Stubborn lovers - TaeMon (2/19)

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  YAOI

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből... 

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Teltek-múltak a napok, nagyjából úgy, ahogyan az első, másodikon is – inkább a második. Én nem tudtam csinálni semmit, viszont végig a stúdióban vesződtem, és habár, unatkoztam, nem is akármennyire, közben a fejemben folyamatosan dolgoztam ki a koreográfiát, de persze, tudtam, hogy valószínűleg nem lesz ennyire egyszerű a dolog, hiszen Namjoonnak is lesz ebbe beleszólása. Egy hét után már úgy éreztem, hogy ez a folyamat nagyon lassan halad, és ha így megy továbbra is, biztosan nem leszünk készen semmivel, de mélyen reméltem, hogy rendben fog folyni minden, mert nem tudnám elviselni a tudatot, ha emiatt fuccsolna be a diploma, s habár, tényleg féltem, nem akartam hangot adni ennek.

Nehéz volt Namjoont minden egyes délután elviselni, nehéz volt szótlanul ülni mellette, figyelni, mit csinál, és erőt bíró is, mert néha-néha kedvem támadt volna csak úgy spontán bemosni egyet neki, de ezt sajnos nem tehettem meg, bármennyire is szerettem volna. Nem volt kellemes, nagyon nem, de a közös munka érdekében kénytelen voltam elviselni őt, és mindent, ami hozzá fűződött.

A hétvégi napokon nála voltunk, ugyanis én kollégiumban laktam, nem tudtunk volna nálam dolgozni, ő albérletben volt, és felszerelése is volt a zenekészítéshez, szóval, nála tengettük az egész szombat, és vasárnapi napot, aminek persze, nem örültem, de ez sajnos ilyen. Mindennek, mindennek Namjoon szaga volt, mindenhol az ő cuccai voltak, és már csak a puszta itt lét is idegesített. Minden idegesít, ami hozzá fűződik.

– Azt hiszem, kész van – nyögött egyet fáradtan, mire felsóhajtottam, nyújtózkodva egy hatalmasat.

– Végre! – nyögtem én is, majd felállva az ágyáról, odasétáltam hozzá, hogy megnézhessem, mit is sikerült összedobnia, egy egész hét alatt.

– Mi az, hogy végre? – sziszegte, felém fordítva a fejét.

– Hát végre készen van! – dünnyögtem, majd elvettem az asztalról a lapot, hogy elolvashassam, ő pedig mormogva figyelt engem, de nem szólalt meg – jobb is, mert biztosan behúztam volna neki egy hatalmasat.

Szótlanul, hangtalanul olvastam a szöveget, és hiába éreztem úgy, hogy lassan csinálta meg a szöveget, azt be kellett vallanom – csak és kizárólag magamnak –, hogy megérte rá egy hetet várni, hiszen... majdhogynem tökéletes volt. Egyszerűen... tényleg tökéletes volt. Olyan volt a szövege, ami hozzám is illik, a személyiségemhez, a lényemhez, a zenéhez, a ritmushoz, mindenhez.

– Ez jó lett – néztem rá, megeresztve ajkaimon egy halvány, visszafogott mosolyt.

– Persze, hogy jó lett! Nem véletlenül dolgoztam rajta ennyit – sóhajtotta, mintha teljesen természetesen lenne, hogy megdicsértem, de szinte azon nyomban elvörösödött az arcom a méregtől. A büdös életben nem fogom megdicsérni, sem kedves szavakkal illetni ezt a szarrágót, az is biztos! Viszont, nem akartam veszekedést, így csak visszatettem a lapot az asztalra, majd sóhajtottam egy hatalmasat.

– Akkor holnap fel is énekelhetjük? – kérdeztem, hogy terelhessem a szót.

– Igen. Ha jók vagyunk, csak egy napig fog tartani, utána jöhet a többi része a dolognak – mondta, nyújtózva egy hatalmasat.

– Remek – mondtam halkan, majd lassan a táskámhoz léptem, hogy felvehessem azt a padlóról. – Akkor megyek, majd holnap – néztem rá, mire bólintott egyet, én pedig hangtalanul, szótlanul igyekeztem ki a lakásából. Habár, nem volt már buszom a kollégiumhoz, sétálnom kellett, bő másfél órát – faszért kell ennyire messze laknia –, de inkább érek vissza hajnalban, minthogy nála éjszakázzak.

Namjoon

Fáradtan mászok ki a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, hiszen ez a hét rendesen nyúzós volt. De nem gáz, mert legalább olyat csináltam, amibe megéri belefektetni a sok energiát. Remélem, hogy Taehyung is jól fog énekelni, bár más lehetősége nem lesz. Énekelje el jól, aztán a többi már nem számít. Aztán, hogy is van ez a verseny? Több fordulója van és minden héten újabb számmal kell előállni? Frusztráltan túrok szőke hajamba, majd iszok vizembe, ugyanis ez baromi nehéz feladat lesz. Ez az egy szám is egy hét alatt íródott meg, mi lesz a többivel? Vagy lehet, hogy a régi dalaimból kell majd gazdálkodnom? Hm, az is meglehet. Mindegy, majd kikérem ennek a majomnak a véleményét, hiszen nem csak én veszek részt ezen a versenyen, ebben igaza van. Újabbat sóhajtok, majd ismét a vizembe iszok, amikor kintről hangos kiabálást és ordítást lehet hallani. Összevonom a szemöldököm, hiszen ez egészen innen jött, és mintha Taehyung hangját is hallottam volna. Lehet, hogy bajban van?

Azonnal az ablakomhoz sétálok, majd kinyitva azt kinézek és bizony, lent meglátom, ahogy a másikat teljesen körülveszik. A francnak kell ennek is ilyenkor mennie?! Lerohanok a lépcsőházban, majd szinte kirobbanok az ajtón. Tény, utálatos egy kölyök, de nem kéne, hogy baja essen, nem csak azért mert versenyünk lesz, hanem azért is, mert nem csinált semmi rosszat és az egyetemen a csoporttársam.

– Hé! – ordítok a marhákra, de ekkor már csak azt látom, ahogy a másikat a falhoz csapják, majd az úgy esik össze, mint egy zsák krumpli. Dühösen rohanok feléjük, majd arrébb lökve a részegeket, már is talpra húznám a másikat, ha nem gátolnának meg abban, ahogy bordán rúgnak. Hangosan köhögve támaszkodom meg a betonon, de pihenni sincs időm, ugyanis már is kapok egy újabb ütést, nekem pedig itt telik be a pohár.

Ha részegek, ha nem, nekik megyek. Ahogy tudom úgy püfölöm őket, de persze az emberfölény így is meglátszik, mert ugyan úgy ellátják az én bajomat is, mint én az övéket. Végül, valahogy ki tudom húzni a másikat az öt ember gyűrűjéből, így a hátamra kapva szinte berohanok az albérletemnek a lépcsőházába, ahol a lépcsőzés baromira fáj, de megcsinálom, tekintve, hogy a másik sincs jól. A lakásba érve, elfektetem a hálószobámnak az ágyán, aztán bemegyek a fürdőbe, hogy szemügyre vegyem magamat is, ahogy ellátták a képem. Persze csupa folt vagyok és vér, az öklömről nem is beszélve. Szerencse, hogy a másik megúszta egy fejsérüléssel, ami talán nem is komoly. Amint megtörölközöm, vissza bemegyek hozzá s ahogy ránézek, meglátom, ahogy a fehér párnám vörös lesz a feje alatt.

Szemeim is elkerekednek, hiszen tudom, hogy az vér. Azonnal a fürdőbe sietve, kihozom onnan az elsősegély ládát, aztán a másikat az oldalára fordítva, leápolom a sérülést a fején, ami rendesen vérzik. Ha felébred, rászólok, hogy menjen kórházba, hiszen lehet, hogy betört a feje, az pedig rendkívül veszélyes. A párnát is kicserélem egy tisztára, míg a másikat bevágom a mosógépbe, hogy véletlenül se száradjon bele a vér.

El sem hiszem, hogy ez a kölyök most itt fog éjszakázni. Reméltem, hogy hamar megszabadulok tőle, de ugyan, hogy is hagyhattam volna ott annak az öt részegnek a markában? Lehet szarabbul járt volna, mint én. Mindegy, ami megtörtént, az megtörtént. A lényeg, hogy most megyek, szarok egy jót, veszek egy forró fürdőt, aztán lefekszem aludni, mert kész vagyok. Elég volt mára mindenből és mindenkiből.

Taehyung

Erős fejfájásra ébredtem. Erős? Az nem kifejezés, kezdtem azt hinni, hogy bele fogok pusztulni, olyan intenzíven lüktetett a tarkóm. Szinte rögtön felnyöszörögtem, majd nyeltem egy nagyot, miközben felültem, összeszorított szemekkel, szinte rögtön a fejemhez emelve ujjaimat, a sérült felületre tapasztva őket, azonban, mikor megéreztem az aprócska gézlapot rajta, megemeltem a szemöldökeimet, majd magam elé nézve morfondíroztam, hol lehetek, de nem tartott sokáig a megvilágosodás: felismertem a bútorokat, és tudtam, hogy Namjoon lakásán voltam.

Mit keresek én itt? Miért fáj ennyire a fejem? – Mihelyst feltettem magamban a kéréseket, azonnal megvilágosodtam: vagy öt részeg srác kötött belém, mikor hazaindultam, én pedig hiába próbáltam csak szótlanul, mély sóhajokkal kitérni előlük, elállták az utamat, utána pedig erélyesen szóltam rájuk, de csak egy öklöst kaptam a képembe, én pedig hiába ütöttem vissza, vagy próbáltam magam megvédeni, a falhoz löktek, onnan pedig... képszakadás. Lehet, hogy akkor vertem be a fejemet? – Megráztam a fejemet halványan, majd szusszantva egy nagyot, körbe néztem a nappaliban, majd épp megfordultam, letéve a lábaimat a padlóra, mikor megláttam Namjoont, kávés bögrével a kezében.

– Jó reggelt – mondta, színtelen hangján, belekortyolva a poharába.

– Neked is – sóhajtottam, felnézve rá, ám akkor láttam meg, hogy sebes a szája sarka, és volt egy cuki monoklija is. – Hát az? – kérdeztem, összevont szemöldökkel vizslatva a kicakkozott arcát.

– Hallottam a kiabálást – mondta, vállat vonva –, szóval lerohantam. Szerencséd volt, hogy nem fürödtem, mert valószínűleg az intenzívre juttattak volna – szusszantotta, mire hirtelen sütöttem le a szemeimet, majd köszörültem meg a torkomat, az ajkaim elé emelve ökölb eszorított jobb kezemet.

– Kösz – néztem fel rá, de ezt az apró szót is szinte harapófogóval kellett kihúzni belőlem.

– Nincs mit. Egy kórházba azért nézz el, mert vérzett a fejed nagyon, még a végén miattad nem tudunk majd versenyre menni – indult el az erkély felé, gondolom azért, hogy szellőztethessen. Persze, rögtön elfintorodtam.

– Persze – morogtam, majd megforgattam a szemeimet. – Ha kórházba megyek, akkor nem tudunk ma felvételt csinálni. Ha ma készen vagyunk, elmegyek majd, de nem szédülök, nincs hányingerem, úgyhogy gond sem lehet – mondtam, törökülésben ülve az ágyon.

– Te tudod, de ha baj lesz, és miattad nem lesz meg a diplomám, én verlek laposra!

Namjoon

– Köcsög! – hallom mondandóját, de csak elvigyorodom.

– Én is szeretlek! – kiabálok be hozzá, majd az erkélyajtót kitárva hagyom, hogy kiszellőzzön a lakás. – Amúgy a konyhában van a kávé és a reggeli. Én már ettem, szolgáld ki magad! – szólok be neki, miközben felhörpintem az utolsó korty kávémat, majd a mosogatóba dobom az üres bögrét, hogy zuhanyozni menjek így sulikezdés előtt.

– Oké – mondja röviden, azzal elsétálva mellette a fürdőbe sétálva, levetkőzöm, majd beállok a zuhany alá, hogy egy kicsit áztassam testem a meleg vízben. Fáj az egész testem a tegnapi után. A számról nem is beszélve, ami szépen kicsattant, de semmi gáz, nincs ezzel baj, éltem már át számtalanszor ilyen verekedést. Lassan áztatom magam és lassan végzek a dolgommal, ahogy kimászok a zuhanykabinból, aztán a tükörhöz lépve a fogkefémet is elveszem, hogy fogat mossak.

– Ühm, bocsi, hogy zavarok, de én is zuhanyozhatnék? – hallom meg a másik hangját, így a habot azonnal kiköpöm a számból, hogy megszólalhassak.

– Szarom le, de siess! Nincs sok időnk az indulásig, szóval gyere be és csináld, amit kell! – kiabálok ki, amire nyílik az ajtó.

– Nem is tudom, hogy ki áztatta magát évekig a zuhany alatt – mormogja, ahogy háttal megállva nekem, elkezd vetkőzni.

– Még jó, mivel ez az én házam! Arról nem is beszélve, hogy a saját tempómhoz vagyok igazodva és nem ahhoz, hogy van egy kéretlen vendégem – mormogom, hátra nézve rá, mire ő morcosan elfordítja tőlem a fejét. Esküszöm olyan, mint egy hat éves kis szarzsák. Megforgatom a szemeimet, majd tovább sikálva a fogaimat a tükörből rátéved a tekintetem, amint teljesen megszabadul a ruháitól, majd bemászik a zuhanykabinba. Ah, idegesítő, de azt meg kell hagyni, hogy ki sem nézné az ember belőle, hogy ilyen alakja van. Lehet, hogy a tánc miatt, mivel táncol. Mindegy is, most nem ez a fontos, hanem a verseny. Erre kell koncentrálnom és a diplomára, amit csak ezzel tudok igazán megszerezni. Kiöblítve a számat, majd elmosva a fogkefémet, kisétálok a fürdőből, hogy átöltözzek egy másik göncbe, amiben el tudok menni a suliba. Remélem, hogy ez az ütődött nem lesz a fürdőben egy óráig. Háromnegyed óra és szaladhatunk a buszhoz. Kurvára nincs kedvem rohanni.

– Félórád van elkészülni teljesen! Siess! – kiabálok be, bedörömbölve az ajtón is, azzal néhány szendvicset s csinálok, hogy ne költsem feleslegesen a pénzem ilyen baromságokra, mint az utóbbi napokban is. Persze ennek a majomnak is készítek, hiszen ha már itt van, nem tart semmiből. Becsomagolom őket, végül leteszem az övét az asztalra, míg a sajátomat elteszem a táskába.

– Ah, most buszozni fogunk? – kérdezi, ahogy kisétál újra felöltözve, kérdő pillantásokkal nézve rám.

– Igen, mivel innen egy élet a séta, arról nem beszélve, hogy a balszerencséddel vonzod a bajt. Ezt pedig tedd el! – mutatok a szendvicsekre, aztán az erkélyajtót bezárva, mindent elrendezve és elrakva, immár a cipőmet húzom, hogy indulásra készen legyünk.

– Ez az enyém? – kérdezi nagyokat pislogva, amitől megforgatom a szemeimet.

– Nem baszd meg a láthatatlan kiskutyámé, amit senki más nem láthat, csak is én – mondom neki ironizálva, enyhén gúnyos hangon, azzal a cipőjét elé teszem, hogy húzza fel végre és siessünk. – A tiéd, ne nézzél. Majd megeszed, ha éhes leszel, ha pedig nem kell, majd kidobod, de siessünk, mert lekéssük azt a szájbakúrt buszt és ha ez megtörténik, biztos, hogy újra vér fog folyni! Húzz bele! – szólok rá erélyesebben.

Taehyung

Tényleg elgondolkodtam egy pillanatra a láthatatlan kiskutyás dolgon, de mikor letette elém a cipőjét, sikerült valamelyest feleszmélnem lányos zavaromból, majd kapcsoltam, miszerint ideje lenne készülődni, s a lehető leggyorsabban öltöttem magamra a lábbelimet, majd mikor Namjoon elindult ki a lakásból, azonnal utána szaladtam, elrakva a szendvicseket, amiket nekem gyártott. Őszintén, rendesen meglepődtem azon, hogy kaptam tőle két szendvicset. Nem gondoltam volna, hogy még azzal is megáld engem, és valamilyen szinten meg is mosolyogtatott a dolog, de persze, olyan felhőtlen azért nem volt a boldogság, mert tahó volt velem – mint mindig.

A buszon egy szót sem szóltunk egymáshoz, teljesen figyelmen kívül hagytuk egymást, ahogyan az iskolába menet is. Nem szólaltunk meg, nem beszéltünk, és a kínos csendnek egyikünk sem vetett véget – bár, szerintem ő sem bánta a dolgot.

Az iskolában megint csak unalmas volt minden, a fejfájás miatt figyelni sem tudtam az anyagokra, hiába próbáltam nyitva tartani a szemeimet, vagy kizárni a fájdalom érzetét, egyszerűen... konkrétan lehetetlen volt. Szúrt, éget, lüktetett a fejemen lévő seb, és nem hagyott koncentrálni sem, ráadásul még gyógyszer sem volt nálam, és nem egyszer kaptam magam azon, hogy már a könnyeimet próbáltam visszafojtani, nehogy eleredjenek, és elkezdjek az óra kellő közepén zokogni, mint egy kislány.

Nehezen ugyan, de leteltek az órák, és lomha, lassú léptekkel igyekeztem a stúdióba, a fejemet fogva ott, ahol bevertem előző éjszaka, majd amint beértem az üres szobába, leültem a székembe, és nyeltem egy nagyot, hátravetve egy kicsit a fejemet, úgy vártam Namjoont. Reméltem, hogy gyorsan fel tudunk venni mindent, aztán olyan gyorsan slisszolok el a kollégiumba, amennyire gyorsan csak lehet, különben biztos, hogy előbb-utóbb a fájdalomtól fogom összecsinálni magam. Kibírhatatlan... – Az nem is kifejezés, hogy kibírhatatlan.

– Na csá – hallottam meg a hangját, s automatikusan arra fordítottam a fejemet, intve egyet neki. – Akkor kezdjünk is neki, mihamarabb végezzünk – mondta, ledobva a táskáját, én pedig felálltam a székből, majd a kis üvegfallal elválasztott részlegbe indultam, a dalszöveggel a kezembe, hogy végre felénekelhessem az én részemet, aztán majd jön Namjoon.

Remélem, nem tart majd sokáig.

Namjoon

Csendesen elkészülök, hogy végre felvehessük az ének részt is, hiszen már mindennel kész vagyok, s csak ez hiányzik az egészből. Amint a laptopomat is rákötöm a keverőpultra, több sem kell, hogy a másikra nézzek, aki engem figyel, majd visszaszámolva az ujjaimmal neki el is kezdi az éneklést. Viszont, valami nem teljesen jó. Nem olyan tiszta a hangja, mint ahogyan azt a múlthéten is megmutatta. Most sokkal másabb, alig van csengése, mintha csak arról lenne szó, hogy elénekelje és letudja az egészet. Azonnal leállítom a zenét és ránézek, kicsit sem kedvesen.

– Mi az? – szól a mikrofonba, amitől csak megmasszírozom az orrnyergemet.

– Mi van veled? Szarul énekelsz – mondom ki minden finomkodás nélkül.

– Szarul? Miért?! – kérdez, megemelve a hangját.

– Azért, mert semmi élet nincs a hangodban. Az ilyet gyűlölöm. Ha énekelsz, hát énekelj is úgy, mintha a kibaszott életed múlna rajta! – morgom, aztán újra indítom az egészet. – Még egyszer! – mormogom, aztán újra hallgatom, hogy hogyan énekel, de semmi változás, sőt inkább düh férkőzik a hangjába, ami igazán nem illik a dalhoz. Úgy néz ki, hogy ez most kurvára nem az ő napja.

A nap folyamán többször újra énekeltetem vele, de egyszerűen nem megy neki. Olyan fos a hangja, hogy esküszöm, jobban elfingom az illemhelyen ugyan ezt.

– Hé! – szólalok meg kicsit sem szépen, érzem, ahogy az ideg az arcomat is rángatja.

Dühösen, szinte már vérben forgó szemekkel néz rám.

– Mi nem jó már?! – sziszegi, én pedig összezárom a laptopomat.

– Mára befejeztük. Míg nem tudsz normálisan énekelni, hagyjuk a faszba az egészet! Ha kell, akkor eléneklem én egyedül – sziszegem, azzal leveszem a headsetet a fejemről, ekkor a másik szinte a szobába robban.

– Nem! Kurvára nem aratod le a babérokat helyettem! Kezdjük újra, megcsinálom! – szorít az ajtókilincsre, de csak kinevetem.

– Nem kezdünk ma semmit újra. Már lassan nyolc óra, elegem van ebből a napból. Ha nem tudsz elénekelni egy ilyen számot, nem érdemled meg azt, hogy ide járhatsz – pakolok össze, majd az ajtóhoz sétálok, hogy kilépjek rajta. – Óh, és ha valami kínod van, akkor szólj előre, ne az én időmet rabold. Nem érdekel, hogy lelki vagy fizikai gondod van, de akkor ha lehet szólj előre, aztán megspórolunk egymástól egy napot – sziszegem, azzal ott hagyom a hatalmas szemekkel pislogó fiút, hogy haza mehessek. Nem akarok még több időt eltölteni úgy vele, hogy semmi értelme nincs ennek az egésznek. Nem vagyunk jóban, de még is én verettem szét a képem miatta, amit ma nem egy ember jegyzett meg. Sóhajtok egy hatalmasat, majd épp kilépnék az ajtón, amikor valaki visszaránt a karomnál fogva. Meglepődve nézek a másikra, aki dühösen, szinte szikrákat szóró szemekkel néz rám.

– Ne becsülj alá, Namjoon! – emeli meg a hangját, de csak egy gúnyos mosolyt engedek meg magamnak.

– Ha ilyen szarul teljesítesz, nem is érdemelsz mást. Na csá, jó éjszakát. Pihend ki magad, mert holnap folytatjuk – rázom le magamról a kezeit, azzal ott is hagyom, hogy végre haza mehessek, és aludjak egy jót.