Stubborn lovers - TaeMon (8/19)

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  slash, bromance

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből...  

Hozzáfűzés: Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Persze, figyelmesen hallgattam végig a mondandóját, de amint a végéhez ért, szúrósan, dühös szemekkel néztem rá, kicsit össze is szűkítve őket, amit meglepett íriszekkel figyelt, de nem tette szóvá, miért néztem így rá. Bár, szerintem nem is kérdés: nem tetszett, amit előadott. Nem lenne rossz, nem mondom, tényleg jó lenne, de ketten jutottunk el idáig, és ketten is fogunk tovább menni, ha más táncolja el azt, amit gondolok, akkor nem is én érdemlem – azaz mi – a díjat, hanem azok, akik a díszletet készítik, akik a háttérben táncolják, adják elő a művet. Nem, én ezt nem akartam, egy icipicit sem, de még mielőtt leordítottam volna Namjoon fejét, jó párszor vettem egy-egy mély levegőt, hogy valamelyest lehiggadjak, hiszen nem szerettem volna vele összeveszni, vagy magamra haragítani, ugyanis... most tényleg rá voltam utalva.

– Nem – néztem rá, a lehető legkomolyabban, mire dühösen szusszantott egyet, megforgatva a szemeit.

– Taehyung, nem fogod tudni végigcsinálni! Nem fogsz tudni táncolni! Hogy fogod gyakorolni, hogy fogod megtanulni, ha mozogni sem tudsz?! Gondolj már bele, ez az egyetlen lehetőség, hogy fellépjünk, minden más ki van csukva – sziszegte, közelebb lépve hozzám, mire határozottan vontam meg a vállaimat, egy pillanatra sem szakítva meg vele a szemkontaktust.

– Leszarom! Ketten fogjuk végigcsinálni! A rögzítők mellett lehet mozogni, nem véletlenül vannak. Szar lesz, fájni fog, de jó színész vagyok, tudom leplezni, és olyan koreográfia lesz, amiben nem kell a bal kezemet használnom, legalábbis, nem túl sűrűn. Simán meglesz – mondtam, mire mélyen felsóhajtott, az orrnyergét masszálva.

– Miért ennyire fontos ez, hm? Miért ennyire fontos ez neked? Ha fellépsz, akkor biztos, hogy sokáig fogod viselni a következményét, gondolkodj már! – lépett hozzám közelebb, majd amint elért, egyenesen az ágyamra fektette mindkét tenyerét, közelről nézve rám, azonban én elszántabb voltam, mint előtte bármikor.

– Mert fontos. Meg akarom mutatni, hogy megérdemlem, hogy idejárok – mondtam, oldalra nézve egy pillanatra, majd vissza felnéztem rá. – Te nem veszed észre, mert magasról szarsz a dologra, de szinte az iskola fele meg van győződve arról, hogy soha nem fogok elérni semmit, soha nem lesz belőlem senki, főleg nem ezzel a dörmögős, mély hanggal, és a jelenlegi tánctudásommal. Idáig eljutottam, nem lépek vissza, akkor sem, ha belehalok! Megmutatom neked, és mindenki másnak is, hogy többre vagyok képes, mint hiszitek! – sziszegtem, közelebb hajtva hozzá a fejemet, majdhogynem már a szájára sziszegve a szavakat. – Fel tudok lépni, meg tudom csinálni! Erősebb, kitartóbb vagyok, mint azt te gondolod! Több van bennem, mint ahogy látod – szűrtem a szavakat fogaim közt, ellentmondást nem tűrő hangnemben.

Namjoon

Jómagam is rettenetesen dühösen nézek a másik szemeibe, hiszen annyira értetlen, annyira makacs, hogy én ezt már nem hiszem el. Annyira nehéz lenne egyszer a seggén maradnia?! Értem, hogy fontos ez neki, nekem is rettenetesen fontos, de most először... először arra is gondolok, hogy a másiknak mi lenne a legjobb. Ha még mindig az ellenségemnek tekinteném, a szart is kihajtanám belőle, csak hogy megnyerjük, de most... Most képtelen lennék erre. Nem tudnék tükörbe nézni, na meg a másik az, hogy soha sem akarnám, hogy baja essen, még akkor is, ha már megtörtént vele a baj.

– Taehyung. Nekem nem kell bizonyítanod, mert tudom, hogy mire vagy képes. Megtanítottál táncolni, ami számomra lehetetlen volt és biztos vagyok abban is, hogy másik is látták a verseny jóvoltából, hogy rettenetesen nagy tehetséged van. Senki sem néz le és igen is megállod a helyed ebben a suliban, de kérlek. Most az egyszer kérlek, hogy maradj a seggeden – mondom el az én tényállásomat, ami láthatóan még nagyobb lángot gerjeszt a szemeiben.

– Nem! Soha! Ez nem elég! Ahol most vagyok, baromira nem elég, nekünk meg kell csinálni azt a versenyt, teljesíteni kell, és igen is, oda fogok állni és megcsinálom, mert tudom, hogy megtudom. És… – a szavába vágok, immár fennhangon.

– Ebben az állapotodban nem tudod megcsinálni, fogd már fel végre! – egyenesedek fel tőle, kezeimmel is a combjaimra csapok mérgemben. – Eltörött a kulcscsontod, amit nem mozgathatsz. Elszakadtak az ínszalagok a lábadban, ami már önmagában borzalmas! Hogy? Még is hogy?! Mondd meg nekem, hogy tudnál színpada állni?! Azt hiszed, hogy a kitartásod megoldja?! Ha akkor kiállsz arra a három-négy percre, az még talán kibírható, de mi van a gyakorlásokkal? Belegondoltál, hogy ott mindig mozognod kéne?! Tönkreteszed magad egy szaros verseny miatt. Ha tegyük fel, maradandó bajod lesz, akkor mit csinálsz, ha például nem tudsz majd táncolni, vagy épp normálisan mozogni, hah?! – szinte már kiabálok, ahogy a méreg teljesen szétárad a testemben.

– De nem történik ilyesmi, nem vagyok gyenge, mint mondtam, alábecsülsz!

– Nem! Nem becsüllek alá, tudom, hogy mire vagy képes, de ez olyan dolog, amivel nem lehet játszani – halkul el picit a hangom, hogy a kórház ne tőlünk zengjen. – Tudom, hogy meg akarod nyerni. Én is meg akarom, de így nem kell a nyeremény, és a dicsőség, ha a partnerem később nem tud felépülni – veszem le róla a tekintetem.

– De ez baromság. Ugyan miért foglalkozol te velem?! Eddig is szartál a fejemre, ugyan most mi változott meg?! – kiabálja, nekem pedig minden gondolkodás nélkül csúszik ki ajkaimon a következő három szó.

– Azért, mert kedvellek! – emelem meg hangom újra, ekkor ő hatalmas szemekkel néz rám, majd amint én is felfogom, hogy mit mondtam, leveszem róla a tekintetem, aztán egy sóhajt hallatok. – Jól van, figyelj ide. Két lehetőséget adok neked. Vagy megcsináljuk a versenyt úgy, hogy nem kell fölöslegesen mozognod, vagy ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor kilépek! – pillantok vissza rá, véresen komolyan mondva a szavakat. – Nem fogom végignézni, ahogy tönkreteszed magad. Viszont, én most lépek, beszólok az egyetemre, hogy mi a helyzet. Addig van időd kigondolni, hogy mit is akarsz – pillantok el róla, majd összeszedve a cuccaimat, elindulok ki a teremből. – Még ma bejövök – nézek még rá a szemem sarkából, azzal ki is megyek a teremből.

Taehyung

Felsóhajtva, dühösen néztem magam elé, hatalmasakat nyelve, az ajtót figyelve, amin kisétált, én pedig hirtelen felindulásból, dühből felkaptam a mellettem lévő kis szekrényből egy ásványvizes üvegeket, majd dühösen a padlóra hajítottam. A könnyek ellepték a szemeimet, s sűrűn kellett a plafon felé pislantanom, hogy ki ne eresszem őket. Nem akartam mások segítségével fellépni, én úgy akartam ezt megnyerni, hogy csak mi ketten részesülünk a díjból. Talán önzőség a részemről, de azt hiszem, teljesen logikus, hiszen ketten kezdtük el, és nem akartam mások segítségével befejezni, csak Namjoonnal voltam hajlandó, de ha nem megyek bele, és tényleg "kilép", akkor megint ott leszek, ahol a part szakadt. Nem akartam az egészet, mérhetetlenül dühös voltam, és csalódott... és féltem.

Persze, eljátszottam a gondolattal, hogy mi lesz, ha sérülten csinálom ezt végig, de ha már úgy kezdtük el, ahogy, csak a saját erőnkből, csak ketten táncolva, akkor azt hiszem, nem több tucat emberrel a háttérben kellene befejezni. Ez így... nem járja, ez így nem lesz jó. Nem tudtam, hogyan győzhetném meg arról, hogy menni fog, ki fogom bírni, minden rendben lesz, hiszen a fejébe vette, hogy lehetetlenség ezt így megcsinálni, pedig egyáltalán nem az. Igaz, a kulcscsontom korlátozni fog, de a verseny napjára már félig-meddig helyre fog jönni, hellyel-közzel, a lábaim sem fognak annyira fájni, és a rögzítők mellett esélytelen, hogy ne csinálhassam végig. Tudtam, hogy menni fog, tudtam, hogy jó lesz, és... és akartam! Csak azt, hogy ketten legyünk ott, hogy azt adjuk elő, amit én már fejben kidolgoztam, de nélküle lehetetlen lesz, és több emberrel is.

Megráztam a fejemet, majd mély sóhaj mellett dőltem el az ágyon úgy, hogy a felpolcolt párnának döntöttem a hátamat, továbbra is a plafont kémlelve, szomorkásan, lebiggyesztett ajkakkal. Tudtam, hogy sérülten nem fogjuk megnyerni – nem vagyok őrült, hogy elhiggyek valamit, ami nem esélyes –, de ott akartam lenni, megmutatni, hogy én így is érek valamit, én még így is ki tudok állni, ki merek állni. Bizonyítani akartam, mindenkinek, aki szerint felesleges vagyok, de ezt Namjoon valahogy nem érezte át.

Újabbat sóhajtottam, lesütött szemekkel, s ekkor rémlett fel bennem az, amit mondott: "Azért, mert kedvellek" – szinte rögtön elmosolyodtam, még a keserű, csalódott kedvemben is, hiszen jól esett, hogy kedvel engem. Én is őt. Fogalmam sincs, mikor kezdtem az utálat, a megvetés helyett pozitív érzelmeket táplálni iránta, de... őszintén szólva, az is jól esett, hogy aggódott értem, hiszen... valljuk be, nem sok embert érdekelt, mit csinálok. Talán ezért teszem túl magam nehezen azon, hogy ellentmond nekem, ugyanis eddig nem nagyon fordult elő ilyesmi. Én, ha valamit akartam, megcsináltam, hiszen senki nem akadályozott meg az elképzeléseimben, erre most van egy ember, aki aggódik értem, akinek fontos a testi épségem, és ez... valamilyen szintű sokkal ért fel nálam.

De nem érdekel. Fel fogok lépni, és... és ott lesz mellettem. Ha nem is nyerünk, de ott akarok lenni, bemutatni, amit elképzeltünk, hiszen maga lenne a csoda, ha sikerülne. Vele akarok ott lenni, nem a haverjaival.

Namjoon

Ahogy az egyetemre bemegyek, azonnal a tanáriba veszem az irányt, hogy elmondjam mi is történt a másikkal és lehet, hogy nem biztos, hogy részt veszünk az utolsó versenyszámban, hiszen a másik eléggé súlyos sérüléseket szenvedett el, ami igazán nagy aggodalommal fog el. Persze a tanáriban sajnálattal hallják a dolgokat, sőt még a vén szivar is belemegy abba, hogy a másik sérülései miatt, ha kell akkor hagyjuk abba az egészet, ami szerintem evidens, de nincs mit tenni, nem igaz? Remélem, hogy a másik hamar eldöntötte, hogy mi is legyen akkor. Mert persze, én is fel akarok lépni, de így leszarom az egész versenyt és azt is, hogy nincs sok időm arra, hogy letegyem azt a nagy dolgot az asztalra, amivel elismerhetnek. Így egyáltalán nem érdekel az egész. Elég volt egy ember szenvedését végignézni, nem akarom az övét is.

Nagy sóhajjal megyek be az órákra, amit a tanárok immár leadnak. Serényen írok, hogy a másiknak le tudjam adni az anyagot, hogy véletlenül se maradjon le, míg kórházban van. Nem tudom, hogy mit fogunk csinálni ezekután, de az biztos, hogy fájdalmas lesz. Nem tudom, hogy miért érzem ezt, de még is ezt érzem, és ez biztos. Nem akarom azt látni, ahogy szenved és ez idegesít, mert teljesen elpuhultam mellette, főleg azóta, hogy lefeküdtünk. Bennem van ez a védelmi ösztön, ami baromira idegesít, pedig nem kéne. Sóhajtok egy hatalmasat, és megrázva a fejem, újra az órára kezdek koncentrálni.

Az órák végeztével, azonnal a kórházba veszem utamat, hogy meglátogassam azt a kis együgyűt. A közeli boltban veszek neki gyümölcsöket, többfélét is, ugyanis nem tudom, hogy melyik a kedvence. De, hogy egy kis energiája is legyen valami édességet is veszek mellé, azzal felmegyek hozzá. Egy újabb sóhajt hallatok, majd benyitok a terembe, ahol a másik azonnal rám néz, nagy szemekkel pislogva rám.

– Szia – eresztek meg felé egy mosolyt, még akkor is, ha dühösen váltunk el egymástól.

– Helló – mosolyodik el ő is, ekkor ahogy beljebb engedem magam, odaviszem neki a táskányi gyümölcsöt és édességet.

– Hogy vagy? Hoztam egy kis kaját. Persze, nem tudom, hogy mit szeretsz és mit nem, de majd kiválogatod – mosolygom, ahogy leteszem a kis asztalra, aztán az ágya mellé leülök a kis székre. – Na és, sikerült dönteni? – érdeklődöm, miközben abban reménykedem, hogy azt mondja, inkább a seggén marad és nem hősködik.

Taehyung

Egy pillanatra lesütöttem a szemeimet, majd felnéztem rá, és azon elmélkedtem, hogyan adjam elő neki azt, hogy én mindenképp fel akarok lépni, és csak vele, senki mással, csak és kizárólag vele, mellette. Nem tudtam, hogyan mondjam el, hogyan... adjam a tudtára, pedig ezen gondolkodtam egész álló nap, de ebben a pillanatban elbizonytalanodtam, végül, mély sóhajt hallatva néztem fel Namjoonra, határozottan, talán ellentmondást nem tűrő szemekkel, amiket nem tudott hová tenni, viszont éreztem, gondolja, mi lesz a válaszom.

– Én fel akarok lépni, Nam – mondtam halkan, már nem is a teljes nevén szólítva, hanem a becenevén –, de nem másokkal, hanem csak veled. Kérlek! – motyogtam, felnézve rá, esdeklően, könyörgően, mire felhorkantott, oldalra fordítva a fejét, kissé dühösen, majd visszanézett rám.

– Nem! Nem és nem! Normális vagy?! Akkor kilépek, megmondtam! Ha abba nem mész bele, hogy mások segítségével hajtsuk ezt végre, akkor nem! – sziszegte, közelebb lépve hozzám.

– Kérlek! Én ezt veled akarom végig csinálni, veled kezdtem el, és veled is akarom befejezni! Mit nehéz ezen megértened?! Csak annyit kérek, hogy maradj mellettem, amíg ezt be nem fejezzük! Nem akarok egy tucat ember közül énekelni, akik ráadásul csak a döntő pillanatban lesznek velünk! Én ezt úgy akarom befejezni, ahogy el is kezdtük! – csattantam fel, mire szóra nyitotta ajkait, de nem hagytam, hogy befejezze: – Kérlek! – mondtam, immáron sokkal lágyabb hangon, mire megeresztett egy mély sóhajt, a szőkés tincseibe túrva, kissé tanácstalanul.

Ekkor előbujt belőlem a kisördög. Egy nagyon, nagyon nagy ördögöcske. Kedvel, le is feküdt velem. A ravaszság mintaképe vagyok, miért is nem használom ki? – Gondolatban elvigyorodtam, azonban továbbra is esetlenül néztem fel rá, könyörgő szemekkel, miközben felültem.

– Kérlek, Nam! – súgtam, reményvesztetten, majd nyújtottam az ép karomat, hogy öleljen meg. Egy ideig nem tudta, mit akarok, végül nagy nehezen, nem értve a dolgot, de megadta magát, és felém hajolt, hogy megölelhessen, azonban én sunyi dög voltam: hirtelen kaptam a hajába, majd magamra húztam, úgy, hogy ajkaimmal az övéit érintsem, s így is terültem el vele az ágyon. Szinte rajtam feküdt, a fejem mellett támaszkodott, miközben a nyelveink vad táncot jártak egymás szájában. Halkan morrant a csókba, halványan meg is remegett a teste, mikor végig húztam ép kezemet a hátán, gerincének ívén, s hosszas játszadozás után elvált tőlem, kótyagos íriszekkel nézve az enyémekbe, halkan pihegve.

– Szóval... belemész? – kérdeztem halkan.

– Igen... – szusszantotta, még mindig mámorosan. Rögtön elvigyorodtam.

– Igent mondtál! Igent mondtál! – kuncogtam, élénken nézve rá. – Akkor, ha pár nap múlva mehetek, próbálhatunk is! – Kikerekedtek a szemei, majd ekkor eszmélt fel, mibe is ment bele, s azonnal feljebb tornázta magát, hitetlenkedve nézve rám.

– Te kihasználtad, hogy...

– Hogy? – billentettem oldalra a fejemet, eszelős vigyorral.

Namjoon

Egy pillanat alatt az ajkaimra tapasztom kézfejem, úgy nézve a másikat hatalmas szemekkel. Nem hiszem el. Baromira nem hiszem el, hogy tényleg megcsókolt, és még... és még tetszett is, nem is akármennyire. Ez baromi ijesztő, hiszen nem vagyok meleg, nekem az ilyesmi józanul nem is kéne, hogy tetsszen. Ennek józanul undorral és émelygéssel kéne eltöltenie, nem pedig vággyal, hogy ismételjük meg és egy kicsit többet is csináljunk egymással.

– Hahó, Nam – kuncogja, miközben az ép kezével integet nekem, így magára vonja a figyelmem. – Tehát, hogy? – kérdezi, újra felvéve az eszelős vigyorát. Kis mocskos ribanc. Mégis, hogy tudta egy pillanat alatt elvenni az eszem?! És megőrültem, hogy ennyire tetszik ez is, hogy elveszi az eszem?! Miért? Miért lett belőlem meleg?!

– Hagyj békén! – sziszegem, hiszen most rendesen sarokba szorított. Hangosan felnevet, amitől szinte csilingel a hangja.

– Ugyan már, ez csak egy csók. Bár a lényeg az, hogy amint kijutok, kezdhetjük is a próbát – vigyorog, mint a tejbe tök, nekem pedig sírni lenne kedvem az elmúlt öt-hat perctől. Miért tetszett?! Miért?! Ő csak egy haver, semmi több, még is... még is…

– Majd szólj be a tanároknak, hogy indulunk a versenyen – szakít ki a másik hangja a saját merengésemből.

– Mi? A faszt, nem veszünk részt mert... – azonnal a szavamba vág.

– Az előbb mentél bele, nem ér visszavonni! – mutat rám, amitől azonnal elhúzom a számat.

– Azért mentem bele, mert csaltál! Kihasználtad a csókodat, mert egy dög vagy! – mutatok vissza rá, amitől újabb nevetést csalok elő belőle.

– Nem mintha ellenedre lett volna – kacsint egyet, nekem ekkor az arcom azonnal égni kezd a pírtól.

– Tu-tudod mit? Csinálj amit akarsz, én léptem, majd holnap jövök, ezeket meg zabáld meg. Utállak! – hordom össze a baromságaimat kislányos zavaromban, miközben a cuccaimat is összekapkodom, aztán ott is hagyom a vigyorgó Taehyungot.