Shatter me with hope - VHope (12/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erőszak, vér
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."   

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot! 

Hoseok

– Veled meg mi történt? – mustráltam végig a cellaajtó másik felén ácsorgó Daehyunt, aki meg sem kérdezte, bejöhet-e, beengedte magát a helyiségbe. – Csak nem kiraktak? – vontam fel egyik szemöldökömet gyanakvóan.

– De – forgatta meg szemeit. – Nem zavarlak? – húzta be maga mögött a cellaajtót, mire felsóhajtottam, s eleresztettem egy féloldalas mosolyt.

– Már bejöttél – kapcsoltam össze tekintetünket. – Nyilván tudtad a válaszom.

– Inkább csak reméltem – vakarta meg a tarkóját, zavart vigyor társaságában, majd nagyot nyögve lehuppant az emeletes ágy alsó szintjére. Még mindig szkeptikusan vizslattam őt, összevont szemöldökkel követve mozdulatait, várva, hátha beavat, miért is kellett elhagynia saját celláját. Ám a beszámoló elmaradt, így nekem kellett rákérdeznem.

– Miért pateroltak el? – fordítottam felé fejemet, az ágyon fekve. Ő is eképp cselekedett, ujjait tarkója alatt összefűzve, lábait átvetve egymáson.

– Mert Jimin kettesben akar lenni Taehyunggal. – Daehyun komolyságából könnyűszerrel levontam néhány következtetést. Előző este rajtakapott minket Taehyunggal, így már nem rejthetem véka alá, mi van köztünk. Már, ha egyáltalán van valami, mert ezt képtelen voltam megmondani. Elvégre, mégis csak egy másik férfiról volt szó, ha nő lenne, bizton állíthattam volna, hogy olyan diskurzusok és érintések után, amik Taehyung és köztem voltak, együtt vagyunk. De így... Nem tudtam. Az viszont biztos volt, hogy Daehyun többet tudott, mint kéne és mint amit elmondtam neki, a mostani viselkedésemmel pedig abszolút nem értett egyet.

– Minek? – Hangom akaratom ellenére erősödött fel, és lett agresszívabb a kelleténél.

– Azt én honnan tudjam? – vont vállat hanyagul, majd lehunyt szemekkel ismét a plafon felé fordult. – Csak tippelni tudok, ahogy te is, így nyilván egy véleményen leszünk.

– Na – biccentettem felé állammal, hiába tudtam, hogy nem látja. – Oszd meg velem a teóriádat!

– Nem – vágta rá rögtön, kisebb meglepetést okozva nekem ezzel. – Előbb beszélj te! Mi van köztetek Taehyunggal?

– Kétszer megdugtam. Ennyi. – Próbáltam a lehető legkevesebb érzelmet belevinni hangomba, és a legenyhébb érdeklődést mutatni a téma, és az említett személy iránt. Nem kívántam erről beszélni, valahogy sosem volt ínyemre érzelmeim kiteregetése. Inkább megtartottam őket magamnak, hiszen nem találkoztam még olyan esettel, amit ne tudtam volna megoldani vagy feldolgozni egymagam.
Daehyunt viszont nem tudtam átverni. Hitetlenkedve, szkeptikusan horkantott fel, majd komótosan felém forgatta a fejét, résnyire kinyitva szemeit. Nem csak ajkai, de arca is beszélt hozzám, suttogva, hogy ő bizony tudja nagyon jól, hogy hazudok, hiába próbálom leplezni az érzelmeimet, tökéletesen átlát rajtam. Ez volt Daehyun... Túl jól ismert.

– Ja, persze – köpte oda végül. – Akkor miért vagy ilyen szeszélyes, barátom?

– Nem vagyok – jelentettem ki közömbösen.

– Ne kamuzz már – nevette el magát keserűen. – Látom, hogy nézel Taehyungra. Érzem a belőled áradó szikrákat, és mérget, ha Jimin akár egy szót is szól hozzá.

– Szeretem Jimint – kezdtem, de Daehyun nem engedte, hogy közbeszóljak.

– Tudom – bólintott. – Ő pedig szereti Taehyungot, ami neked szúrja a szemed. Ne mondd, hogy nem, mert látom! Közben pedig érzem az égett agy szagot, amiért azon kattogsz, vajon mi történhet pár cellával arrébb.

– Daehyun, ne hergelj! – szűkítettem össze szemeimet, kissé megemelve a hangomat, azonban Daehyun nem tágított.
Minden szavánál úgy éreztem, mintha hasba rúgnának – nem azért, mert konstatálta ezeket az apró, mégis jelentős, és könnyen észrevehető dolgokat, hanem mert talán igaza volt. Tényleg csak azon járt az eszem, miért akar Jimin kettesben lenni Taehyunggal, pontosabban, hogy bepróbálkozik-e nála komolyabban, vagy sem, s vajon Taehyung hagyja-e magát.

Fejemet enyhén megrázva űztem el ezeket a gondolatfoszlányokat, eme cselekedetemmel viszont jóízű nevetést űztem ki Daehyunból.

– Nem hergellek – villantotta ki hófehér fogait. – Vagy szeretnéd? – Kirívóan, csíntalanul rántott egyet bal szemöldökén, én pedig csak értetlenül néztem rá.

– Mi bajod? – Hiába kérdeztem, Daehyun nem válaszolt. Viszont sejtelmes vigyorral az arcán indult meg felém. – Mit akarsz?

– Miért hazudsz? – állt meg pontosan fejemmel egy vonalban, karba tett kezekkel. – Ha nekem hazudsz, azt mondom, rendben. Na de hogy még magadnak is? – Rosszallóan csóválta meg a fejét, mire felpillantottam rá.

– Nem szoktam hazudni – vágtam vissza rögtön, egy őszinte állítással.

– Ezesetben még nem jöttél rá az érzelmeid jelentésére.

– Daehyun, hagyjál már! – Lábaimat átvetettem az ágyon, s ülő pozícióba löktem magam. – Kezdesz idegesíteni! – förmedtem rá, de csak egy ravasz vigyort festettem arcára.

– Igeeen? – nyújtotta el a hangját, ami egyszerre volt fülsértő, idegesítő, és... valahol még szexi is. Valakinek biztosan.

– Igen, baszd meg! – rivalltam rá, de úgy tűnt, nem használt. Ahelyett, hogy békén hagyott volna, csak a már rég megjelent sunyi mosolyával térdelt rá az ágyra, s egyre csak közeledett felém. Macska módjára mászott arcomhoz, én pedig kénytelen voltam hátrálni – ám mikor hátam falat ért, már nem tudtam merre menni, megütni pedig nem akartam, mert mégis csak Daehyunról volt szó. – Mássz ki a képemből, ember!

– Hektikus vagy? – Suttogó hangja huncutul csengett, ahogy közelebb hajolt hozzám.

– Igen! Kurvára!

– Helyes. – S a következő pillanatban már ajkaimon éreztem az övéit.

Taehyung

Úgy éreztem magam, mintha egy pizsipartiban vettem volna részt, amihez egyáltalán nem volt kedvem, de kibírtam. Bár, Jimin egész éjszaka ölelgetett, a nyakamba mormogott, én azért előtte kedvesen elmondtam neki, hogy kétlem, hogy bármi lehetne köztünk, mert van valaki, akit szeretek. Ő szentül meg volt győződve arról, hogy az a valaki nem szeret annyira, mint ő engem, és az fájt a legjobban, hogy ebben igaza lehet, de nem akartam kihasználni őt. Nem szerettem volna az érzéseivel játszani. Nem voltam azért annyira érzéketlen, és nemtörődöm típusú, hogy ezt megtegyem, főleg vele. Az elejétől fogva kedvesen viselkedett velem, ráadásul ő volt az első, aki kiállt értem Namjoon ellen, és azt a napot biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni. Épp ezért nem lett volna szívem bármivel is hitegetni; jobb a sanyarú igazság. Én nem tudok szeretni, de ha igen... akkor az hosszan tartó.

Apró sóhajjal sétáltam Hoseok cellája felé – most már saját is –, viszont mikor odaértem, és megláttam a rácsok között, hogy Daehyun és Hoseok együtt alszanak, lesütöttem a szemeimet. Az hagyján... egyikükön sem volt póló. Sőt, Daehyun testét félig fedte csak a paplan, úgyhogy a háta, és a feneke látszódott, én pedig nem vagyok hülye.

Megcsóváltam a fejemet, majd halkan, hangtalanul sétáltam be a cellaajtón, majd finoman, lassú mozdulatokkal másztam fel az emeletes ágyra. Mikor lenéztem rájuk, éreztem a fojtogató, maró érzést a torkomban és a mellkasomban is. Olyan volt, mintha leforráztak volna. Egyszerűen... borzalmas érzés volt, főleg akkor, mikor Hoseok átdobta a karját Daehyun vállain.

Megeresztettem egy alig hallható sóhajt, s lassan hanyatt feküdtem az emeletes ágy részén, a hasamon pihentetve az ujjaimat, szomorkásan bámulva magam elé. Mondjuk, én vagyok a hülye. Attól, mert azt mondta, fontos vagyok, nem jelenti azt, hogy szeret is. A két szó, a két érzés nagyon különbözik egymástól, noha, közel is állnak egymáshoz. Nem ugyan az, mindettől függetlenül. Szóval, megint én voltam a buta. Gondolhattam volna, hogy nem csak én vagyok az, akit egy-egy pillanatában megkettyint. Naiv vagyok. Meg ostoba is. – Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy én elutasítottam Jimint, mert végig Hoseok villogott a fejemben, mikor Jimin puszilgatott és ölelgetett, ez pedig csak erősített abban, hogy én tényleg szeretem, Hoseok pedig... hát... hát ő engem nem. Szerintem aznap is csak megszánt.

Annyira éreztem, hogy csak szánalomból vigasztal.

Apró nyögéssel a hajamba túrtam, tanácstalanul nézve magam elé.

Remek. Megint hagytam magam hülyének nézni. Tény, akkor sem lehet egy szavam sem, mert bármi is történt, kimentettek Namjoon karmaiból, és valamilyen szinten felelősséget vállaltak értem, szóval, nem mondhatok semmi rosszat. Ha ettől eltekintettem is, akkor is fájdalmat éreztem. Olyan... szúró érzést a mellkasomban. Csalódtam, talán. Bár, egy szóval sem mondott semmit, én azért reménykedtem. A hülyeségben, megint.

– Te már itt vagy? – Daehyun hangját hallva, felé kaptam a fejemet. Pucéran ült az ágyban, miközben a hajába túrt. – Azt hittem, sokáig alszotok majd.

– Gyorsan elaludtam – mosolyogtam rá keserűen, lenézve mindkettejükre. Hoseok morgott egyet, majd a másik oldalára fordult. Daehyun lassan arra nézett, majd vissza emelte a tekintetét rám.

– Mit csináltatok? – kérdezte, miközben elővette a nadrágját, és a pólóját.

– Jimin szerelmet vallott, én pedig elutasítottam – mondtam halkan, mire felnézett rám, kicsit bűnbánóan, viszont azt felváltotta egy halovány mosoly.

– Gondoltam, hogy nem fogsz neki engedni. – Gyorsan magára rántotta a nadrágját, én pedig megeresztettem egy fájdalmas, keserű sóhajt. Nem haragudtam rá. Igazából, nem rá haragudtam. Hoseokra sem. Csak csalódtam. Fájt... de nincs okom hisztizni, úgyhogy próbáltam nem kimutatni semmit.

Azzal, hogy Hoseok megdugott, nem vallott szerelmet.

– Tudtad, hogy szeret?

– Persze – mosolygott, apró sóhajjal, majd Hoseok felé sandított. – Tudom, hogy ébren vagy, ne színleld az alvást!

– Ne keltsd fel, ha alszik – sóhajtottam, megcsóválva a fejemet. Nem volt energiám, sem kedvem így viselkedni, de ha rideg vagyok, vagy... olyan, amilyennek lennem kellene, biztos, hogy mindent sejtene ő is, és Hoseok is, azt pedig nem akartam. Hisztizni, és vergődni végképp nem. Elfojtom és majd jobb lesz.

– Dehogy alszik! Fél órája még próbált innen kirugdalni, azóta ébren van – morgott, mire Hoseok megeresztett egy sóhajt.

Hoseok

Valójában egész éjjel alig aludtam, a fáradság pedig reggel lett teljesen úrrá rajtam. Nagyon nehezen mozogtam, puszta levegővételre volt elég kapacitásom, de ahhoz, hogy feléjük forduljak, túl gyengének és kimerültnek éreztem magam. Összesen nagyjából három órát aludhattam, ugyanis az éjszaka többi része gondolkodással telt. Képtelen voltam eldönteni, megbántam-e azt, ami köztem, és Daehyun között történt. Barátok voltunk mióta idekerültünk, és biztos voltam benne, hogy ez soha nem fog mágváltozni, még a kettyintés ellenére sem. Teljesen más aggasztott, ez a más pedig harmadikként tartózkodott a cellában, s amint meghallottam a hangját, mintha mellkason lőttek volna. Nem volt köztünk semmi, de mégis lelkiismeret-furdalás mardosott belül, amit elsősorban az ő irántam táplált érzelmei okoztak – Taehyung szerelmes volt belém, s ezt nem is rejtette véka alá. Reggel pedig arra kellett visszatérnie a saját hálókörletébe, hogy én egy másik férfival fekszem egy ágyban, meztelenül, majd hogy nem egymás ölelésében. Az egyetlen érdekes része a történetnek, hogy eddig képes lettem volna elvonatkoztatni, elhessegetni a dolgot, azonban most nem hagyott nyugodni, és minden perc elteltével csak egyre mostohábban éreztem magam.

– Mozdulj már! – Daehyun tenyere csattant a paplannal fedett oldalamon, amit egy hangos morgással jutalmaztam. Kénytelen voltam megfordulni, mert tudtam, hogy addig nem hagy békén, amíg eleget nem teszek a kérésének. Résnyire kinyitott szemekkel fordultam meg, szempilláim mögül először Daehyunon végignézve, majd Taehyungot vizslatva, aki az ágyán ült, s minket mustrált – meglepően kifejezéstelen arccal. Szemeim felpattantak a nem várt látványtól, de mikor Taehyung eleresztett egy halvány mosolyt is, végképp értetlenül néztem vele farkasszemet. Nem volt őszinte ajakgörbület, de rendkívüli eseményként éltem meg, hogy képes rá. Ha valóban annyira szeret, mint azt korábban mondta, akkor valószínűleg szilánkosra tört legbelül, amit hamis mosolyokkal próbál leplezni – nekem pedig belesajdult a szívem, és nem értettem miért. De egyszerűen fájt így látnom őt, hiszen ha még szájsarkai felfelé is görbültek, íriszeiben üresség, fájdalom és csalódottság csillogott, megcáfolva minden mimikai próbálkozást.

– Jó reggelt – sóhajtottam, tekintetemet olyannyira ellágyítani, amennyire csak tudtam. De még én magam is éreztem hangomban, és vonásaimban a bűnbánást.

– Neked is! – Már megint az a hamis mosoly! Ha tényleg szerelmes belém, miért nem akad ki? Miért nem érezteti velem, mennyire megbántottam? Miért nem adja kezembe vérző szívét?

– Jimin fent van már? – nézett fel Daehyunt a lilahajúra.

– Igen – bólintott Taehyung.

– Remek – szusszantott egyet vigyorogva, majd térdein megtámaszkodva álló pozitúrába tolta magát. – Akkor én mennék is, gyerekek.

– Oké – motyogtam, majd egy halkabb nyögést hallatva nyújtózkodni kezdtem az ágyamban.

– Remek éjszaka volt, a további szép napot!

Kidülledt szemekkel kaptam fejemet Daehyun irányába, de kámfor módjára tűnt el a szobából, mintha nem is lett volna. Amíg én letaglózva meredtem utána, visszanyelve minden szitokszót, amit hozzá intéztem volna, Taehyung arcáról csöpögött a bánat és a kiábrándultság, miközben Daehyun hűlt helyét mustrálta.

Nem állítom, hogy megbántam, mert Daehyun nagyon is értette a dolgát. Sokkal aktívabb volt, mint Taehyung, sokkal vadabb és dominánsabb, s ezt tette olyan izgalmassá az együttlétet – viaskodtunk a vezető szerepért. Egy valami viszont hiányzott belőle – a szenvedély. Ezt pedig csak Taehyungnál éreztem, s a vele való szex ezért volt sokkal jobb. Az egymásért való sóvárgás, a telhetetlenség, az, hogy bármit, és mindent megtenne a kedvemért, nem csak, hogy imponált, de érzelmeket váltott ki belőlem. Mélyeket, vörösöket, megfoghatatlanokat. Már az is képes volt feltüzelni, ahogy az ágyon ült, elmerengve, minden szusszanással megtáncoltatva néhány lila hajtincsét és enyhén lóbálva a lábait. Nem csak forrt a vérem, de dobogott a szívem. Hevesen, bordatörően. Ez több volt puszta szexuális vágynál.

Ha nem rólam lenne szó, már tudnám ennek az emóciónak az elnevezését, de... magamnak nem akartam bevallani semmit.

Taehyung

Miután Daehyun azt mondta, hogy remek volt az éjszaka, csak még inkább úgy éreztem, hogy képes lennék meghalni abba a maró fájdalomba, ami átjárta immáron az egész testemet. Csalódott voltam, elkeseredett... Főleg, hogy Hoseok nem mondott semmit, sőt, igazából rám sem nézett.

Azért fájt főleg a dolog, mert Jimin kitárta nekem a szívét, nem is akármennyire, és én még is ellent mondtam, hiszen többet érzek Hoseok iránt, mint azt bárki is gondolná. Tudom, tudom, hogy Hoseok nem hitegetett semmivel, nem is haragudtam rá, nem is utáltam, csak... rosszul esett. Nem tudom ezt az érzést megfogalmazni, ugyanis úgy éreztem, hogy elárultak, pedig igazából semmi rosszat nem tettek. Senki nem mondott nekem semmi olyat, aminek következtében ezt érezhetném.

Felsóhajtottam, majd elkezdtem lóbálni a lábaimat, az ágy szélén ülve, a tenyereimmel támasztva magam, meredve előre, fixírozva egy kifejezéstelen, semminek tűnő pontocskát remélve, hogy az legalább eltereli a gondolataimat. Természetesen, nem így lett.

– Haragszol? – Hoseok hangjára felemeltem a fejem, majd lenéztem rá. Már felöltözve ült az ágyán. Összevontam a szemöldökömet egy pillanatra, majd felsóhajtottam, elmosolyodva.

– Nem haragszom. Miért haragudnék? – kérdeztem, színlelt meglepettséggel a hangomban.

– Nem szólsz semmit. Csendes vagy. – Hanyagul volt vállat, miközben magára vette a pólóját is, elfekve az ágyában. Felsóhajtottam, majd lassan vállat vontam én is, egy szelíd mosoly kíséretében.

– Hát, csak gondolkodom. Nincs miért haragudnom rád. Kicsit neheztelek talán, mert tegnap reméltem, hogy nem engedsz sehová. Nem akartam Jiminnel aludni – sóhajtottam, lemondóan, hogy mindenféleképpen másról beszélgessünk. Nem mondott volna semmit, én is tudom, attól függetlenül nem akartam, hogy véletlenül is szembe jöjjön a tegnap éjszakai téma, amiről hallani sem akartam. Elég volt látnom őket, ahogy egymásba fonódnak reggel.

– Miért nem mondtad neki? – Cinikus volt a hangja, mintha én követtem volna el főben járó bűnt, mintha rám kellene haragudnia. Bár, nem tudom, mit követtem el ellene, inkább a kérdést sem tettem fel, ami a fejemben megfogalmazódott, csak félszegen bólintottam, kissé a plafonra meredve.

– Igaz, megmondhattam volna neki. Nem akartam megbántani – sóhajtottam, megadóan, lenézve rá, mialatt ő az ágyán terült el hanyatt, tarkója alá fektetve mindkét kézfejét, lehunyva a szemeit.

– Hát, akkor vess magadra. Ne az én hibám legyen. Felnőtt ember vagy, azt csinálsz, amit akarsz.

– Egy szóval sem mondtam, hogy bármilyen hibát elkövettél volna – magyaráztam értetlen tekintettel.

– Úgy jött le.

– Miért hisztizel? Semmi rosszat nem mondtam – motyogtam, zavartan. – Csak annyit, hogy reméltem, kimentesz. Egy szóval sem mondtam, hogy esetleg a te hibád lenne az, hogy Jiminnél kellett aludnom akaratom ellenére. Az én saram, én nem mondtam meg neki, mert nem akartam szívtelen lenni.

– Mi az, hogy hiszti?! – Hirtelen nyitotta fel a szemeit, nem is véve figyelembe azt, amit utólag mondtam.

– Hát... nem követtem el semmilyen hibát, mégis ellenséges vagy velem – sóhajtottam, mire megforgatta a szemeit.

– Nem vagyok ellenséges. Egyedül akarok lenni.

– Akkor menjek ki? – motyogtam.

– Inkább hallgass! – sziszegte, mély, ideges szusszantással.

– Eddig az volt a bajod, hogy csendes vagyok... – sóhajtottam, a hajamba túrva.

– A puszta jelenséged a baj! – morgott, rám sem nézve. Felszusszantottam, majd sértetten, duzzogva elfeküdtem az ágyamon, mélyen a paplanom alá kucorodva.

Ennyi erővel nyugodtan elkezdhettem volna hisztizni, és nyavalyogni neki... ha tudom, hogy ő teszi meg, biztos én teszem meg inkább, nekem még minimális okom is lenne rá.

Hoseok

– Hol lehet Yoongi és Jungkook? – nézett körbe a jelenlévők között Daehyun, mielőtt kosárra dobott. A labda csont nélkül bement, s mikor földet ért, Jimin tenyere alá pattogott.

– Nem tudom – vont vállat Jimin, pár másodpercig elszórakozva a narancssárga gömbbel.

Amíg ő és Daehyun kosárra dobáltak, Taehyung és én egy padon osztozkodtunk, természetesen annak a két végén helyet foglalva, mert mikor lehuppantam, ő véletlenül se méltóztatott mellettem ülni. Sőt, rám se nézett, hozzám se szólt, én pedig, annak ellenére, hogy az én szívem is sajgott emiatt, hálás voltam neki. Egészen biztos csak felkavarná az eleve is kaotikus érzelmeimet, mert hiába telt el három nap a "lebukásom" óta, a kettőnk közti légkör semmit sem változott. Néha szóra nyitottuk a szánkat, de csak ha muszáj volt, de egyébként nem meg illettük egymást verbális társasággal. Csak voltunk a másik mellett – kezdtem úgy érezni, beleőrülök. Közel volt, mégis távol, vele voltam, de mégis nélküle, mert nem érhettem hozzá, nem simogatta füleimet lágy, mély hangja, nem ajándékozott meg mosolyával, és nevetésével, sem ölelésével... Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Elképesztően fájt a hiánya, de el kellett viselnem, míg rá nem jövök, mi ez az érzés. Jobban mondva; be nem vallom magamnak.

Ahogy teltek a napok, egyre tisztább lett a kép, s ezzel egyidőben egyre fájdalmasabb a felismerés, hogy egy másik férfi iránt tápláltam ilyen mély, kényes érzelmeket. Nem vagyok meleg, csak egy fiút szeretek... Szeretet lenne egyáltalán? Minden jel erre mutatott, de annyira szokatlan, új és rémisztő volt, hogy barátkozhattam végtelenségig a gondolattal, akkor se bírtam elfogadni.

– Remélem, nincs semmi baj – sóhajtotta Daehyun, akinek szavaira tértem vissza a valóságba.

– Igazából nincs jó érzésem – emeltem rá a tekintetemet, ami aztán Jiminre siklott, majd vissza Daehyunra. – De remélem, tévedek.

– Te mostanában épp elég búval baszott vagy ahhoz, hogy mindentől rossz érzés fogjon el – tette egyik kezét csípőre barátom, majd a másikkal felém hajította a labdát. Ahogy kihúztam zsebeimből melegen tartott kezeimet, hogy elkapjam a felém repülő tárgyat, rögtön megéreztem a csípős hideget vékony bőröm alá hatolni. Vészesen közeledett a tél, és a vele járó fagy, s talán Jimin ezért ragaszkodott a kijövetelhez annyira – élvezzük ki, amíg nincs csapadék.

Szemem sarkából láttam, ahogy Taehyung az égre emeli tekintetét, mintha várna, mikor kezd esni a hó, pedig egyértelmű volt, hogy mostanában nem számíthatunk fehér ragyogásra. Elmélkedéséből Jimin zökkentette ki, mikor felé sétált, megállt előtte, s mutató ujjával lökött egyet a fiú homlokán. Sóhajtva szakítottam meg a vizslatásukat, ám a következő pillanatban hangos trappolásra lettem figyelmes. Bal irányba kaptam a fejemet, ahol rögvest kiszúrtam a fekete sapka alá rejtett menta hajzuhatag kilógó tincseit, ám mikor Yoongi közelebb ért, megfagyott bennem a vér, s akaratom ellenére aggódni kezdtem. Felettébb idegesnek tűnt, sőt szokatlanul és érthetetlenül, ugyanis ilyennek még egyszer sem láttam. Próbálta elrejteni hektikus érzelmeit, de nem sikerült neki.

– Mi a baj? – kérdeztem rögtön, kissé kiegyenesedve ültemben, s előrébb hajolva, hogy Taehyung ne takarja ki a látványt.

– Semmi – morogta rögtön, ridegen és ellenvetést nem tűrően. Én mégsem bírtam ki, hogy ne faggatózzak tovább.

– Idegesnek tűnsz.

– Nem vagyok az.

– Nem? – vontam fel egyik szemöldökömet. – Megfeszült állkapoccsal szűröd ki tő mondataidat összeszorított fogaid közül, pupilláid olyan kicsik, mintha épp egy vadat készülnél elejteni, és innen látom, hogy öklödben egy papírt szorongatsz az elfehéredett ujjaiddal. Szóval?

– Pf... – forgatta meg szemeit. Addigra már közelebb ért, és a többiek is körénk gyűltek. – Ha ilyen okos vagy, Sherlock, akkor ezt fejtsd meg! – A korábban észrevett papírdarabot nyújtotta felém. Tartva vele a szemkontaktust vettem el tőle a fecnit, majd elkezdtem kibontogatni, miközben Daehyun és Jimin a nyakamban lihegett, de még Taehyung is érdeklődve figyelt.

Elfehéredtem, mikor elolvastam a rövid szöveget.

"Megkívántunk egy kis sütit, de csak tőletek tudtunk szerezni. Ha követitek az utasításainkat, talán nem csak morzsákat kaptok vissza belőle."

– Jungkookie – suttogtam magam elé. – A kurva életbe.

– Mi a fasz legyen? – aggodalmaskodott Daehyun, de közel sem volt annyira kétségbeesve, mint Jimin, vagy az elrablott személy bátyja.

– Hogyhogy mi? – csattant fel Yoongi, s kitépte kezemből az üzenetet. – Megyek, és megkeresem!

– Nem teheted! – kaptam el a csuklóját, maradásra késztetve őt. – Követnünk kell az utasításaikat, különben rábaszunk.

– De ezen nincs semmi utasítás! – csapott rá a papírra, majd olyan kicsire gyűrte, amekkorára csak tudta. – Vár a halál arra, hogy megöljék vagy megkínozzák az öcsémet!

– Yoongi, várj már! – egyenesedtem fel hozzá. – Ismerem Jint. Imádja az ilyen alávaló játékokat. Nem Jungkook a lényeg, hanem a mi szenvedésünk és kínlódásunk, miközben őt keressük. Erre játszik. Úgyhogy követnünk kell a nyomorult szabályait. Ha muszáj, várunk napokat a következő üzenetig.

– Menj a faszomba, jó? – lökött rajtam egyet, ilyen közelségből pedig tisztán láthattam elsötétült íriszeit. Jelenleg nem tudott hideg fejjel gondolkodni. – Te könnyen beszélsz, nem a te öcséd! Nem fogok ölbe tett kézzel várakozni!

– Pedig igaza van – motyogta bátortalanul Taehyung, ám mikor mindnyájan felé fordultunk, már magabiztosan folytatta. – Ott mindenki ilyen patkány. Követni kell az utasításokat, mert ha megszegjük, Jungkookra kínkeserves fájdalom vár.

– Ez nem igaz – csapott combjaira hitetlenkedve Yoongi. – Már ez a kölyök is kioktat! – nevette el magát, de olyan keserűen, hogy belesajdult a szívem. – Csináljatok, amit akartok! Én megkeresem az öcsémet!

Taehyung

Megsajnáltam, szinte abban a szúrásban. Nem akartam átérezni a helyzetét, viszont anélkül sikerült, hogy egyáltalán így gondoltam volna. Tényleg nagyon sajnáltam, mert ha a helyében lennék, ebben a helyzetben, biztos, hogy nem tudnék nyugton maradni, cselekedet nélkül.

– Yoongi! Ne legyél idióta! Biztos, hogy nem fogják megölni, sem meggyötörni, ugyanis SeokJin csak a játékokat szereti. Ez megint valami csapda, szerintem – sóhajtotta Daehyun gondterhelten, miközben az ujjai között pörgette a labdát, mintha erősen próbálna gondolkodni.

– Persze, hogy az! Megint ezt a köcsögöt akarják visszaszerezni! – kiabált, rám mutatva. Összepréseltem az ajkaimat, bűnbánóan, apró szusszantással. – Mert persze, mindig minden miatta van! Ha nem léteznél baszd meg, boldog életem lenne! – Fogalmam sincs, hogyan került a közelembe, de akkorát lökött rajtam, hogy azt hittem, hátra esek, de szerencsére sikerült a bal lábammal megtámasztanom magam, miközben bűnbánóan néztem a szemeibe.

– Hé! Nem tudjuk pontosan, mit akarnak, és... – Yoongi Daehyun szavába vágott, agresszíven, dühösen, teljesen kétségbeesetten.

– Mit akarnak?! Vajon nagyokos, mit akarhatnak?! Ezt itt! – bökte meg a mellkasomat, mire megeresztettem egy halovány mosolyt. – Ha bármi baja esik az öcsémnek, Taehyung, esküszöm, hogy a puszta kezemmel foglak megölni – sziszegte, közel hajolva az arcomhoz. Mondtam volna neki, hogy nem én tehetek róla, nem az én hibám, én nem tettem semmit, de nem mertem. Yoongi hangjából olyan komolyság, elszántság csillogott, amelyet még soha nem hallottam, senki szájából.

– Yoongi, higgadj le! Vállaltuk, igaz? Közösen. Higgadj le, mert te mondtad, mik a lehetőségek, emlékezz vissza! Fel voltunk készülve arra, hogy fog minket csapás érni, ha kimentjük Taehyungot! – sóhajtotta Daehyun, frusztráltan. Az előttem álló férfi felciccegett, majd Daehyunra nézett, villogó szemekkel, ökölbe szorított ujjakkal. Meg volt feszülve az egész teste.

– Ha tudom, hogy az öcsém kárára megy, felőlem ott dögölhetett volna meg Namjoonnál! – kiabált, mire mindenki egyszerre sóhajtott fel.

– Ne csinálj hülyeséget, jó? Higgy nekem, nem fogják bántani, nem annyira hülyék. Ha Taehyungot akarják esetleg, és neked van igazad, akkor főleg nem fogják bántani. Ne drámázd túl. – Hoseok megcsóválta a fejét mondandója közben, Yoongi pedig mélyen felsóhajtott, beletörődően.

– Szopjátok ki a faszomat! Akkor várjak ölbe tett kézzel, hm? – Mindannyiójuk felé fordult, kitárva a karjait, majdhogynem röhögve.

– Igen, kérlek – sóhajtotta Hoseok, kifejezéstelen arccal. – Nem fogják bántani, nyugodj le. Ne hisztériázz. – Láttam Yoongi arcán, hogy szívesen hozzáfűzött volna valamit Hoseok szavaihoz, azonban elharapta őket, miközben egy mély sóhajt hallatott, idegesen lehunyva a szemeit.

– Oké. Nem teszek semmit, várok ölbe tett kézzel, ha ez a döntés. Viszont! – Felmutatta a mutatóujját, hogy nyomatékosítsa utolsó szavát. – Ha bármi baja esik Jungkooknak, esküszöm itt mindenki előtt, hogy saját kezűleg viszem vissza ezt a nyomorékot, hogy tartsák csak meg! – sziszegte, miközben felém nézett. Megeresztettem egy halovány sóhajt, lesütve a szemeimet. Tényleg rosszul esett, hogy Jungkook miattam van veszélyben, azonban nem éreztem úgy, hogy... hogy ez az egész csak az én hibám lenne. Egy szóval sem kértem tőlük segítséget, nem én mondtam, hogy mentsenek meg. Nem éreztem teljes mértékben jogosnak, amit Yoongi mondott, azonban nem mertem veszekedni, vitázni vele, feleselni főleg nem, így tűrtem a szavakat, amiket hozzám vágott.

– Nem ölöd meg. Higgadj le – szuszogta Daehyun, megcsóválva a fejét rosszallását fejezve ki vele, Yoongi pedig fintorogva megfordult, hogy vissza igyekezzen az épületbe, azon belül a cellájába.

Mikor már a pálya közepén tartott, megeresztettem egy halovány sóhajt.

– Utána megyek – motyogtam, mire Daehyun rám nézett.

– Még a végén tényleg megöl. Inkább hagyd. Nem hiszem, hogy jó társaság lennél neki – mondta halovány mosollyal, eldobva a labdát Jiminnek, aki időközben elkalandozott, és mellette haladt el a labda, s mikor feltűnt neki, hogy a labda elpattant mellette, utána rohant. – Hülye – kuncogta Jimin reakcióját nyugtázva.

– Biztos pocsék neki egyedül. Inkább utána megyek, hátha butaságot csinálna – mondtam halkan, mire Jimin hirtelen rám nézett.

– Ne vitatkozz vele. Ha olyanra készül, azonnal rohanj Hoseokhoz, és mondd el neki – mondta halkan, visszadobva Daehyunnak a labdát. Félszegen bólintottam, miközben Hoseokra néztem, azonban ő nem reagált, csak mereven szuggerált engem, kifejezéstelen arccal. Megeresztettem egy szusszantást, majd Daehyunra néztem.

– Rendben, azonnal szólok majd.

– Oké. Ha esetleg meg akar ölni, akkor meg fuss. Bár, kétlem, hogy megtenné. Szerintem csak az indulat beszélt belőle. Ja, és ha kitalál valamit... bele ne menj! Ide fuss, hozzánk! – súgta, mire felvontam a szemöldökömet.

– Nem megyek bele semmibe, nem az én szokásom. – Megvakargattam a tarkómat, megcsóválva a fejemet. – Majd találkozunk akkor – mosolyogtam, elfordulva tőlük, sietősen Yoongi után indulva.

Nem akartam, hogy egyedül legyen. Nem tudom, a többiek hogyan tudnak nyugodtak ülni. Nem érzik át a helyzetét? Yoongi olyan idegesen ment el, biztos, hogy nem fog várni arra, míg kitalálnak valamit... annyira biztos vagyok benne.

Felsóhajtva nyitottam ki az ajtót, átlépve a küszöbét, hogy megtalálhassam Yoongit, közben pedig folyamatosan kattogott az agyam. Valamiért nem akartam teljes mértékben elhinni azt, amit Yoongi mondott, arra értve, hogy megint minden miattam van. Nem láttam így... egyáltalán nem. Nem hiszem, hogy én erről tehetnék bármit is, még is, valahol ott motoszkált a szívem egyik pontjában, hogy az egész balhéról én tehetek, pedig igazából nem akartam, hogy bármihez közöm legyen.

Mély szusszantásokat hallatva kerestem Yoongit a celláink közül, majdhogynem hangtalanul. Legalább, amíg ezzel foglalkozom, addig sem Hoseok jár a fejemben és az, hogy minden áron ki akar kerülni. Már azóta nem is nagyon beszéltünk, hogy Daehyunnal lefeküdt. Mindenféle magyarázat megfordult már a fejemben: Nem akart elutasítani, ezért "megmutatta", hogy ő mást szeret, azonban nem viselkedtek egymással úgy, ahogy a párok, így ezt az ötletet félig-meddig elvetettem. Még az is eszembe jutott, hogy tényleg, semmit sem akar tőlem, és egyszerűen csak így fejezi ki, hogy hagyjam békén és ne koslassak utána, amit könnyebben el tudtam képzelni a helyzetekre való tekintettel. Attól függetlenül rosszul esett, ráadásul rettenetesen hiányoltam őt, minden egyes napszakban, éjszakában egyaránt. Szívesen mentem volna át az ágyára, hogy átöleljem, vagy hozzábújjak, de semmi merszem nem volt hozzá... csak tűrtem, hogy figyelmen kívül hagyott. Jimin ez idő alatt pedig vérszemet kapott konkrétan, teljesen rám volt cuppanva, hogy Hoseok nem volt a hátam mögött, és alig tudtam elmagyarázni neki finoman, hogy nem akarok tőle semmit. Továbbra sem értette, továbbra is próbálkozott, ami megint frusztrált, és bosszantott. Már-már azon gondolkodtam, hogy nincs más lehetőségem, kénytelen leszek keményen, durván elutasítani, csak az volt a gond, hogy az itt létem alatt teljesen kifordultam magamból, teljesen szöges ellentétemmé változtam, s képtelen lettem volna ezt megtenni vele.

Óh, igen. Változás. Ez bosszantott a legjobban. A három nap alatt teljesen sikerült megvilágosodnom afelől, hogy úgy viselkedtem, mint a problémáim kialakulása előtt, s ami ennél is jobban bosszantott az az, mintha minden traumámat sikerült volna elfelejtenem. Majdhogynem nyomtalanul. – Ez Hoseok számlájára volt írható. Namjoon közelében eszembe sem jutott máshogy viselkednem, és haloványan éreztem, ha még pár napig nem beszélünk, nem létesítünk több kontaktust a cellatársammal, akkor bizonyos időn belül újra én leszek.

Utáltam olyan lenni, amilyen voltam abban a pillanatban. Érzékeny, szentimentális... naiv. Gyűlölöm ezeket. Próbáltam magam kordában tartani, próbáltam magam emlékeztetni arra, milyennek kellene lennem, de elég volt csak az, hogy Hoseok rám nézzen, onnantól kezdve, mintha ezek a gondolatok megszűntek volna létezni. Mellette kifordultam magamból.

Reméltem, valahol mélyen, hogy nem fog velem többé törődni, és... minden a régi lesz. Minden rendben lesz. Hiába hiányzott a társasága, vagy ő maga, tudtam, ha ez így megy tovább, olyan sebezhető leszek, amilyen még soha, ezt pedig nem akartam. Ilyen szemmel nézve egyáltalán nem bántam a történteket, és talán csak emiatt nem próbáltam meg én is közeledni, nyitni felé újra.

Meg amúgy is. Nyitottam én már eleget. Unom, hogy futkosok utána, és könyörgök szinte, hogy szeressen. Soha többé nem fogok még egyszer megnyílni neki úgy, ahogy aznap éjszaka, mikor lefeküdtem vele másodjára. Bár, ezt már akkor is megfogadtam.

Hosszas gondolatmeneteimből Yoongi hangja szakított ki. Kíváncsian néztem a cellájába, és mikor megláttam, hogy elrak egy kést, megcsóváltam a fejem. Tudtam, hogy nem fog a seggén maradni.

– Nem kellene tenned semmit – motyogtam, mire rám nézett, és elvigyorodott.

– Tudod, mit találtam? – A cellához igyekezett, akár egy dúvad bika. Megráztam a fejemet, rögtön.

– Ezt! – Dühösen a cellának csapta a levelet a tenyerével.

– Egy kis levenduláért megkapjátok a süteményünk felét – olvastam hangosan, majd összevontam a szemöldökömet. Yoongi felhúzta az ajkait.

– Lila a hajad. Levendula – sziszegte, kinyitva a rácsot. – Jungkook pedig kurva nagy bajban van! – sziszegte, mire felsóhajtottam.

– De... – A szavamba vágott.

– És te segíteni fogsz nekem, vagy itt foglak megölni – sziszegte, felvillantva a kését. Hatalmas szemekkel néztem rá, megrökönyödve.

– De... – Ismét a szavamba vágott.

– Egyszerű a terv: Elmegyünk hozzájuk, elviszlek nekik, és mikor előhozzák Jungkookot, te elkapod, elrohansz vele, én pedig feltartom őket. Addig ti megléptek, én meg kinyírom az összeset! – sziszegte, a torkomhoz fogva a kést. Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, aprót nyögve, kelletlenül. – Nem adlak át nekik, mert azért én döglenék meg, bár, szívem szerint azt tenném – sziszegte, erősebben nyomva a torkomhoz a kést.

– Jó, segítek, csak higgadj le – motyogtam, ránézve.

Nem, nem a félelem miatt mentem bele, hogy esetleg elvágná a torkomat. Hanem azért, mert engem is aggasztott az a leírás, miszerint kapunk egy fél sütit. Nem volt jó érzés olvasni, még nekem sem, és volt elképzelésem arról, Yoonginak milyen lehetett. Mellesleg... nem akartam egyedül hagyni. Ráadásul, ha elfutok Hoseokhoz, vagy Daehyunhoz, biztos, hogy bezárnák Yoongit, és mialatt ők megpróbálnak rájönni a megoldásra, Jungkooknak tényleg baja eshet.

– Ha a többiek megtudják? – súgtam, miközben ő elindult Jinék cellája felé, elkapva a csuklómat.

– Nem fogják. Gyorsak leszünk. Csak mikor meglátjuk Jungkookot, neked gyorsan el kell kapnod és futnotok.

– Neked nem lesz bajod? – susogtam, aggódva.

– Nekem nem, neked remélem, hogy igen! – Kicsit szíven ütött a válasza, de próbáltam nem törődni vele.