Stubborn lovers - TaeMon (3/19)

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  YAOI

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből... Katt az olvasáshoz --->>

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

– A büdös kurva... – Elnyeltem a mondandóm további részeit, majd dühösen felkaptam a táskámat, hogy hazaindulhassak, legalább olyan vehemenciával, mint amilyennel elindultam. Rohadtul dühös voltam Namjoonra, még akkor is, ha tudtam, hogy a mai napon tényleg nem teljesítettem jól, azonban a fájdalmaim ellenére is beleadtam apait, anyait, és úgy éreztem, nem kellene úgy lehordania a sárga földig, ahogyan azt megtette. Haragudtam rá, és éreztem, hogy másnap sem fog múlni a haragom, főleg azért, mert azt mondta, hogy ha nem tudok elénekelni egy ilyen számot, nem érdemlem meg, hogy idejárjak, és... és ez iszonyatosan cseszte a csőrömet.

Még akkor is tomboltak bennem a negatív érzelmek, mikor a kollégiumi szobámba értem, s ledobtam magamról a táskámat. A szobatársaim, Jimin és Hoseok nem mertek szólni egy szót sem, de jobb is, mert biztos, hogy őket vertem volna meg Namjoon helyett.

Szótlanul emeltem ki a szekrényemből a pizsamámat, és a törölközőmet, majd már indultam is kifelé, hogy lezuhanyozhassak, és lemoshassam magamról a nap fáradalmait, s miután nagy nehezen végeztem, be is vetődtem az ágyamba, azonnal a fel felé fordulva, szinte rögtön lehunyva a szemeimet, hogy elalhassak, de pechemre az álom nem nagyon akart jönni a szemeimre, ami majd' megőrjített, de próbáltam nem rástresszelni az alvásra.

Meg fogom mutatni annak a hólyagnak, hogy tudok énekelni, de úgy, ahogyan ő elképzelni sem tudta volna, még az Adele számnál is túl fogok tenni, arra mérget vehet! Bebizonyítom, hogy okkal járok ide, nem a két szép szememért, és ő be fogja látni, hogy több van bennem, mint hitte.

Igen, felspanolt, igen, iszonyatosan felbosszantott, de bennem volt az elszántság, a teljesíteni akarás vágya és tüze, és azt hiszem, ezt semmi nem tudta volna csillapítani, semmilyen formában.

Kim Namjoonnak le fog esni az álla a holnapi nap folyamán, arról kezeskedem!

Namjoon

Másnap reggel unott arccal megyek be az egyetemre, ahol már lassacskán kezdődnek az előadások. Baromira nem várom, hiszen ennél fárasztóbb nincs a világon, főleg, hogy még egy ütődöttel is foglalkoznom kell. Nagyokat ásítva lépek be a terembe, majd hirtelen eszmélek fel, ahogy valaki nekem ütközik. Mikor oldalra nézek, Taehyung dühös íriszeivel találom szemben magam, amik szinte folyton azt az üzenetet küldik felém: "Rohadj meg!".

Haloványan elmosolyodom, hiszen tegnap ezek szerint kellően felhúztam és talán lesz annyi tűz benne, hogy normálisan elénekelje azt a fostos szöveget.

– Mi az? Elaludtad a faszod? – érdeklődöm vigyorogva, de ő csak elfordítja tőlem a fejét, azzal a saját székéhez megy, amire leülve, előveszi a füzetét, és a tollát. Én eközben egy halk kuncogást eresztek meg magamnak, hiszen élvezet látni, hogy ennyire fel tudtam húzni. Látszik, hogy egyre csak nő és nő a feje, mígnem akkora lesz, mint egy lufi.

Az órák förtelmes lassúsággal mennek el, mígnem ugyancsak hatalmasakat ásítva sétálok el a stúdióig, ahova belépve, előszedem a cuccaimat, s nem sokra rá a másik is befut. Szinte érzem a dühös, gyűlölködő auráját, ami ugyancsak vigyorgásra késztet.

– Mi ez a nézés? – kérdezem, keresztbe téve karjaimat a mellkasom előtt.

– Fogd be, és kezdjük el végre! – szólal meg dühösen, ledobva cuccait a kanapéra, aztán úgy behúzza a csíkot a néma szobába, mint annak a rendje. Ha ez egy anime lenne, talán még azt is láttam volna, ahogy porzik utána a talaj. Olyan dühös, és ez olyan vicces a számomra. Végre nem ő idegesít engem, hanem fordítva.

– Indítom, figyelj a ritmusokra és a hangod se legyen egy leeresztett valami – szólok a mikrofonba, amire a válasz egy dühös pillantás, majd egy középső-ujj, amit felmutat nekem. Elhúzva a számat, viszonozom a "kapd be" jelmondatot, végül elindítva a zenét, várom azt a csodálatos hangot, amivel elvileg most szerepelni fog. Az első ritmus lemegy, majd ahogy eljön a dalszöveg kezdete, ajkait elnyitja egymástól, azzal kiengedi az első hangokat, amiknél nagy szemekkel nézek, hiszen valóban nem viccel. Úgy néz ki, hogy végre tényleg megemberelte magát. Felkönyökölve az asztalra, arcomat megtámasztom a tenyeremben, úgy figyelve egy aprócska mosollyal, ahogy végre azt kapom tőle, amit elvártam. Igen, ilyenkor kibaszottul elégedett vagyok. Így hallani ezt a számot elképesztően jó érzés. Szemeimet lehunyva élvezem a dallamot, ahogy a hangja kiegészíti ezt, és kellemes érzés járja át a testemet. Isteni tehetsége van, ez tény. Ha az kell neki, hogy lebasszam annak érdekében, hogy előrángassam belőle a maximumot, akkor minden nap megteszem, csakhogy ennyire feltüzeljem, mint ahogyan most van. Mikor kinyitom a szemeimet, és találkozik a tekintetünk, mosolyom elégedetten kiszélesedik, majd felmutatom neki a hüvelykujjamat, ezzel is a tudtára adva, hogy remekül teljesít. Mosolyom is a szokásos gunyoros, és szánakozó helyett, most őszinte, és elég szelíd. Azt hiszem, hogy amióta itt tanulok, ilyen mosolyt nem igazán öltöttem még magamra, erre itt egy srác, aki egy idióta, egy anyaszomorító kis senkiházi, kihozza ezt belőlem a tehetségével. Nem is baj, ez most tényleg jól esik. Jó hallani, ahogy a dalom, vagyis a dalunk életre kell.

– Jól van! Nagyszerű volt. Most én jövök. Gyere, megmutatom, hogy mit kell csinálnod, aztán felveszed az én hangom is – szólok a mikrofonba.

Taehyung

Azóta, hogy őszintén, és kedvesen mosolygott rám, teljesen máshogy ment a munka. Valamelyest kedvesek voltunk egymással, jó kedvvel dolgoztunk a számon tovább, de mint minden csoda, ez is gyorsan véget ért, márpedig akkor, amikor a koreográfiát kezdtük el tanulni. Nem, nem volt egyszerű, ráadásul Namjoon a világért sem akart úgy mozogni, ahogyan én azt szerettem volna, s hiába mondtam el neki, mit, hogyan, merre csináljon, mintha nem is hallotta volna, mintha analfabéta lett volna, egy idő után pedig kezdtem tényleg nagyon, de nagyon dühös lenni. Fogalmam sem volt arról, mit kezdjek vele, hiszen ha nem tanuljuk meg ezt a táncot a lehető leggyorsabban, hatalmas nagy bajban leszünk, mert alig két és fél hét van hátra a versenyig, és nem elég megtanulni a táncot, és elugribugrizni a zenére, közben pedig énekelni. Nem, ezeket nagyon gondosan kell összehangolni, mert ha valami csúszik, vagy nem úgy alakul, mindennek vége lehet. Nem elég csak a táncot betanulni, a mozgást is kell korlátozni, vagy épp elengedni, nem szabad mereven mozdulni, sem túl szabadon, és... és nem tudtam, mit kellene csinálnom.

– Nem jó! Nem jó, nem jó! – nyögtem, a magnóhoz sétálva, hogy leállíthassam a nemrégiben összekreált zenénket. Már este tizenegy volt, lassan haza kellene mennünk, de eldöntöttem, amíg az első lépéseket nem tanulja meg, biztos, hogy innen nem megyünk sehová. Ha jól számolom, van pár napunk ezt összehozni, utána folyamatosan, szüntelenül kell gyakorolni, nem lehet lazsálni.

– Mi nem jó már?! – fakadt ki, fáradtan, zihálva nézve rám, szinte láttam, ahogy az arcáról csöpögött az izzadtság, de ez engem nem hatott meg, hiszen az enyémről is.

– Nem jó a mozgásod! Akarod ezt a versenyt, vagy sem?! Ezzel a lajhár, elefánt mozgással nem megyünk majd semmire! Mozogj, érzékkel, érzéssel, mintha... mintha az életed lenne a tánc! Add bele szívedet, lelkedet, hunyd be a szemed és képzeld azt, hogy csak az érzéseiddel táncolsz! – mondtam, előtte állva.

– Ez faszság! Elegem van már! Ez a koreográfia kurva nehéz! Kitalálhattál volna valami egyszerűbbet is! A refrén annyira gyors, annyira nehéz, hogy beleszakadok! – sziszegte, villogó szemekkel nézve rám. – Hogy fogunk így énekelni, ha?! – Dühös volt a hangja, engem azonban, egyáltalán nem hatott meg.

– A legjobb akarsz lenni, vagy beéred azzal is, ha harmadikak leszünk, vagy nem érünk el helyezést? Mindenben a maximum kell, ebben is! Nem csak a számnak kell tökéletesnek lennie, hanem az előadásnak is! Rohadjak meg, addig innen nem megyünk el, amíg a szám feléig nem tudjuk eltáncolni, együtt mozogva! – mondtam, a csípőmre téve mindkét tenyeremet.

Namjoon

Elképedve nézek fel a másikra, aki elszántabb, mint valaha. Persze, én majd' kiköpöm a tüdőmet, de láthatóan ez nem zavarja, sőt meg akar gyötörni, hogy belehaljak a fáradtságba.

– Ugye... nem hiszed el azt, amit az előbb mondtál? Aztán, persze, hogy a legjobb akarok lenni, de megoldható ez tánc, és egyéb baromságok nélkül is. Ha táncolni, és énekelni kell, szarban leszünk, mert nem lesz teljes értékű a hangunk – mormogom, miközben felegyenesedek és kihúzva magam, picit megnyújtóztatom fáradt tagjaimat.

– Ha eleget gyakorolunk, nem lesz ezzel baj. Viszont állj vissza a kezdő pózba. Mint mondtam, nem hagyjuk abba, amíg a szám feléig el nem jutunk! – szigorú a hangja, szigorúbb, mint valaha. Egy elesett s egyben kelletlen nyögést hallatok, amint kimondja ezt. Nem akarok már táncolni, ez egy nagy szarság. Ha meggebedek sem tudom eltáncolni ezt, hiszen én zenész vagyok, nem pedig egy kibaszott táncos. Lassan és kelletlenül ugyan, de beállok a kezdő pozícióba, aztán, amint elindítja a számot, neki is kezdünk, de persze megint nem megy úgy, ahogyan az őkelmének tetszik. Mikor leállítja, dühösen, szinte már fújtatva nézek rá.

– Nem tudnál egy kicsit ellazulni? Borzalmas vagy! – szól rám, nekem pedig nincs más választásom, mint hitetlenkedve nézni az előző megszólalására.

– Nem, baszd meg, nem tudok ellazulni, mert merev minden kibaszott tagom, egyet kivéve, aminek inkább örülnék! – emelem meg dühösen a hangomat. – Én nem tudok táncolni, te majd elugrálsz mellettem, én majd elbújva valamelyik sarokban leéneklem a saját részem. – morgom, ahogy immár dühösen a táskámhoz veszem az utamat, hogy összepakoljak és hazamenjek. Nagyon késő van már, nincs kedvem megint itt éjszakázni, főleg, hogy az utolsó buszom is egy húz perc múlva indul.

– Hová mész? – kérdezi hatalmas szemekkel nézve rám, amit a tükörből tisztán látok.

– Haza. Nekem elég volt ennyi mára – mormogom, megtörölve arcomat egy törölközővel, majd a hajamat is.

– Kurvára nem mész sehova! Befejezzük, mint mondtam! – sziszegi, de én csak intek neki egyet és az ajtó irányába indulnék, amikor elkapja a karomat és megrántva, visszapenderít a táncparkettre, táskámat is gondosan elvéve tőlem.

– Hé! Add vissza, mindjárt megy az utolsó buszom! – szólok rá, de csak megvonja a vállát.

– Ha nem tanulod meg addigra, akkor bizony, sétálsz – mosolyodik el, nekem pedig ökölbe szorulnak az ujjaim. Meg fogom ütni!

– Az lehetetlen. Add vissza, majd holnap folytatjuk! – sziszegem, miközben a táskámért nyúlok, de elrántja előlem.

– Nem, mivel kevés az időnk! Menj vissza és táncolj! – szólít fel, nekem pedig egyre csak kezd eldurranni az agyam.

– Taehyung, ne kérjem még egyszer!

– Menj vissza! Én sem akarom többször kérni! – néz rám teljesen elrettenthetetlen szemekkel.

– Taehyung! – szólítom meg hangosabban, de meg sem rezzen.

– Namjoon? – dönti oldalra fejét, mint egy kiskutya, ekkor újra megpróbálom visszaszerezni a táskát, amit folyamatosan eltart tőlem, vagy elfut előlem, én pedig a tüdőmet kiköpve loholhatok utána. Dühösen nézek rá, majd ahogy az órámra nézek, már csak azt látom, hogy az utolsó buszomig ha el akarom érni, már csak rohanni tudok.

– Add vissza, kurvára el fog menni a buszom! Ne akard, hogy megüsselek! – kiabálok neki, de csak egy gunyoros mosolyt ereszt meg ajkain.

– Ennyi idő alatt egy csomót gyakorolhattunk volna. Megérdemled, hogy lekésd – lép hátrább, amikor látja, hogy elindulok felé. S így megy ez mindaddig, amíg a buszt végleg lekésem. Ekkor dühösen a tükrözött falba ütök egy hatalmasat, amitől az végig reped, nekem pedig érzem, ahogy kihasítja a bőröm.

– Nem vagy igaz, baszd meg! Te itt alszol ebben a retkes kollégiumban, én meg mehetek megint a stúdióba, ami kibaszottul kényelmetlen! – kiabálok vele, ahogy már minden önkontrollom kezdi feladni a szolgálatot. – De tudod mit?! – vágom le a földre a dzsekimet, majd beállok a táncparkett közepére. – Táncikáljunk tovább, csináljunk majmot magunkból, főleg, hogy semmi mozgásom! De csináljuk mert olyan kibaszott jó! Na mi lesz?! Indítsd azt a szájbakúrt zenét, ugráljuk végig az estét, mert nincs jobb dolgunk! – üvöltök már vele, ahogy immár várom, hogy végre megtanítsa nekem azt a szaros koreográfiát. – Lássuk, milyen bazármajmot varázsolsz belőlem!

Taehyung

Eltátottam a számat, alig láthatóan, ugyanis úgy őrjöngött, mint még soha senki előttem, és megrémisztett. Nem, nem azért, mert durva volt a kifakadása. Teljesen... teljesen más okból éreztem a szorító, nyomó érzést a mellkasomban, és a hatalmas gombócot a torkomban, ami már akkorára nőtt, hogy kezdtem attól félni, előbb-utóbb meg fogok fulladni. Namjoon folyamatosan üvöltött, ordított, és mikor a tükörbe vágta a tenyerét, majd az hangos reccsenéssel megadta magát, össze is rezzentem, miközben nyeltem egy nagyot, még a lábaim is megremegtek, utána pedig minden rosszabb lett, végül lehorgasztottam a fejemet, és mély sóhajt vettem ajkaim között.

Lassan nyúltam a zsebembe, majd elővettem onnan a kollégiumi szobám kulcsát, és Namjoon felé lépkedve, lassan a kezébe adtam a táskát, a másikba pedig a kulcsot.

– Most ez mi a szar? – sziszegte, miközben a táskámhoz indultam, hogy elpakolhassam benne az elől maradt dolgaimat: az üveg vizet, a törölközőmet, a telefonomat és a fülhallgatómat, amiket még az érkezéskor pakolgattam le a padra.

– Aludj a szobámban, fürdeni is tudsz. Senki nem fogja észrevenni, hogy nem én vagyok ott, a szobatársaim pedig nem fognak mondani semmit rá, tudják, hogy veled kell dolgoznom, nem fognak pattogni – mondtam, miközben a hátamra vettem a táskámat.

– És a tánc? – Valamelyest nyugodtabb hangon beszélt, én azonban már az ajtónál voltam.

– Hagyjuk, csak éneklünk, nem lesz tánc. Jó éjt – mondtam halkan, magam elé szinte, majd kiléptem az ajtón, be is csukva azt magam után, azt követően pedig vettem egy mély, reszketeg sóhajt, és a hajamba túrtam ujjaimmal, megtáncoltatva a tincseimet, és elindultam a stúdióba.

Most én fogok ott aludni, nem fogok belehalni. Én simán próbáltam volna iskolakezdésig, ha kell, de ha neki ennyire nem fontos ez, akkor nem gyötröm magam. Ha ő nem akarja, nem fogom ráerőszakolni, én még egy ilyen... még egy ilyen brutális viselkedést nem fogok tudni végig nézni tőle. Legyen, amit akar, az lesz, amit szeretne, nem lesz tánc, nem lesz belőle bazármajom, csak éneklünk, mint... mint a kezdők.

Megráztam a fejem, s mikor a stúdióba értem, megeresztettem egy mély sóhajt, majd zuhanyzó hiányában csak szimplán levettem a ruháimat, és a táskámból előtúrtam a tisztákat, hogy magamra vehessek őket – áldottam az eszemet, hogy pakoltam be ruhát, ugyanis azt hittem, tánc közben át kell öltöznöm, de erre szerencsére nem került sor, így habár piszkosan, de legalább tiszta ruhában ültem le a stúdiószékbe, majd a plafont nézve sóhajtottam magamban, beharapott alsó ajakkal.

Hiába próbáltam mindent kizárni a fejemből, egyszerűen... Namjoon olyan emlékképeket idézett fel bennem, amiktől nem tudtam megszabadulni, és tudtam, hogy egész éjszaka aludni sem fogok tudni, egy szemhunyásnyit sem.