Not so fairytale - VKook (26/26) END

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, vér

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész, egyben pedig az utolsó is. :ccc Tudjuk, valószínűleg hirtelen ért titeket a befejezés, de úgy gondoltok, ez a tökéletes happy end a kis tündérpárosunknak. :D
Nagyon szerettük írni, és nagyon-nagyon bele voltunk melegedve az írásba, így reméljük, elnyeri a tetszéseteket az utolsó fejezet is. :c
Köszönjük, hogy végig követtétek! ❤❤❤❤❤❤❤
Jó olvasást! ❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Elmosolyodva néztem fel Jungkookra, majd egy sóhajt hallatva, felé emeltem az arcomat, hogy egy édes, nedves puszit hinthessek az ajkaira, miközben a karjaimban ringattam a kislányt, aki boldogan bújt a mellkasomhoz, arcát szorosan hozzám fúrva.

Hihetetlenül abszurdnak tűnt minden… az, hogy konkrétan gyereket szültem, az, hogy egy teljesen idegen világban kell élnem, felnevelnem egy kislányt, elszakadnom véglegesen az otthonomtól, s ugyan, rettenetesen fájt ebbe belegondolnom, mégis próbáltam leplezni valahogy. Igyekeztem magam túltenni ezen a „tragédián”, mert végül is, annak éreztem, bármennyire töltött el örömmel Jungkook, vagy a gyerek, akit a karjaimban tarthassam. Természetesen, fontos dolgot veszítettem, talán a legfontosabbat, de mellette kaptam is valamit, egy ajándékot, szerelmet, a közös szerelemnek a gyümölcsét, ami talán semmihez sem érhet fel, mégis, ha a szüleimre gondoltam, elfogott a honvágy.

Szép volt ez a szoba, szép volt a fehéres, lilás árnyalatú ing rajtam, finom volt a selyem, s meseszerű a szoba, és a függönyök, mik az ablak előtt lengedeztek, maga a tág is maga volt a varázslat, de hiányzott a szmogos város, anyukám kedves hangja, apa dörmögő orgánuma, és a húgom, akinek nélkülem kell felnőnie, pedig tudom, mennyire szeretett. Én is nagyon szeretem őt… mérhetetlenül.

– Nem kell lehetetlent cselekedned, Jungkook – mosolyogtam, arcára simítva az ujjaimat, majd újabb nedves, kedves csókot hintettem puha, dús párnáira, amit óvatosan viszonzott, lehunyva hosszú szempilláit.

– Nem lehetetlen, megoldom, csak ne lássalak szomorúnak… – sóhajtotta, belesimítva lilás tincseimbe. – Főleg úgy, hogy téged nem is tudtalak volna megkérdezni arról, hogy szeretnél-e így élni, vagy bármi. Teljesen… magamtól döntöttem, és nem akarom, hogy rossz tudatban élj, vagy… – A szavába vágtam, hogy inkább ne is mondja végig, mert nem akarom hallani.

Hiszen tudtam, ha megkérdezte volna, így döntöttem volna; így döntenék most is, akármennyire intenzíven is lebegnek előttem a szüleim képei – nem tudtam volna őt itt hagyni a kislánnyal.

– Ugyan, így döntöttem volna, efelől ne aggódj – bújtam hozzá mosolyogva, szorosabban ölelve a kis tündért karjaimban. – Meg aztán…

– Igen? – kérdezte, átkarolva mindkettőnket, óvatosan, mintha csak cukorból lettünk volna.

– Nem mertem volna rád itt hagyni egy gyereket – vigyorogtam, mellkasának döntve a fejemet, úgy nézve fel rá, már-már szemtelen csillogással íriszeimet –, mert elég szerencsétlen vagy te egyedül, nem még egy gyerekkel. El sem tudom képzelni, miket műveltél volna – kuncogtam, kinyújtogatva a nyelvemet.

Persze, rögtön lenézett rám, összeszűkített szemekkel figyelve, elég sértetten, azonban, mielőtt még megszólalt volna, felhajoltam volna hozzá, hogy kedveskedőn csókolhassam meg, arcára simítva egyik kezemet, kissé kitekeredett pozícióban – nem bántam. Nekem így is jó volt.

– Szeretlek, Jungkook – sutyorogtam.

Jungkook

Amint kimondja azt a szót, behunyom szemeimet a jó érzésre, hiszen valóban, ezt ő mondta ki. Érzem, hogy a szívem annyira zakatol, hogy mindjárt kiszakad a bordaketrecéből hevességében. Tagadhatatlanul boldog vagyok, annyira, mint még soha ezalatt a pár ezer év alatt. Nem hittem volna soha, hogy egyszer is a boldogság megadatik nekem, főleg nem olyan élet után, mint amilyen nekem volt. S egy olyan lény hozta el ezt nekem, amiről eddig nem is hittem volna, hogy valaha kapcsolatba léphetek – egy emberrel. Erre meg itt tartom karjaimban, immár tündérként, méghozzá a közös gyermekünkkel, aki a világ legszebb kislánya lesz, hiszen biztos, hogy Taehyung szépségét örökölte.

Szorosabban fonom köréjük erős karjaimat, majd lehajolva a másikhoz, egy gyengéd csókot váltok vele, szabad kezemmel beletúrva sűrű, lilás hajába, közelebb húzva őt, elmélyítve ezt a szeretetteljes pillanatot.

– Én is szeretlek, Taehyung – suttogom megnedvesített ajkaira, elengedve tincseit, felsimítva bársonyos arcára. Lélegzetelállítóan gyönyörű, ahogy azokkal a hosszú pillákkal pillog, szinte elveszem azokban a lilás-kékes íriszekben, amikben ott ülnek azok az érzelmei, amiket csak is nekem szán, amiket csak is irántam érez.

– Mindent el fogok követni, hogy találkozz a szüleiddel, hogy a lehető legboldogabb legyél, akárcsak a kicsi – lehelek egy utolsó csókocskát az ajkaira, végül elengedem őt és a picit is, hogy hagyjam őket pihenni, hiszen Hanui is hatalmasakat ásít, ahogy eléri őt is ez a meghitt pillanat.

– Jungkook... figyelj, lehet, hogy már nem is kéne ezt háborgatni.

– Azt ne mondd, hogy nem akarod őket látni és beszélni velük – pillogok rá meglepődve.

– Dehogynem. Akarom, de így lehet, hogy meg sem ismernének, meg... lehet el sem hinnék, hogy látnak – szusszant fel, oldalra pillantva.

– Taehyungie, honnan tudod, hogy meg sem ismernének? A gyerekük vagy, legyél tündér, vagy ember, tudni fogják ezt és hinni fognak annak is, amit látnak. Használjuk ki azt, hogy van egy kis hatalmunk – mosolygok rá, igazából abba a dologba menve bele, hogy ezzel a tanácsot is magamra haragíthatom, de ez legyen most a legkisebb gondom.

– Nem tudom, Kook – sóhajt egy hatalmasat, amire ismét magamhoz ölelem.

– Igaz, nem most kéne ezt megvitatnunk. Majd legközelebb felhozom és beszélünk róla, rendben? Most jobb lenne, ha pihennél egy keveset, elég nyúzott nap ez.

– Nyúzott nap, amiben te vagy a legnyúzottabb – mosolyodik el, amit halkan megnevetek.

– Ha az kell, hogy megvédjelek és magam mellett tudjalak, akkor az megér minden áldozatot – döntöm homlokom az övének, mígnem lassan hátra dőlök vele a hatalmas ágyon, Hauni pedig elterül a másik mellkasán, lehunyva szemeit. Olyan ez, mintha egy gyönyörű álomba csöppentem volna.

– Néha túl nyálas vagy, nem gondolod? Mióta vagy te ilyen? – neveti, miközben úgy bújik hozzám, mint egy kiscica, viszont a megszólalására, egy picit felhúzom az orromat.

– Nem is tudom, amióta megismertelek, talán? – pöccintem meg homlokát, halk szisszenést váltva ki belőle. – A másik meg az, ha nem tetszene, nem lennél mellettem – fonom ujjaim közé hosszú tincseit, játszadozva vele, ahogy ujjaim köré csavarom őket.

Tudom, hogy ez nem a legideálisabb gondolat, de Taehyung sokkal izgatóbb most így. Nem tudom, hogy miként jött ez elő belőlem – talán attól, hogy ilyen... ilyen ártatlan tekintettel néz rám, ilyen ártatlan arccal –, de abban biztos vagyok, hogy ha kell, csinálok neki még vagy hat gyermeket. Orromat hajába fúrva, beszippantom mámorító illatát.

– Taehyungie... ne tudd meg, hogy milyen gyönyörű vagy. Annyira, de annyira jól áll neked a halhatatlanság, a tündérlét. Azt hiszem, lépten-nyomon féltékeny leszek, ha valaki csak hosszabb ideig is megnéz téged.

Taehyung

Halkan elnevettem magam; hihetetlen édes volt, amit mondott, és nagyon jól is esett. Ugyan, előfordult már néhanapján, hogy bókolt nekem, de azt hiszem, ez több is volt annál. Már tudtam, hogyan fogom húzni az agyát, ha rossz fát tesz a tűzre – márpedig nála az sűrűn előfordult –, mégpedig úgy, hogy olyan kéjencen fogok nézni minden tündért, hogy azok minden porcikájukkal engem bámuljanak, Jungkook pedig főhet majd a levében. Viszont ezt majd később; ez a pillanat túl idilli volt ahhoz, hogy ilyesmiken gondolkodjak, s ő is túl édes volt ahhoz, hogy ha fejben is, de bosszantsam és bántsam.

– Édes vagy – vigyorogtam, közelebb bújva hozzá, bőrére hintve egy aprócska csókot, ahogy oldalra fordítottam a fejemet, majd lehunytam hosszabb szempilláimat azzal a céllal, hogy aludjak egy keveset, hiszen kimerültnek, fáradtnak éreztem magam, s úgy éreztem, kijár a pihenés nekem is.

– Te sokkal édesebb vagy – simított tincseimbe.

– Hé, ha nyálasabb leszel, elfolyok, hagyd abba! – nevettem halkan, megharapva a nyakán húzódó, érzékeny bőrt, minek után felsóhajtott, és halványan meg is remegett, az én tündéri-ördögszarvaim pedig azonnal elkezdek kibújni lilás hajam takarásából.

Ugyan, tényleg hiányoztak a szüleim, tényleg úgy éreztem, meg tudnék nélkülük veszni, de jobb, ha azt hiszik, meghaltam vagy eltűntem, hiszen ha látnának, ha normálisan belegondolok, sokkot kapnának, vagy azt hinnék, megőrültek. Jobb ez így, bármennyire fáj. Egyszer majd találkozom velük… egyszer, valamikor.

– Hagyd abba, vagy nagyon megduglak – szisszent fel, frusztrált sóhajjal.

– Igen? – kérdeztem, újra megharapva a bőrét, halványan meg is szívva, mire felnyögött; abban a pillanatban feszült meg a teste, én pedig elkuncogtam magam, incselkedve nézve rá: – Pszt, alszik a kicsi – vigyorogtam.

– Te aljas kis…

– A rohadt életbe, Jeon Jungkook! – A hirtelen hang hallatára Hanui felébredt, s hangosan kezdett sírni, minek hatására én is felültem, majd azonnal vad nyugtatgatásba, ringatásba kezdtem, hátha megnyugszik a karjaimban hisztériázó gyerek, azonban a zavaró tényezőt ez sem zavarta kirohanásában: – Tudod, hogy a vének kurvára meg akartak ölni?! Nekem köszönheted, meg a kibaszott nagy szerencsédnek, hogy nem öltek meg! Francba is beléd! Még egy szarság, és esküszöm, nem foglak megvédeni! Ha nem rebegem el, hogy jó útra tértél az ember miatt, megváltoztál és gondoskodó, szerető tündér lesz belőled, ha nem könyörgök nekik kegyelemért a helyedben, alulról szagolnád az ibolyát, te balfácán! – fakadt ki, a combjaihoz csapva a tenyereit.

Hatalmas szemekkel néztem Jungkookra, miközben ringattam a kicsit, majd Namjoonra sandítottam, ki még mindig zaklatottan állt az ajtóban.

– Mi van? – pusmogtam, a férfira nézve.

– Mindegy, nem fontos, apróság – ölelt át Jungkook hátulról, hamiskás, gyér hangon.

– Apróság, a faszom, az apróság! Elloptad a tőrt, tündérré tettél egy embert, engedély nélkül, és hallod, örülj, hogy nem vagy már halott! El sem hiszem, azt hittem, engem fognak megölni, annyira védtelek! Elegem van belőled, és legyél hálás, hogy ilyen barátod van, mint én! – dobbantott Namjoon, agresszív pillantásokkal illetve a másikat.

– Mi van? – néztem Jungkookra, összevont szemöldökökkel.

Jungkook

Erőltetett mosolyra húzom ajkaimat, ahogy így visszakérdez a másik és rám emeli döbbent tekintetét. Most miért? Miért kellett ezt? Namjoon, csak egy picit, csak egy picit jöhettél volna később és akkor minden rendben lenne, de neeeeeem... nem, neki be kellett robbannia, fel kellett zaklatnia a másikat és a gyereket is, engem pedig a legnehezebb helyzetbe kellett hoznia. Hogy mit akarnak a vének, azt most pont leszarom, ha annyira akartam volna, én is ki magyarázhattam volna magam.

– Jungkook, most mi is van? – ismétli meg kérdését, csak most picit erélyesebben. Nem akarok neki válaszolni, nem akarom, hogy aggódjon.

– Le van tudva az egész, minek már bolygatni? Nam megoldotta, felejtsük el, neki pedig hálás vagyok, nagyon is, köszönöm! – nézek az említettre, aki csak mérgesen bólint egyet, azonban úgy néz ki, hogy megvárja azt, hogy elmondom-e a másiknak a dolgot, vagy sem.

– Jogom van tudni, főleg, ha hozzám van köze! – tekintete mérges lesz egy pillanat alatt, a pici pedig hangosan felsír, ahogy megéri ezt a feszült légkört.

– Igaza van, Kook. Joga van tudni – dönti hátát az ajtófélfának, úgy nézve minket. Sóhajtok egy hatalmasat, végül szóra nyitom a számat. Nem fűlik hozzá a fogam, de nincs más választásom.

– Akkor, amikor haldokoltál, ugyebár elhatároztam, hogy átváltoztatlak, ha a tó is úgy akarja – kezdek bele, ő pedig csendben figyel, bólintva egyet, hogy mit akarok ebből kihozni. – Nos, ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell, hogy öljelek egy tőr által, ami csakis ehhez lett készítve – magyarázom a hallgatóközönségemnek.

– És azt te minden gond nélkül elloptad! – dörgöli az orrom alá Nam.

– Nem volt más választásom, te is tudod! Akkor kellett cselekednem, ha nem teszem, meghal és nem tudom átváltoztatni! – mordulok rá. – Az, hogy elloptam azt a szart, minden gondot, minden dolgot megért! Taehyung és Hanui az életem, a jövőm! Ezt pedig nem fogom elengedni, soha! – mondom már indulatosan a szavakat, miközben TaeTaet szorosan magamhoz ölelem. – Szeretem őt, ezért bármit képes vagyok megtenni.

– V-várj... akkor te megöltél engem? – mutat magára Tae, amire egy bólintással válaszolok.

– Ahhoz, hogy a tó eldöntse alkalmas vagy-e, a véredet és az életedet kell adnod azzal a tőrrel, amit – ekkor előhúzom azt a bőrkabátom alól, amin a másik pár csepp alvadt vére díszeleg – elloptam – fejezem be, mígnem Tae megremeg a karjaimban.

– Add ide, mielőtt még nagyobb bajt csinálsz – húzza el a száját Namjoon, kivéve a tőrt a kezemből, így én csak felsóhajtva csókolok a másik nyakába.

– Köszönöm, Namjoon – hunyom be szemeimet, élvezve a másik testének melegét, puha bőrét s haját. – Azonban, most magunkra hagynál minket? Szeretnénk pihenni – nézek fel rá, s hangommal ellentétben, a tekintetem nem olyan kérlelő, sőt!

Egyenesen szúrós pillantásokkal illetem. A másik megköszörüli a torkát, végül bólintva, távozik a szobánkból, Taehyung pedig ismét rám néz, hitetlenkedő íriszekkel.

– Mi ez a nézés? – simítok hasára, megpuszilva vállát.

– Hogy lehettél ennyire felelőtlen? Mi lett volna, ha Namjoon nem tudja meggyőzni őket? – teszi fel kérdését, amire meg kell forgatnom szemeimet.

– Megtudta, ez a lényeg. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi és senki, csakis te. Nekem minden áldozatot megérsz, ez pedig sosem fog változni. Szeretlek, TaeTae. Képes vagyok ezért a világ másikoldalára is elmenni hozzád, mint Koreában is. Képes vagyok embereket bántani, megvédeni téged. Sőt még arra is, hogy szembe szálljak a vénekkel, elvegyem azt, ami szükséges ahhoz, hogy megmentselek. Kerüljön bármibe! Ezen gondolkodásmódomon soha, de soha nem fogok változtatni – hunyom le ismét pilláimat, hiszen érzem, ahogy a fáradtság elkezd úrrá lenni rajtam. – Történjen bármi, én mindig itt leszek neked, mindig segíteni fogok. S én is csak annyit kérek tőled, hogy soha ne hagyj magamra – szorítom picit erősebben magamhoz hasánál fogva, aztán szabad kezemmel az arcára simítva oldalra döntöm a fejét, ajkait megkeresem és megcsókolom őt. – Örökre az enyém maradsz, Kim Taehyung, ezt soha ne felejtsd el!