Stubborn lovers - TaeMon (7/19)

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  Yaoi

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből...  

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Felnyöszögöve nyitottam fel a szemeimet, majd meg is dörzsölgettem őket, hogy életet leheljek beléjük. Borzalmasan sajgott a fejem, azt hittem, hogy beleőrülök. Folyamatosan lüktetett, és mikor a szemeimet mozgattam, jobbra-balra, akkor még rosszabb lett az érzés, így egy jó pár percig az ágyban feküdtem hanyatt, összevont szemöldökkel, és összeszorított szemekkel. Biztos nagyon berúgtam az este... igen, emlékeztem rá, hogy inni kezdtünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, még az is rémlik, hogy táncoltam az asztalon. – Az emlék hatására a homlokomat kezdtem masszírozni, nagyon óvatosan csóválva meg a fejemet, utána pedig megkíséreltem a felülést, de mikor a fenekembe mart a fájdalom, felnyüszítve zuhantam vissza a puha matracba, halványan megremegve. Biztos, hogy bevertem az éjszaka. Lehet, leestem az asztalról, és pont a sarkára zuttyantam.

Összevontam a szemöldökeimet, majd hosszas szenvedés után kikászálódtam az ágyból – habár, meglepődtem azon, hogy meztelen voltam –, majd kicsit sántikálva mentem ki a nappaliba, hogy a táskámba túrhassak, ahonnan előszedtem egy pólót és egy rövidnadrágot, majd nagy küszködés után rángattam magamra a holmikat. Bele sem gondoltam, miért voltam pucér, annyira tompa volt az agyam, annyira fájt a fejem... képtelen voltam ezen agyalni, szóval, ilyen üres fejjel sétáltam a konyhába is, hogy egy fejfájáscsillapítót kereshessek. Az egészet felkutattam, végül egy fiókban találtam meg azt, így a kezembe pattintva kettőt, levettem egy poharat az üveggel tarkított szekrényből, majd megtöltöttem vízzel, s szinte azonnal bevettem a bogyókat, majd utána még megittam két-három pohár vizet, és a hajamba borzolva bicegtem el a fürdőszobáig, folyamatosan dörzsölgetve a szemeimet – út közben a fogkefémet is előhalásztam, ugyanis éreztem az alkohol másnapos ízét a számban, ami elég bosszantó volt.

A tükör előtt állva nedvesítettem be a fogkefét, majd tettem rá a fogkrémből egy csíkot, és lassan kezdtem mosni a fogaimat, kótyagos szemekkel nézve a tükörbe, kócos, borzos hajjal, álmos szemekkel, mint egy zombi. Egy jó percig így álltam a tükör előtt, végül megláttam a nyakamon egy elég nagy lilás foltot. Összevontam a szemöldökeimet, s a fogkefével a számban hajoltam közelebb a tükörhöz, akkor pedig megláttam az elővillanó bal vállamon egy másik foltot, majd egy harmadikat és egy negyediket, plusz még egy harapás nyomot is. Megemeltem szemöldökeimet, majdnem a homlokom közepére futtatva őket, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a pólóm korcát, s egészen a nyakamig húztam azt, viszont, amint megláttam a testemet, majdnem keresztbe lenyeltem a fogkefémet, így ki kellett kopnom a számból, egyenesen a mosdókagylóba.

Úgy néztem ki, mint aki egy igazi vadmacskával kefélt az éjszaka. A jobb mellbimbóm kemény volt, mint a kő, elég pirosas is, körülötte lilás színű, az oldalam és a csípőm végig volt marva, a hasam tele volt szívás, karmolás és harapás nyomokkal, én pedig úgy néztem magam a tükörben, mint aki szellemet látott.

Mi történt az éjszaka? Azt tudom, hogy táncoltam, tudom, hogy szórakoztunk... és utána? – A pólómat fogva a nyakamnál, összevont szemöldökkel gondolkodtam erőteljesen, szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekeim, majd mikor megláttam magam előtt a csókot, azt, ahogy Namjoon ölében vonaglok a kanapén, és azt, ahogy a farkán ülve lovaglom meg, ő pedig... dönget, majd újra és újra megteszi. Homályosan, de rémlett minden, láttam magam előtt dolgokat, és ennek hatására elsápadtam, majd elvörösödtem.

És akkor eszembe jutott egy mondatom, ami folyamatosan visszhangzott a fejemben: "Ha most ájulásig nem dugsz meg, biztos, hogy te leszel Bonnie." – Eltátottam ajkaimat, majd le is biggyesztettem őket, leesett állal, s mikor elmémbe ötlött a kép is, ahogy riszáltam magam neki, akár egy rossz kurva, majd eszembe jutott, hogy sikítottam és vonaglottam alatta, leejtettem a pólómat, ami eltakarta egész felsőtestem, aztán felsikítottam, az arcomra tapasztottam mind a két tenyeremet, utána pedig elzártam az eddig zubogó csapot, majd gyorsan kiszaladtam, egyenesen a szobájába, és ott láttam meg az ágy mellett a hat darab használt óvszert.

– Hatszor?! Hatszor dugott meg?! – sikítottam, a hajamba markolva, előre hajolva, kitágult szemekkel.

Namjoon

Hatalmas szemekkel állok a rakodónál, ahogy az emlékképek baromira nem engednek szabadon. Folyamatosan csak a másik van a fejemben, és persze az éjszaka, ahogy egymásnak estünk, amiket mondtunk, és amiket egymással tettünk. Jesszusom, hogy mondhattam neki olyanokat? Hogy? Hogy? HOGY?! Szörnyű, hogy mire képes egy üveg ital, soha többé nem iszom. Az kéne még, hogy újra megtörténjen ez... ez a... nos, ez a baleset. Mert az volt, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Férfiak vagyunk, és a férfiak nem dugnak egymással, ha nem melegek. Jó Isten! Lehetséges, hogy meleg vagyok? Lehet, hogy mindig is a pasikhoz vonzódtam, csak sosem gondoltam erre?

– Hé, kölyök! Feldobod még ma a platóra, vagy várjunk még?! – szól oda hozzám az egyik alkalmazott, ami visszahúz a valóságba.

– Ó, elnézést! – szólalok meg, azzal feltéve a jókora rekeszt, megyek a másikért, hogy folytassam a munkát, amiért rendesen megfizetnek. Nem akarom elbaszni, főleg nem ilyen gondolatokkal.

Egy hangos sóhajjal csinálom meg a dolgomat, mígnem eljön a fél tizenkettő, ami azt jelenti, hogy a kamionok szállításra készek, így az én melóm is véget ért. Összeszedve a dolgaimat, már is hazatartok, ahol bizony, lehet, hogy egy igazán feldúlt Taehyung fog fogadni. Bár, ha így is lesz, muszáj beszélnem vele erről, hiszen ez az egész este csak is az alkohol bűne. Józanul soha nem tettem volna ilyesmit és bizonyára ő sem. Nem vagyunk azért olyan jóban, hogy ennyire egymásnak essünk. Ez mind csak az alkohol, és a pinahiánynak köszönhető. Tény, hogy rettenetesen jólesett, mert ha visszagondolok, megint megugrik az alhasam, így megcsóválva a fejem, a táskámat a hátamra dobva, lépteimet sietősre veszem.

Viszont, azt a tényt nem szabad kizárni, hogy köztünk nem lehet semmi. Nem csak azért, mert pasik vagyunk hanem azért is, mert senkihez sem akarok úgy kötődni, mint egy szimpla haver, akivel elbeszélgetek. Nem akarok szerelmes lenni, nem akarok tartós párkapcsolatot, semmi ilyesmit. Egyszerűen, csak zenélni akarok, partnert pedig tudok szerezni, akármikor. De ez, hogy beálljak a melegek sorába, az kizárt. Nemcsak, hogy az elveimmel ellenkezik, de az eddigi nemi indentitásaimmal is. Mert bevallom, Taehyung tényleg, tényleg egy baromira helyes srác, talán még nőket is megszégyenít a szépségével, de mivel ugyan az van a lábai között, mint nekem, ez lehetetlen, még akkor is, ha tegnap még is ügyesen megtaláltam a lyukát.

– Grrrrrr! – mordulok fel, újra a hajamba tépve, aztán ahogy a panelházak között sétálok, lassan elérem az én részemet és mikor benyitok, elindulok fel a lépcsőn. Viszont, ekkor megpillantom a másikat, teljes felszerelésben, ahogy valahova indulni készül. Hatalmas szemekkel nézek rá, figyelve az ijedt arcát, és ahogy a lábait kapkodja a lépcsőn.

– Hová mész? – kérdezem, talán kicsit erélyesen is, amire a másik ijedten felnyög, majd már csak azt látom, ahogy megcsúszik a lépcsőn, és megállíthatatlanul elkezd legurulni.

– Taehyung! – kiáltom ijedten a nevét, majd elkapom, mielőtt megállíthatatlanul a lépcső alján végezné. – Bassza meg, jól vagy?! – kérdezem, de nem válaszol, így mikor megpillantom a véres homlokát, tudom, hogy nincs mese, mentőt kell hívnom, ugyanis nagyon erősen vérzik. Idegesen, remegő kézzel veszem ki zsebemből a mobilomat, majd felhívva a legközelebbi kórházat, azonnal mentőt kérek a saját címemre.

Remélem, hogy nincs komolyabb baja, mert ha kiderül, hogy nagyot esett és nagyon súlyos, én nem is tudom, hogy mit fogok csinálni. Nem tudom, hogy miként, milyen felindulásból, de azonnal a karjaimba veszem a másikat és szorosan magamhoz ölelem, mintha csak ezzel is sugallni akarnám neki, hogy mellette vagyok még akkor is, ha ő nincs eszméleténél.

Taehyung

– Nem, nem, nem és nem! – sziszegtem az orvosra nézve, aki a hajába túrt, kissé tanácstalanul, ugyanis lángoló tekintettel figyeltem őt, és Namjoont mellettem, aki mélyeket sóhajtott, a homlokát masszírozva. A fehér köpenyes férfi megborzolta a haját ismét, majd megköszörülte a torkát, és a kulcscsontomra nézett.

– Fiatalember, akár tetszik önnek, akár nem, nagyon erősen beverte magát, több helyen is elmozdult, eltörött a kulcscsontja, műtéttel kellett helyreállítanunk, szóval nem vehet részt semmilyen versenyen, főleg olyanon nem, ahol mozogni kell. Teljességgel ki van zárva. Ha nem forr össze rendesen a csont, ha nem illeszkedik rendesen, akkor egy életen át viselni fogja a következményeit. Ez csak fontosabb, mint egy bugyuta verseny – vonta meg szemöldökeit, mire dühösen szusszantottam egyet, nyelve egy hatalmasat. – Nem mellesleg, rengeteg felületi sérülése van, ami az esés közben keletkezett, ráadásul ínszalagszakadása van a térdében és a bokájában. Mondja csak, hogyan akar táncikálni? – kérdezte, immáron türelmetlen hangnemben, mire összepréseltem az ajkaimat, amik halványan meg is remegtek.

– De... de... – A szavamba vágott.

– Pihenjen, az lesz a legjobb. Az ínszalagszakadása a térdében komoly, több hónap is lehet, mire helyre jön, gyógytorna mellett, szóval, maradjon a fenekén, ha jót akar magának – csukta össze a kis aktát, mire nyeltem egy hatalmasat. – Jó pihenést – zárta le a témát, majd egy mélyebb sóhaj mellett kisétált a teremből.

– A rohadt tetves, kibaszott, kurva életbe! – kiabáltam, majd dühösen, mind az öklömmel – az ép karommal – az ágy matracába ütöttem. Az arcom vörös volt, mint a paprika, annyira dühös voltam, és már könnyek is gyűltek a szemeimben.

– Hé... nem a világvége. A lényeg, hogy jobban legyél – szusszantotta Namjoon, mire ránéztem.

– Nem, a lényeg, hogy megnyerjük a versenyt! – néztem rá, ellentmondást nem tűrően. – Kitalálok valamit, ki fogok találni valamit. Majd tudod, vannak olyan... rögzítők, majd a lábaimra teszek kettőt, akkor fogok tudni mozogni, a kulcscsontom pedig... hát, három hét alatt nem fog meggyógyulni, de majd valahogy megkötöm, vagy nem tudom, de nem fogok a célegyenesben megállni – mondtam, villogó szemekkel nézve rá.

– Taehyung, ez csak egy verseny, nincs jelentősége, a tanár úr meg fogja érteni, hogy baleseted volt, így is sokat értünk el, hagyjuk, jó? – szusszantotta, szőkés tincseibe túrva.

– Én nem hagyok semmit! Fel fogunk lépni, és megcsináljuk, ha nem nyerünk, az sem érdekel, de ott leszünk a döntőben! – sziszegtem, felhúzott orral. – Nem fogom annyiban hagyni! Ott leszünk, és előadjuk Boonie és Clyde-ot! - mondtam, mire Namjoon arca hirtelen elvörösödött, és mikor... eszembe jutott az az éjszaka, ugyan ilyen árnyalatot vett fel az enyém is, majd lesütöttem a szemeimet, halkan hümmögve. – Sz-szóval... elő fogjuk adni! – mondtam, megrázva a fejemet, a szemeibe nézve. – Én nem nyugszom ebbe bele, nem fogok megállni, te sem tennéd a helyemben! Van valami, amit elérhetünk, és ha ezt megnyerjük, nem csak egy trófeával jár, hanem azzal is, hogy ha jók vagyunk, felfigyelnek ránk az emberek, akár egy-egy kiadó! Ezt nem csak a versenyért akarom, hanem a jövőnk.. azaz jövőm érdekében – motyogtam, lesütött szemekkel. – Ah, faszom! Fellépek és kész! – morogtam, lehunyva a szemeimet.

Namjoon

Fáradt sóhajt eresztek meg, miközben elhúzom bőrömtől többször is a pólómat, hogy valamennyire lehűtsem magam, ugyanis még mindig melegem van attól, ahogy felhozta azt az estét. Viszont, az már nagyon idegesítő, ahogy ennyire erősködik, hogy ennyire meg akarja csinálni. Én is meg akarom csinálni, de ha egyszerűen nem tud fellépni, ez lehetetlen!

– Nem! Nem fogsz – szólalok meg komolyabban, amire kinyitja szemeit és rám néz nagy szemekkel.

– Hogy mondod? – kérdezi hitetlenkedve.

– Úgy, hogy nem lépsz fel. Ezt a versenyt kihagyjuk. Lábra sem tudsz állni a kezed is használhatatlan. Még is mit hiszel? Hogy majd lesz erőd végigtáncolni azt a szart? – kérdezem, ő pedig egy picit felül, dühösen nézve szemeimbe.

– Megcsinálom! Képes vagyok rá! – emeli meg picit a hangját.

– Hogyne. Ínszalagszakadással biztos. Vágod, hogy az az egyetlen, amivel mozogni tudsz? Az most neked sérült, merevítővel sem tudod megcsinálni. Aztán ott van az is, ha tegyük fel, fellépsz azzal a tánccal, velem együtt, rendkívül szar lesz a táncod, hiszen darabos lesz, nem úgy fogsz mozogni, mint ahogy egészségesen tetted. Ha így megyünk oda, biztos, hogy kiröhögnek, és megmondják, hogy inkább menj vissza a gyengélkedőre – mormogom, neki pedig láthatóan újabb könnyek gyűlnek a szemeibe. Leveszem róla a tekintetem, hogy véletlenül se enyhüljek meg.

– De, ez az egyetlen lehetőségünk… – szólal meg halkan, némileg elszorult torokkal. Legalább belátja, hogy igazam van, de persze a dac ugyan úgy benne van.

– Nem, Taehyung. Nem ez az egyetlen. Év végén is lesz egy verseny, ami szintén ilyen nagy, sőt talán nagyobb – mosolyodom el felnézve rá.

– De én nem akarok addig várni! Ezt akarom megcsinálni, nem azt! Én... én nem fogok itt feküdni, fellépek! – mondja teljesen komolyan, szinte már rendületlenül. Újabb fáradt sóhajt hallatok, aztán csak szőke hajamba túrok, hogy elgondolkodjam egy picit. Hiába mondok neki bármit, nem fog rám hallgatni, ez a legszomorúbb.

– Jó, tudod mit? Megoldhatjuk ezt, de tánc nélkül – mormogom, ahogy kezd valami az eszembe ötleni.

– Mi? Tánc nélkül? Azt hogy?! – emeli meg hangját. – Lépjünk fel, mint a kezdők? Csak álljunk, és énekeljünk? – kérdezi fennhangon, amire nekem persze muszáj rákontráznom egy kiabálással.

– Elmondhatom?!

Hatalmas szemekkel, megrezzenve néz rám, de mielőtt azt hinné, hogy megint agresszív leszek, kifújom a tüdőmben maradt maradék levegőt.

– Nekünk nem kell táncolni, van egy ötletem. Mi megírjuk a dalt, dolgozunk vele. Nekem vannak ismerőseim, akik nem a zeneművészetin vannak, hanem a képzőn és a táncon. – mormogom, ahogy kezdem egyre csak átgondolni. – Mi lenne, ha ezt a számot, nem csak ketten adnánk elő. Elhívnánk ide a többieket, mint háttérsegítők, mert azt lehet. Mi éneklünk, a háttérben pedig lejátszódik a történet, amibe mi is belefolynánk. Egy egész színházat csinálhatnánk ezzel. A művészetisek megrajzolják a háttereket, díszleteket, míg a táncosok, és esetleg pár színész ismerősömet megkérek, hogy vegyenek részt ebben. Tudom, hogy ez sok erőfeszítést igényel, de csak így oldhatjuk meg, ha hívunk segítséget. Másképp, csak állnunk kell ott, így pedig, valahogy minket is bele tudnak vonni a dolgokba, még akkor is, ha most nem szexis, és vad lesz ez a szám, hanem kicsit lassabb, érzelmesebb – mormogom el a saját verziómat, hogy én mit gondolok, hogy miként lehetne megcsinálni. Ha nem ül meg a seggén, talán így megoldhatjuk.