Dirty price - VHope (13/?)

Cím: Dirty price

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ??

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Sötét 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: Taehyung az egyik leghíresebb maffiavezér, akitől mindenki retteg - még az is, aki csak hallott kegyetlenségeiről, vagy módszereiről. Szép, karakteres, szemgyönyörködtető arca ellenére szívtelen, nem ismer könyörületet, imád gyilkolni, és fájdalmat okozni, szenvedésre ítélni azt, aki nem tiszteli őt, vagy aki tartozik neki - esetleg ujjat húzott vele. Jung Hoseok, sajnálatos módon nem csak tartozik Kim Taehyungnak, de alábecsüli, ráadásul nem tiszteli úgy, ahogy a férfi azt elvárná...  

Hozzáfűzés: Ééééééés itt a folytatás. :3
Reméljük, tetszeni fog nektek! :3 
Jó olvasást! <3

Nana írja Taehyungot!
Noriko írja Hoseokot!

Taehyung

Fejemet csóválva rendezgettem a papírokat, miközben azon gondolkodtam, milyen hülyék Yoongiék. Most komolyan, egy amatőrt, egy hozzá nem értőt bevonni egy ilyen veszélyes, nem kis téttel bíró ügybe? Az eszem megáll, már csak azon is, hogy elmerengek, milyen végkimenetele is lehetne rosszabb esetben annak a fenomenális ötletnek. Nem is értem, hogyan mondhatom rájuk néha napján, hogy értelmesek – bár, tényleg azok, egyedül Yoongival vannak kétségeim, mert néha tényleg elmennek otthonról neki. Meggondolatlan, forró fejű, öntörvényű, ezért jó mellette Namjoon, ugyanis az idősebb általában képes normális gondolkodásra, az ő intelligenciája azért dicséretre méltó.

Megráztam a fejemet, kizárva elmémből az ehhez hasonló eszméket, átnyálazva a papírokat, amik felhalmozódtak a gyengélkedésem alatt. Tudom, Jimin próbálta őket rendesen elvégezni, de nem volt hozzászokva ennyi feladathoz, eleinte biztos megerőltető volt számára, így nem is csodáltam, hogy a fontosabb ügyek rám maradtak. Az ember el sem hinné, mennyi dolga van egy maffia vezérnek – néha még én sem hiszem el. Tény és való, a papírmunkákat végezhetné más is, ahogy a különböző szerződések gondban tartását is, de szeretem nyomon követni a tartozásokat, vagy a különféle problémákat, és nem szeretem más kezébe bízni ezeket a feladatokat. Jobb, ha én látok át mindent – erre még apám tanított meg, mikor már nagyon betegeskedett. Mindig az a legcélravezetőbb, ha tudom, mikor mit csinálok, és fejből tudom, milyen teendőim vannak, és igaza volt, mert ez valóban megkönnyíti az életet, még akkor is, ha sok a munkám. Triplája annak, aminek lennie kellene, de hát, ilyen ez. Az ember a saját nyakába varrja a munkát, ideiglenesen soknak tűnik, de a jövőbe látva megtérül a sok munka, fáradozás ezzel kapcsolatban.

– Taehyung – lépett be Jimin kopogás nélkül, mire felkaptam a fejemet, s már kezdtem is volna szitkozódásba, hogy legközelebb emelje meg a tömör ujjait és ütögesse a falaphoz, mert megölöm, de folytatta a mondandóját: –, Yoongiék már elmentek?

– El. Miért? – fordítottam vissza tekintetemet a kupachoz, s már-már örülve vettem tudomásul, hogy talán egy óra, és végzek, mikor Jimin gyorsan véget vetett hirtelen boldogságomnak, egyetlen egy mondattal, amitől felszökött az agyvizem:

– Hoseokot nem találom sehol. Igazából, csak meg akartam tőle kérdezni, hogy mit tud a bandáról, mert a tagja volt, de nincs sehol. – Összeszűkítettem a szemeimet, ahogy felnéztem az előttem állóra, majd felakadt szemekkel döntöttem hátra a hátamat a széknek, megremegő ajkakkal.

Megölöm mindet. Kurvára megölöm mindet.

– Most komoly? Sehol nincs? – préseltem a szavakat fogaim közt, majdhogynem szűrtem őket, minek hatására nyelt egy nagyot, a hajába simítva, oldalra sandítva.

– Tényleg nincs sehol – motyogta lesütött szemekkel.

– Biztos ez? – néztem a szemeibe mélyen, ujjaimmal dobolva az asztalon, ugyanis a düh, harag szétáradt a testemben, már-már zubogott ereimben.

– I-igen. Ráadásul Taemin látta, mikor elmentek Yoongiék, Hoseokkal együtt, és… – A szavába vágtam.

– Megölöm őket – szuszogtam, felkelve a székemből. – Nem szoktalak ilyesmire kérni, de a papírmunkát fejezd be helyettem, és ha olyat találsz, arról értesíts. Elmentem – indultam meg az ajtó felé töretlenül, felkapva az ajtó melletti szekrényen figyelő pisztolyomat, eltéve a nadrágomon lévő tartóba, ingerülten.

– Nem kellene, még nem gyógyultál fel, és… – Hátranéztem, mély sóhajt hallatva.

– Igen. De ha ezt elkúrják, akkor megint szopok, méghozzá véreres faszt, úgyhogy nekem ezek nem basznak el semmit, és Hoseok kibaszottul nincs benne a dologban, kurvára nem tudja, mit mikor kell cselekednie! Amellett Yoongi és Namjoon figyelmét is elvonja, én meg nem fogok lenyelni még egy elveszett bevételt – sziszegtem, ellentmondást nem tűrő hangomon. – Fejezd be a papírokat, igyekszem vissza. Ha bajt kavarnak, én ölöm meg mindet.

Hoseok

Igazándiból, kezdem megbánni, hogy Yoongiékkal jöttem – már nem mintha lett volna választásom. A régi bandám, és a volt vezér egyre csak feltűnő arcvonásai nem éppen a legszebb emlékeket idézik bennem.

– Nézd már ki van itt! Hoseok, régi cimborám! – áll fel a bandavezér, büszkén lopott fekete műbőr kanapéjáról.

– Én sem örülök ennyire, elhiheted – mormogom, ahogy végig nézek a másik alakján, végig mérve tetőtől-talpig, ezzel is olyan emlékeket idézve fel bennem, amelyeket már rég elnyomtam a szívemben.

– Jaj, de szívtelen vagy – szólal meg enyhén elvékonyítva hangját, ezzel tettetve sértődöttségét. Az a büdös nagy helyzet, hogy ez a srác még mindig rohadtul tetszik nekem, még mindig olyan szép, mint akkor, amikor elhagytam a bandát. Sosem felejtem el azt az arcot, amikor egyszerre sugárzott róla a düh, a csalódottság és a szomorúság. Beteg elme az enyém, de annál gyönyörűbbet akkor nem láttam.

– Na jó, elég a csevejből! Tartozik a kis suttyó bandád egy jelentős összeggel a klánunknak! Vagy, ha jobban tetszik, magának Kim Taehyungnak! – morogja Yoongi, felkeltve ezzel a bandavezér figyelmét, aki ezután hol rám, hol pedig Namjoonékra pillant.

– Nem mondod! Nem mondod, hogy beálltál Kim kutyái közé? – ereszt meg ajkai mögül egy hangos kacajt, ezzel is bezengve a hatalmas csarnokot. – Nem hittem volna, hogy valaha is ekkorát ugrasz a szamárlétrán. Pedig ahonnan indultál... – nevet tovább, arcáról a könnyeit is letörölgetve, ahogy azok a túlzott jókedvtől kicsordultak.

– Jól figyelj, Bang! Ez már nem figyelmeztetés, hanem végrehajtás! Szóval, vagy ide adod a devlát, vagy az egész kócerájt befestjük a véretekkel! – Yoongi hangja türelmetlenül cseng, szinte már vérfagyasztó. Ha még ebben a bandában lennék ebben a pillanatban, lehet, hogy menekülőre fognám, csak az a helyzet, hogy a banda többi tagja nem így gondolja. A vezér újra felnevet, majd farzsebéből egy pisztolyt húz elő, éles tekintete arról árulkodik, hogy képes akár meghalni is. Veszélyes egyén, talán egy kicsit beteg is, de az is igaz, hogy a szíve mélyén kedves személy, tudom jól, hiszen...

– Lássuk, ki ússza meg. Ti hárman, vagy mi húszan? – húzódik Mir arcára egy hatalmas, eszelős vigyor, mígnem Namjoon egy jobb egyenessel ülteti a padlóra, s mikor a többi bandatag ugyan úgy belelendül, majd a csarnokban lövések gördülnek el, ezáltal mi hárman a legközelebbi fedezékbe vonulunk, onnan lövöldözve ki, leszedve ezzel pár tagot a húszból. Ha ezt élve megússzuk, hálát adok az égnek.

– Figyelj, te menj arra az oldalra a hordók takarásában, én pedig erre megyek, Nam pedig fedez minket! Ha megvagy, lősz! – adja ki a szőke az utasítást, mígnem egy bólintással válaszolok, azzal amint jelt kapok, úgy futok át a hordókhoz, akárcsak egy ügyes macska, majd tüzet nyitok a volt bajtársaimra. Szar bevallani, de rossz így látnom őket.

Szerettem itt lenni, és bírtam őket, s most így látni, ahogy a régi arcok egy-egy találat után holtan rogynak össze, egyszerűen érzem, ahogy a mellkasomba mar a fájdalom, annak ellenére is, hogy kidobtak, mint egy kutyát. Jó, nem mondom, hogy nem tehettem róla, mert tehettem, de nem hiszem, hogy ez egy megbocsáthatatlan bűn lett volna.

– Hoseok, mi a faszt csinálsz?! Bukj le a kurva életbe is! – üvölt rám Yoongi, így mielőtt valaki fejbe lőhetne eleget teszek a kérésének, azonban, amikor karok ragadnak meg, majd kirángatnak a búvóhelyemről, máris egy pisztoly csővég simul a halántékomnak.

– Jól van! Azt hiszem ennek vége! Gyertek elő és dobjátok el a fegyvereket, ha nem akarjátok holtan látni! – Mir hangja mélyen cseng, dühösen és talán elkeseredetten is. Igen, tudom, hogy a banda számára a minden. – Na, mi lesz? Jöttök, vagy kell ösztönzés?! – kiabál, ezzel kibiztosítva a fegyvert. – Hát jó! – húzza el a fegyvert a fejemtől, majd leirányítja azt a combomra, amibe belelő, nekem pedig hangos üvöltés hagyja el a számat. – Kaptok három másodpercet. Ha nem mozdultok addig, akkor az agya jön. Nos... – Hogy hitelesítse kegyetlenségét, a másik combomba is beleereszt egy golyót, amitől úgy rogyok össze üvöltve, mint egy rongybaba, s miközben számol, elképesztően lassan, a fejemhez irányítja a pisztolyt.

Taehyung

Nem szaroztam sofőrrel, nem volt időm most magam mellé rendelni senkit, szóval egyedül mentem – igen, tudom, veszélyes vállalkozás, azt is tudom, hogy meggondolatlan, de annyira dühös voltam, mint még soha. Nem tudtam elképzelni sem, hogyan szeghették meg a parancsomat, hogyan gondolhatták, hogy ennek nem lesz semmilyen vonzata és következménye. Eszméletlen düh járta át a testem, ahogy a gázra tapostam, szinte rángatva a kormányt magam előtt, nem ismerve határokat. Tudtam nagyon jól, hová mentek, és már belátom, velük kellett volna mennem, de gondolta volna a fészkes fene, hogy ekkora port kavarnak, azt főleg nem hittem volna, hogy el is rángatják magukkal Hoseokot! Valakit, akinek az egészhez halvány lila lövése sincs, aki amatőrebb talán egy drog dílernél is, mert az igaz, próbálkozott csekélységekkel, de egyik sem fogható a mostani helyzethez! Leginkább mondjuk Yoongiban, főleg Namjoonban csalódtam, mert reméltem, az utóbbinak lesz annyi esze, hogy ezt felfogja ép ésszel, de nem, bakot lőttem – ezután várhatják, hogy valaha is megbízom bennük, mert Isten bizony mondom, amit kapnak, azt nem fogják zsebre tenni, nem beszélve arról, hogy sérülten, még gyógyuló állapotomban kell utánuk mennem.

Reméltem, ha oda érek, nem fog várni semmi extra, csak a szajré, és a három idióta, vigyorogva, miszerint nem történt semmi gáz, de ahogy az épület elé értem, már tudtam, koránt sem így van. Még az autóban is hallottam a lövéseket, az ordítozást, minek hatására ökölbe szorultak a kezeim, remegő ajkakkal lökve ki a kocsi ajtaját, és pattanva ki belőle, indulatosan. A fegyveremet azonnal kibiztosítottam, és agresszívan szuszogva haladtam az épület ajtaja felé – csodáltam, hogy senki nem állt őrt, de gondolom, elég nagy kalamajka volt bent, nem volt sem idő, sem energia az őrködésre, s amint ezt végig gondoltam, csak még jobban elöntötte a fos az agyamat.

Most megtanulja mindegyik, hogy Kim Taehyungnak ellent mondani nem lehet. Megtanulja az a szerencsétlen banda is, milyen, ha én lépek a helyszínre – mert ami múltkor történt, csak véletlen oda nem figyelés volt –, és mennyire nem is érdemes velem szórakozni, emellett megtanulja az a három semmirekellő is, mi jár annak, aki ellenszegül nekem.

Mihelyst belöktem az épület ajtaját, láttam, hogy Hoseok a földön fekszik, lábaiból szivárog a vér, Mir pedig vigyorogva szorítja a halántékának a fegyvert, nem is figyelve arra, ki lépett be az épületbe; hiba. Mindenki el volt foglalva Yoongival és Namjoonnal, hallottam, hogy Mir a fegyvereket kéri, s amíg mindegyik figyelmetlen volt, kihasználva az alkalmat, azonnal emeltem a pisztolyomat, és Mirre célozva nem is vártam: elsütöttem a fegyvert, egyenesen a férfi vállába irányítva a golyót, ami kíméletlenül fúródott a húsába, belőle egy éles ordítást váltva ki.

– A faszom kezd tele lenni azzal, hogy mindenki gecire használhatatlan rajtam kívül! – intéztem a fiúknak szavaimat, töretlenül sétálva Mir felé. A bandájának tagjai valószínűleg sokkot kaptak, ugyanis nem mozdultak, addig én játszi-könnyedséggel léptem a pasashoz, lehajolva, elkapva annak haját, felrántva őt a földről. – Most meg mindenki eldobja a fegyverét, vagy agyon lövöm! – Másik kezemmel kicsavartam a fegyvert a foglyom kezéből, hogy ezután azt tarthassam a halántékának. – Nem mondom még egyszer. Ismertek, én nem blöffölök – jelentettem ki nyugodt hangomon, oldalra biccentve a fejemet.

A levegő megfagyott az épületben. Hoseok felnézett rám, majd nyöszörögve vissza is ejtette a fejét a betonra, mély sóhajokat hallatva, összehúzva magát – húzza is, mert belé fogok rúgni, ha ezzel végeztem.

Amint mindenki eleget tett a kérésemnek, Yoongira néztem, intve a fejemmel, hogy azonnal vegye el az összes pénzüket, amivel nekünk – azaz nekem – tartoznak. A férfi szaporán lépkedve, behúzott füllel, farokkal cselekedett úgy, ahogyan némán parancsoltam neki.

– Micsoda meglepetés – nyöszörgött Mir a karjaimban, összeszorított szemekkel.

– Nem számítottál rám, mi? – mosolyogtam, erősebben tartva őt a karomban. – Még mindig túl figyelmetlen vagy. Olyan könnyen jöttem be az ajtón, mintha hazaérkeztem volna. Félnótás – morogtam el magam. – Namjoon, szedd össze az összes fegyvert, és mindet lődd lábba.

Namjoon felsóhajtva biccentett egyet, s másodpercek leforgása alatt emelte a fegyverét, hogy egytől egyig, mindegyiket lábon lője, majd utána el is vehesse az összes pisztolyt, puskát, ami szanaszét hevert az emberek előtt. Nem bíztam a véletlenre, semmi kedvem nem volt egy hátba lövéshez, ha távozunk. Bár, megölhetném/ölethetném őket, minek tenném? Csak pénzzel tartoztak, arról meg, hogy Namjoon, Yoongi és Hoseok elbaszták a renomét, nem ők tehetnek – Hoseok meg megérdemelte a combba lövést. Ha nem lenne rajta sérülés, én okoztam volna neki egy párat.

– Remek. Most indulunk – dobtam el Mirt olyan messzire, amilyen messzire csak erőmből telt, s azzal a lendülettel eresztettem golyót mind a két vádlijába, ő pedig ordítva, üvöltve vergődött a földön, vonagló testével.

Amint Yoongi mellém ért, elvettem tőle az aktatáskát, amiben a pénz figyelt, ő pedig automatikusan segítette volna fel Hoseokot, de rögtön ráripakodtam, ahogyan Namjoonra is:

– Nem. Egyedül jön. Tanuljon abból, mi jár annak, aki nekem szegül ellen. Elmászik a kocsiig, ha kell, sírva, ordítva. Ha nem jön, itt hagyom. Ti meg takarodjatok a szemem elől, amíg fejbe nem talál titeket egy golyó. Gyerünk – szűrtem a szavakat fogaim között, magam elé engedve a kért férfit, miközben hátra néztem Hoseokra, aki reményvesztetten nézett rám. – Gyerünk, szedd magad. Elmászol a kocsiig. Nem vicceltem. Megvárom – léptem a háta mögé, nézve, ahogy sóhajtva ugyan, de összeszenvedi magát, hogy kúszva, mászva induljon meg az épület ajtaja felé, össze-összecsukló testtel. – Iparkodj. Ha ellentmondani tudtál a szavamnak, akkor ez sem jelenthet problémát. Igyekezz, nem érek rá egész nap – fintorogtam, noszogatva őt, ahogy a lábammal megböködtem az oldalát.

Hoseok

Halkan nyöszörögve, és nyögve vonszolom magam a földön a karjaim segítségével, ugyanis a lábaim teljes mértékben használhatatlanok. Csak annyira van hasznuk, hogy vörös csíkot húzzak magam után, elküszködve nehéz testem a csarnok ajtajáig, ahol meg kell állnom egy kicsit, mivel minden energiámat leszívja ez a mozgásfajta. Mikor oldalamnál megérzem Taehyung cipőjének orrát, noszogatásra késztetve, kelletlenül tolom azt el magamtól, hangosan kifújva magam. Nem mondom, kurvára megalázó ez az egész helyzet. Mir és a bandája mind engem figyelnek, hogy miként válok jómagam is Kim Taehyung szépen beidomított pincsikutyájává.

– Gyerünk, nincs megállás! Kússz tovább! – sziszegi, ahogy ismét megbökdösi az oldalamat.

– Fáradt vagyok, hagyj egy kis szusszanásnyi pihenőt – nyögöm, felnézve rá kérlelő szempárral, de nem úgy tűnik, hogy meghatom a másikat, sőt! Arcára azonnal egy fintor ül ki, majd tenyere egy hatalmasat csattan a fejemen, ezzel egy halk nyüszítést csalva elő belőlem.

– Kurvára nem vagy abban a helyzetben, hogy kérlelj, sőt, még kapj is valamit! Szóval kússz tovább, vagy tényleg itt hagylak a faszba! – sziszegi, miközben erőt veszek végre magamon és tovább kúszom, kiszerencsétlenkedve magam az épületből, lassan ugyan de eljutva az autóig. Csak mi ketten vagyunk már itt, hiszen Yoongi, és Namjoon elhajtottak a saját autójukkal, amivel jómagam is jöttem. Mikor a autóhoz érek, lihegve és izzadtságtól elázva ülök fel, hátamat megtámasztva a járműnek, úgy nézve fel a másikra, aki az anyósülés ajtaját tárja ki előttem.

– Tovább! – adja ki az utasítást, megcsapkodva az autó tetejét, majd végül az autónak dőlve nézi, ahogy újabb erőt veszek magamon és beküszködöm magam a járműbe, összevérezve a hófehér bőrülést. Mihelyst végre ott ülök, hangosan nyögve dőlök hátra, fejemet is a fejtámlának vetve, ahogy combjaimba nyilall a fájdalom, ezzel arcomra is egy torz grimaszt csalva.

Hallom, ahogy a másik beül mellém, végül becsapja az ajtót, hangos szusszanást hallat. Lassan ráemelem tekintetem, így szemeim elé tárul az a látvány, ahogy sötétbarna íriszeivel a combjaimat kémleli, majd felnéz rám, szúrós tekintettel illetve engem, amit persze én állok, mint mindig.

– Teljesen elment az eszetek?! – sziszegi, miközben beindítja a motort, de nem indulunk el.

– Nos, sosem volt, úgy hiszem… – nyöszörgöm.

– Kushadj! – kiabál rám, tekintete szinte szikrákat szór. – Ez nem egy kibaszott játék! Itt komoly pénzek forognak kockán, kis híján majdnem elúszott az egész a ti kibaszott kis magánakciótok miatt! – kiabál velem úgy, hogy szinte az egész autó beleremeg mély orgánumától.

– Nyugi már, minden rendben volt, tartottuk magunkat és… – Nem hagyja, hogy befejezzem ezt az oltári nagy hazugságot, ugyanis egy hangos, gunyoros nevetést enged meg magának, megcsóválva fejét, hitetlenkedve nézve a szemeimbe.

– Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Ha én nem lépek be, ha én nem szólok közbe, te már rég halott lennél, az agyvelőd ott lenne szétterülve az egyik szemközti falon! Mégis, hogy tartottátok ti magatokat, hogy volt rendben minden? Az egész akciót elbasztátok, mert ellenszegültetek, ez mind a ti hibátok, hogy nem tudok az otthoni dolgaimra koncentrálni, mert ide kellett jönnöm, hogy kihúzzam a pénzem a szarból a ti nyakig beszarosodott gödrötökből! – kiabál velem ugyancsak, azonban valahogy úgy érzem, hogy nem csak a pénz az, ami miatt idejött. A társai is ugyan olyan fontosak neki, hiszen ha nem így lenne, szimplán küldhetett volna másokat is maga helyett, akik ugyan úgy elvégezték volna ezt a piszkos munkát. Kezem lassan megemelem, majd a tarkójára simítok, ujjaimmal beletúrva dús hajába, picit közelebb húzva magamhoz a dühös arcát. Ajkaimra egy apró görbület ül ki, ahogy eszembe jut egy szép kis gondolat, amit azt hiszem, kár lenne elhallgatni.

– Vagy miért nem mondod azt inkább, hogy aggódtál értünk, vagy értem? Az kicsit jobban esne – hallatok egy halk, erőtlen kuncogást, miközben közelebb húzódom hozzá, arcát sokkal közelebb húzva az enyémhez. – Lefogadom, majd beszartál, mikor megtudtad, hogy bajban lehetek. Fontos vagyok neked, igaz? – kérdezem, már-már incselkedve vele, amit egy lágy csókocska követ, amit az ajkaira hintek, hátha ezzel is enyhíthetem haragját.

Taehyung

Ajkaimat eltátottam egymástól, miközben a szemeibe néztem. Az előbb aláztam meg egy tucat ember előtt, az imént kegyetlenkedtem vele úgy, ahogy még azt hiszem, egyszer sem – vagy ha mégis, már elég régen –, ő pedig mintha mi sem történt volna, úgy simogatja a tarkómat, teljesen magához húzva. Lassan elvérzik, úgy szivárog combjából a vörös nedűje, és az a legfontosabb dolga, hogy kiderítse, vajon aggódtam-e érte, és ha igen, miért is? Persze, emlékszem arra, miket mondott nekem akkor, mikor még gyengélkedtem, és még jó pár dologra, de ezt akkor is erősnek éreztem, amellett mélyen el kellett gondolkodnom. Tényleg csak a pénz hajtott, vagy aggódtam érte, értük? Végül is, ha jobban belegondolok, bárkit ide küldhettem volna, de én a saját szememmel akartam meggyőződni a dolgokról, a saját kezemmel akartam őket hazacitálni, biztonságban tudni. Vagy tényleg csak és kizárólag a pénzem érdekelt, amivel lógtak nekem, és úgy hittem, csak én tudom ezt megtenni?

– Engedj – néztem határozottan a szemeibe, mire elmosolyodott, s izzadtságtól nedves homlokát az enyémnek döntötte, miközben előre vezette ujjait, megcirógatva az arcomat, lágyan húzva végig piszkos ujjait a bőrömön, lehunyva a szemeit, megeresztve egy halk, erőtlen sóhajt.

– Igazam van, mi?

– Nincs. Engem a pénzem érdekelt, és mivel ti ennyire elbasztátok az egészet, úgy voltam vele, nem bízom már senkire a dolgot. Elmaradásaink vannak. Most pedig engedj, vagy bajban leszel, Hoseok. – Rideg, kimért volt a hangom, s magamban is folyamatosan azt mondogattam, amit neki is. Kifejezetten csak a pénz miatt hajtott az indulat, nem azért, mert érte aggódtam; Yoongiról és Namjoontól meg tudtam, meg tudják magukat védeni, Hoseok meg hol érdekelne engem? Magasról letojom, de a szajré az szajré, és nem a semmiből tartom fent a „tanyánkat”, az orvosainkat, embereimet… nekem csak a pénz kellett. Semmi más.

Nem?

– Nem engedlek el. Őszintétlen vagy, TaeTae – mosolyodott el újra.

– Szarrá van lőve a lábad, sápadt vagy, mint a fal, az előbb kínoztalak, aláztalak meg azért, mert basztál arra, amit mondtam, most pedig itt enyelegsz velem? A minimum az, hogy a Pokolba kívánj, te szarházi! – szűrtem a szavakat fogaim között, megremegve. – Mi a fészkes franc baj van az agyaddal?! Szenvedned kellene, kínlódnod, nyögnöd a fájdalomtól, ráadásul indulnunk is kellene, mert ha itt vérzel el az autómban, kibaszottul meggyalázom a hulládat, nem beszélve arról, hogy a tisztítás… – A szavamba vágott, félig felnyitva szempilláit, kedvesen nézve a szemeimbe, aminek hatására mindenképp csendben maradtam volna. Hogy miért? Jó kérdés. Én sem tudom.

– Megmentettél.

– Nem téged, hanem a pénzt akartam menteni, én csak… – Nem engedte, hogy tovább beszéljek. Ezért még biztos faszulni fog, mert ennyiszer sosem szakítottak félbe. Sosem.

– Akkor csak fejbe lőtted volna Mirt, és vitted volna a pénzt, de nem… te elszedted előlem, csak meglőtted, hogy ne ő tegye először, mert ha csak a pénz érdekelt volna… miért azt lőtted meg először, aki engem tartott fogva? – szegezte nekem a kérdést, minek hatására nyelnem kellett egy nagyot, és szabályosan az ülésbe lapultam; mit mondjak? Mintha csapdába estem volna.

– Mindig a vezért kell először kiiktatni, utána… cselekedni – súgtam reményvesztetten, a kormányt markolva ujjaimmal, görcsösen, míg nem elfehéredtek azok.

– Te nem kiiktattad. Csak lefegyverezted, nehogy megöljön. Valld be magadnak: kedvelsz engem – mosolygott lágyan, majd azzal a lendülettel ajkaimra hajolt, teljesen magához húzva a testemet – már amennyire tudta –, elmerítve számban a nyelvét, úgy túrva a hajamba, mintha az lenne az első, és utolsó kapaszkodója.

Hogy mit tettem én? Hagytam. Hagytam, hogy csókoljon, miközben átkaroltam a nyakát, a hátán lévő piszkos, nedves pólójába marva ujjaimmal, teljesen magamhoz húzva őt.