Delusion - JinMin

Cím: Delusion

Alkotó: Nana

Hossz: one-shot

Besorolás: +12

Műfaj: romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; bromance, erőszak, vér

Összefoglalás: Egy kis egyperces-one-shot ismét, aminek túl nagy összefoglalót nem tudok írni neki, meg aztán, azzal lelőném a "poénokat". :c 

Hozzáfűzés: Hát, a Lie című számot hallgatva, szinte láttam magam előtt a cselekményt, szóval... megint egy kis ficike. :)
Nem leszek mindig ilyen "termékeny", de most elkapogat az ihlet. :)
Remélem, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Minden pillanatban úgy érezte, mintha valaki megpróbálta volna elragadni. Minden egyes másodperc kínszenvedés volt a számára, hiszen a forróság, ami körül vette, olyan volt, akár a Pokol legmélyebb bugyrai, amik el akarják nyelni, örök szenvedésbe foglalni, hogy soha ne érhessen véget lelkének marcangolása. – Hiába rázta a fejét veszettül, hiába kiáltozott, hogy hagyják békén, a karok, amik fogták, tartották, nem akarták ereszteni. Könnyei folyamatosan csordogáltak, utat törtek maguknak, hogy végig csúszhassanak forró arcán, benedvesítve száraz bőrfelületét, aprócska nyomot hagyva maguk után, ott hagyva a bizonyítékot, miszerint sírt.

Látta maga előtt a hyungjait, látta, hogy körülötte állnak, mégsem segítettek, sőt: csak részt vettek szenvedéseiben. Látta maga előtt Jint, a legkedvesebb hyungját, amint ördögi vigyorral tart a kezében egy kést, azzal hadonászva felette, hörgő szavakat hallatva kívánatos, vöröslő, dús ajkain, amik kezdtek rothadni, neki pedig ez volt a végső kétségbeesés.

Jin meg akarja őt ölni. – Egyáltalán ő Jin, vagy valami más?

A legkedvesebb ember számára éppen ki akarja oltani a lelkét. – A félelem, a rettegés teljesen úrrá lett rajta, olyannyira, hogy már képtelen volt a külvilág valósságát érzékelni. Lehetetlennek tűnt megítélnie, hol is tartózkodhat, hiszen a falak megnyúltak, az égbe emelkedtek, a bútorokkal, tárgyakkal együtt, mintha azok is csak bekebelezni akarnák őt, mintha azok is hangosan, hörögve, üvöltve nevetnének rajta, vagy sírnának érte, mert véget ér az élete.

Remegett, sipítozott, vonaglott, könyörgött, ne bántsa senki, ne tegyenek benne kárt, ő mindig próbált jó lenni, ő mindig próbált mindenkit szeretni, elfogadni, soha senkihez nem volt egyetlen rossz szava sem. Könyörgött, hogy hagyják békén, engedjék el a lelkét, ne kínozzák tovább, mert képtelen már elviselni a rengeteg gyötrelmet, amit okoztak neki. Öljék meg, vagy engedjék el, de hagyjanak fel a vesződő tortúrával… – Csak tűnjenek el!

Fejét oldalra fordította, erőtlen visítás tört fel dús ajkai közül, teste úgy vonaglott, mintha maga az ördög szállta volna meg; a falak vörössé váltak, szinte már úsztak a vörös, fémes ízű nedűben, s látta, ahogy hyungjai szemei is vérben kezdenek forogni, látta, ahogy az elő villanó fogaik megnyúlnak, látta, ahogy az arcuk eltorzul, s később mindegyik egy szárnyas, horrorfilmbe illő démon alakját kezdte felvenni, amik az ő vérére, ő lelkére szomjaztak… – Sírt, könyörgött, kérlelt, üvöltött, ordított, sikított, de hasztalan volt minden.

Hideg fémet érzett a testében, ami szinte már fagyossá tette egész lényét. Szemei kipattantak ennek hatására, és érezte, hogy négy két fogja le négy végtagját, egy ötödik pedig a felsőtestét, hogy ne tudjon szabadulni. Szinte már artikulálatlan betűk hagyták el ajkait, amik nem képeztek semmilyen szót, csak kiszökkentek szájából, teljesen értelmetlenül. Hangja elmélyült a rettegéstől, szíve a torkában dobogott, zúgott, forrt a vére, érezte, ahogy a bíbornedűje zubog a testében, az ereiben, úgy érezte, valaki arra szomjazik, valaki őt akarja.

A hideg fém egy pillanat alatt forróvá vált, ez pedig csak tetézte benne a félelmet, ami úgy járta át a testének minden porcikáját, akár a halált okozó cián, amivel mérgezik az embert – igen, őt is biztosan mérgezték, biztosan megölni akarják.

Hiába üvöltött segítségért, az nem jött. Nem akart jönni.

Hosszú-hosszú percekig így történt ez, már nem érezte testében a hűvös – időközben felforrósodó – fémet, de szenvedései még nem értek véget; nem volt itt az ideje annak, hogy oltalmat kaphasson. A szoba megtelt köddel, idegesítő, füst szerű, tejfehér köddel, ami nem hagyta, hogy szemei világot lássanak. Teste-lelke remegett, ajkainak résén át gyorsan kapkodta a levegőt, hogy megtelíthesse oxigénnel tüdejét, de minden egyes mély, fájdalmasan mély lélegzet kevés volt ahhoz, hogy kielégüljön a teste; oxigénhiányban szenvedett. Másodpercenként telítette meg tüdejét az életetőjével, mégis kevés volt. Úrrá lett rajta a pánik, teljesen elvette az eszét. Szédült, forgott vele a világ, szinte minden összemosódott szemei előtt; úgy érezte, mintha egy máik dimenzióba csöppent volna, mintha kiszállt volna a testéből az összes érzés, ami eddig életben tartotta őt.

A sötét szoba, mintha fel akarná falni őt, aztán… aztán látott egy alakot, démonná, ördöggé vált hyungjai mögött: egy fehér alakot. Szíve repesni kezdett, szemei megteltek reménnyel átitatott könnyekkel, hiszen úgy hitte, az alak egy angyal, az őrangyala, az a személy, aki most megmenti őt, aki most elviszi innen, hogy boldog lehessen. – Erőtlen karjait kinyújtotta, remegő ajkaival próbálta meg elkapni az angyalát, a hófehér, gyönyörű lényt, s már épp lehúzta volna magához, hogy szerethesse, hogy megmenthesse, mikor hirtelen az angyalnak hitt lény gúnyosan felnevetett.

Oda a remény.

A lény elővett háta mögül egy hatalmas tőrt, ami úgy csillogott, akár a smaragd, mikor rávetül a Nap első sugara; Jimin szíve széthasadt.

Ordított, üvöltött.

A karok újra lefogták, a teste vonaglott, akár egy halé, amit éppen kifogtak, hogy megölhessék. Úgy is érezte magát: egy szerencsétlen halnak, aminek a végső tusája elérkezett.

Érezte a magában a tőrt, érezte, ahogy felhasítja a bőrét, érezte, ahogy valami szétáramlik a bőre alatt; a vére. A vörös vére. Még azt is érezte, ahogy szivárogni kezdett.

Vége.

Meg fog halni.

Meghal a teste, a szíve és a lelke is.

Még ájulása előtt erőtlenül nézett kedvesére, a legkedvesebb hyungjára, aki továbbra is eltozult arccal fogta le felsőtestét, s felemelve karját, az arcához irányította kezét, hogy megsimíthassa az arcot, ami már nem volt olyan, mint régen.

Aztán sötétség.

Szenvedése véget ért.

*

– Rendbe fog jönni? – kérdezte aggódva Seokjin, ujjait tördelve, könnyes szemekkel nézve az orvost, hiszen tudta nagyon jól, Jiminnek milyen erős hallucinációi voltak; mindent kiejtett az ajkain, amit csak látott, és a hörgésbe fulladó zokogások megrémisztették őt. Tényleg azt hitte egy pillanatra, hogy szerelme meg fog halni, olyan magas volt a láza.

A többiek is nagyokat nyelve nézték az orvost, főleg a két legfiatalabb, akik egymásba kapaszkodva nézték az ájult, izzadt Jimint a matracban, a paplanok alatt. Arca vörös volt, verejtékben úszott, haja a bőrének tapadt, szemei alatt lilás-kékes karikák éktelenkedtek, s hiába volt piroskás orcája, szája szinte már szürke árnyalatot vett fel.

Mindenki féltette őt.

– Persze. Hajnalra már rendben lesz – mosolygott az orvos kedvesen, miközben összepakolta a holmijait, hogy indulásra kész lehessen. – Ha mégsem, akkor mentőt kellene hívniuk, vagy azonnal bevinniük a kórházba. Most az injekcióktól lejjebb megy a láza, ez biztos, azonban nem garantált, hogy nem szökik vissza. Hideg vizes törölközővel borogassák a testét, és ha fürdetik, véletlenül se dobják bele azonnal a hideg vízbe, mert sokkot kaphat a szervezete, csak langyos vízben szabad, amit szépen, lassan kell hűteni. – A fiúk szorgosan bólogattak, jelezve, mindenki tudomásul vette az orvos tanácsait, aki mosolyogva, jobbulást kívánva Jiminnek indult el az ajtó felé, hogy tovább végezhesse munkáját.

A hat fiú egyszerre sóhajtott fel.

Namjoon fáradtan indult meg a szobájába, fájlalva az arcát, hiszen Jimin erősen megütötte őt; Taehyungot megharapta, Jungkookot pedig megrúgta, de a fiúk mégsem haragudtak rá. Hogyan lehetne haragudni valakire, akinek negyven fokos láza van, és hallucinál az őt kínzó betegség miatt? Senki nem tudna haragudni egy szenvedő, beteg emberre.

– Te maradsz? – kérdezte Yoongi Jintől, aki leült Jimin mellé az ágyra, apró sóhajokat hallatva, finoman megcirógatva szerelmének forró, izzadt arcát.

– Persze, nem hagyom egyedül – ejtette ki dús ajkain a határozott szavakat, legalább ennyire elszántan nézve Yoongira, aki mosolyogva biccentett egyet, habár indulása előtt még elmondta Jinnek, bármi gond adódik, azonnal szóljon nekik.

Az idősebb felsóhajtott, elfeküdt szerelme mellett, majd lehunyva a szemeit, átkarolta annak testét. Nem érdekelte az sem, hogy vizes lesz, hiszen Jimin testét beborította a hűvös, vizes törölköző a takaró alatt, s már az is átvette a nedvességet. – Lassan le kell vennie a törölközőt, kicsit megrázogatni, hogy újra kellemesen hűvös lehessen.

Szemeit már majdnem lehunyta, másodpercek kérdése volt, hogy elaludjon, azonban Jimin megmozdult, így Jin rögtön, hatalmasat nyelve emelte fel fejét, hogy a fiúra nézzen, aki ködös, kótyagos szemekkel nézett fel rá. Már eljátszadozott a gondolattal, hogy most elrohan, szól a többieknek, hogy senki ne hajtja nyugovóra a fejét, mert Jimin felébredt, és ki tudja, mi fog most következni. – A kiborulás előtt el akart indulni Sohaországba.

Akkor még vicces volt a hallucinációja, utána már nem… – Komolyabban kellett volna venniük, s emiatt fájt is Jin szíve.

– Jimin… minden rendben? Jobban vagy, ugye? – kérdezte Jin, meg-megremegő ajkakkal, aggodalomtól csillogó íriszekkel, megsimogatva kedvesének arcát, nyelve egy hatalmasat, remélve, hogy erre nem sikítás, üvöltés, halál hörgés lesz majd a fiatalabb válasza. Mikor Jimin elnyitotta egymástól ajkait, Jin már összeszorította a szemeit, szívét felkészítette a fájdalomra, azonban nem sikoly szakadt fel szerelmének szájából, hanem rekedtes, magas hangja, ami még így is csodálatos volt.

– Azt álmodtam, hogy megöltél. Jin… Jin, annyira rossz volt – szipogott fel a fiú rekedt, erőtlen hangján, aminek hatására az idősebb felsóhajtott, elmosolyodott, majd azzal a lendülettel terült el újra az ágyon, magához ölelve Jimin elnyűtt, gyengécske testét, megkönnyebbülten hunyva le a szemeit.

– Elhiszem. Elhiszem, de itt vagyok, vigyázok rád, nem akarlak megölni – szuszogta megkönnyebbülten, belepuszilva a másik szürkés hajába, lehunyva hosszúkás szempilláit, immáron nyugodtan, hiszen Jimin nem lát hamis képeket maga előtt, ez pedig csak jót jelentett.

– Megígéred? Megígéred, hogy nem változol démonná? – Akár egy gyerek, úgy beszélt kedveséhez, kétségbeesetten, remegő testtel, elmorzsolva egy-két gyémántcseppet, miközben erőtlen, kicsi ujjaival megmarkolva Jin ingét, ami már legalább annyira nedves volt, mint saját teste.

– Megígérem. Hogyan változhatnék démonná, mikor az őrangyalod vagyok, az a személy, aki az élete árán is megvédene téged, aki teljes szívéből szeret, és érted él? – húzta száját kellemes, nyugodt ajakgörbületre, miközben szorosabban ölelte magához fáradtan, lázasan pihegő kedvesét. – Pihenj, ChimChim, én vigyázok rád – puszilta meg újra a buksiját, mire a fiatalabb felsóhajtott, nyelve egy hatalmasat, közelebb bújva az oltalmazó, széles mellkashoz, hogy arra hajtva a fejét, nyugovóra térhessen, démonok, szenvedés és halálfélelem nélkül.