Stubborn lovers - TaeMon (9/19)

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  slash, bromance

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből...  

Hozzáfűzés: Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

A kórházi lábadozás nagyon lassan, már-már kínzóan lassan telt, de mivel Namjoon rábólintott – habár tudatán kívül – mindenre, ezért a zenéhez is hozzálátott, és a szöveghez is, mellette pedig házi feladatot is adott nekem, miszerint irkáljak a szövegről, mi az elképzelésem, mit látok jónak, ő pedig majd aszerint fogja összeállítani a zenét az otthonában. Néha behozta a laptopját is, hogy minden egyszerűbben menjen, és egy hét múlva, amikor mehettem Isten hírével, már össze is állította a zenét. Szóval a zenénk meg volt, már csak a koreográfia volt hátra, de azt még nem tudtam, hogyan fogom összeállítani, hiszen a fejemben megvoltak a mozdulatok, a gesztusok, nem tudtam, ebből mennyi valósítható meg. Mennyire lehet... megcsinálni, hiszen nem lesz egyszerű, ezt én is nagyon jól tudtam. Nehezebb lesz, mint eddig bármi, de nem akartam meghátrálni.

Mikor híre ment az iskolában, hogy így is fel fogunk lépni, nap, mint nap hallgattam a kuncogásokat, mikor kissé bicegve haladtam a folyosókon, mindenki totál hülyének nézett, és... talán még én is magamat. Habár, otthon kellett volna maradnom – azaz a kollégiumban – a kulcscsonttörés miatt, de a vállam, a mellkasom nulla-huszonnégyben rögzítve van, így maximum csak egy esés miatt lehetek csak bajban, lemaradni pedig nem akartam, így ha egy kicsit fáj is – sokszor kínzóan –, én becsületesen órákra jártam, és próbáltam felvenni a versenyt a tanulmányokkal kapcsolatban is. A sok nevetgélés és összesúgás pedig már csak jobban feltüzelt ahhoz, hogy mindent végig csináljak, úgy, ahogyan azt kell.

– De ha bajod lesz... én foglak intenzívre juttatni – sziszegte Namjoon, miközben nagy nehezen felvettem egy kézzel a cipőmet, és szerencsétlenkedtem annak bekötésével is. Használhattam volna minimálisan a másik kezemet, de nem akartam, hogy bármi baj legyen a fellépésig. – Várj, segítek. Még a cipődet sem tudod bekötni, de táncikálni akarsz – dünnyögte, leguggolva elém, gondosan kötögetve a cipőfűzőm.

– Bizony – vigyorogtam, majd mikor sikeresen bekötötte a cipőmet, felálltam a padról, majd egy mély sóhaj mellett elbicegtem a magnóig.

– Ember, menni sem tudsz…

– Mert a rögzítőt nem húztam meg. Lazára hagyom, hogy szokjam a fájdalmat, és ne legyen megrázkódtató tánc közben.

– Te teljesen hülye vagy.

– Hülyéké a szerencse – vontam vállat, feltűrve a melegítőnadrágom szárát, azzal egy kézzel, kicsit szerencsétlenkedve, de összehúztam a rögzítő szíjait, aminek hatására kissé összerezzentem, de utána leengedve a nadrágomat, a magnóhoz hajoltam. – Szóval, amennyire tudom, mutatom, mit gondoltam ki, és amit megcsinálni még nem tudok, azt elmondom. Legalább te tanuld meg tökéletesen, én úgysem lehetek túl ügyes – nevettem keserűen –, de ha te maximálisan megcsinálod, ha Clyde lesz az erősebb, akkor senki nem fogja észrevenni, mi a helyzet. Már kitaláltam, hogy mivel én leszek a csaj, ezért alapból kissé esetlenebb leszek, könnyedebb, lágyabb mozdulatokkal, amit nem lesz nehéz megcsinálnom, szóval... bocsi, most rád hárul a neheze.

– Gondoltam – túrt a szőkés tincseibe, mire elmosolyodtam.

– Szóval figyelj! – Elindítottam a zenét, majd megálltam, hogy mindent el tudjak mondani, amit már a kórházban kitaláltam.

Namjoon

Figyelmesen hallgattam, ahogy elmondja, hogy mit gondolt el, hogy mit képzelt el erre a számra, amit nagyon jól megcsináltunk. Ne hittem volna, hogy ide is eljutunk, ami már egy hatalmas előrelépés, viszont a másik sérülései még mindig rettenetesen aggasztanak, hiszen látszik, hogy a mozgás mennyire fájdalmas neki.

– Nos, így érthető? – kérdezi egy apró mosollyal, amire csak elhúzom a számat.

– Nekem az, de jobb lenne, ha leülnél – mormogom, miközben nyújtok párat a tánc elkezdése előtt.

– Dehogy ülök, nekem is csinálnom kell. Tehát, akkor kezdjük el – indítja újra a számot, én pedig megpróbálom azt eltáncolni, amit mondott és persze, amit nagyjából mutogat. Ezzel megy el az egész, ezzel szerencsétlenkedünk, hogy az én mozgásomat tökéletesítsük annak érdekében, hogy az ő bénácska mozgása ne tűnjön fel annyira.

Nem is tudom, hogy meddig elmegy ez az egész, de szerencsére a mozgásom annyit fejlődött, hogy a szám feléig eljutunk, aminek nagyon örülök. Emlékszem, hogy az elsőnél mennyit kellett szenvednem, most pedig viszonylag egészen könnyedén megy. Fáradtan támaszkodom a térdeimre, amikor lemegy a szám, így kifújhatom magam arra az öt perc szünetre, amit láthatóan a másik is igazán preferál.

– Hogy vagy? – kérdezem a másikat, aki csak egy nagy mosolyt villant.

– Jól. Semmi bajom – kacsint egyet, aztán kihúzva magát, elbiceg a magnóhoz, hogy újra indítsa azt.

– Ez lesz az utolsó, jó? – szólalok meg, amire felvonja a szemöldökét.

– Hogyhogy? – kérdezi, mire az órára mutatok. Jelen esetben, szeretném elérni az utolsó buszt, hiszen egész nap a táncot gyakoroltuk. Bár, ha ő jól lenne, biztos, hogy itt maradnék, itt éjszakáznék annak érdekében, hogy jobban belelendüljünk ebbe, viszont szeretném, ha lepihenne. Ha nagyon megerőlteti magát, tényleg baja lehet.

– Tudod, nekem nemsokára megy az utolsó busz. Azt szeretném elérni, ha nem baj – mosolyodom el.

– Ó, persze – mosolyodik el ő is. – Akkor az utolsó mára – indítja el ismét a számot, így eltáncolva az új koreográfiánkat, immár fáradtan sétálok a cuccaimhoz, hogy összepakoljam őket.

– Nos, akkor én megyek. Holnap találkozunk – mosolygom, ahogy az ajtóhoz megyek, hogy kinyissam azt.

– Rendben, vigyázz magadra! – szól utánam.

– Még szép, de te is. Esetleg kísérjelek fel? – fordulok vissza hozzá.

– Nem, dehogy. Fel tudok menni, van lift is, tudod – neveti, amire elgondolkodom, aztán csak bólintva, és egy mosolyt villantva felé, elköszönök, így haza veszem az utamat, hogy végre lepihenhessek jómagam is.

Ahogy a buszt elérem, fel is pattanok rá, így meg sem állok az albérletemig. Ásítva szállok le, majd megyek fel a lépcsőházban és a kulcsokat elővéve, kinyitom az ajtómat és beengedem magam. Azonban, ahogy bemegyek és lepakolok, a zsebembe nyúlok, hogy elővegyem a telefonom, ami nincs nálam. Összevonom a szemöldököm, aztán a táskámat is átkutatom, hogy megtaláljam, de az nincs meg. Biztos, hogy ott hagytam a teremben. Remélem, hogy a másik megtalálta, nem akarok újat venni, hogy arra pazaroljam el a pénzem.

Na meg, elég sok dolog van rajta, amik még jól jöhetnek. Telefonszámok, értesítések és persze minden olyan, ami kell nekem. Veszek egy mély levegőt, aztán csak a hajamba túrva, elülök a kanapéra. A francba már... csoda, hogy a fejemet nem hagyom el.

Taehyung

Természetesen, nem akartam elmenni aludni még, hiszen gyakorolnom kellett, ha nem akarok hatalmas bajban lenni majd a fellépésen, és ez így ment egészen hajnali kettőig. Addig, amíg el nem estem. Persze, hangosan felnyögve görnyedtem össze a padlón, miközben összébb húztam magam, mélyeket nyögve, próbálva felkelni, vagy valamelyest felülni. Jó pár percig csak vesződtem a parkettán, míg végül, nagy nehezen, az egy kezem segítségével talpra tudtam állni, és elbotorkálni az egyik pad mellé. Zihálva, szuszogva ültem le rá, összevonva a szemöldökeimet, megnyalva az alsó ajkamat, halkan pihegve, kifújva a tüdőmben rekedt levegőmet, amiből persze, egy reszketeg, szaggatott sóhaj lett. Borzalmasan fájt a térdem, ugyanis arra estem, aztán a padlóra, egész testtel, és csoda volt, hogy az ép vállamra érkeztem, és nem a töröttre.

Jobban oda kell figyelnem, ez már biztos. Nagyon, nagyon oda kell figyelnem minden egyes mozdulatra, viszont, annyiból már haladtam, hogy a szám felét úgy, ahogy, de el tudtam táncolni, ez pedig minden szenvedést megért.

Miután nagy nehezen kipihentem magam, visszaálltam táncolni, de újabban elestem, azonban most sokkal szerencsétlenebbül, sokkal több ideig szenvedtem, és kénytelen voltam visszavonulót fújni, ugyanis megütöttem a vállamat is – az alapjáraton sérültet –, és csoda volt, hogy nem a kulcscsontom bánta, így már tényleg, tényleg kénytelen voltam visszavonulni. Nem folytathattam tovább, hiszen ahogy fáradtam, úgy kezdtem el több hibát véteni, aminek végzetes következménye is lehet, így a padon ültem, jó sokáig, azonban, mikor összekészültem volna, megláttam egy idegen telefont magam mellett. Felemeltem a szemöldökeimet, majd lassan a telefon után nyúltam, és feloldottam a zárját. Namjooné. Ez biztos. A háttér tipikusan Namjoon. – A gondolatra elmosolyodtam, viszont még túl fáradt voltam ahhoz, hogy összepakoljak és elmehessek zuhanyozni, így a telefonját nézegettem. Tudom, csúnya dolog, de érdekelt volna ő maga és ismertem, nem szeretett beszélni a saját dolgairól, szóval, kihasználtam az alkalmat, és elkezdtem olvasgatni, itt-ott-amott.

Azt láttam, hogy rengeteget beszélt az anyukájával. Nagyon sokat, így arra következtettem, hogy jó a kapcsolatuk. Mindenféléről beszéltek, még azt is elpanaszolta neki, hogy velem kell dolgoznia, és hányni tudna a látványomtól – persze, ezt olvasva, már csak mosolyogtam. Én sem vélekedtem másképp. Azonban, ahogy lejjebb értem, megláttam egy olyan... beszélgetésfoszlányt, amit talán nem kellett volna.

"És hogy vagy? Nincs még gond, ugye?"

"Jaj, anya! Nincs! Tökéletesen hallok, még mindig. Habár, most félek egy kicsit. A partnerem lesérült, elég komolyan, az éjszaka műtötték is (ma esett el, az én hibámból), és félek, hogy nem tudunk fellépni. Tudod, mennyire kevés az időm, hogy karriert építhessek, ez egy remek lehetőség lett volna, de Taehyung komolyan megsérült. Nem fogunk tudni fellépni."

"Nagyon sajnálom a dolgot. Semmi esély rá, hogy szerepeljetek?"

"Nem, de nem is kérném rá. Eltört a kulcscsontja, ínszalagszakadás, miegyéb. Lesz még verseny, azon majd egyénileg indulok, nehogy ilyen gond legyen. Majd időben jelentkezem."

"Azért én szurkolok neked. És ne feledd! Ha valami van a hallásoddal, azonnal orvos! Orvosolni nem lehet a halláskárosodást, de sok mindennel lehet könnyíteni. Ha valamit észlelsz, ha valamit rosszabbul hallasz, azonnal menj el. Megígéred?"

"Megígérem. Nem vagyok hülye. Ha nincs hallás, nincs zene... azonnal megyek."

Nyelnem kellett egy nagyot, majd vadul görgettem lejjebb, hatalmasakat nyelve, folyamatosan, kikerekedett szemekkel, de semmi érdemlegeset nem találtam, így kiléptem a beszélgetésből, majd lassan beléptem a Facebook beszélgetéseibe - tudom, nem kellene, de muszáj voltam -, és megláttam még egy beszélgetést, ami... kíváncsivá tett. Beletekergettem, vadul, hogy többet tudhassak meg róla.

"Aha... akkor nincs verseny?"

"De lesz. Fel akar lépni."

"Akkor miért nem örülsz? Nam, azért nyavalyogtál tegnap előtt, hogy nem tudsz fellépni, és milyen kevés az időd, most meg itt izélsz. Most mi van?"

"Az, hogy nekem időm nincs, de ha ő most túlterheli magát, kicsinálja a karrierjét..."

"Mit foglalkozol vele?"

"Én sem tudom."

"Érdekel téged? Talán... belezúgtál?"

"Apád faszát, hülye gyerek! Egy nagy fasz vagy, Min Yoongi, egy hatalmas fasz" – Elmosolyodtam, megcsóválva a fejemet, majd hátra is döntöttem azt, tanácstalanul nézve magam elé.

Ha beteg... ha valami van a hallásával, ami gyógyíthatatlan, tökéletesen kell teljesítenem, helyezést kell elérnünk, és legalább azt, hogy rá felfigyeljenek. Igen. Ennyit meg kell tennem érte. Nekem ott az egész életem, semmi komoly bajom nincs, ami ne lenne orvosolható, de az ő helyzete más. – Felsóhajtottam, majd letettem a telefonját, és a magnóhoz bicegve, újra elindítottam a zenét, hogy táncolhassak.

Namjoon

Másnap reggel, gondosan összeszedem a cuccaimat, majd a telefonomat is keresve, homlokon csapom magam, hogy az a suliban maradt. Nem baj, remélem, hogy Taehyung gondjaira van bízva, hiszen csak ő maradt még ott. Csak nem olyan értéktelennek tűnő kütyü, ami nem tűnik fel neki. Végül, ahogy teljesen elkészülök, ki is megyek a buszomhoz, ami elvisz a sulihoz, ahol bemegyek, majd megvárom az aulában a másikat, mint mostanában mindig is.

– Hé. Mizu? – lép mellém Yoongi, egy nagy mosolyt villantva, majd kezet nyújtva felém. Persze még mindig morgok rá azért, amiért olyan hülyeséget kérdezett tőlem. De ettől függetlenül,még mindig a haverom.

– Szia – fogok vele kezdet. – Nincs semmi, várom a partnerem - szusszantok egyet.

– Ó, akibe belezúgtál? – kuncogja, de ettől azonnal olyan méreg kerít hatalmába, amilyen még soha.

– Kussolj! Inkább menj innen! – sziszegem, azzal lökök rajta egy jókorát, amit nevetve vesz tudomásul.

– Oké-oké. Add át üdvözletem neki, bár – pillant mögém, egy sunyi mosollyal – úgy néz ki, hogy hallja ő is. Ápolgasd le a kis oroszlánunk szívét, túl mogorva – neveti, így ahogy hátranézek, meg is látom az értetlenkedő Taehyungot.

- Yoongi! - szólok rá vörös fejjel, de az csak egy huncut mosollyal int egyet és bemegy a terembe.

– Szia – biceg mellém, amire azonnal megfordulok.

– Helló – eresztek meg felé egy aprócska mosolyt.

– Ühm, ez mi volt? – kérdezi, Yoongi hűlt helyére pillantva.

– Semmi, csak Min Yoongi egy fasz, ha nem issza meg a reggeli kávé adagját. Egy hatalmas fasz! – sziszegem, szúrósan nézve az irányába, ekkor a másikat meghallom, ahogy egy pisszenő nevetést ereszt meg. – Mi az? Min nevetsz? – nézek le rá.

– Semmi-semmi. Viszont ezt tegnap bent hagytad – veszi elő a telefonom, amit elvéve tőle, már is megborzolom haját.

– Köszönöm, reméltem, hogy megtalálod – eresztek meg egy megkönnyebbült mosolyt, végül csak felnyitva megnézem a töltöttségét, de az fullon van, jó, hogy erre is gondolt a másik.

– Még szép. Jó, hogy ott volt mellettem, mikor leültem – kezdünk el közben a terem felé sétálni, vagyis ő inkább biceg.

– Tényleg köszi – karolom át a vállainál, majd picit magamhoz húzom, amolyan ölelésfélét adva neki. Persze azonnal felnéz rám, én pedig elengedve, csak mosolyogva invitálom be a terembe, hagyva, hogy lassan haladjon előre. Tény, hogy nagyon kedvelem, de szerelemről szó sincs. Nem tartom melegnek magam, még mindig. Az, hogy a kórházban megcsókolt pár napja, az már a múlté, azóta nem történt ilyesmi. Lehet, hogy a szex volt az, ami ennyire összezavart, hiszen ha direkt néztem valami meleg pornót, éreztem az undort, ami elfogott, még akkor is, ha ugyan ezt csináltam a másikkal. Az is tény, hogy ha arra visszagondolok, még mindig elkap egy bizonyos hév, viszont még is tudom, hogy más pasikkal ez nem fordulhatna elő. Lehet, hogy túlságosan beleéltem magam ebbe a Clyde szerepbe. Fülemet ekkor Yoongi fütyülése üti meg, agy ahogy odanézek, csak egy szívecskét formál ujjaival, amitől mindjárt ölni támad kedvem.

– Yoongi! – kiabálok oda neki, amitől persze a bent ülő pár ember megfigyel, de Suga egyszerűen csak kiröhög. Esküszöm, hogy megölöm! Remélem a másik nem látta, bár ahogy figyelem, jobban leköti a saját szenvedése, mint az, hogy másokra figyeljen. Ha vége ennek a napnak, örömmel fekszem majd az ágyamba, bár... belegondolva, megint péntek van. Talán jobb lenne, ha megint elhívnám magamhoz? Itt azért figyelnek rá, de ha egyedül lesz, baja is történhet. Így leülve mellé, azonnal előszedem a cuccaimat és ránézek.

– Ma is hazajössz velem? Szeretnék rád figyelni – mondom olyan halkan, hogy csak ő hallja és az az ütődött még csak fülelni se tudjon. – Persze, a próbák után.

Taehyung

Meglepetten néztem rá, miután elővettem a cuccaimat, majd halvány mosolyra húztam az ajkaimat, és elgondolkodtam azon, amit mondott, látványosan, a plafon irányába emelve a szemeimet, holott már tudtam, hogy a válaszom igen lesz. Egy idő után kicsit aggodalmasan nézett rám, de persze, elvigyorodtam, majd hevesen bólogattam.

– Persze. Úgyis unatkoznék egyedül. – Hazugság volt. Azt terveztem, hogy egész hétvégén próbálni fogok, de hát... ha elutasítom, nem tudnék normális kifogást találni, amellett pedig, ha elmondanám, miért a nemet választom, biztos, hogy megint prédikálna, azt pedig kihagynám inkább.

– Rendben – mondta, kacsintva egyet, aztán, fel sem eszméltünk, de az óra már elkezdődött.

Nem volt kedvem hozzá, ráadásul borzasztóan fáradt, álmos voltam, hiszen egészen reggelig próbáltam, utána meg csak pár órát aludtam, az pedig szörnyen kevés volt, de annyit legalább elértem, hogy egész jól el tudtam táncolni a számot, bizonyos mértékig és ideig. Nem volt tökéletes, nem is lehetett volna az, sajnos, de annyira talán elég lesz, hogy minden frappánsan menjen. Ez pedig csak javulhat, hiszen most nagyon le voltam amortizálódva, de pár hét után a sebeim már nem lesznek olyan vészesek – kivéve az ínszalag szakadás –, szóval a teljesítményem is jobb lesz. Legalábbis, ebben bíztam. Vagy inkább reméltem. Féltem attól, hogy nem fogunk elérni semmit, de ahogy a másikra néztem, folyamatosan villogott a szememben, hogy muszáj lesz, főleg a tegnap olvasottak után.

Szinte állandóan az villogott a fejemben, hogy neki nincs ideje karriert építeni, sietnie kell, és... elgondolkodtam azon, hogy miért mondta azt, hogy ő kilép, ha fel akarok lépni. Ennyire kedvelne? Annyira lehetetlennek tűnt... ennyire nem kedvelhet engem.

Az órák csigalassúsággal teltek. Azt hittem, sosem lesz vége egyiknek sem, s amelyik órát nem Namjoonnal töltöttem, azok még lassabban haladtak. Némelyiken el is bóbiskoltam, a padtársaim ébresztettek fel, és ennek annyi volt az átka, hogy kicsit nyomottabban, fáradtabban érkeztem a táncterembe, ahol Namjoon már teljes harcidíszben várt. Elmosolyodva csuktam be magam mögött az ajtót, miközben felé léptem, hogy lepakolhassam a táskámat.

– Ma én is táncolok veled – mondtam, miközben levettem a cipőmet, hogy átvehessem a másikat.

– Inkább pihenned kellene még.

– Menni fog. Tegnap gyakoroltam egy kicsit, miután elmentél, és jól ment, semmi baj nem volt – vigyorogtam fel rá, ismét füllentve, de kénytelen voltam egy kicsit hazudni ahhoz, hogy én is beállhassak táncolni.

Namjoon

– Jól van, megengedem – megyek bele, tekintve az elszántságát, hiszen bármit is mondanék neki, biztos, hogy veszekedés lenne, vagy megint elővenné a dög énjét, amivel egy pillanat alatt elveszi az eszem, hogy azt tegye amit csak akar a beleegyezésemmel.

– Köszi! – villant egy hatalmas, örömteli vigyort, aztán neki is látunk, mind a ketten eltáncolva a koreót, ami viszonylag jól megy. Igaz a másik nem úgy mozog, mint a baleset előtt, de ez csak természetes. Meg kell, hogy valljam, a tánc eléggé tüzes lesz, még így is, hogy a másik gyengélkedik. A számot, amiben erős érzelmek vannak ez a tánc, tökéletesen vissza fogja adni, ami hihetetlen. Elképesztő, hogy mire képes ez a kölyök. Mikor magamhoz kell húznom, és egy kicsit átölelnem, de nem túl buzisan, azonnal elmosolyodom, és szemeimet lehunyva szippantom magamba illatát.

Olyan édeskés, olyan igazán Taehyungos. Nem tudom, hogy milyen tusfürdőt, vagy parfümöt használ, de elképesztően tetszik ez az illat. S persze, amint ezen kapom magam, hogy szagolgatom a hajánál – természetesen nem feltűnően –, azonnal felnyitom a szemeimet, és a tánc következtében elengedve, abban a pillanatban csapom arcon magam, ami hatalmasat csattan. Taehyung azonnal megfordul és összevont szemöldökkel néz rám, én viszont csak a sajgó arcomat simogatom.

– Szúnyog... fasz kivan velük… – mormogom, hátha ezzel kivédhetem a saját hülyeségem. Yoongi teljesen összezavart. Nem vagyok belé zúgva, semmi olyan érzelmet nem táplálok iránta, hiszen nem is tehetem meg. Nekem nem lehet családom, nem lehetnek olyan emberek a közelemben, akik iránt többet érzek, mint haverság. Nem! Ez nem történhet meg! Ha én belezúgok bárkibe is, legyen lány, vagy fiú, előbb-utóbb ha előjön a betegségem, biztos, hogy ő fog a legtöbbet szenvedni, helyettem is. A család is kizárva, tekintve, hogy ezt örökölheti az utódom is.

– Értem, de kezdjük újra – biceg a magnóhoz, majd újra indítja, ezzel megismételve a koreót az elejétől kezdve. Tekintetemmel végig követem a másikat, aki elszántan, minden energiáját beleadva táncol, ami szinte lenyűgöz. Nekem biztos, hogy nem lenne akaraterőm, főleg nem ilyen fájdalmak mellett. Mikor ismét át kell kicsit ölelnem, fejem automatikusan előre hajtom, hogy ismét beleszagoljak hajának édeskés illatába, majd amint elengedem, úgy folytatom az egészet, mintha mi sem történt volna. Ha így folytatom ezt az egészet... biztos, hogy elhiszem mindazt, hogy szeretem.

De ez lehetetlen, Yoongi összezavart. Azért viselkedem így, mert bezavart és ez a gondolat nem hagy nyugodni. Taehyung fiú, mint én, ezenkívül egy majom. Az ő személyisége és az enyém nem fér meg egymás mellett. Ő bohókás, huncut és csintalan, míg én mogorva vagyok, egy bunkó fasz, aki emellett agresszív is. Vagyis, eddig mindig is így írtam le magam. Arról nem is beszélve, hogy megközelíthetetlen lennék, ami számomra teljesen rendben van, tekintve, hogy nem akarom, hogy fontos emberek vegyenek körül.

– És ennyi! – szólal meg, amire feleszmélek, majd ránézek.

– Hm? – kérdezek vissza, ekkor már csak azt látom, ahogy a cuccaihoz biceg, hogy összeszedje őket.

– Mi? Ennyi volt? – kérdezem, ő pedig nevetve mutat az órára, ami fél 11-et mutat. Hogy telt el ilyen gyorsan az idő? Nem rég, még csak délután volt.

– Aludtál eddig? Mindjárt megy az utolsó busz – kacsint egyet, azzal beleiszik a vizébe, majd én is megrázva a fejemet a cuccaimhoz sétálva, összeszedem.

– Nagyon belemerültem – sóhajtom, követve egészen a szobájáig, ahol még soha nem voltam.

– Azt láttam. Nem is voltál itt, de legalább jól táncoltál – nyitja ki az ajtót, aztán beengedi magunkat, ahol nincs már senki, csak ő.

– Köszi – sétálok mögötte, azzal már is a cuccaihoz nyúlok, hogy összepakoljak neki, ezzel is megkímélve őt. – Nem hittem volna, hogy egyszer a szobádba engedsz – jegyzem meg, miközben körbefuttatom a tekintetem a kis szobácskán.

– Nem is nagy szám. Csak egy kollégiumi szoba – vonja meg ép vállát, miközben segít valamennyire a pakolásban.

– Az, mivel szinte csak itt laksz. És le sem tagadhatnád, hogy melyik a te szekrény részed – nevetek fel hangosan, ahogy meglátom a sok plüssállatot. Hangom betölti szinte az egész helyet. – Na jó, ez aranyos – mutatok az egyik képre, ahol ő van gyerekként, talán az anyukájával, aki igazán gyönyörű nő. – Hozzuk ezt is? Biztos jobb érzés lenne, ha veled lenne, nem? – kérdezem, elvéve a szekrény polcáról, majd betéve a táskába. – Kirakhatnád az éjjeliszekrényre, ahol te aludnál. – nézek fel rá vidáman. Olyan aranyosan ül az ágyon. Az arca is olyan piroskás, a szemei pedig nagyok, főleg most a csodálkozástól. Azt hiszem, Taehyung mindig fel tud vidítani, már csak a jelenlétével is. Persze ugyan így képes arra is, hogy feldühítsen, bár az inkább a makacssága miatt történik meg, de általában többet mosolygok, és nevetek mellette. Furcsa, hiszen pár hónapja, ez ki volt zárva. Ilyesmi soha nem történhetett volna meg velem, erre meg... itt nevetek, mint egy idióta és azon gondolkodom, hogy Taehyung igazán aranyos srác.

Taehyung

– Mintha költöztetnél – mondtam zavartan, kissé összevont szemöldökkel nézve rá, mire elvigyorodva vállat vont, majd megeresztett egy mély sóhajt, és levett egy plüssállatot a szekrényem tetejéről.

– Hát, ha vége a versenynek, ez úgyis véget ér, nem? – vonta meg a vállait, az ősrégi plüssmackómat forgatva ujjai között, de nem nézett rám, úgy tűnt, mintha mélyen elgondolkodott volna, mintha az arca egy pillanatra komorságba futott volna át, s magába zárkózott volna. Nem tudtam hová tenni ezt a hirtelen hangulatváltást. Mintha nem örült volna annak, hogy nem lógunk egymás nyakán az esemény, vagy az eredményhirdetés után.

– Nekem nem áll szándékomban megszakítani veled a jó viszonyt. Kész csoda, hogy ennyire jóban vagyunk, ne basszuk el – vigyorogtam fel rá, huncut szemekkel, szemöldök vonogatva, mire rám nézett, s halvány mosoly játszott ajkain, miközben megcsóválta a fejét, ezzel ide-oda libbentve a hajtincseit.

– Rendben, nincs ellenemre – mondta, miközben visszatette a plüssmackót a helyére, azonban azt hiszem, láthatott valamit, hiszen egy pillanatra megdermedt, majd elővett egy icipici képecskét. Rögtön kifutott belőlem minden erő, zubogni kezdett a vérem, a szívem őrült tempóban hevert, és halványan remegni is kezdtem. – Ez mi a... ez egy... magzat? – Azonnal odapattantam, majd kitéptem a kezéből a képecskét, és dühösen visszatettem a helyére, majd később, már ingerülten kezdtem el pakolni a cuccaimat. – Neked... van gyereked?

– Nincs! Hülye! Hogy lenne, mikor csajom sincs?! Egy barátnőm volt gimis koromban, azzal is csak fél évig jártam – sóhajtottam türelmetlenül, beledobva a táskámba a nadrágomat, a képet azonban, amit Namjoon beletett, kivettem onnan, letéve az íróasztalomra.

– Akkor mi az a kép? Az kié? Miért tetted el? Miért nálad van, ha nem a tiéd? – Figyelmen kívül hagytam a kérdéseket, csak indulatosan pakolgattam a táskámba a holmikat, tudomást sem véve a másikról. – Mitől lettél ilyen dühös hirtelen? – kérdezte halkan, értetlenül, én azonban csak a szabad, épségben lévő vállamra helyeztem a táskámat, majd az ajtóból néztem rá.

– Le fogjuk késni a buszt.