Shatter me with hope II. - VHope (2/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: És itt is a folytatás. :D 
Az első három fejezetet még együtt írtuk, a negyedik fejezettől folytattam egyedül. 
Eleinte, a harmadik fejezetig kiírom, hogy Vienettával írtam, a negyedik fejezettel pedig már nem lesz ez a jelzés, mert ugye, egyedül vittem onnantól kezdve. :)

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot! 

Hoseok

Az "én padomon" ült. Azon a padon terpesztett, azon a padon hevert a hatalmas segge, amelyiken én szoktam ülni. Utálatos tekintettel vizslattam végig Namjoon testét hátulról, és a füstöt, ami valószínűleg vastag ajkai közül áradt. Már épp fontolóra vettem, hogy keresek egy másik területet konfrontálódás és szócséplés helyett, ám abban a pillanatban Namjoon karja a magasba lendült, ujjait pedig fel-le mozgatta, ezzel hívogatva engem magához.

Tudta, hogy jövök... Tudta, hogy ott vagyok, s csak azért ült arra a helyre, hogy velem találkozhasson. De miért?

Ez a kérdés és a tudat, hogy bepofátlankodott a territóriumomba, mozdította a lábaimat a férfi irányába és késztetett arra, hogy végül leüljek mellé, mintha legjobb barátok lennénk.

Egyikünk se nézett a másikra. Ő szívta tovább a cigarettáját, én pedig előkutattam a sajátomat, hogy rágyújthassak én is. Csend kerített körbe minket, mintha tudomást sem vennénk egymás jelenlétéről – csak szívtuk a cigit és fújtuk a füstöt, miközben a szemünk elé táruló látképet pásztáztuk. Kerítés. Kerítés mindenhol. Madárcsicsergés költözött a fülembe, a szellő pedig lágyan simogatta fedetlen bőrömet, már majdnem elfeledtetve velem, hogy éppen ki foglal helyet mellettem. El tudtam volna viselni ezt az érzést, ám Namjoon pontosan tudta, mikor kell megszólalnia – egy pillanat alatt derékba törte a nyugalmamat.

– Hogy vagy? – tette fel a kommunikációt indító kérdést. Nem tükröztem semmiféle döbbenetet az érdeklődése hallatán. Mintha ezt vártam volna, csak vállat vontam, majd lepöccintettem a hamut a földre.

– Remekül – válaszoltam őszintén, nem mintha rá tartozott volna. Ha szarul lennék se felelnék mást. – Én is szívesen informálódnék ilyen téren felőled, HA érdekelne persze.

– Na, ez a különbség kettőnk között – mosolyodott el Namjoon. – Engem érdekel, mi a helyzet az engem körülvevő emberekkel.

– Gyönyörű hazugság, ismét – horkantottam fel. Még mindig nem néztünk egymás szemébe, de valahogy nem is tartottam rá igényt.

– Nem hazudok, maximum máshogy értem, mint te. – Minden szavánál legszívesebben pofán vágtam volna. Csöpögött a hangjából a degradálás, a lesajnálás, az, hogy kevesebbnek tartott engem magánál. – Nem véletlenül figyelek állandóan. De, szerintem, ezt pont neked nem kell bemutatnom.

– Miért hízelegsz? – pillantottam felé egy szekundumra szemem sarkából. – És mire akarsz kilyukadni?

– Arra, hogy ha még nem is küldök jeleket magamról, ha még nem is láttok engem, én látlak benneteket. És van egy észrevételem, egy tanácsom a számodra.

– Nem hinném, hogy rászorulok. – Nevetnem kellett. Röhejes volt már csak az elképzelés is, hogy pont ennek a féregnek a szavára adjak.

– A helyedben szemmel tartanám Jimint. – Nem kérdeztem rá, mégis válaszolt. Mintha csak az orrom alá akarna dörgölni valamit. Mintha azt akarná, hogy észrevegyek egy olyat, amiből károm lehet.

– Szemmel tartom őt, efelől ne aggódj! – Próbáltam lezárni a témát, de kár lett volna letagadni, hogy kicsit felkeltette az érdeklődésemet.

– Akkor tartsd szemmel egy másik aspektusból is! – folytatta, mire gondterhelten felsóhajtottam. – Még gondod lehet vele.

Namjoon mindig csak annyit mondott, amennyit akart és amennyit kellett. Ez után a mondat után eldobta a megrövidült szálat, cipőjével ásott egy gödröt, amibe belerugdosta, majd eltemette azt.

Ekkor nézett rám először, és nem is akárhogyan – mosolygott. Ám ez az ajakgörbület cseppet sem volt megnyugtató, bizalmat gerjesztő. Gonosz volt, fondorlatos és mintha tényleg tudott volna valamit, amit én nem. Ez pedig idegesített.

Megveregette a vállamat, mintha világi cimborák lennénk, majd azzal a lendülettel felállt és a börtön hátsó bejárata felé vette az irányt. Ha igaz is volt, amit mondott, nem azért tette, hogy nekem segítsen. Tegyük fel, van valóságalapja a szavainak. Csakis azért közölhette velem, hogy a családon belül konfliktust okozhasson vele. Hátulról támadt, épp úgy, ahogy szokott. Talán eddig tartott a csend?

Taehyung

Nem szóltuk egymáshoz ezután. Hagytam, hogy ellássa a sérüléseimet, Daehyun közben bölcsen hallgatott, bár, jobban mondva, inkább fülelt, mintha mindent meg akart volna tudni a kettőnk közt lévő diskurzusból. Sajnos, többet nem mondtunk, én hagytam, hogy ápolgasson, ő pedig serényen nézegette a sérüléseimet, néhány megmaradt foltomat figyelgetve, lehetne-e velük valamit kezdeni, de valószínűleg azt, hogy meg kell várni, míg vagy eltűnnek, vagy csak egy pötty lesz a helyükben.

– Jiminnie! – Jungkook hangjára mindketten felkaptuk a fejünket, majd a mellettem lévő vörös leengedte a pólómat, hogy eltakarhassa a felsőtestemet, amit meg kellett vallanom, megnyugtató hatással volt rám.

– Mondd – mosolygott Jimin, Jungkook felé fordulva, aki már szinte a rácsra tapadt.

– Nem jössz kosarazni? Jön Yoongi, és a többiek is – vigyorgott, majd futólag rám néztek, én azonban még sérült voltam, így felesleges volt feltenniük a kérdést. Bár, Jungkook is lábadozott még, azonban a fiú olyan volt, akár egy titán: még haldoklás közben is lenne ereje futni egy kört az épület körül.

– Megyek. Majd még jövök – mosolygott rám Jimin, mielőtt a cellaajtóhoz lépett volna, hogy elhagyhassa a helyiséget. Kissé megkönnyebbült sóhajt hallattam, a lilás tincseimbe túrva, zavartan.

Daehyun jó ideig nem mondott semmit, csak pakolgatta a holmikat, rendszerezte a zacskókban és dobozban lévő káoszt, külön-külön kategóriákra bontva mindent, hogy ne legyen nehézkes megkeresni ezt, vagy éppen azt. Egy idő múlva azonban felém fordította a fejét, majd egész testével vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, rám nézve. Megemeltem a szemöldökömet egy ideig, oldalra döntve a fejemet, várva, mit fog mondani.

– Lógj kevesebbet Jiminnel. – Majdhogynem a homlokom közepéig futottak a szemöldökeim a meglepettségtől, s mielőtt rákérdeztem volna, ugyan miért, ő már folytatta is tovább: – Jimin szerelmes beléd, ez szent biztos. Nem kellene, hogy ez az érzés fokozódjon, ugyanis te még mindig veszélyben vagy, és abban is leszel. Jimin nagyon hirtelen, nagyon durva személyiség, és a nyakamat teszem rá, ha veled történik valami, itt mészárlás lesz. – Apró sóhajt hallatott mondandója végén.

– Nem ignorálhatom őt.

– Tudom. Próbálj vele kevesebb időt tölteni, mert előbb-utóbb baj lesz. Ráadásul, akárhonnan is nézem, Hoseok és te... hát, végül is, valamilyen szinten, formában, de együtt vagytok. Mindegy, hogyan, de együtt, ha pedig Jimin ezt megtudja, nem tudom, hogyan reagálna. Azt sem tudom, Hoseok hogyan reagálna, ha nyílt tényként kellene kezelnie Jimin helyzetét, mert biztosan tudja, mi a szitu, de más gondolni és más tényként észrevételezni. – Végig a szemeimbe nézett, én azonban még ezután is úgy gondoltam, nem tehetek ennek érdekében semmit. Ha Jimint ellököm magamtól, kevésbé engedem, hogy foglalkozzon velem, düht váltok majd ki belőle, és szerintem az sem a legcélravezetőbb, ennek viszont nem adtam hangot.

Daehyun csak okosabb nálam.

Hoseok

Nem akartam Namjoon szavait hallani a fejemben. Nem akartam emlékezni rájuk, nem akartam foglalkozni velük, de sajnos nem ilyen vagyok – ha nem is látszik, minden foglalkoztat magam körül, mindenre és mindenkire odafigyelek, ez már beleépült a személyiségembe, a mindennapjaimba. Így élek, már nem tudatos, hanem berögzült.

Volt egy sanda gyanúm, mire gondolhatott az a féreg, mikor azt javasolta, tartsam szemmel Jimint – Taehyung. Feltűnő volt, hogy milyen érzelmeket táplál a fiú iránt, de egészen eddig ignoráltam. Tae nem kezdene vele, Jimin pedig nem túl tökös ahhoz, hogy egyszer csak leteperje, kisajátítsa, ezzel szembe szegülve velem. Jimin mindig is tartott tőlem egy kicsit, de mindemellett tisztel és felnéz rám, kétlem, hogy ilyesmi terv szövődne a fejében. De ez csak akkor érvényes, ha az eszére hallgat, ugyanis túlságosan szentimentális. Sose volt képes gátat szabni az érzéseinek, sose bírta kontrolállni őket. Talán beszélnem kéne vele? – Ezt a gondolatot hamar elvetettem, hiszen tudtam, miként reagálna. Taehyung való eltiltásnak nyilvánítaná, azt hinné, szabályozni akarom őt, megmondani, mit tegyen, ezektől a gondolatoktól pedig rögvest elöntené az agyát a vörös köd. Nem akarok neki ilyennel ártani.

– Bocs! – Már csak a hangra kaptam fel a fejemet, annyira magukba mélyesztettek a gondolataim. A forrás felé kaptam a fejemet, tekintetem pedig egy fekete hajú fiúéval találkozott, majd a vállamat enyhe fájdalom járta át. Nekem jött, bár én észre se vettem eleinte, és ezért kért bocsánatot.

Nem válaszoltam. Sokkal jobban foglalkoztatott az az üresség, ami a fiúból áradt. Flegmatikus arcberendezése velejárónak, természetesnek tűnt, mint akit nem lehet hibáztatni ezért, ugyanis az emberhez tartozik. Viszont úgy mért végig, mintha a lelkembe látna – azonnal tudtam, ki ez.

Oh Sehun. Semmi érdekes nem kell tudni róla, nem problémás fegyenc. Mindig is pártatlan volt, mindig kimaradt a konfliktusokból, nem érte atrocitás és nem is okozott azt. Elvolt a saját kis világában, csak akkor beszélt másokkal, ha muszáj volt, de akkor se lekezelően, hanem kellemesen. Éreztette az emberrel, hogy nincs vele baja, diskurál, ha kell, de nem tervez bensőséges kapcsolatot kialakítani. Jól csinálta.

– Nincs egy szál cigarettád véletlenül, Hoseok? – Beszédstílusa egyszerre sugárzott tiszteletet, és közvetlenséget. Magam se tudom, hogy miért, de adtam neki egyet.

– Tessék – nyújtottam felé kezemet, majd mintha csak kezet ráznánk ujjainkat körbe csavartuk a másik kézfején, átcsúsztatva az övébe a kért staubot.

– Köszönöm! – biccentett Mona Lisa mosolyra húzva rózsaszín ajkait, majd hátat fordítva nekem az udvar felé vette az irányt.

Jól tudta, hogy a birtokomban van ilyen-olyan csempészett áru, mégse szólt senkinek. Emlékszem, nem is olyan régen pofázta el neki Jo Kwon, hogy bosszút álljon rajtam, amiért nem adom be a derekamat neki, de rábaszott – rossz embert választott erre a célra, Sehun teljes mértékben tett arra, hogy én mit csinálok. Talán emiatt szolgáltam ki őt. Egészen rokonszenves embernek tartottam őt, de hülye nem vagyok, hogy vakon megbízzak benne. Talán csak a kimértsége, a titokzatossága és a ridegsége az, amivel szimpatizáltam, mindig is elismertem mások erényeit. Persze csak magamban…

Taehyung

Daehyun egy idő után eltűnt, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal, és a szívemben kavarodó érzésekkel. Őszintén sajnáltam Jimint, amiért úgy érzett irántam, ahogy, nem is akármennyire, hiszen én képtelen lennék viszonozni az érzelmeit. Elnézve a problémáimat, még az is kész csoda, hogy beszélek, nevetgélek, és érzek, nem is akármit, de csak egy ember irányában, az pedig Hoseok volt. Tudtam nagyon jól, hogy más iránt képtelen lennék ennyire erős, rendíthetetlen érzelmet táplálni, és azzal is tisztában voltam, hogy ez hosszan tartó helyzet lesz, hiszen az, hogy én valakit megszeretek, felért egy piros hóeséssel. Így teljességgel biztos voltam benne, még véletlenül sem tudnék Jiminnel egy levegőt szívni úgy, ahogyan azt Hoseokkal voltam képes megtenni, önszántamból. Sajnáltam őt. Tényleg menthetetlenül szerelmes volt, és sajnos, nem elég, hogy menthetetlenül, még reménytelenül is.

Fejemet a cella ajtó nyitódására kaptam fel, s mikor megláttam Hoseokot, megeresztettem egy apró sóhajt, ő azonban ügyet sem vetett a kicsit talán megkönnyebbült, talán elszomorodott gesztusomnak, csak céltudatosan sétált a dobozok, zacskók felé, amiket határozott mozdulattal az ágya alá tolt, hogy ne legyenek szemet szúróak.

– Hogy van a sebed? – nézett rám végül, mire biccentettem egyet, törökülésben ülve az emeletes ágy alsó részén.

– Elvan, nem vészes. – A kapott kenőcshöz sétált, amit Jimin az éjjeli szekrényre tett, s már épp indult volna meg felém a kezében tartva az eszközt, mikor elnyíltak ajkaim, hogy szóhoz jussak: – Jimin már lekezelte. – Megvonta a szemöldökét, kissé talán meglepetten, majd egy biccentés után visszahelyezte a kenőcsöt eredeti helyére, utána pedig megállt a szoba közepén, hogy körbe nézhessen.

Rögtön elmosolyodtam, ahogy a hátát figyeltem, s már hallottam is, milyen vészes gyorsasággal kattogtak a fogaskerekei, viszont nem akartam megkérdezni, min is gondolkodik ennyire; ha rám tartozik, úgyis elmondja. Ha nem, akkor nem tartozik rám, már ezt is sikerült megtanulnom. A felesleges kérdések feleslegesek, főleg Hoseoknál.

– A fájdalomcsillapítót bevetted? – fordult felém, én pedig megráztam a fejemet.

– Nem fáj most annyira. Elmegy – mondtam, mire újabbat biccentett, majd a hajába túrt, átrendezve így sem túl rendezett tincseit, még kócosabbá és rakoncátlanabbá téve azokat, és meg kellett vallanom, sokkal jobban nézett ki így. Ha egy szót kellett keresnem rá, az a szexi lenne. Igen, Hoseok határozottan szexi.

Megunva az ácsorgást, leült az ágyára, halkan huppanást hallatva, amint feneke találkozott a kemény matraccal, s ezt kihasználva emeltem meg magam, hogy felé lépdeljek, majd leüljek a jobb oldalára, hogy közelebb tudhassam magam hozzá. Habár, koránt sem volt olyan a "kapcsolatunk", mint a romantikus maszlagokban. Elvoltunk mi egymás nélkül, talán csak az éjszakákat töltöttük együtt, akkor beszélgettünk, akkor váltottunk pár szót, esetleg akkor törődtünk egymás testével, figyeltünk oda a másikra, de nappal más volt minden. Talán csak én közeledtem néha hozzá, vagy kezdeményeztem egy csókot, esetleg egy ölelést – az utóbbi ritkább volt, hiába, gyógyult nem vagyok, csak pár fokkal normálisabb, így az ölelés kezdeményezés, vagy maga az ölelés elég távoli volt tőlem.

– Mondd – nézett rám a mellettem ülő.

– Csak idejöttem. Jó a közeledben lenni – vontam vállat.

– Azt hittem, akarsz valamit mondani. – Mintha a számba akarná adni a szavakat, amiket nem mondott ki. Nem tudtam, mire gondolhat, hiszen nem volt hozzá semmi különösebb intézni való szavam.

– Csak idejöttem hozzád, mert jól esik melletted lenni – emeltem meg egyik szemöldökömet. – Ha lenne valami, amit hozzád intéznék, az maximum annyi lenne jelen esetben, hogy túl szexi vagy, és finom illatod van.

Hoseok

Felhorkantva mosolyodtam el Taehyung jóleső megjegyzésén. Nem állítom, hogy tisztában voltam ezzel, sose foglalkoztam túl sokat a külsőmmel, de kár lett volna tagadni, hogy igenis jó hatással voltak ezek a szavak az egómra.

– Nekem viszont van mondanivalóm a számodra. – Egy pillanat alatt megtörtem az idillinek ígérkező hangulatot. Taehyung érdeklődve pislogott és fürkészte szemeimet, amik azonban kifejezéstelenek maradtak. Csak a szavaimra hagyatkozhatott. – Ne taszítsd el magadtól Jimint!

Láthatólag nem erre számított. Nagyokat pislogva tartotta velem a szemkontaktust, és magyarázatot várva hallgatott tovább., amit rövidesen meg is adtam neki.

– Látom, hogy érez irántad. Mindenki látja. Ennek ellenére mégis azt kérem, hogy ne lökd el magadtól, mert nem bírná elviselni.

– Félted őt? – tette fel az ominózus kérdést Taehyung, mire felsóhajtottam.

– Igen. Féltem őt saját magától. A tetteitől és azok következményeitől. Nem birkózna meg azzal, ha falat emelnél kettőtök közé.

– Tudom... – szusszantott egyet ő is. – Gondolkodtam is, hogy mit tehetnék, de... – Itt félbeszakítottam.

– Viselkedj vele úgy, ahogy eddig! – mosolyodtam el biztatóan, ami kissé furán hathatott tőlem. – A többi már nem a te dolgod.

– De téged nem zavar ez az egész? – billentette kissé oldalra a fejét, ezzel szemébe hullajtva néhány lila hajtincset. Tekintetemet azokra siklatva simítottam félre őket, lágyan végigsimítva közben Taehyung arcán.

– De – vallottam be röviden, tömören és őszintén. – Viszont az már legyen az én gondom. Jimin is fontos nekem, és igazából nem féltelek tőle, mert tudom, hogy te nem érzel iránta úgy, ahogy ő azt szeretné.

– Ez így van – bazsalygott, amivel csak még szavahihetőbb volt.

– Túl fogja tenni magát a dolgon. – Nem csak szépíteni akartam a helyzetet, valóban így gondoltam. – Csak engedd, hogy melletted lehessen. Addig is béke van.

– Igazad lehet.

– Mint mindig – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, mintha csak azt közölném, hogy kék az ég. Taehyung félig nevetve ciccent fel. – Van ellenvetésed, talán?

– Mint általában, igen, van – villantotta ki fehér fogait, amitől iszonyat édesen festett. Ismét mosolyognom kellett. – De nem vitatkozom veled, érezz csak így, amíg lehet!

– Szemtelen vagy.

– Csak őszinte.

– Az nálad ugyanaz.

– Hé!

Ajkaimat boldog, csilingelő kuncogás hagyta el, amit eddig talán egyszer sem hallottam még magamtól. Le is döbbentem egy pillanatra, hogy ilyenre is képes vagyok, Taehyungra nézve pedig a saját meglepettségemet olvastam le róla. Nem akartam neki lehetőséget hagyni, hogy újra megszólalhasson, hogy esetleg a véremet kezdje szívni a maga pimasz stílusában – mutató- és hüvelykujjam az állára siklott, s úgy húztam közelebb magamhoz, hogy egy apró, ajkait alig érintő csókot adhassak neki.

Taehyung

Habár jól esett ez az apró, édes csók, amit finoman a párnácskáimra hintett, de mikor megéreztem a kellemesen férfias illatát, ami azonnal az orromba szökött, egyszerűen képtelen lettem volna betelni ennyivel. Nem tudtam megálljt parancsolni a mozdulataimnak, a tetteimnek, és igazából, nem is akartam. Lágyan fontam át karjaimmal a nyakát, hogy tarkójánál összefonhassam az ujjaimat, ott pihentetve mind a két tenyeremet, majd finoman megmozgattam számat az övén, közelebb húzva magamhoz, ő pedig értette a célzást, de nem lépett; várta, mikor fogom én megtenni az első lépést, s habár kicsit szemforgatva, de megtettem. Finoman csúsztattam be nyelvemet a milliméterekre elnyílt száján, feltérképezve annak belsejét, miközben közelebb és közelebb férkőztem a testéhez, hogy minden egyes porcikáját érezhessem. Ujjai aprólékosan simítottak végig a hátamon, majd a derekamon, később pedig csípőmön állapodtak meg, lehunyva hosszú szempilláit.

Fogalmam sincs, hogyan, és miért lettem ennyire szerelmes, főleg azt nem tudtam, egyáltalán mikor? Akkor indult el bennem minden, amikor Namjoontól "elszöktem", hogy sétára indulhassak, s másodjára összecsuklottak a lábaim, és szerencsétlenségemre Hoseoknál kötöttem ki akkor, nem Jiminnél. Valahogy a beszélgetések, az apró gesztusok és cselekvések következtében olyan hullám alakult ki bennem, ami eddig még soha, s habár, jó ideig nem vettem erről tudomást, csak élveztem az együtt töltött időket, mostanra már felvetődött bennem a kérdés: biztos jó ez így? Nem, nem a kapcsolattól tartottam, sem attól, hogy együtt vagyunk, attól pláne nem, hogy mindezt vele teszem, hiszen tudtam, jobb kezekben nem is lehetne a szívem. Ezt talán picit eltúloztam. Nem biztos, hogy jó kezekben van, de megbízhatóbb személyiség, mint a legtöbben, ugyanis még egy olyan ember, aki a saját épségét, életét kockáztatná csupán pár emberért, és felelősséget is vállal minden cselekedetükért, kevés adatott.

Inkább attól féltem, hogy most olyan kiszolgáltatott lettem, mint még soha, s habár tudtam, ő ezt nem fordítaná ellenem, én rettegtem. Talán nem bíztam benne annyira, mint kellene, de ha realisztikusan nézem a történéseket, nem csoda. Soha, senki nem adott okot arra, hogy feltétel nélkül bízzak és szeressek. Mindemellett, tartottam attól is, mi lesz akkor, ha ez a románc véget ér? Részemről nem fog egyhamar, de Hoseok érzéseit nem tudtam befolyásolni. Mindentől féltem, minden kétségbe ejtett, hiába tudtam, hogy erre nem lenne okom, ugyanis a maga módján, de ő is szeret engem.

– Nem szeretek nyálas lenni – lehelte ajkaimra a szavakat, felnyitva szemhéjait, hogy a szemeimbe nézzen –, de gyönyörű vagy. – Elmosolyodtam, egy édes puszit adva a kivörösödött párnácskáira.

– Az a "nem szeretek nyálas lenni" nélkül jobb lett volna.

– Elégedj meg ennyivel.

– Nem vagyok köteles megelégedni ennyivel, csak megjegyeztem – vontam fel egyik szemöldökömet, a tarkójánál lévő babahajakat göndörítve be ujjaim segítségével, finoman cirógatva ezzel együtt bőrét is, ami halvány borzongást váltott ki belőle.

– Így is olyat mondtam, amit nem mondanék ki normális esetben, hiszen csak rám tartozik. Az, hogy a tudtodra adtam, igazán figyelemre méltó, hálás lehetnél csak egy apróbb gesztusért is, akkor is, ha az nem teljes értékű! – Mintha kicsit sértett lett volna, hogy a romantikus megszólalására csípős megjegyzést tettem, azonban én így is örültem neki.

– Ugyan. Nem nagy cucc ez. Szerintem meg szexi vagy, nem nehéz ezeket kimondani.

– Nekem az.

– Pedig én vagyok antiszociális személyiségzavarral küzdő ember – vigyorogtam, ám mielőtt sértettem elhúzódott volna tőlem, hogy odébbállhasson, erősebben karoltam a nyakát, újabb csókot kezdeményezve vele, a lehető legtörődőbben, finomabban cirógatva és simogatva őt, kifejezve ezzel bocsánatkérésemet, amit nehezen ugyan, de elfogadott. – Attól, hogy nem pisilek a bugyimba, mert szépet mondtál, én még örülök neki, tényleg – dörgöltem az orromat az övéhez.

– Az "attól, hogy nem pisilek a bugyimba, mert szépet mondtál" nélkül egészen jól hangzott. – Elnevettem magam, majd a hajába túrtam ujjaimmal, megigazgatva rakoncátlan tincseit, kissé elhúzódva tőle, hogy így jobban hozzá férhessek. – Jut eszembe! Tudod, mit hozattam? – Vigyora eszelőssé vált, miközben kiszakadt a kezeim közül, hogy a doboz irányába sétálhasson. Csak megcsóváltam a fejemet, ő pedig kiemelt belőle egy tubust.

– Az mi? – vontam össze a szemöldökömet.

– Síkosító. – Sűrűn pislogva néztem rá, és már épp megkérdeztem volna, minek az, mikor elvörösödtem, ugyanis ekkor esett le, hogy az mire is szükségletes. – Meg ilyen is van – emelte ki a bilincset, amin halvány párnácskák voltak –, csak azért, hogy ha szemtelen vagy, megbüntesselek – nézegette a bilincset, elismerően.

– Vibrátor nincs? Talán azzal jobban élvezném – mondtam fintorogva, mire rám villantotta a szemeit.

– Na! Ezért van a bilincs!