokára lehelek egy gyengéd csókot, aztán lejjebb hajolva, ahogy behunyja szemeit, mindkét szemhéjára adok egy-egy csókot. Végül, újra az ajkait veszem célba, amibe beleszusszantva, ép karjával ismét átöleli a nyakamat, erősebben húzva magához az asztalon fekve. Istenem, olyan szinten fel tud tüzelni, már csak azzal is, ahogy a hajamba túr, ahogy nyelvével egy kicsit gyorsabb iramot próbál diktálni, s ahogy mellkasát kidomborítva, összeérinti az enyémmel, miközben az ölünk is rendre egymásnak simul. Mind a kettőnkből egy halk sóhajt vált ki ez a testi kontaktus, amit egyáltalán nem sajnálok. Nem is értem, hogy tudta azt a szukát megcsókolni, amikor a vak is látja, hogy mennyire szeret velem smárolni, hogy milyen szinten rám vetette magát, még, ha én eleinte ellene is voltam a dolognak. De hiába is, ő az enyém, már azóta, hogy a magamévá tettem azon az átkozott, ittas éjszakán. Én vettem el a segge szüzességét, én birtoklom a testét, és ezt soha nem fogom átengedni senkinek sem, még akkor sem, ha rendkívül mérges vagyok azért, amiért beleszagolt a magánéletembe úgy, ahogyan nem kellett volna. Bár, ennek a gondolatnak itt most nincs helye, hiszen a csókja, ugyan olyan részegítő hatással van rám, mint az a pia, amit mind a ketten elfogyasztottunk. Mikor elszakadok ajkaitól, amit ő egy csalódott sóhajjal nyugtáz, mélyen a szemeibe nézek.

– Soha, de soha többé ne merj csókolózni mással! Ezeket az ajkakat csak én érinthetem, megértetted?! – sziszegem a duzzadó ajkaira, majd ajkaim közé véve az alsót, picit erősebben megharapom, csak annyira, hogy felszisszenjen, aztán megszívogatom azt, nyelvemmel végig nyalom, aztán ugyan ezt teszem a felső ajkával is. Egyszerre büntetem a csók miatt, s egyszerre ismét a magamévá teszem őket, mintha csak ezzel eltüntethetném annak a szukának a tettét, amit eddig csak is én élvezhettem.

– Ezek az enyémek, csak úgy, mint – mondom túlfűtött hangon, miközben lesimítok ujjaimmal a testén, egészen a fenekéig, amit megmarkolok, tudatosítva benne, hogy hozzám tartozik – a segged. Ha tetszik, ha nem már az enyém vagy attól a naptól kezdve, hogy egymásba gabalyodtunk részegen – mormogom, tovább ízlelgetve az édes ajkakat. – Ha dühös vagyok, ha nem, ebből nem fogok engedni. Ne merj még egyszer féltékennyé tenni! Ne húzz ujjat velem, mert egyszer bezárlak egy ablakok nélküli szobába, ahol csak én leszek az, aki a világot jelenti neked! – sziszegem tovább, azzal egy utolsó heves csókot váltva még vele, végül csak elhúzódom tőle, végig nyalva saját ajkaimat, amin az ő nyála még ott csillogott.

Megigazítva magam, hátrább lépek tőle, kifújva a tüdőmben rekedt levegőt. Természetesen megdugnám most, de mivel még sérült, nem teszek kárt benne, mert a végén úgy járna a hevességemnek köszönhetően, mint a múltkor, amikor megrántottam a vállát.

– Ezt még folytatjuk, Kim Taehyung! – mutatok rá, azzal egy eszelős vigyort villantva, kisétálok az ajtón, úgy hagyva a rendesen felajzott másikat.

Taehyung

Egy jó ideig magamhoz sem tértem. Ugyan, ki tudna egy ilyen esemény után ép ésszel gondolkodni, vagy realizálni az adott szituációt és helyzetet? Lehet, hogy valaki képes lett volna rá, vagy képes is rá, de én nem ezek közé tartozom, így felültem az asztalon, pihegve és zihálva, majd gondolkodás nélkül álltam fel, és rohantam ki a raktárból, nem is törődve azzal, mennyire zilált is voltam, hogy még az ing is ferdén állt rajtam, a kócos hajamról pedig nem is említenék egy szót sem... – Úgy rohantam Namjoon után, mint akinek a szemét vették – ami nagy szó, állapotomat tekintve –, s amint elértem hozzá, elé vágtam, pihegve, csillogó szemekkel nézve rá.

– A-akkor... szent a béke? – kérdeztem halkan, előtte állva, mire megemelte a szemöldökeit.

– Azt nem mondtam. Csak azt, hogy ezt még folytatjuk. Egy szóval sem említettem, hogy szent a béke – mosolygott, majd az arcomhoz nyúlt, hogy a számra simítson ujjaival, azonban hüvelykujja nem a számat érte, csak a jobb sarkát, letörölgetve onnan a maradék szájfényt – legalábbis, gondoltam, hogy ez történt.

– De... de... - A szavamba vágott.

– Mit de? Amit tettél, megbocsáthatatlan, de érzem irántad a vágyat, ez van – vont vállat, végig a szemeimbe nézve, én azonban úgy éreztem, mintha egy világ tört volna össze bennem, sőt, össze is tört, aprócska szilánkokban, a szívem belső zugában.

– Kérlek! Namjoon, kérlek! Kérlek! Bocsáss meg nekem! Nem akartalak magamra haragítani, e-engem nem érdekel a verseny sem már, nem érdekel... nem érdekel semmi, csak kérlek! Kérlek szépen, ne haragudj! – könnyes szemekkel néztem rá, kissé remegő ajkakkal. Persze, lehet, hogy ez túl hirtelen jött, de... egyszerűen úgy éreztem, ha már itt volt előttem, ha már a raktárban egymásnak estünk – azaz én neki –, akkor nem akarom, hogy újra elsétáljon, vagy ellökjön magától, mint a legutóbb. Küzdeni akartam érte. Hogy miért? Azt nem tudtam, csak annyival voltam tisztában, hogy fontos nekem, mellette pedig vonzódok is hozzá, nem is akármennyire.

– Taehyung...

– Kérlek! Adj egy esélyt! Tudom, egy szemétláda vagyok, egy rohadt görény, egy... egy tapintatlan féreg, egy... egy haszontalan kis senkiházi, valaki, aki szemérmetlenül túrt bele a dolgodba, valaki, aki turkált a telefonodban, a magánéletedben, gerinctelen módon! Tudom! Tudom, de... de kérlek! – néztem fel rá, eleresztve a könnyeimet. – Fontos vagy nekem. Nagyon fontos. Te vagy... te vagy az egyetlen, aki tud a múltamról, az egyetlen, akinek sírtam, az egyetlen, aki... akivel képes voltam mélyebb kontaktust létesíteni. Te vagy az egyetlen, aki... aki ismer, talán. Kérlek, csak egy esélyt adj... – súgtam, felnézve rá, megremegő ajkakkal.

Namjoon

Megdöbbenve nézek a másikra, aki immár krokodilkönnyeket ereszt meg szemeiből, úgy nézve rám, mint aki nem rég veszített volna el egy családtagot, bár ehhez én még közel sem állok. A szemei, a könnyei teljesen őszinték, a szavaival karöltve, ahogy egyre csak kérlel és bocsánatért esedezik. Igazából, most igazán megesik rajta a szívem, hiszen, sosem utáltam őt, amióta normálisan megismertem. Az, hogy haragudtam, és próbáltam megutálni ismét, az más tészta. De utálni nem tudtam, és nem is tudom, legyen akármilyen nagy ez a bűn, amit elkövetett. Tény, undorító volt ez tőle, de ahogy látom, ahogy végig nézek rajta, mélységesen megbánta, arról nem is beszélve, hogy tényleg rosszul néz ki azóta, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot. Ez a kis játékunk az előbb pedig... azt hiszem, hogy jobban beindította bennem mindazt, hogy talán engedjek felé, még, ha az is volt a tervem, hogy nem bocsájtok meg neki, csak kihasználom az adandó alkalmat, mint ahogyan azt ő is tette az én esetemben, mikor a telefonomba kutakodott. Azonban az igazság az, hogy hiába terveztem, soha nem tettem volna vele ilyesmit, hiszen akár most is megdughattam volna, leszarva, hogy milyen fájdalmai lennének akkor.

– Kérlek, Namjoon. Kérlek… – hangja elcsuklik, majd fejét lehorgasztva, hagyja, hogy könnyei a padlóra csöppenjenek, mintha csak apró gyémántok lennének.

– Tudod... elképesztően aljas dolog volt amit csináltál. Végig arra gondoltam, hogy újra meg foglak gyűlölni, mert megérdemled. A napokban már egyre csak ez járt a fejemben, hogy talán átiratkozom egy másik egyetemre, mert nem volt semmi ihletem miattad – mormogom, amire felkapja rám a fejét, könnyei ezáltal egyre csak sokasodnak és megállíthatatlanul, szemtelenül nyalják végig az arcát, szemeiben pedig látom, ahogy kezd megtörni benne valami, mélyen a lelkében.

– Sajnálom… – suttogja, sírása egyre csak erősödik, vállai is rázkódnak, tekintetét pedig leveszi rólam.

- Hát, nem fogod mindezt eltörölni, abban biztos lehetsz - sziszegem.

– Sajnálom – enged meg egy kis hangot, ami rettenetesen keservesen hangzik. – Sajnálom, többé nem... nem jövök a közeledbe és… – teste mozdul, hogy ott hagyjon engem, mintha csak elbúcsúzna, azonban én az utolsó pillanatban kapok a karja után, aztán visszahúzom, hogy velem szemben legyen, majd nekitolom a háta mögött lévő falnak.

– Újrakezdeni újra kezdhetjük – mondom halkan, miközben a falnak támaszkodom a feje mellett, majd lassan a könyökömre támaszkodom, hogy közelebb legyek az arcához, amire megeresztek egy aprócska mosolyt. – Ha már eltörölni nem lehet, kezdjük újra, és ne bőgj itt nekem; mi vagy te, csecsemő? – kérdezem, aztán odahajolva arcához, lecsókolom azokat a sós cseppeket, amik még mindig megállíthatatlanul folynak végig az arcán, míg én az ajkaimmal le nem csókolom onnan. – Tény, hogy egy ideig neheztelni fogok rád, de utálni nem tudlak. Nincs akkora bűnöd, hogy megutáljalak, de előre szólok, ennek még ülepednie kell, utána jöhet az újrakezdés – adom tudtára, ajkaimra ekkor ismét felkúszik az a kedves mosoly, amivel eddig illettem őt. Miközben a sokkos, kitágult szemekbe nézek, eleresztek egy halk kuncogást.

Tény, hogy nehéz lesz valamennyire túltennem magam még ezen, de Taehyung... az Taehyung. Hazudtam, hogy csak a vágyat érzem iránta, hiszen a lelkem, még mindig visszahúz hozzá, tekintetemmel még mindig, a mai napig kerestem őt az aulában, hétvégén pedig a szobámban. Hiába ez a nagy keménységem, ez a kis görcs, egy pillanat alatt lerombolta a csókjával és a hatalmas, gyönyörű, könnyáztatta szemeivel és az őszinte lényével. Olyan őszinte, amilyet még nem láttam. Igen, hiszen ha el is olvasta a dolgaimat, akkor is őszintén mondta el, hogy mit csinált, őszintén vágta a fejemhez és most... most jövök rá, hogy a versenyt is miattam akarta végig csinálni, én pedig undorító módon a lelkébe tapostam. Ő nem kiröhögni, és nem megvetni akart a gyengeségem miatt, hanem éppen ellenkezőleg. Támogatni.

Egy idióta vagyok, és egy mocskos patkány, amiért ennyire hagytam őt szenvedni, mert csak a saját mocskomban voltam képes ténferegni.

– Holnaptól, várj meg az aulában, mert újra mellém ülsz – hajolok ajkához, majd egy aprócska csókot lehelek rá, így ahogy elhúzódom arcától, végül csak magamhoz húzom egy ölelésre, hogy megnyugtassam a háborgó lelkét és persze a sajátomat is.

Taehyung

Halkan szipogtam a karjaiban, miközben a testünk között voltak a karjaim, és hagytam, hogy kedvére ölelgessen. Nagyon jól esett, ahogy a karjaiba húzott, az pedig főleg, hogy átölelt, szorosabban húzva magához, gyengéd, halvány puszikat adva a hajamba, a fejem búbjára, miután a homlokomat nyakhajlatába temettem. Féltem attól, hogy soha többé nem bocsát meg, és az volt a szándékom, hogy elmegyek, hiszen annyira elutasítóan beszélt, hogy azt hittem, tényleg mindennek vége, de minden megváltozott, mikor azt mondta, újrakezdhetjük. Nem akartam hinni a füleimben, és ebben az esetben tényleg a boldogságtól pityeregtem. Azt hittem, örökre el fogom veszíteni, azt hittem, vége lesz közöttünk mindennek, hogy nem akar majd tőlem mást, csak néhányszori alkalmat, de mérhetetlenül örültem, hogy nem így volt.

Olyan elveszetten bújtam hozzá, markoltam a pólóját, ahogyan még soha, ő pedig folyamatosan, szüntelenül dobálgatta a hajamba az aprócska puszikat, még egy kicsit ringatva is. Még az sem érdekelt, hogy tulajdonképpen a folyosó közepén álltunk, magasról tettem volna rá, ha esetleg valaki meglátott volna minket, kérdőre vonva, mégis mit művelünk. Ki akartam adni az eddig elfojtott bánatot, egyben pedig a hirtelen felgyülemlő örömöt is, ennek a legjobb módja pedig az, hogy pityeregjek.

Hangtalanul várta meg, míg befejeztem, s mikor már csak hüppögtem, finoman tolt el magától, azzal a lendülettel pedig az állam alá nyúlt felemelve az arcomat, és miután ezt megtette, lágy, könnyed csókot lehelt számra, mosolyogva nézve rám.

– Hát ennyire megijesztettelek? – kérdezte, kissé szomorkás, ám egyben szórakozott hangján, mire szipogva bólogattam, mélyebb légvételeket véve, nehogy újra elsírjam magam.

– Tényleg ennyire megijesztettél. Azt hittem, sosem leszünk már jóban – szipogtam, megemelve jobb karomat, hogy letörölgethessem a könnyeimet. – Olyan határozottan beszéltél – motyogtam, lesütött szemekkel.

– Hiányoztál – mondta, a homlokomra adva egy puszit, mire felszusszantottam, újra hozzábújva, lehunyva a szemeimet.

– Te is nekem – hüppögtem, lehunyva a szemeimet.

Azt még mindig nem tudtam, hogyan viszonyulok hozzá, mit érzek iránta, de igazából, nem is érdekelt. Az volt a lényeg, hogy fontos nekem, fontosabb, mint talán bárki más, és... azt hiszem, ennél nincs lényegesebb dolog.

Namjoon

Újabb ölelésbe vonom a másik testét, amit ő örömmel fogad el, hiszen úgy bújik hozzám, mint egy kiscica. Apró mosollyal figyelem, ahogy még hüppögve, a mellkasomhoz bújva próbál megnyugodni, míg én gyengéden cirógatom az ép felkarját, hogy ezekkel a kis érintésekkel is elérjem ezt a hatást.

– Legközelebb, ha kíváncsi vagy rám, inkább kérdezz, jó? Ha eleinte nem is akarok válaszolni, majd egyszer elmondom, ha úgy érzem, de ne kutakodj. Én sem tettem ezt veled, soha – mondom halkan, amire már is jön a heves bólogatás. – Ne félj kérdezni – puszilok ismét a hajába, amire ismét bólogatás lesz a válasz, majd ahogy egyre csak csillapodik a sírása, úgy engedem el, hogy ismét ránézzek. Ahogy akai még mindig meg-megremegnek és ahogy az orra is kipirult az arcával együtt, nagyon aranyosnak találom. Ahogy hosszú pilláin még megülnek a könnyek, felé nyújtva kezem, ujjammal letörölgetem, megszabadítva őket a könnyek terhétől.

– Nyugodj meg végre. Rendben? – kérdezem, ahogy a tekintetét keresem, majd amint megtalálom, szélesen elmosolyodom.

– Rend-ben – vesz egy mély levegőt, így csak kedvesen megsimogatom az arcát, azzal ahogy elengedem a szemkontaktusunkat megtartom.

– Sajnálom, hogy akkor ellöktelek. Akkor megbántam, amikor hátat fordítottam neked. Tényleg sajnálom – kérek bocsánatot, ekkor ismét meglepett pislogásokat kapok válaszul, aztán azonnal megrázza a fejét, egy aprócska mosollyal.

– Semmi baj – motyogja, végül csak ismét magamhoz húzom, de immár nem ölelésre, hanem egy csókra, amit kellően elhúzok, s mikor elengedem, ellépek tőle.

– Nos, neked ideje aludnod. Lassan sötétedik, eredj – vigyorodom el, miközben, gyengéden, óvatosan lököm meg, ösztökélve, hogy menjen a koliba, hiszen tényleg, lassan teljesen besötétedik.

– Nem vagyok gyerek – szipog egyet, aztán elneveti magát, de persze csak halkan.

– Hát, néha nem mondanám meg, hogy felnőtt vagy. Szóval, menj, holnap találkozunk – lépek egyet hátrább tőle, végül csak integetek neki és hátat fordítva, elindulok a folyosón, hogy folytassam az utamat, csak immár jóval nyugodtabban, mint eleinte.

– É-és a versenyt? A versenyt akarod még? – szól utánam, amire megállok és hátra fordulok.

– Miért, te akarod? – érdeklődöm, miközben megigazítom vállamon a táskámat.

– Mindennél jobban, ha veled állhatok a színpadra! – mondja picit megemelve a hangját.

– Nem félsz, hogy felégsz, ha elesel? Mi lesz, ha nem nyerünk? Mi van, ha én nem akarom? – kérdezem, immár keményebb hangon, de még is próbálom a mosolygást elfojtani.

– Nem érdekel, de meg akarom mutatni, hogy ketten nagyon ütősek vagyunk, hogy képesek vagyunk végig csinálni, és az sem érdekel, ha nem akarod, muszáj fellépned, hiszen meg kell mutatnod a zenét, amit írtál! – mondja teljesen komolyan, én pedig ahogy megfordulok, gyorsan indulok meg felé, talán kissé indulatosan, amitől a másik egy picit meginog ijedtében.

– A karriered is rámehet, ha rosszul mozdulsz! Van róla fogalmad, hogy mit akarsz megcsinálni? Mi lesz, ha soha többé nem táncolhatsz? Mi lesz, ha elveszítesz mindent? Mi van, ha a zeném miatt feláldozod magad? – kérdezem, miközben felé tartok.

– A hangom megmarad, és te is! Akkor is mellettem maradnál, tudom! Ennyi áldozatot megér! – mutat rám, tekintete megremeg, az én szívem pedig hatalmasat dobban, mikor megállok előtte, komor kifejezéssel az arcomon.

– Kemény, hogy ennyire bízol magadban és bennem! Arról nem is beszélve, hogy bolond vagy! – morgom, majd ahogy hirtelen elkapom a derekánál fogva, magamhoz húzom újra, hogy egy szenvedélyes csókot váltsak vele. Meglepődve felnyög, majd átkarolja nyakamat az ép karjával, így amint elengedem ajkait, immár szavaimat a párnácskáira intézem. – De azt hiszem, hogy bolond leszek én is. Vigyázok rád a színpadon, erősen a karjaimban foglak tartani. – suttogom nedves ajkaira, amire még hintek egy apró csókot, aztán, amint a fenti órára nézek, már csak azt látom, hogy rohanhatok a buszhoz. – A picsába, na, én mentem! Holnap találkozunk, pihend ki magad, mert szarul nézel ki! – kiabálok hátra, ahogy immár a buszhoz rohanok, majd intve még egyet, kiverekedem magam az egyetem ajtaján és meg sem állok a buszmegállóig. Akkora az örömöm, hogy azt elmondani nem tudom.

Azt hiszem, belecsöppentem egy nyálas filmbe, hiszen vigyorogva szaladok, mint valami idióta. Ha ezt mástól látnám, ugyan így, leszólnám, mint annak a rendje, de én most... tényleg, hihetetlenül boldog vagyok.