Rózsa és a tövise - VHope (+18)

Cím: Rózsa és a tövise

Alkotó: Nana 

Hossz: One-shot
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +18

Műfaj: Sötét, angst, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd (nagyon trágár), obszcén kifejezésk; minimális erotikus jelenetről való említés; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal 
Összefoglalás: „Ez vagy te, Jung Hoseok. Egy szívtelen féreg, alantas gyilkos.
Mi vagyok én, Kim Taehyung? Egy ketrecbe zárt madár, ki már igényli a keresztet, amit a hátán cipel, önszántából. Te vagy az én keresztem, édesem." 

Hozzáfűzés: Hát, ezt a történetet kérésre írtam. Habár, nem mondott az illető semmit arról, mit írjak, de merem remélni, hogy ismerem már az ízlését, így ahhoz mérten írtam ezt a One-shotot. :D 
Remélem, tetszeni fog neked, Lillácska, és annak is, aki olvassa, és nem borzad el egy életre tőlem... :D 
Jó olvasást! <3 

Halott kapcsolat? Halva született szerelem? Rothadó lélek és szív, ami még mindig dobog, de ontja magából a gennyes vért, s arra vágyik, valaki mikor öleli át, nem törődve az undorral, és a bűzzel, mert pont így tökéletes, ahogy van – undorítóan édes. Várni arra, hogy valaki apró sebtapaszokkal próbálja elállítani a a mocsokkal keveredett vért, vagy tűvel varrja össze a hasadásokat, amit az élet hagyott maga után, a maga kíméletlenségével, kegyetlenségével? Létezik ilyen ember, és létezik olyan, hogy ha van is ilyen személy, akkor ő öntudatlanul – vagy tudatosan – csak ront a már így is silány helyzeten?

Forró, finom karok ölelése, lágy suttogások, aprócska, pillangó csókok a testen, nyakon, bőrön, amik becézgetnek, szeretnek, hívogatnak, egy jobb életet, örökké tartó szerelmet ígérnek. Csillogással teli tekintet, bizalomgerjesztő, vágyfakasztó mosoly, amivel a Pokol tüzére dob bárkit, az ujjai közé csavarva a már sorvadásnak induló, veszedelmes állatot, mi szüntelenül képes dobogni a mellkasban, a bordák örök fogságában.

Akár a kígyó. Vonz, hívogat, majd megmar, és elrohaszt. Milyen is a halál ezután? Örömteli, boldog…

Azt reméltem, hogy az az ember, akibe én menthetetlenül beleszerettem, minden gondomat megoldja, minden plezúrra talál majd nekem egy gyógymódot, apránként varrja majd össze a testem motorját, hogy ne ömöljön belőle karmazsin színű vérem. Reméltem, hogy a szerelem, mit megfogadott, valós lesz és igaz, őszinte, varázslatos, mennyországbeli. Hittem benne, hogy igaz, amit mond, hittem abban, ő nem hazudna, ő nem olyan, aki nevetség tárgyává tenne, ő tényleg értem él; a célja, hogy feltörölje a padlón lévő piros nedvemet, majd a keze közé szorítva a szívemet, óvja, védje azt. Nem. Nem ilyen volt ő. A kezébe adtam ugyan féltett kincsemet, mi életet ad nekem minden nap, de ő ahelyett, hogy csókot hintett volna felületére, és magához dédelgette volna, késeket szúrt bele, ördögi kacajjal, élvezettel nézve, ahogy a földön vergődik a merénylet után, az utolsókat dobogva.

Ilyen volt ő. Egy pokoli teremtmény, maga az ördög, a Sátán fattya, aki minden egyes nap elvette az életemet, és minden egyes hajnalon csókkal élesztett újjá, hogy körforgás-szerűen meggyilkolhasson nap végén – eltaposott, akár egy férget, egy csúszómászót, aki nem érdemli, amit neki ajándékozott az ég. Gyenge voltam, gyenge, mint a harmat, mint a törött szárnyú pillangó, aki habár, repülni akart, minden vágya az volt, hogy tova szállhasson az égen, de pár órán belül belehalt a magányba, a szenvedésbe. Az én lelkem hajnalonként elpusztult, s mondhatnám, hamvaiból ujjá éledt, de azok nem hamvak voltak, nem volt a lelkem főnix; a véres, bomlásnak induló, tetemekkel teli földből támadt fel a szellemem, kitárt karokkal, ordítva: szenvedni akarok!

Miért fáj mégis? Jó kérdés.

Talán időtlen időre szóló vezeklésről van szól, amit önmagamra mértem – ambivalens minden, amit érzek, és gondolok. Én magam is az vagyok. Egy káosz. Fáj a szerelem, de a kálvária miatt tudom, hogy élek; tudom, hogy minden nap a halál vasmarka vár, mégis minden reggelen felnyitom szemeimet, jobbat kívánva.

Zavaros. Zavaros, mint az olajos víz. Nem látni a tükörsima vizet a fekete olajtól, s ha elkeverjük, még rosszabb.

Én tiszta voltam, ártatlan, békés óceán, tele élettel, de egy nap jött valami… valami fekete, fullasztó anyag, ami beborította a felszínemet, kipusztítva a bennem lévő világomat, amit nagy nehezen felállítottam magamban, s utána már nem is tudtam volna nélküle létezni.

Szerelem. Szerelem. Szerelem. Szerelem. Dögölj meg.

Látni akarom, ahogy a halálos ágyadon pusztulsz el, vonagló testtel, hörögve köpve fel a tüdődet szétborító vért, ami huncutsággal nyalja végig ajkaidat és álladat. Azt akarom, hogy fulladj a saját nedvedbe, és tudd, milyen, amit minden alkalommal teszel velem; tudd, milyen egyedül megdögölni, te seggfej. De remélem, a szívedben terjengő, pusztító vér egyszer életet ad a virágoknak, amik kinyílhatnak, s én leszakíthatok egy-egy darabot, magamhoz ölelve azokat.

Vajon a te szívedből tudna virág nyílni? Vagy te egy kicsit is jó ahhoz, hogy ez megtörténjen? Van benned egy aprócska jóság? Én hiszek benne?

Szeretnélek megölni, szeretnék kést döfni a hátadba, megszabadulni a szenvedéseimtől, tőled, de valamiért hiszek abban, hogy még van benned valami, valami jó, valami, ami melletted tart engem. Hiba? Biztosan. Naiv vagyok. Gyermeteg, és ártatlan. Felnőttként kellene viselkednem, bölcsen tovább állnom…

Szeretlek? Miért szeretlek? Meg akarlak ölni, azt akarom, hogy elhunyj, a Pokol bugyraiban égj el, de mégis minden este hozzád bújok, minden este csókollak, s hagyom, hogy ezt tedd te is. Megölsz, elveszel tőlem mindent, kisajátítasz, én mégis ragaszkodom hozzád.

Kontraszt.

Fekete és fehér. 

Fény és árnyék.

Tüske és rózsa.

Létezik egyik a másik nélkül? Létezik csak fekete, csak fehér, csak fény, csak árnyék, csak tüske és csak rózsa? Jó lenne.

Exitálásra ítéltél, mikor a szemeimbe néztél. Mikor a fülembe súgtad, hogy szeretsz, valójában azt súgtad, most írtam alá egy ítéletet, amit te mértél le rám, s lassú, kínzó pusztulás elé nézek. A karjaidba dobtam magam, önként, saját akaratból.

Szagold, amit szakítottál. – Csak ne rohadna a húsod az enyémmel együtt, akkor sokkal elviselhetőbb lenne a szerelmünk mocskos bűze, amitől képes lennék minutumonként hányni.

Megsemmisültem. Elenyésztett a te szereteted. A te öklendező szerelmed.

Te becstelen, aljas, tisztességtelen, alávaló, gyalázatos, szívtelen gyilkos.

Te mocskos gyilkos…

Te alávaló gyilkos…

Gyilkos vagy. Az én gyilkosom.

Az én imádott, szeretett szociopatám te vagy, édesem.

Minden lélegzetvételed arról tanúskodik, hogy míg a te aortapumpád dobog, addig az enyém haldoklik. Add nekem a levegőt. Hadd kapjak levegőt… csak egy kicsit juthassak oxigénhez.

Ne hagyj meghalni… nem akarok megint elhalni. Nyújtsd felém a kezet, húzz fel, ments meg, ne taszíts a porba, a szakadékba tovább. Elkeseredve könyörgök neked, sírva, zokogva kapaszkodok a karjaidba, hátha megtartasz, hátha magadhoz húzol, de akkor meglátom a jellegzetes mosolyodat, az üveges szemeidet…

Élvezed. Szereted. Az én kínom ad neked gyönyört, orgazmust, extázist.

Zsák a foltját? Talán.

Mészárolj le, kedvesem. Idd a vérem, tudom, hogy ízlik neked. Önként vágom el a torkomat, hogy te a nyelvedet a sebembe márthasd, megharapdálva ütőeremet.

Ontsd ki a vérem, és ölelj magadhoz, gyengéden, lágyan… szipolyozz ki, ha így boldoggá teszlek téged; én boldoggá akarlak tenni téged.

Lélegezni akarok, élni, szabadságot nyerni, szabad akarok lenni, mint a madár, repülni, énekelni, táncolni a víz felszínén, érezni, hogy van értelme az életemnek; tarts fogságban, zárj ketrecbe, simíts végig hűvös, jeges arcomon kegyetlenül, és érted, kedvesem, érted meghalok bármikor.

Hazudd le nekem a csillagokat az égről; légy az én olajom a vizemen; légy a tüském, hadd legyek a rózsád; álld el az oxigén útját, s adj nekem a sajátodból; fertőzz meg a betegségeddel, ronts meg, tarts mámorban, ködösítsd el az elmém, és én neked adom mindenemet, amim van.

Szétnyitom a mellkasom, nyúlj be, vedd ki, ami kell, és morzsold össze, vagy formáld a sajátoddá. Én a karjaidba hullok majd, a szolgád leszek; a szerelmed szolgálója. Szolgád leszek, ha te a parancsolóm maradsz. Jó lesz így?

Kívánom a halálodat, de tudom, ha megtörténne, többé nem lenne értelme itt maradnom, ebben a nyomorúságos mocsárban, ami gyötrelemmel nyel magába. Azt akarom, hogy engedj el, eressz szabadon, hisz nekem mindenem a szárnyra kelés, de tudom, ha nem kötözöd le azokat, olyan messze repülnék, hogy előbb-utóbb abba pusztulnék el.

Ellentmondásos minden, amit mondok, és érzek… – egyszer ez, egyszer az. Már magam sem tudom, melyik állításom a valóságos. Fogalmam sincs róla, mi az, amit komolyan gondolok; őrült vagyok. Megkeseredett. Belelöktél a saját csapdádba, szövögetted a hálód, akár egy pók, majd lecsaptál rám, behálóztál, és felfaltál. Elevenen.

Elcsábítottál. Megrontottál. S én mit tettem? Beletörődtem.

Megérdemeltem.

Szétzúztál egy ártatlan embert, de csak azért, mert ő hagyta magát; megérdemelte.

Fond körém a karjaid, te vad, és csókolj szenvedélyesen, merülj el a testemben, miközben a szemeimbe nézel, hívogatóan, elérve, hogy csak a te neved járhasson a fejemben. Szeresd a testem, és én neked adom mindenemet, mindenemet, ami valaha is számított; tiéd vagyok. Tégy velem, amit akarsz, csak hitesd el velem, mennyire fontos vagyok neked. Hadd legyek én a te angyalod, ki önként, szabad akaratából szenved a te boldogságodért. Idd fel a véres könnyeimet, csókold le őket dús ajkaiddal, közben élvezz a testembe, mocskolj be ennél is jobban, míg én a fájdalomtól vergődök, és sikoltok. Élvezd.

Mindent élvezel, undorító. 

Mert én csak egy rongybaba vagyok, s te tetté azzá. A te hamis, hazug szerelmed vezetett meg, vette el a szemem világát, tett vakká. Hazug vagy. Hamis… és én is azzá lettem. Miattad.

Gyönyörű vagyok, mikor vesződök – tudom, mindig ezt mondod. Mindig azt mondod, gyönyörű vagyok, ha vér borítja a testemet. Ki a degeneráltabb? Te, amiért így gondolod, vagy én, amiért képes vagyok emiatt mindig sebet ejteni magamon?

Az a rosszabb, aki elvárja, vagy az, aki meg is teszi? Én a boldogságodért teszem, te viszont a saját örömödért.

Minden érted van. Önző vagy.

Gonosz.

Ördögi.

Gyűlöllek, és szeretlek. Gyűlöllek téged, úgy, mint még soha senkit, de mérhetetlenül szeretlek is, epekedek, áhítozok utánad… nyújtom az arcom, hogy csókot adj, emelem a testem, hogy belém hatolj, szétdobom a karjaim, hogy elvegyél mindent, amit csak akarsz.

Mozdulatlanná dermedek még akkor is, mikor a mellkasomhoz nyomod a késed, megnyalva puha, csillogó ajkaidat.

Én mindent neked adok, szerelmem, bármit, amit csak kívánsz tőlem, egyetlen csókért, egyetlen ölelésért, félelem, zokogás nélkül. Hazudj tovább, pusmogd a fülembe, hogy szeretsz, s a szívem megnyugszik, a derűs, zavartalan tudatlanság áldottá tesz. Csak tedd meg értem, és bután lehetek önfeledt, de te nem akarod, hogy az legyek. Te nem akarod…

Ez vagy te. Egy szívtelen féreg, alantas gyilkos.

Mi vagyok én? Egy ketrecbe zárt madár, ki már igényli a keresztet, amit a hátán cipel, önszántából. Te vagy az én keresztem, édesem.

Hiszen a kínból érzem, hogy még élek. Elkárhozom, de azután mindig életet adsz nekem. Megfojtasz, de utána mindig csókot kapok tőled. A bőrömet tépkeded, a húsomat marod, de utána édes simítás következik.

Hazudd, hogy szeretsz engem.

És én cserébe őszintén szeretlek téged.