Gyógyszer - JiKook

Cím: Gyógyszer

Alkotó: Nana 

Hossz: One-shot
Párosítás: JiKook (Jeon Jungkook & Park Jimin) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: Romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance 
Összefoglalás: „Volt már olyan, hogy szomorú voltál évek óta, de fogalmad sem volt arról, miért és hogyan? Elég kellemetlen, igaz? Minden egyes nap úgy felkelni, hogy sóhajtasz egy hatalmasat, miközben megpróbálod leküzdeni a torkodban lévő hatalmas, iszonyatos gombócot, ami már-már képes lenne megfullasztani, elvenni előled a levegőt, az egyetlen dolgot, ami még életet tudna adni neked. Minden egyes reggel küzdeni a gyomrodat összeszorító, kínzó görccsel, ami kihat az egész testedre. Nem kellemes. Határozottan nem. Nem beszélve a gyengeségről, mikor le kell hunynod a szemeidet pár pillanatra, nehogy összeess a talpra állás után, pedig nincsenek fizikális gondjaid, csupán… szomorú vagy, végtelenül." 

Hozzáfűzés: Igen, ezt a történetet megint csak kérésre írtam. :) Én nem vagyok vele túlzottan megelégedve, elég kemény hetem volt, és ez látszik szerintem a minőségen is (bár, egy héten át írtam...), de remélem, hogy annak, aki kérte, tetszeni fog, emellett pedig mindenki másnak is! <3
Jó olvasást! <3 

Jungkook

Volt már olyan, hogy szomorú voltál évek óta, de fogalmad sem volt arról, miért és hogyan? Elég kellemetlen, igaz? Minden egyes nap úgy felkelni, hogy sóhajtasz egy hatalmasat, miközben megpróbálod leküzdeni a torkodban lévő hatalmas, iszonyatos gombócot, ami már-már képes lenne megfullasztani, elvenni előled a levegőt, az egyetlen dolgot, ami még életet tudna adni neked. Minden egyes reggel küzdeni a gyomrodat összeszorító, kínzó görccsel, ami kihat az egész testedre. Nem kellemes. Határozottan nem. Nem beszélve a gyengeségről, mikor le kell hunynod a szemeidet pár pillanatra, nehogy összeess a talpra állás után, pedig nincsenek fizikális gondjaid, csupán… szomorú vagy, végtelenül.

Velem minden egyes reggel megesett ez, volt, mikor még rosszabb is hatalmába kerített. Az egész világ súlyát éreztem a vállamon, gyengének, nehéznek éreztem mindent, bele tudtam volna őrülni abba, hogy nem tudom megfejteni a saját érzéseim okozta fájdalmat. Még a lélegzés is nehéznek tűnt; mintha tűvel szurkálták volna a torkomat, vagy az orromat, amikor magamba szívtam az oxigént – sűrűn elgondolkodtam azon, talán nem ártana felkeresnem egy szakembert, talán el kellene mennem valakihez, aki ért az emberek marhaságaihoz, de ezt mindig sikerült elvetetnem magamban. Elhessegettem, mint minden mást. Végül is, csak szomorú vagyok, egyszer csak el fog múlni – gondoltam ezt én.

Azonban, ahogy telt-múlt az idő, ahogy tovaszálltak a hónapok és az évek, rá kellett jönnöm, ez egyáltalán nem olyan dolog, ami gyorsan elpárologna. Ez a negatív emóció ott ült a szívemen, élősködött rajta, szívta a vérem, és én nem tudtam tenni ellene semmit, az ég adta egy világon semmit.

Soha nem voltam igazán egyedül, ha azt nézem, elég nagy népszerűségnek örvendtem. Rengeteg ismerősöm, vagy barátom volt, akikkel nap mint nap beszélgettem, néha még fárasztónak is éreztem válaszolni nekik, esetleg egy-egy találkán odaadón, kedvesen viselkedni. Legtöbbször úgy húztam a számat, mintha épp a fogaimat akarnák eltávolítani – párkapcsolataim is voltak, nem is kevés. Népszerű voltam a lányok, fiúk körében – igen, mindkét nemhez vonzódom, ez van –, így még inkább leszűkültek a probléma forrásának lehetőségei. Elég nagy ismeretségi körrel rendelkeztem, voltak szerelmeim, kapcsolataim, van munkahelyem, aránylag egészen jó, nem utálom, nem is szeretem, szóval éppen, de elmegy. Mi lehet akkor a probléma? Sínen van az életem, én mégis úgy járok-kelek, akár egy élőhalott, mint aki teljesen kiégett, már huszonnégy évesen.

A gondolataim nagy részét ez teszi ki. Minden reggel megkérdezem magamtól, a homlokomat masszírozva ujjaimmal: Jeon Jungkook, mi a bajod? – Végül hosszas eszmefuttatás közepette pergetem le magam előtt az egész életemet, tudatosítom magamban, hogy valóban, fos életem volt, nem volt gyerekkorom, elég szar volt a tinédzser éveim nagy része, de mostanság minden rendben volt. A múltbéli eseményeket már úgy, ahogy, de sikerült túlélnem, sikerült a traumákat átvészelnem, éppen ezért nem tudtam napirendre térni a viselkedésem felett. Mint egy kiégett ötven éves ember, aki nem élt még semmit. – Ezután mindig elkap a kínzó, fájdalmas, gyötrelmes nevetés hullám, ami egyáltalán nem boldogan, kedvesen csilingel, sokkal inkább szívszorítóan. Képes lennék sírni, őrjöngeni, tombolni, Pokolba kívánni ezt az egész életet.

Depresszió? Végül is, lehet, nincs kizárva semmi. Lehet, depresszióban szenvedek. A kérdés azonban még mindig fenn áll: Mitől? Miért? Mi okom lenne rá? Amíg nem tudom ezeket megválaszolni, amíg fogalmam sincs arról, mi, hogyan váltja ki belőlem ezeket, nem is fogom tudni megoldani a problémáimat, amik adódnak. Azt sem tudom egyelőre, mi lenne a gyógyír, mert még a nehézség megoldókulcsa sincs nálam, anélkül pedig nem fogok tudni ajtót nyitni, és elixírt biztosítani magamnak, ami talán új erőt adhatna a minden napokhoz.

Ez vagyok én. Jeon Jungkook, a kiégett, alig huszonnégy éves férfi, aki ugyan népszerű, mégis magányos. Miért is magányos, mikor épp az imént említettem, hogy nem igazán vagyok egyedül? Más a kettő. Sok ember vesz körül, ilyen-olyan, kisebb-nagyobb érdeklődéssel, voltak párkapcsolataim, de talán egy személy sincs, akinek önfeledten tudnék beszélni a problémáimról. Egy sem. Még a kapcsolatomban sem, és nem, nem a volt párom hibája, csak és kizárólag az enyém. Szóval, tény és való, nem mondanám, hogy egyedül vagyok, de magányosnak mérhetetlenül magányos voltam. Nem volt senki, akinek be mertem volna vallani, hogy komoly problémáim vannak. Hazudtam, szüntelenül. Nevettem akkor is, ha muszáj volt, akkor is, ha nem volt muszáj. Eladtam magam, mert úgy éreztem, nincs más választásom – kit érdekelnének a gondjaim? Mindenkinek meg van a maga keresztje, senkinek nem hiányzik még pluszban az enyém. Ki lenne az az idióta, az a gyökér, aki szívesen meghallgatná a nyavalygásomat, és nem hajtana el annyival, hogy oldjam meg magam, hiszen az enyém. – Hányszor kaptam a fejemhez, Jézus! Nem csak a saját anyámtól, de még azoktól az emberektől is, akikben úgy gondoltam, megbízhatnék. Ilyen ez. Ilyen az élet.

Segíts magadon, és Isten is megsegít – édesanyám bölcs mondata volt ez, mikor tizenhárom évesen szaladtam hozzá sírva, hogy segítsen. Én ehhez mérten folytattam az életemet. Segítek magamon, Isten is megsegít.

Nem, nem panaszkodni akarok, hiszen anyámnak is kisebb gondja is nagyobb volt az én felesleges, gyermeki szarjaimnál, a barátaimnak szint úgy, és egy idő után ez már annyira belém rögzült, hogy el is felejtettem, milyen valakinek kiöntenem a lelkemet. Milyen elmondanom a kételyeimet, elsírnom a bánatomat. Milyen érzés? Biztos jó. Akkor miért nem próbálom ki? Túl büszke vagyok hozzá. Előfordul, hogy valaki rákérdez: Mi a baj? Olyan furcsa vagy most. – Mi a válaszom: Dehogy, csak hosszú volt a napom. Nem kell minden mögé gondolni valamit.

Pedig van, aki fellövi a labdát. Van, aki ha nem is kérdez, tudom, érdeklik a szívem mocskai… és ő kitartó. Piszkosul kitartó. Engem mégsem visz rá a lélek, hogy beszéljek. Néha eszembe jut, néha nagyot nyelve gondolkodom azon, most rázúdítok mindent, elmondok neki mindent, amit érzek, gondolok, de utána… utána. Semmi. Nem jönnek a szavak, képtelen vagyok kifejezni magam, elfelejtettem, ezt hogyan kell csinálni, ahogy elfelejtettem ölelni, bújni, magamhoz édesgetni valakit. Hűvös voltam, akár a tavaszi szellő, s habár, beszéltem érzésekről, ódákat zengtem róluk, én nem éreztem át őket igazán. Nem éreztem valósnak. Elfelejtettem, hogyan kell ölelnem, elfelejtettem, hogyan kell panaszkodnom, elfelejtettem… hogyan kell szeretnem. Úgy igazán. Remegve. Mindenemet a másiknak adva.

Elfelejtettem mindent, egészen addig, amíg a kitartó kis piócám el nem kezdett tanítani engem úgy, hogy én azt észre sem vettem. Vak voltam. Nem láttam a világot, egészen addig, amíg ő fel nem nyitotta a szemeimet. – Azt hittem, tudok szeretni, de ezt megcáfolta, méghozzá azzal, hogy megmutatta, szeretet és szeretet között is van különbség, ahogy nem mindegy a vonzalom és a szerelem sem.

Úgy kezdtem el ragaszkodni hozzá, hogy észre sem vettem, valójában mennyit jelent nekem.

Mély sóhajjal az ajkaimon léptem ki a munkahelyem ajtaján, megkönnyebbülten, ugyanis most már hazamehetek, és jobb eséllyel bevethetem magam a pihenésbe, amit nagyon remélek, senki nem fog megzavarni. Elég fáradt voltam már, és az sem segített, hogy másnap megint bejöhetek, megint mehet a tortúra elölről – kellett volna jó egy hét pihenés, de magam sem tudom, miért, nem is gondoltam rá, hogy szabadságot vehetnék ki. Talán mazochista vagyok, szeretek szenvedni, vagy kínlódni – vagy valamilyen oknál kifolyólag minél többet szeretnék keresni. Nem egyszerű eltartanom magam, hiszen a szüleim már nincsenek az élők sorai között, a bátyám Busanban él, nem mindig tudjuk egymást meglátogatni, amellett így is lógok neki X összeggel, mert múlt hónapban kölcsön kellett kérnem tőle. Persze, nem zöldszemű ördög, nem mondja, hogy azonnal adjam vissza, de ha családtag, ha nem, illik vissza adni az elkért pénzt, így még a mostani fizetésemből azt is ki kellene bekkelnem. Valahogyan. – Megráztam a fejemet, egy megadó, fáradt sóhaj kíséretében, a sálba dugva az arcomat, egészen az orromig, miközben a buszmegálló felé sétáltam.

Fáradt voltam, mint a dög. Aludni akartam, de legalább napokat végig durmolni – igen, jó is lenne. Túl szép lenne…

Pár perc séta után a kabát zsebemhez nyúltam, s elővéve belőle a doboz cigarettámat, lassan vettem ki annak mélyéről a szál cigarettámat, s mihelyst az ajkaim közé illesztettem a cigit, előhúztam az öngyújtót, meggyújtva a bagó végét, mélyet beleszívva, elárasztva a tüdőmet a káros anyaggal, ami azonnal nyugtatólagos hatást ért el nálam. Placebo, én is tudom, de leírhatatlan az érzés, amikor egy nehéz, hosszú nap után beleszívhatok ebbe a gyilkos méregbe. Szinte érzem, ahogy a pehely súlyú tüdőmet elárasztja a füst, és euforikus érzés jár át – igaz, csak pár pillanatra, de még ez a pár szekundum is felér egy csodával, hihetetlen megkönnyebbüléssel.

Ahogy sétáltam a kietlen utcákban, már késő órákban, láttam, érzékeltem, ahogy a lámpák sárgás fénye megvilágít engem, és a számból előbukkanó füstöt is, majd mikor kiértem a fények hatóköréből, pillanatnyi sötétségbe burkolózott minden. Szerettem ilyenkor este, éjszaka sétálni – alig volt valaki az utcákon, mindenki pihent, aludt, mert a többség korán kel. Ilyenkor kevesebb esélye volt annak, hogy bárkivel összefutottam volna, ennek pedig mély hálát adtam, mert most aztán végképp nem lenne energiám senkire. Ez van, lusta vagyok, szeretnék csak és kizárólag magammal törődni, legalább ilyenkor. Ez az elmélet megbukott, ugyanis a buszmegállóban megláttam egy rezes színű hajzuhatagot, nagy, fekete kabátban, kékes sálban, vacogva, remegve, mint aki mindjárt oda fog fagyni az aszfalthoz. Szinte rögtön megrángott a szám sarka, meg kellett forgatnom a szemeimet, mert nem, most semmi kedvem hozzá… Nem fogom kibírni azt a rengeteg kérdést, a csillogó szemeket, amik szüntelenül pásztáznak, elemeznek, mintha valamit meg akarna fejteni, mintha engem akarna megfejteni. Nem, most biztosan nem akarom ezt. Viszont nem tudok merre menekülni, nem tudnék hová elszaladni, mert csak ezzel a busszal jutnék haza, más nincs, főleg ezekben az órákban.

Nyelnem kellett egy nagyot, s éppen hogy eldobtam a cigimet, a hirtelen idegesség hatására újra meg kellett gyújtanom azt, remegő ajkakkal – a méregtől remegett a szám megállás nélkül. Reméltem, a cigaretta majd valamelyest megnyugtat, de nem, nem így volt. Ezt az érzést semmi sem tudná csillapítani – ha esetleg kitekerhetném az egyén nyakát, az biztosan segítene, de ez elég kivitelezhetetlen. Ettől függetlenül jó pár perc erejéig eljátszadoztam a gondolattal, ahogy a puszta kezeimmel tekergetem a nyakát egészen addig, amíg holtan nem fekszik a karjaimban, és a gondolatmenet után el is vigyorodtam, mintha életem tettét hajtottam volna végbe az elmémben. Nem, nem szoktam ilyen beteg lenni, vagy kétségbeejtő, de most tényleg semmi, de semmi, de semmi, de semmi kedvem nem volt vele foglalkozni, hallgatni őt, elviselni, ahogy bámul, ahogy mosolyog. Egyáltalán hogy tud ennyit mosolyogni? Hogy tud olyan szeretetteljesen rám nézni? Hogy tud olyan gondtalan lenni? Olyan, mint egy fogyatékos, akinek nincs semmi gondja azon kívül, milyen színű alsógatyát vegyen fel a reggel folyamán.

Megcsóváltam a fejemet, s agresszívan szívtam bele a bűzrúdba, kissé lassítva a lépteimen. Próbáltam nagyon hangtalanul, alig láthatóan közlekedni, hátha nem venne észre, hátha elsiklana felettem a tekintete, de ez megdőlt. Amint ezen merengtem, felemelte a fejét, és már méterek hatótávolságából láttam a megcsillanó szemeit, és azt, ahogyan az ajkai egy széles, felfelé ívelő csíkban állnak, mihelyst meglátott engem. – Ez a terv is bukott. Ez elől esküszöm, menekülni sem lehet. Olyan, mint egy kis pióca. Belebelez, rám tapad, és nem enged – csak nincs rám jótékony hatással. A piócák azért egész jótékonyak, de ő… ő maximum lefáraszt, és egy ilyen nehéz nap után aztán ez végképp nem hiányzik a hátamra púpnak.

Menekülni azonban nem tudnék, mert már emeli is a kezeit – most komolyan rózsaszín kesztyű van rajta? –, hogy nagy intenzitással kezdhessen el integetni, nyújtóztatva tagjait, mintha így még nagyobbnak akarna tűnni, de kár a gőzért, én jó egy fejjel magasabb voltam nála, még ilyen távból is. Annyira idegesítő. Annyira, de annyira idegesít, az egész ember, az egész lénye, mindene! Mindene, de kurvára irritál! Az az önfeledt, boldog mosoly, a gyermekies csillanás a szemeiben, az a szeretetre éhesség, amit mutat magából, a vékony, mégis formás combjai, a kicsike termete… mindenét utálom! Idegesít. Irritál. Meglátom, és felszökik bennem a pumpa, de úgy, hogy hideg vízzel sem lehetne csillapítani az agressziótól felhevülő testemet, ami már-már perzseli a bensőmet is, elevenen elégetve mindenemet.

Kibírom. Hazamegyek, utána el is felejthetem a létezését. Azt a bő háromnegyed órát kell kibírnom, amíg felszállunk a buszra. Ő mondjuk utánam két megállóval száll le, de nem baj, mikor lenyargalok a buszról, akkor meg is szűnik számomra létezni.

Hogy fordulna fel, mindenestül. Legszívesebben belerúgnék, széttépném, szétcibálnám, hogy nekem aztán így ne vigyorogjon, nekem aztán ne integessen ilyen vehemenciával, pattogva, mint a nikkel bolha – miért ilyen gyerekes? Miért nem tud felnőtt módjára viselkedni? Miért vált ki belőlem ilyen érzéseket? Nem mindegy nekem, milyen ő? Nem, nem mindegy, mert az én véremet szívja non-stop…

Ahogy fogyott a köztünk lévő távolság, ő úgy vált egyre boldogabbá, míg én egyre gondterheltebbé. Az egész utat végig fogja beszélni, és én csak hallgatni fogom, bólogatni, mint egy bólogatós eb, és neki fel sem fog tűnni, mennyire nincs hozzá kapacitásom – nem fogja magát zavartatni. Ő ilyen…

– Jungkook! Szia! – köszönt rám hangosan, hogy véletlenül se tudjam elfordítani a fejemet, vagy elhaladni mellette. Miért kell ilyen kibebaszott feltűnőnek lennie? Látom őt én is, nem kell ordítani, kiabálni, mint aki a vízbe akar fulladni!

– Hali – értem oda mellé, eldobva a cigarettámat, amit már a füst szűrőig szívtam. Nem néztem rá, csak beálltam mellé, nem is kezdeményeztem beszélgetést, úgy tettem, mintha ő nem is létezne, de sajnos nem volt olyan diszkrét, hogy észrevegye a viselkedésem okát. Közelebb állt mellém, majd szinte belehajolt az arcomba, aminek hatására hátrább hőköltem.

Nem kifejezetten miatta. Alapjáraton nem bírtam, ha a képembe másztak, vagy ha túl közel merészkedtek hozzám. Nehezen viseltem a túlzott intenzitású érintéseket, közeledéseket, nem csak tőle, úgy mindenki mástól, de ezzel tisztában volt minden egyes barátom, ismerősöm, kivéve őt. Ő aztán köpött mindenre, amit szabályt lefektettem – talán ezért bosszant annyira.

– Nem kell mindig elhúzódni, nem bántalak!

Ha tudnád, hogy én foglak mindjárt bántani. Elvágom a torkodat.

– Tudom – rántottam egyet a vállaimon, megeresztve egy sóhajt, figyelve, ahogy a hűvöstől látszódó leheletem gomolyog egy ideig a levegőben, majd szépen, lassan foszlik szerte, mintha eddig ott sem lett volna.

Nem is tudnál bántani, aranyom – túl édes vagy ahhoz. Én viszont már tudnálak bántani, úgyhogy mássz ki a képemből – szívesen mondtam volna, mégis csendben maradtam, és csak egy dühös szusszantást engedtem ki ajkaim közül.

Nem elég bent a sok idióta, sok marha, még ez is keseríti az életemet, pedig tényleg mélyen reméltem, a mai nap zökkenőmentes lesz a maradék órában, legalább egy picit, de nem, mert neki jönnie kell, és boldogítania.

– Mi a helyzet? Milyen napod volt? – állt meg előttem, zsebre téve az ujjait, hatalmas, boci szemeket meresztve rám, mint aki élete varázslatát figyelné éppen.

– Fos. – Nem kérdeztem vissza, neki milyen napja volt, nem akartam beszélgetni. Őt viszont nem zavarta a felé irányuló érdektelenségem, úgy folytatta a beszélgetést, mintha több tíz percig adtam volna előadást a napomról. Ezt is utálom benne. Nem tudja észrevenni, ha nem vagyok rá kíváncsi.

– Miért? – billentette oldalra a fejét, szomorkásan nézve rám, lebiggyesztve dús, vastag alsó ajkát, mint akitől éppen elvették a csokoládéját, vagy a nyalókáját. Olyan gyerekes…

– Mert az volt. Nem kell ezt részletezni. Mindig fos napjaim vannak.

– Tudom. Tudod, mi kellene neked? – Azonnal mosolyra húzódtak az ajkai, s mikor kihúzta zsebeiből az ujjait, már sejtettem, valami rosszra készül, így azonnal hátrálni kezdtem, mintha tüzes vassal kergettek volna.

– Igen, pihenés, és Park Jimin mentes élet! – Komolyan mondtam, amit, ő mégis nevetett egyet, közeledve felém. Elkerülhetetlen volt a végzetem: a hátam a buszmegálló üveg falába ütközött, Jimin pedig úgy csapott le rám, akár egy nőstény oroszlán az áldozataira. Szinte rám ugrott, körém fonva a karjait, nyakamba, sálamba hajtva a fejét, olyan szorosan ölelve magához, mintha ez lenne az utolsó alkalma erre… – Gyűlölöm, ha ölelgetnek, és ő ezt kibaszottul tudja!

Megfeszültem a meleg karok fogságában, ajkaimat egymásnak préseltem, kidülledt szemekkel bámultam magam elé, miközben azért imádkoztam, bár azonnal elillanhatna a közelemből. Tűnjön el, kurvára tűnjön el!

– Neked szeretet kellene, Jungkook, és sok-sok ölelés. Azért vagy ilyen mogorva, mert kevés ölelést kapsz. Az ölelés gyógyít, tudod? – bazsalygott, mire mély szusszantást hallattam, megforgatva a szemeimet.

– Jó, elég legyen. Kopj le, nekem ez nem jó érzés. – Próbáltam magamtól eltolni, több-kevesebb sikerrel. Szinte satuban tartott, és nem, hogy egyre nyugodtabb lettem volna a közeledésének hatására, nem. Egyre inkább nőtt bennem a stressz és a feszültség, ami valamilyen úton-módon nem tűnt fel neki. Tapintatlan.

Meg fogom ölni…

Egészen addig ölelgetett, amíg fel nem tűnt az én hőn áhított megmentőm: a busz. A jármű lámpájának fénye szakított szét minket, ugyanis Jiminnek eszébe jutott, talán nem ártan a bérletét elővennie, így elengedte a testemet. Úgy sóhajtottam fel, mintha egy hatalmas teher, kő gördült volna le a szívemről, de hasonlóan is éreztem, igazából. Amint megállt mellettünk a busz, szinte villám gyorsasággal szökelltem fel rá, abban reménykedve, talán lesz olyan ülőhely, ahol csak egyedül tudok helyet foglalni, de sajnos nem volt ilyen – mentális idegösszeomlást kaptam, úgy battyogtam az ajtónál lévő ülésekhez, Jimin pedig jó kiskutya módjára követett, a vállaimra fektetve a tenyereit.

Idegesít. Kibaszottul idegesít.

Az út nagy részén ő beszélt, be sem állt a szája, az őrületbe kergetve engem. Nagyrészt csak néztem ki az ablakon, figyeltem a mellettünk lévő házakat, amik mellett elhaladtunk, néztem a lámpákat, azt a néhány embert, akik ilyenkor lézengenek, és próbáltam kizárni magamból Jimin hangját, több-kevesebb sikerrel. Az a fél óra, ami az utat jelentette, csiga lassúsággal telt el. Az ég is az én szenvedésemet kívánta, Jimin pedig egyáltalán nem vette észre magát, felhőtlenül, hatalmas beleéléssel pofázott, néha még meg is bökte az arcomat, hogy figyeljek rá. Én olyankor csak ráemeltem a tekintetemet, majd visszafordultam az ablak felé.

Annyi, de annyi érdektelenséget mutatok az irányába, ő mégsem veszi észre egyiket sem, vagy ha fel is tűnik neki, egyszerűen nem vesz róluk tudomást. Nem tudom, hogyan lehet egy ember ilyen, fogalmam sincs, hogyan tud valaki így élni, de ha az én társaságomat ennyire nem kívánná valaki, biztosan majd begolyóznék a tudattól – nem beszélve arról, milyen hülyének tűnhetek a viselkedésemmel. Viszont itt Park Jiminről volt szó, akinek egy másodpercre sem fordult meg a fejében, hogy ez talán kellemetlen, vagy épp érdekes szituáció lehet.

Csak telne el a idő végre, és takarodna a közelemből, mielőtt kidobom az ablakon.

Az idő nehéz vánszorgása után elkövetkezett az a momentum, amikor kiugorhattam mellőle, hogy leszállhassak a buszról, de ekkor jött a mérhetetlen csapás: ő is felállt, apró mosollyal az ajkain. Leszáll velem, hazakísér, és utána ő is hazatér. – Mi ez, ha nem lelki törés? Azt hittem, meg tudok tőle szabadulni, de nem, nem, nem és nem, neki még hazáig is követnie kell. Eldurrant az agyam egy pillanatra, mégis csak sóhajtottam egy nagyot, biccentve, miközben megnyomtam a leszállás jelzőt, halkan pusmogva az orrom alatt, morgolódva, mert képtelen rólam leszakadni. Nem is értem, neki ez miért jó. Kielégítő érzést nyújt, ha mások idegeit a plafonig ütlegeli? Jó érzés vajon? Nem akarom kipróbálni, nem is akarom inkább megérteni. Őt nem lehet, ő Park KibaszottIdegesítő Jimin.

Sokszor azt kívánom, bár ne is létezne. Bár meg sem ismertem volna… Az idő vaskerekei azonban visszafordíthatatlanok, és bármennyire is szeretnék tudomást venni a létezéséről, ezen már nem lehet javítani, menthetetlen állapot. Nem lehet mit kezdeni. Komolyan mondom, ő okozza az életemben a legnagyobb stresszforrást – semmi nem aggaszt jobban az ő jelenléténél, ezen pedig azt hiszem, változtatni is lehetetlen.

– Olyan szép este van – dünnyögte, miközben én rágyújtottam egy cigarettára, lustán, lomhán fújva ki a nehéz füstöt ajkaim között, majd reflektálásképpen csak bólintottam egyet, rá sem nézve, ügyet sem vetve a lényére. – Tudod, csak azt sajnálom, hogy a csillagokat nem láthatom. Olyan szépek. Szeretnék kimenni a tengerpartra, ott mindig olyan jól láthatóak.

– Akkor menj – néztem rá hirtelen, hitetlenkedve, hiszen semmibe nem tartana elindulnia – addig is megszabadulnék tőle, ha olyan sok időre nem is, de talán pár napra, amíg levergődik, ott leledzik, majd hazajut, és akárhonnan nézem, az a pár nap is már mérföldkő lehet az életemben. Pár nap Jimin nélkül. Még belegondolni is csodálatos, mámoros, maga a gyönyör…

– Mennék, ha tudnék – biggyesztette le alsó ajkát. – Egyedül nem olyan jó.

– Akkor menj valamelyik barátoddal. Biztos van egy-kettő – forgattam meg a szemeimet, két ujjam között tartott rudat emelve a számhoz, beleszívva annak tartalmába.

– Nem jönnél velem? – Szinte láttam magam előtt a reménytelien csillanó íriszeit, a boldog tekintetét, a kiskutyus ábrázatát, azonban ezek olyan dolgok voltak, amik nem tudnának meghatni, soha. Nem vagyok az a fajta ember, akit könnyen le lehetne venni a lábáról, főleg nem ilyen fölös, már-már szánalmas próbálkozásokkal. Nem vagyok az a típus.

– Nem. – Kategorikusan jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon, s habár hallottam a fáradt, szomorú sóhaját, a beletörődő nyögését, mégsem mondtam azt, hogy elmegyek vele, egye fene. – Én nem az az ember vagyok. Nem fogok vele elmenni a tengerpartra, főleg nem télvíz idején, amikor sokkal hűvösebb van a víz közelben – hülyének néz?

Van elég gondom, bajom nélküle is, nem kell még pluszban lefoglalnia a szabad, maradék energiámat. Mondjuk, ezekben a percekben is azt teszi, de egye-fene, még elviselem hazáig, azonban egy-két napot már nem bírnék ki mellette, a világ minden kincséért sem. Nem is értem, miért ragaszkodik hozzám ennyire, mikor minden egyes ilyen helyzetben elutasító vagyok, ráadásul annyira, ahogyan még az ember a kutyájával sem lenne az. Nem értettem Jimint, nem tudtam megérteni, miért tapad rám a bunkóságom, undorral töltött vehemenciám ellenére – biztos mazochista. Más magyarázat erre nem létezik. Lehetetlen, hogy kedveljen, legalábbis, ilyen viselkedéssel megáldott embert kedvelni lehetetlen, pláne, ha az mostohán viselkedik, mostohábbul, mint azt bármelyik másik embertársával tenné meg.

Park Jimin nem normális – ez a tény sosem sikkadt el a fejem felett, ezzel mindig tisztában voltam, de kezdett egyre biztosabbá válni a számomra emellett az is, hogy nem csak nem normális, hanem egyenesen fogyatékos.

Mikor hazaértem – megszabadultam Jimintől –, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat, s azzal a lendülettel vettem le magamról a kabátomat és a cipőmet, hogy a konyhába sétálhassak, elkortyolgatva egy kávét, ami most biztosan a tökéletes békét jelentené a lelkemnek. Nincs zavaró tényező, nincs semmi, ami zaklatna; csak én és a megérdemelt kávém a konyha asztalnál ülve, a telefonomat böngészve új információk után. Túlságosan beleéltem magam az idillbe, ugyanis Jimin chatfeje azonnal megjelent a kijelzőmön, elborítva az agyamat – miért nem képes békén hagyni?! Élvezi. Nem tudok másra gondolni. Komolyan mondom, élvezi, ahogy tönkreteheti a nyugodt perceimet.

Ideges morranással nyomtam rá a kis karikára, hogy megnézhessem, mivel boldogít megint, de az üzenet láttán elhúztam az ajkaimat, szemeimet a plafonra szegeztem, egy fáradt nyögés mellett.

„Jungkookie, beengedsz? Nem akarok hazamenni.”

„Nem engedlek be. Menj csak haza, én mindjárt alszom. Jó éjszakát, Jimin.”

Hülye gyerek.

Nem vagyok az a fajta ember, aki könnyen lebetegszik. Elég erős az immunrendszerem, az átlaghoz képest jóval egyszerűbben bírja a gyűrődést, most mégis a rekamién fetrengek, hanyatt dőlve a matracon, szüntelenül fújva az orromat, a tévét bámulva üveges, üres tekintettel. Mondanom sem kell, mikor reggel betelefonáltam a főnökömnek, hogy nem tudok bemenni, mekkora ordítás és üvöltözés volt, mert nincs a helyemre ember – szar ügy, én akkor sem fogok megdögleni az ő kedvéért, szóval vagy elviseli a tudatot, vagy ez van. Így nem fogok bemenni dolgozni… ki az a hülye, aki így képes lenne lábra állni? Komolyan, nem tudok elmenni még teát sem csinálni magamnak; szinte érzem, ahogy tüzel a testem, hol melegem van és izzadok, hol pedig vacogok, mintha az Északi-sarkon lennék, és ez több mint elviselhetetlen – még itthoni környezetben is, nemhogy a munkahelyemen.

Bár, őszintén szólva, a világért sem akarok megválni a munkahelyemtől, mert rá vagyok kényszerítve, hogy ott dolgozzak, ahol, így nem esne jól a lelkemnek, ha a főnököm most visszahívna, hogy inkább be se menjek, ha meggyógyultam. Szerencsére, ez nem következett be, tudatosította magában, bizony-bizony, ez van, nem tehet ellene semmit – tehetne, csak az neki sem lenne kedvező, mert nem egy hétre esne ki egy ember, hanem bizonytalan, beláthatatlan ideig, azt pedig ő sem akarja.

Mély nyögés mellett fújtam ki újra az orromat, majd nyüszítve, szenvedve dobtam félre, összeszorított szemekkel, ugyanis még abba is belesajdult a fejem, hogy csak oldalra néztem. Gyűlöltem beteg lenni… iszonyatosan gyűlöltem. Ilyenkor semmire sincs energia, ráadásul el kell majd mennem a holnapi nap folyamán orvoshoz is, hogy ugyan már, írjon ki, mert megpusztulok – még azt is le kell majd boxolnom, mert az orvosom is elég szemétláda. Ha haldoklom, akkor is képes azt mondani, nincs önnek nagy baja, pihenjen két napot, és Isten áldásával mehet dolgozni. Mindegy az, hogy a belem majd kifordul… egyre megy.

Stresszesen masszíroztam meg a homlokomat, lehunyva a szemeimet, majd szenvedésem közepette fúrtam be magam jobban a paplanom alá, reménykedve, hogy fogok tudni aludni pár órát, így talán majd kipihenhetem ezt a nyavalyát pár nap alatt – halottnak a csók, tudtam én is, de más választás nem volt. Az orvos sem fog többet mondani majd; ki kell pihenni, de elég rá pár nap is. Persze, anyád.

Jövőbe látó vagyok. Másnap tényleg elvonszoltam magam orvoshoz – szó szerint másztam be a rendelőbe, mint egy kivert kutya, és csodáltam, hogy nem dobáltak meg az emberek csontokkal, hogy nesze baszd meg, zabálj –, és mit ad az ég, az következett, amire számítottam. Pihenjem ki, aztán mehetek is vissza a fertőbe. Milyen kedves orvos… Nem kell mondanom azt hiszem, mennyire ment fel a pumpám, mikor megláttam, hogy csak péntekig írt ki, de nincs mit tenni, tényleg el kell követnem mindent, hogy kifeküdhessem ezt a vírusos nyavalyát, így amint hazaértem – fáradtságosan, mert mozdulni alig bírtam –, már feküdtem is az ágyba, tudomást sem véve semmilyen létformáról. Pihennem kell, vagy ki fogok purcanni hétfőn, az pedig valahogy, valamilyen különös oknál kifolyólag egyáltalán nem hiányzott.

Néha elgondolkodtam azon, miért vagyok ilyen szerencsétlen. Miért ver engem az Isten mindig, pedig lelkem lássa, becsületesen dolgozom, és aránylag kedves vagyok – kivéve Jimint, de vele nem is lehet kedves az ember.

Csütörtök volt. Ugyan olyan szörnyű nap, mint az előtte, és az azelőtt lévő. Már javában éjszaka volt, mikor hallottam a csengőm fülsüketítő zaját. Azt hittem, agyérgörcsöt kapok. El nem tudtam találni, ki a fészkes fene az ilyen későn, ráadásul pont akkor, amikor a végrendeletemen gondolkodom? Akárki is legyen az, bárki is mer zavarni ilyen későn, pont ilyenkor, biztos, hogy lerugdalom a lépcsőről, és kő kövön nem marad. – Hosszas percekig szenvedtem, küszködtem az ágyamban, mire nagy nehezen talpra állítottam magam, és a mamuszomba belelépve indultam meg a bejárati ajtó felé, hogy ajtót nyithassak az ilyenkor engem zargató, egyáltalán nem kívánatos egyénnek. Lehet felőlem a jótevő tündérkeresztanya is, ilyenkor még azt sem akarnám látni, akármelyik kívánságomat is teljesítené.

Amint az ajtóhoz léptem, és felnyitottam azt, hogy leordíthassam az illető fejét, megláttam a rezes hajzuhatagot, és a csillogó, boci szemeket – felszökött bennem a pumpa. Rögtön bebasztam előtte a falapot, és agresszívan indultam a szobámba, remegő ajkakkal, tikkelő szemekkel, megfeszült izmokkal. Ő volt a legutolsó ember, akit ilyenkor elviseltem volna, de ő nem vette a célzást, fel sem tűnt neki a tény, miszerint most aztán semmi kedvem hozzá – még annyira sem, amennyi lenni szokott esetek többségében. Nem zavartatta magát, hallottam, hogy kinyitotta az ajtót, s levéve a cipőjét, utánam baktatott, majdhogynem rohant. Próbáltam mihamarabb bejutni a szobámba, ahol talán magamra zárhatom az ajtót, de sajnos ebben az állapotomban nem volt nehéz utol érnie, és elém vágnia. Ijedt szemei szinte azonnal a szívemig hatoltak. Arca sápadt volt, akár a fal, és őszintén szólva, valahogy úgy éreztem, jelen esetben rosszabbul nézhetett ki még nálam is.

– Jimin, kibaszottul szarul vagyok, úgyhogy takarodj a picsába, mert megfojtalak! – szűrtem, préseltem a szavakat ajkaim között, remegő karjaimat próbálva visszafogni, nehogy beverjek neki egy hatalmasat; a szép arca szinte üvöltött, ordított azért, hogy megüssem, azért, hogy egy hatalmas lila folttal éktelenítsem, mégis sikerült magam visszafognom. Valami hatalmas erő birtokában lehettem…

– Iszonyúan nézel ki! – sipákolt, remegő ajkakkal.

– Na, nem mondod? Hülyén haltam volna meg, ha ezt nem mondod – válaszoltam cinikusan, hangosan nevetve kínomban. – Ezért jöttél? Mert akkor el is húzhatsz.

– Igazából – sütötte le a szemeit –, csak feltűnt, hogy sosem vagy a buszmegállóban, és aggódtam érted – nézett fel rám hirtelen, bánatosan. – T-tudod, mindig csak miattad megyek ki olyankor, de nem voltál ott az elmúlt napokban, és féltettelek, hogy… valami történt esetleg – súgta maga elé, miközben az ujjait tördelte, játszadozott velük, akár egy gyámoltalan kisgyerek, akit éppen valami rossz tetten értek a szülei, ő pedig bevallotta bűneit, és várja az őt lesújtó csapást.

Talán a betegség, ami az agyamra borult, az oldotta fel a jég szívemet, mert pár minutum erejéig ellágyultnak éreztem magam – aggódott értem?

– Mert beteg vagyok. Nem azt jelenti, hogy meghaltam. Most már, hogy tudod, nincs nagy baj, elmehetsz haza. Nem haldoklom. – Bólintott egyet, de nem mozdult, csak szusszantva állt előttem, harapdálva az alsó ajkát.

Miért nem mozdul? Csak ki kellene sétálnia az ajtómon, mert meggyőződött róla, hogy nincs baj, szimplán beteg vagyok, nem az életem utolsó perceit élem. – Bizonyos idő után ingatni kezdtem a fejemet, majd azzal a lendülettel a szobámba mentem, ott hagyva őt; tegyen, amit szeretne. Szerintem elég nagy szó, hogy nem zavartam el olyan hevesen a kis vallomása után, mint ahogyan előtte – ez egy iszonyatosan nagy előrelépés az én részemről. Nagyobb, mint bárki hinné azt.

Jimin viszont azon az éjszakán egyáltalán nem ment el, óh, dehogy! Maradt engem boldogítani. Nem ment iskolába – egyetemre járt –, inkább itt maradt velem, teát, leveseket főzött nekem, és nem hagyott élni. Őszintén szólva, az első napon azt hittem, megfojtom, mindig késztetést éreztem rá, hogy rohadtul belerúgjak, de előttem volt, hogy bizony-bizony, bármennyire is nem kértem, vagy nem akartam, nekem tett szívességet, és tényleg csak nekem szeretne jót, így a büszkeségemen akármekkora csorba is esett, engedtem neki. Meg aztán, ha igazán be akartam vallani magamnak, jól esett az a fajta törődés, amit talán soha, senkitől nem kaptam meg. Idegen, furcsa érzés volt, amikor behozta nekem a teát, apró mosollyal az ajkain, majd leült mellém, figyelve, ahogy kortyolgatom a méztől szirupos löttyöt. Egyszer-egyszer még a hajamat is megsimogatta. Kedvem lett volna morogni, de nem volt szívem hozzá – figyelmen kívül hagytam a furcsa közeledését, és engedtem, hogy kényeztessen engem, ezzel idegen, eddig számomra ismeretlen érzéseket váltva ki belőlem. Fel sem tűnt, milyen érdekessé változtatta az óráimat, csak két nappal később, azon a szombati napon, amikor egy általa készített levest hozott be hozzám, széles vigyorral az ajkain, én pedig felültem, az izzadt, rakoncátlan tincseimbe fúrva ujjaimat, megrendezgetve a hajamat, kiseperve őket a szemeimből.

Jimin leült mellém, majd az ölembe fektette a tálcát, én pedig egy halvány, erőltetett mosollyal kezdtem el bekebelezni a levest, viszont lassacskán megálltam az evésben, és egy nyugtalan török köszörülés mellett néztem a fiúra, értetlenül.

Miért?

– Jimin.

– Hm?

– Miért ápolgatsz? Miért segítesz nekem? Mindig elzavartalak, még tegnap előtt is, amikor ápolgatni kezdtél. Miért vagy még itt, miért viseled a gondomat, amikor jóformán semmi jót nem kaptál tőlem? Nem bírom felfogni ép ésszel, neked ez miért jó, miért éri meg, mikor állandóan bántalak, lehurroglak. – Komolyan beszéltem, adtam át neki a szavaimat, ő azonban csak a rezes tincseibe fúrta a picike ujjait, egy megadó mosoly mellett, mint aki elszégyellte magát.

Kereste a szavakat, szinte láttam, és hallottam, ahogy kattogtak a fogaskerekek a fejében, mit is válaszoljon erre, s én kíváncsian vártam a válaszát. Tényleg mérhetetlenül érdekelt, miért tartott ki mellettem, ha én állandóan ellöktem magamtól, kegyelmet, könyörületet nem ismerve, akár egy szívtelen démon.

– Tudod – kezdett bele nehezen, nyelve egy hatalmasat –, én tudom, hogy te jó ember vagy. Látlak, és látom a szívedet is, hiába rejted te azt el olyan jól. Én tudom, hogy csak az élet kovácsolt téged olyannak, amilyen vagy.

– Tévedsz, Park. Én ilyen vagyok. Kegyetlen és önző – néztem komolyan a szemeibe, rendíthetetlenül.

– De van benned más is. Mikor behozom neked a teát, mikor látom, ahogy jólesően sóhajtasz, mikor… vannak ilyen pillanatok! Én tudom… hogy neked… csak szeretetre van szükséged, olyanra, amilyet még nem kaphattál meg. Én szeretném neked megadni. Szeretném, hogy boldog legyél – vallotta be nagy nehezen, összeszorítva a szemeit.

– Miért, Jimin? Miért olyan fontos ez neked? – húzódtam közelebb hozzá érdeklődve, ő viszont kerülte a pillantásomat, nem állta a törhetetlen tekintetemet, folyamatosan elkapkodta rólam szemeit, mintha most értem volna őt igazán rossz tetten.

– Fontos vagy nekem, Jungkook. Én tudom, hogy… én neked nem, de nekem nagyon fontos vagy. Szeretnélek egyszer látni, őszintén mosolyogva, nevetve, ezért pedig bármire képes vagyok – hajtotta le a fejét, mire zavartan, halovány, szelíd ajak görbületre húztam a számat, álla alá nyúlva, hogy hüvelyk, és mutatóujjam által emelhessem fel az állát, kényszerítve, hogy a szemeimbe nézzen.

– Ölelj meg.

– Tessék? – pillantott hatalmas, nagyra nőtt szemekkel, mint aki el sem hiszi azt, amit most hallott. Én is nehezen hinném el az ő helyében, viszont teljességgel komolyan gondoltam, amit kimondtam.

– Ölelj meg.

Kissé félénken, félve ugyan, de nyelt egy nagyot, hatalmasat, s vontatottan, de körém fonta vékonyka karjait, úgy zárva ölelésébe, hogy véletlenül se lötykölődjön ki a leves, ami még azóta is az ölemben pihent.

Apró mosoly kepződmény játszott a számon, ahogy a hajába fúrtam az arcomat, lágyan hunyva le pilláimat.

– Igazad volt, Jimin.

– Miben? – súgta remegő hangján, félve attól, amit mondani fogok neki, pedig nem állt szándékomban bántani; kivételesen fel sem merült bennem ennek lehetősége. Boldoggá akar tenni, ő tett értem valamit, támogatott a bajban, gondban úgy, hogy meg sem érdemeltem, ideje lenne… változtatnom magamon, a hozzáállásomon, a dolgaimon azért, hogy én is adhassak neki valamit. Nem csak azért, hogy viszonozzam, hanem azért is, mert ő olyan dolgokat ért el nálam, amit eddig senki nem tudott – ráadásul pár nap leforgása alatt képes volt mérföldköveket megmozdítani a szívemben.

Ilyen kincset nem taszíthatok el magamtól, még én sem. A sivár Jeon Jungkook sem.

– Abban, hogy tényleg csak ölelésre van szükségem. Csak az a nem mindegy, kitől kapom.

– Miért, kinek… az ölelése esik jól? – Szomorkásan húzódott volna el tőlem, de én koré fontam a karjaimat, magamhoz ölelve vékony testét, megkönnyebbült sóhajt hallatva, fúrva orromat a kellemes illatú, selymes hajzuhatagába.

– A tiéd. Gyógyít. Jobban, mint a gyógyszerek, vagy a tea. Minden sebet begyógyít.