Vesania - VKook (23/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Keserves sóhajok, fájdalomtól sikoltó léptek, félelem, gyötrelem, s szánalom – a Hold a fejét csóválta, miközben elhessegette szeme elől a felhőket, hogy rálátása nyílhasson az egész erdőre.

A gida ijedten, rémülten kereste kedvesét, égen-földön, kétségbeesetten, már-már a halálba kergetve saját magát, hiszen fáradhatatlan volt; szerelmét nem találta.

A farkas el akarta taposni a vérből virágzó rózsákat, de hiába lépett rájuk folyamatosan, azok mindig kinyíltak, több vörös nedűt izzadva magukból – attól, hogy elnyomsz valamit, az még nem fog eltűnni.

Jungkook ajkai szüntelenül remegtek, elméje zsibbadt, karjait, s tagjait pedig képtelen volt megmozdítani – megdermedt, sokkot kapott a hír hallatán, s fogalma sem volt arról, mit, hogyan kellene reagálnia, hiszen mindenre gondolt, csak arra nem, hogy Taehyung állapota romolhat, pedig folyamatosan a feje felett lebegett ennek ténye.

A bűntudat úgy rágta át magát szívébe, mintha mindig ott lett volna az őt megillető helye – betelepedett, s az ég sem tudta volna onnan kikönyörögni. Ketyeréje vadul kalimpált, arcán kétségbeesettsége tükröződött vissza, miközben lepergette magában, mennyire elhanyagolta a fiút csak azért, hogy a saját kis életét rendezgethesse, pedig… lehetett volna másképp is cselekedni. Meg tudta volna oldani a problémáját máshogyan; nem is érezte már annyira zavarónak azt, mit pár hete még elviselhetetlennek hitt, ugyanis a mostani kínzó, maró csapás sokallta erősebb volt az előzőekhez képest.

Mintha eddig soha nem is érzett volna hasonlót.

– Mi történt? Jungkook? Jól vagy? – Yoongi hangja szakította ki őt a melankolikus állapotból, s amint a menta hajú fiúra nézett, csak eltátotta ajkait egymástól, hang azonban nem jött ki a torkán, a szavakat sem tudta kellőképp megformálni. Képtelen volt rá. Leblokkolt.

Sokkolta a hír.

– Basszus, minden rendben? – Hoseok hangja aggódó volt, s mihelyst Jiminre nézett, azonnal beharapta az alsó ajkát.

– Jungkook, hozzád beszélünk! – mormogott Yoongi türelmetlenül, agresszívan, kissé előre is dőlve a padon, min a tálcáik feküdtek, de Jungkook még akkor sem válaszolt, vagy reagált érdemlegesen, csak nézett maga elé, hatalmasakat nyelve, átkozva magát.

Átfutott rajta minden; akaratlanul eszébe jutott az is, mi van akkor, ha pont miatta romlott a fiú állapota, hiszen emlékezett rá, mit mondott a védőnő több alkalommal is. A stressz és a lelki-gondok/bajok rossz hatással vannak a betegségére, s akár állapotromlást is idézhetnek elő nála.

Kétségbeesett. Zubogott a vére, a vérnyomása a plafonra szökött, pulzusa pedig perceként üthette akár a kétszázat is, megnyugvást pedig nem tudott nyerni, bármennyire is próbálta azt magára erőszakolni, hogy legalább egy kicsit tudjon válaszolni barátainak. Nem ment.

Vajon mekkora a baj? Az ő hibája? Ő tehet róla?

– Jungkook… – Hoseok lágy hangjára felkapta a fejét, s amint meglátta legkedvesebb, számára legjobb barátjának arckifejezését, kissé bűnbánó tekintetét, azonnal felismerte a szituációt.

Dühösen nézett Hoseok szemeibe.

– Te tudtad, igaz? – A vele szemben ülő felsóhajtott, a tarkóját masszírozva ujjbegyeivel, tanácstalanul, miközben valószínűleg a válaszokat kereste. – Te tudtad, Hoseok! – Felállt a helyéről, a padra tenyerelve, bánatosan, egyben pedig agressziótól csillogó szemeivel méregetve a fiút, aki kelletlenül felsóhajtott.

Jungkook minden mozzanata csöpögött az indulattól, de visszafogta magát, amennyire az lehetséges volt.

– Miért nem mondtad el? Miért nem mondtad el, hogy Taehyung kórházban van? – fakadt ki elesetten, már-már reménytelen csengéssel a hangjában; szemeibe könnyek szöktek, szíve ketté hasadt, s ismerősként köszönte azt az érzést, ami rátelepedett mellkasára, csak immáron sokkal intenzívebb volt az eddiginél.

– Azt mondtad, nem izgat – nézett fel rá Hoseok, megcsóválva a fejét. – Mikor megkérdeztem a hét elején, hogy beszéltél-e vele, akkor a szavamba vágtál, hogy nem izgat. Mesélni akartam, mit hallottam, de utána úgy voltam vele, ha ennyire nem érdekel, jobb, ha nem mondok semmit. Nem akartalak felkavarni, sem feleslegesen dumálni – szusszantott egy mélyet, pár pillanatra elkapva pillantásait a másikról.

A terem hirtelen telt el sötétséggel, nyomasztó, fullasztó szürkeséggel, ami Jungkook testét ölelte körbe elsőként – belőle áradt a negatív, fojtogató aura, s nem is akarta fékezni. Haragot érzett. Mérhetetlen düht Hoseok iránt, amit ki akart engedni, rá akarta zúdítani, kegyetlenül, nyersen, magához nem illően.

– Az egy dolog, hogy azt mondtam! Az izgat, csak… csak más nem! Érdekelt, igen is, érdekel, hiszen sz… szívesen vagyok vele, te is tudod! – Harapta el a kis szavacskát, mielőtt még más, olyan ember tudtára jutna az információ, ami senkire nem tartozik rajta, s Hobin kívül. – Elhallgattad előlem, egy… egy utolsó rohadék vagy, tudd meg! – Beszéde egyre feszültebbé vált, izmai a bőrének pattantak, ajkai remegtek, teste pedig görcsbe rándult.

– Én? Én rohadék? – sötétedett el Hoseok tekintete. – Nézz magadba, Jungkook.

– Ezt mire véljem? – horkantott a fiatalabb, előrébb hajolva az asztalon.

– Én kurvára le vagyok maradva… mi a faszom van itt? – Yoongi maga elé piszmogott, feszülten figyelve a két barátját, akik lassan egymás torkának esnek; ha arra kerülne a sor, megakadályozná őket, de még nem tűnik annyira vészesnek a hangulat, így csak magában beszélve konstatálta, mindenből kihagyják őt.

A sok lógásra fogta – ritkán járt be az iskolába, talán ez lehetett ennek az oka.

– Hogy mire? Arra, hogy hazudtál magadnak, és nekem is! Azt mondtad, minden rendben van, minden jól megy, azt mondtad, téged egyáltalán nem érdekel Taehyung, és remekül megvagy nélküle! Minek traktáljalak feleslegesen? Miért mondanám ezt el, ha téged nem izgat a dolog, a szavaiddal élve? Miért bosszantsalak feleslegesen? Minek mondanám, ha nem érdekel? – tette fel kérdéseinek hadát, kissé oldalra biccentve a fejét, kíváncsian mustrálva Jungkook meggyötört arcát, ki teljességgel tisztában volt azzal, Hoseok nem mond butaságot, mégis nehezére esett elfogadni. Fontos tény lett előle elhallgatva, s igaz, saját hibájából, saját butaságából fakadóan, akkor is szeretett volna mást vádolni maga helyett.

Természetesen, tisztában volt azzal, Jungkook miben, mennyit hazudott, s direkte csak azért nem mondta el a Taehyungról hallott híreket, mert azt akarta, Jungkook maga jöjjön rá, miben, hol hibázhatott – Hoseok túl jól ismerte. Tudta, ha szentbeszédet tartana, a fiú elzárkózna, de azt is tudta, ha hallgat, magától fog rájönni, mi volt a gond; azt is tudta, ez mit von maga után. Jungkook haragját, de állja, kibírja, csak legyen végre minden rendben a barátjával, akkor is, ha hosszadalmas folyamat lesz a lelkének tisztulása.

Egyszer minden ember megbékél, így Jungkook is, a barátságuk pedig van annyira erős, hogy ezt el tudja bírni – őt csak a jó szándék vezérelte, segíteni akart, s ha Jungkook nem is látja be, segített is.

– Cseszd meg, azt nem gondoltam komolyan! – szorította ökölbe az ujjait, már könnyektől csillogó szemekkel; Yoongi hirtelen tátotta el ajkait, tekintetében megült a félelem, hiszen még soha nem látta Jungkookot sírni.

– Hé, srácok, ez… – Hoseok nem hagyta Yoongit beszélni.

– Akkor miért mondtad? – A kérdés hallatán a fiatalabb fiúban megtört valami; bágyadtan nézett maga elé, lesütött szemekkel, majd megsemmisülten, ajak-remegve ismerte be a szörnyű igazságot:

Mert menekülni akartam… hazudni magamnak, hogy ne érezzem, amit, mert könnyebb volt eltemetni. – Szívesen kimondta volna, de nem akarta lejáratni saját magát egy egész teremnyi gyerek, tinédzser előtt, így csak magában hangzott el, aminek kellett, Hoseok viszont így is tudta, mi zajlott le benne; Jungkookba látott.

– Ezt elbasztam – nézett fel elesetten, lélek-szakadva. – Soha többé nem fog szóba állni velem…

A teremben síri csend állt be, mindenki Jungkookot és Hoseokot nézte, s ugyan, voltak, akik szkeptikus, furcsa szemekkel méregették a fiúkat a hallottak alapján, mégsem fűztek hozzá semmit a dolgokhoz. – Kivéve Yoongit.

– Akkor most magyarázzátok el, mi a faszom van, mert ha jól tudom, a banda hármas, én meg ebből valahogy ki lettem hagyva! – Hol Jungkookra, hol pedig Hoseokra nézett, de egyikük sem illette szavakkal mondandóját, hiszen ez nem az a szituáció volt, amikor mesélni kellene Jungkook szerelmi életéről, vagy elcseszett döntéseiről, amiket rohamosan helyre kellett hoznia.

Hónapok óta felé sem nézett, most pedig beteg, és kórházban van – azon járt az agya, hogy biztosan, csak és kizárólag az ő hibája lehet az egész, hiszen magához szoktatta, már olyasmit tett, amit más előtt soha, hiszen beszélt. Sokat. Rengeteget. Aztán egyik-pillanatról a másikra eldobta, mint egy rongyot, ami már nem ér semmit. A hirtelen felismerés szinte pánikot hozott maga után, amit alig tudott kordában tartani.

Ugyan, fontos volt a saját világának rendbe hozatala is, de nem hagyta a gondolat szabadulni: meg tudta volna oldani másképp is, úgy, hogy nem okoz fájdalmat Taehyungnak.

– Suli után menj be hozzá, és tudom, most azt gondolod, a te hibád, de ez nem biztos, lehet, amúgy is szarabbul lett volna. Ne emészd magad, rendben? – mosolyodott el Hoseok, biztatóan. – Mindenkinek kell egy kis önzőség, mindenkinek kell időszak, amikor csak magával törődik, különben megőrülnénk. Ez nem bűn.

– Mennyire van rosszul? – fordult Jungkook Jimin felé hirtelen.

A vörös hajő fiú nyelt egy nagyot, majd vontatottan beszédre bátorodott; az előbbi kifakadás után nem tudta, mit ildomos a másik tudtára adnia.

– H-hát, az osztályfőnök azt mondta, a látása romlott, és valószínűleg… megvakul. Többet nem tudok.

Jungkook egész teste megremegett, lábaiból kifutott a vér, pulzusa a kétszeresére ugrott, füle veszett sípolásba kezdett, s csak ez lebegett a szeme előtt: valószínűleg meg fog vakulni.

Ijedten pislantott vissza Hoseokra:

– Ha a matek tanár kérdi, hol vagyok, rosszul lettem, és… elmentem orvoshoz! Majd… találkozunk, de nekem… rohannom… Sziasztok! – Szélsebesen kapta fel a holmijait, miután értetlenül hebegte el mondandóját, s mintha az élete múlna rajta, úgy sietett ki a teremből, rohamos tempóban szedve a lábait.

– Egyszer elmondja majd, de még neki is nehéz feldolgoznia a dolgokat. Hónapokat könyörögtem, mire megnyílt nekem. Könyörögj te is neki, ne a pofákat vágd! – nézett Hoseok hirtelen Yoongira, aki megforgatta a szemeit, majd hangtalanul, sértetten folytatta tovább az evést.