Vesania - VKook (3/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt is lenne a folytatás! :D

Jó olvasást kívánok mindenkinek, és remélem, tetszeni fog nektek! ><

Forró könnyek, mik jéggé válnak; a szív fájdalmasan lüktet, a veríték vérré válik – a gyilkos fenevad új préda után indul az éjszakába. Hangos vonyítással jelzi szándékát, hisz ő az úr, neki nem kell lapos kúszásban vadásznia, ő bárkit elejt, bárhol, bármikor, nem kell tartania semmitől.

Gyönyörű, holdfényes éjszaka – a Hold vért könnyezik, siratja a gyengébbeket, kiknek senki nem nyújt segítséget, s ő hiába nyújtaná ki ölelő karjait, el voltak veszve; a farkas nem ismert könyörületet.

A csendes éjben, egy kisebb patak mellett szemelte ki áldozatát, ki éppen vizet kortyolt. Gyönyörű volt. Meg kellett ölnie.

– Kisfiam, alszol te eleget? – Jungkook megállt a mozdulataiban, majd édesanyjára nézett, aki aggodalomtól csillogó szemekkel figyelte fia mozdulatait. Feltűnt neki, hogy egy hónapja igen karikásak a szemei, amellett fáradtnak tűnt, megviseltnek, mintha valami bántotta volna. Mindig jó volt a kapcsolatuk, így nem értette, Jungkook miért hallgatott mostanában ennyit – többet szokott beszélni. Sokkal többet.

– Talán kicsit leterhel a suli – mondta a fiú, ledobva magáról a táskáját, majd azt követte a cipője, kabátja, és vastag, bolyhos sála is, amit könnyed szerrel tekert körbe a fogason, hogy ne lógjon az szerte szét.

Jungkook sem tudta volna megmondani, mi a gondja, pedig már nem egyszer kérdezték tőle; Hoseok minden nap árgus szemekkel figyeli, s faggatja, mi bántja, de Jungkook megnémul, ha bárki rákérdez erre. Ő sem tudta, mi baja, akkor hogyan mondhatná el? Csak valami feszíti a mellkasát, valami nyomorgatja a szívét, valami, amit nem tudott volna megfogalmazni akkor sem, ha kínzóvallatásra vitték volna.

– Ha úgy érzed, pihenésre van szükséged, nyugodtan szólj. Apád megbeszéli az orvossal, hogy eléggé megviselt vagy, és itthon lehetsz pár napot. – Az aránylag fiatal nő egy tányért törölgetett a konyha ajtóban, onnan sandítva serdülő fiára, aki csak egy hamiskás mosolyt eresztett meg ajkain, a nőre nézve.

– Köszi, anya, de nem kell. Jól vagyok, tényleg, csak kicsit leterhelt. Jövőre érettségi, rengeteg az anyag, sokat kell tanulni, de nem tragikus. Majd hétvégén kialszom magam, most már tényleg. Nem megyek sehova – kapta fel a táskáját –, eddig minden hétvégén Hoseokékkal lógtam, most itthon maradok, kipihenem magam.

– Rendben, de ha nem jobb, szólj! – Jungkook már a lépcsőn járt, mikor édesanyja ezeket a szavakat hallatta, de különösebben nem reagálta le, csak biccentett, amit valószínűleg a nő nem is látott.

Aggodalmasan nézte, ahogy a fia felkullog a lépcsőn, majd egy sóhajt hallatva lépett vissza a konyhába, hogy a többi edényt is eltörölgethesse, amik még a csöpögtetőben figyeltek.

– Nem mondta, mi baja? – A férfi dörmögő hangja kellemes volt, lágy, s hiába tűnt robusztusnak, olyan volt, akár a tavaszi szellő: simogatóan édes, selymes, mint a vattacukor.

– Nem. Nem mondta – ingatta a fejét felesége, szomorkásan.

– Tini. Talán most jön ki rajta a serdülés. Minden tini furcsán viselkedik – kortyolt kávéjába a férfi, elmélázva azon, amit mondott; valóban, így is volt. Minden serdülő tini furcsa, túlérzékeny, nehezen fogja fel az életet, mintha maga a lét is különösen fájdalmas lenne, ez pedig tény volt, hiszen ő is, a neje is megtapasztalta már. Mindenki volt tinédzser.

– Persze, de én aggódom, Hyunwoo. Nagyon aggódom, mert Junseo nem volt ilyen – fordult hátra a nő, beharapott alsó ajakkal.

– Én sem ilyen voltam – nevetett öblösen a férfi –, én megkeserítettem a szüleim életét: piáltam, minden héten más csajom volt, bukdácsoltam az iskolában, és ha jól emlékszem, Junseo például nem állt velünk szóba szinte évekig, annyira lázadt. Szerintem nem lesz baja, ne aggódj ennyire, Hanui – somolygott a férfi, ajkai elé emelve csészéjét, hogy újabbat kortyolhasson a koffeinbombából, majd ezután megigazította orrnyergén a szemüvegét, jobban szemügyre véve a felesége arcát, ki a konyha ajtón sandított kifelé, egy megadó sóhaj kíséretében.

– Nehéz a szülők élete.

– Az biztos, de ezért izgalmas annak lenni.

Mindketten elmosolyodtak, s ezután Hanui folytatta az edények szárazzá varázsolását, Hyunwoo pedig tovább iszogatta a kávéját, szerelmes pillantásokkal illetve feleségét, játékos mosollyal az ajkain.

A hétvége vészes gyorsasággal telt. Jungkook elhatározta magát amellett, hogy kipiheni magát, de bármennyit feküdt, bármennyit aludt, fáradtabbnak és fáradtabbnak érezte magát. Álmosabb volt, mikor felkelt, mint mikor lefeküdt, pedig semmi megerőltetőt nem csinált, még csak a házi feladatai sem szakadtak a nyakába, mert azokkal is pár órán belül végzett, tanulnivalója pedig nem volt sok. Elmerengett azon, hogy talán tényleg nem ártana azt a pár nap „szabadságot” igénybe vennie, de mielőtt döntött volna, bekullogott hétfőn, hátha csak a téli fáradtság az, ami erőt vesz rajta, és nem áll semmi komoly a háttérben. Meg aztán, ott volt a fejében az is, hogy talán nem tenne jót neki az egyedüllét – hogy miért hitte ezt, ő maga sem tudta, de valamiért ez motoszkált a szívében. Nem akart egyedül lenni, így bármennyire nehéz is volt, hétfő reggel felkelt, majd hosszadalmas tortúra után bement az iskolába.

Buszozhatott volna, de inkább gyalog ment. Vasárnap éjszaka leszakadt a hó, fehérség borított mindent, a látvány pedig túl gyönyörű volt ahhoz, hogy ezt buszozással tönkre tegye, így a fagyos hideg ellenére sétálásra adta a fejét, és határozottan nem bánta meg. Lelke háborgott már egy ideje, de a hófödte városban tett séta igazán jót tett szétszakadni készülő szívének. Semmiért nem cserélte volna el azt az érzést, ami akkor járta körbe, mikor hosszú, szöveg kabátjának zsebébe dugta az ujjait, mosolyogva figyelve, ahogy egy-egy kövérebb hópehely az égből hullik le, kicsit vizessé téve a haját. Nem bánta azt sem. Meghitt volt.

Túl meghitt.

A nagy havazás miatt sokan nem tudtak iskolába menni – főként azok, akik messze laktak –, így elég kihalt volt az épület, túl sok diák nem tartózkodott a falak között. Részben azért is, mert a tömegközlekedés megsínylette a havazást, részben pedig azért, mert még csak fél nyolc volt, a fiatalok többsége pedig háromnegyedkor, ötvenkor fut be az épületbe, elég késős hangulatban. Jungkook ezt a csendet, nyugalmat sem bánta. Olyan volt minden, mintha eddig kifacsarodó szívét belepte volna a kellemes idill, s mintha megnyugodott volna.

Az a reggel túl szép volt. Túlontúl szép, ahogy az üres lépcsőn sétált felfelé, levakarhatatlan mosollyal az ajkain, majd amint elfordult balra, hogy a terme felé igyekezzen, csak még több öröm járta körbe – tényleg alig volt az iskolában valaki, senki nem zavarta meg ezt a remek emóciót a mellkasában.

Legalábbis, ezt hitte. Egészen addig, amíg a padon ülve meg nem pillantott valakit.

Egy könyv volt csontos, vékony ujjai között, sál fedte a nyakát. Szőke haja lágyan hullott homlokára, ahogy kicsit lehajtotta a fejét olvasás közben; keresztbe tett lábain pihent a könyv, amit ajak harapdálva olvasott – talán épp egy nagyon izgalmas résznél tartott. Sőt, biztosan.

Valamiért Jungkooknak most még vékonyabbnak tűnt, mint eddig – ekkor köhögte el magát a fiú, megremegő testtel, majd a könyvet maga mellé tette a padon, s azután nyúlt a zsebébe, elővéve egy papír zsebkendőt, hogy kifújhassa az orrát. Biztosan megfázott a nagy hidegben.

El akart haladni mellette, figyelmen kívül akarta hagyni, mert mit kezdett volna vele? Emlékezett rá, mikor kikísérte az iskola elé, Taehyung egy szót sem váltott vele, tartotta tőle a távolságot, s mikor a betontömb elé értek, Taehyung még csak vissza sem nézett rá, ahogy a szülei felé haladt. Bántotta a dolog, mert ő tényleg önzetlenül segített a fiún, s ha mást nem is, egy mosolyt igazán megérdemelt volna. – Megrázta a fejét, tovább andalogva, de az ég közbe szólt: Taehyung elejtette a könyvet, ami hangos koppanással érkezett Jungkook bakancsára.

Jungkook ekkor lenézett a könyvre, majd Taehyungra nézett, aki épp előre görnyedt, kezét nyújtva, de abban a szúrásban kezdett el köhécselni, összeszorított szemekkel. – Amúgy is beteg, hát most mennyire érezheti magát rosszul?

A lelkiismerete ordított, így bármennyire szerette volna levegőnek nézni a szőkeséget, egy sóhaj mellett vette elő eddig zsebre dugott kezét, s komótosan lehajolva vette kezébe a vastag, nehéz tárgyat, akaratlanul is beleolvasva a címbe: A farkas, ki szerelmet zokog. – Megemelte a szemöldökeit, furcsa arckifejezéssel nyújtva át Taehyungnak a könyvet. Gyorsan akarta elkapni ujjait, mikor a fiú felé nyúlt, így akarva, akaratlanul is, de kezeik összeértek.

Taehyung tekintetében futólag megcsillant valami, de mielőtt Jungkook kielemezhette volna az eső színű szempárt, a fiatalabb csak elvette a könyvet, majd kinyitotta ott, ahol abba hagyta, semmi reakciót nem mutatva idősebb iskolatársa felé.

– Ha kiolvastad a könyvet, kölcsön adnád nekem? – kérdezte az idősebb. Taehyung biccentett egyet, ujjaival szorosabban tartva az ölében pihenő tárgyat.

Több perc telt el azzal, hogy Jungkook a fiút figyelte, tudomást sem véve arról, mióta is fixírozhatja az előtte ülőt, Taehyung mégsem pillantott fel rá, egy szekundumra sem.