Mute heart - VHope

Cím: Mute heart

Alkotó: Nana 

Hossz: One-shot (inkább egyperces)
Párosítás: Kim Taehyung (V) x Jung Hoseok (J-Hope) - VHope /BTS

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: "Ára mindennek van; az élettől kapott boldogságnak talán a legtöbb; örökké valóságig megfizethetetlen adósság, s hiába tart csak pár pillanatig, az élet tudja nagyon jól, azért a pár percért, pár szekundumért mit is kell elvennie, mi is az, amivel egy szerencsétlen, nincstelen fizethet neki." 

Hozzáfűzés: Itt lenne egy nagyon rövidke One-shot, ismét VHope párosítással. :D
Ez sem nagy kunszt... nem mostanság írtam, de ráleltem, és ha már itt van, akkor kiposztolom, végül is, nincs még elég depi OS-om. :D
Remélem, tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! ❤

Mikor minden olyan, akár egy tündérmesében, akkor szokott bekopogtatni az élet kopár, sivár ajtónkon, csak jelezve, ő itt van, s mindent készen áll tönkretenni; ha örömteli, s boldog is a lét, a kétely, félelem mindig ott ül szívünk valamelyik szegletén, várva, mikor jön el az ő ideje, mikor történik valami, mi a felszínre hozza ezeket az eldugott, fájdalmas érüzleteket, mik szüntelenül feketítik szebb hétköznapjainkat.

A kedves szó, mi víg görbületet csal ajkainkra, ragyogóvá téve az ember arcát, képes a legnagyobb kést hátunkba döfni; a mosoly, mi elérzékenyíti vad, zabolázhatatlan szívünket, képes torkunk köré kötelet szorítani, hogy bármikor elfojthassa előlünk a levegőt; a pillantás, mi ezernyi pillangót szabadít fel bensőnkben, képes akár másodpercek alatt kíméletlenül gyilkolni.

Az, amit szeretünk, vagy az, akit szeretünk, a legapróbb mozzanattal is képes a végzetbe taszítani, akár csak egy lendülettel, mintha a szakadék szélén állnánk, várva a segítséget, könyörgőn nézve magunk felé, de a kéznyújtás helyett lökés éri testünket – a mély magányba, ismeretlen sötétségbe zuhanunk, egyedül, úgy, ahogyan születtünk. Ismeretlen emberek körbe vettek minket, de kire igazán számíthattunk volna, attól elhúztak, azonnal nem adtak a védelmező karokba – ez az érzés is hasonló, talán ugyan ilyen.

Az élet nem másítja meg saját magát. Ad valami szépet, valami visszahozhatatlan csodát, mi felitatja szüntelenül csorgó könnyeinket, majd el is veszi a reménysugarat tőlünk, vagy rosszabb esetben ellenünk fordítja, hogy utána menekülnünk kelljen – egyszer ajándék, máskor kárhozat. Ha kapunk valamit, nekünk is kell szolgáltatni érte árat, íratlan szabály, le nem vésett törvény, ami folyton-folyvást lebeg a fejünk felett, csak épp nem veszünk róla tudomást – vagy nem akarjuk, vagy nem érezzük fontosnak, s nem is törődünk vele. Ára mindennek van; az élettől kapott boldogságnak talán a legtöbb; örökké valóságig megfizethetetlen adósság, s hiába tart csak pár pillanatig, az élet tudja nagyon jól, azért a pár percért, pár szekundumért mit is kell elvennie, mi is az, amivel egy szerencsétlen, nincstelen fizethet neki. – Azokat a szilánkokat szedegeti össze, miket már előtte szétzilált, szétroppantott, összetört, kifejezetten azért lopkodta őket, hogy utána soha többé ne állhasson össze a szív, soha többé ne lehessen igazán, felhőtlenül harmonikus. Hiszen mindig ott kell ülnie valaminek… valami rossznak. Valaminek, ami szürkévé teszi akár a sziporkázó Napsütést is, a cseresznyefa-virágok rózsaszín szirmát, a fák zöldellő lombkoronáját. Valami, ami az édes, csilingelő, vidám mosolyt keserűvé varázsolva. Valami, ami a visszaadhatatlan pillanatot valami mássá, sajáttá alakítja, s így az emlék már nem bámulatos, már nem varázslatosan gyönyörű, csupán… egy elszürkült kép, mire senki sem gondol vissza jó szívvel, vagy ha mégis, ha mégis megkísérelné bárki felidézni az ironikusan szép mozzanatokat, biztosan forró könnyek mardosnák a torkát, vagy soha többé nem jutna éltető oxigénhez.

Keserédes.

Néha csak sírni kellene, beszélni, a világba üvölteni; miért van ez így? Hajat kellene tépni, őrjöngeni, tombolni, törni-zúzni, kétségbeesetten kiáltani, könnyáztatta arcunkat megnyúzni vékony körmeinkkel, de vajon mindez tudná csillapítani a szívünk fájdalmát? Ha kárt teszünk magunkban, megnyugvásra lelhet a lelkünk? Ha megbántanak, idővel el tud múlni az a fojtogató, facsaró, szorító érzés? Ha képesek lennénk bármit odaadni, bármit nyújtani, bármit megtenni, de az elutasítás kínkeserves karma fogad, adjunk csak oda mindent, és menjünk – azt képes bármi is nyugtatgatni? Ha szorít a mellkas, nem kapunk levegőt, fagyos az oxigén, s zúg a fejünk, könnyeinktől nem látunk, szívünk fájdalmasan lüktet, arra gyógyír lehet a kedves szó, a mosoly, a pillantás, vagy csak még inkább a halálos sötétbe taszít?

Talán csak visszadobna oda, ahonnan próbálunk felmászni.

Ha nem beszélhetsz senkinek, ha meg van kötve a kezed, ha örök némaságba burkolóztál, mert ígéretet tettél, mi a következő lépés? Éles pengével vágod ki a nyelvedet, nehogy bármiféle szót tudj kreálni? Összevarrod ajkaidat, s csak íriszeid fájdalmas csillanására hagyatkozol, hátha bárki megért, hátha szavak nélkül is… hátha szavak nélkül is tudja, mit szeretnél üvölteni neki. – Én az utóbbit választottam. Összevarrtam dús, vöröslő párnáimat, hagyva, hogy örökké vérezzenek; megkötöttem csuklóimat, magatehetetlenné, kiszolgáltatottá tettem magam azért, hogy boldog lehessek, árat fizettem az életnek, hogy megkapjam, mire a leginkább vágyom, s cserébe megígértem, többé nem panaszkodok, többé nem mondok senkinek semmit. Nem beszéltem, nem tudtam szólni, csupán meleg, könnyes íriszeimmel vizslattam az embereket, segélykérően, hátha valaki megáll mellettem, hátha valaki a vállamra simítja kezét, s a fülembe súgja: nincs semmi baj, ennek így kellett lennie.

Néha sírnék. Néha ordítanék. Néha szétmarcangolnám a bőröm, letépném a varratokat, körmeimmel bőröm alá vájnék, hogy lenyúzhassam a vékony rétegeket, kitépném a hajamat, megcsonkítanám hozzá nem méltó arcomat, hogy ezután mindenki viszolyogjon, féljen, ha rám néz. Térdre borulva zokognék, szétzúznám magam, ha már csúnya vagyok, legyek igazán undorító, förtelmes – mégsem tettem semmit. Csupán mosolyogva bólintottam: jól vagyok, minden rendben.

Mikor mindenedet odaadnád, mikor szívedből beszélsz, s a világba kiáltanád, mennyire szereted, de csak csitítást kapsz: ne. – Összeroppant, összezúz; szíved szilánkos darabjait hallod csilingelni, majd érzed, ahogy az élet mellkasodba nyúl, hogy a boldog pillanatért elvehesse jussát, hiszen örömtelin, vidáman ordítottad volna, mennyire szereted, de neki nem kellett ez, az élet viszont ezzel nem törődik. Ő megadta neked, amit akartál, az, hogy őt ez ridegen hagyja, már nem az ő dolga – a fizetség nem maradhat el. Sokkal tartozol, s a hibáid rendbetételei még több adósságot rónak a nyakadba, akkor is, ha azok a hibák kijavíthatatlanok, hiszen a sanszot megkaptad... alkudtál.

Megalkuszol az ördöggel a felhőtlen, hipotézis-jellegű szekundumokért, s hagyod, hogy szíved darabjai fogyatkozzanak, egészen addig, míg a mindent beborító, érző lélekből halálod napjáig már nem marad semmi – üres lesz a mellkasod; íriszeidből kiveszik a fény, mosolyodból az őszinteség, s a varrat hiába hullik ki ajkaidról, már nem tehetsz semmit. – Honnan tudom ezt? Én sem tudtam elkerülni, senki nem tud gellert kapni, hogy ebből ügyesen kihátrálhasson, mert nem lehet; belecsúsztam, beleestem, de tudom, mindenki más is. Hiszen mindig az okozza a legnagyobb bút, kiért életünket tudnánk áldozni, kiért megalkuszunk az ördöggel, kiért a legnagyobb árat fizetjük a mindenségnek. Mi a szomorú ebben? Neki nem kötelessége ezt megtenni, neki nem kötelessége ezt viszonozni; ha úgy látja jónak, elfordíthatja fejét, nem véve tudomást az áldozatról, s miért is tenné?

Fojtogatnak a könnyek, nem kapok tőlük levegőt; szorít a mellkasom, görcsbe rándul, testem minden egyes tajgával együtt; torkomat gyötrő gombóc hatalmassá növi ki magát, olyannyira, hogy képtelen vagyok nyelni; gerincemen végig húzódik a bánat, kettéroppant. Aortapumpám hevesen, rimánkodva lüktet; a lágy tenyér érintése arcomon már nem tud helyrehozni semmit, hiszen elhagyni készül, miközben én könnyeimet hullatom, térdre borulva a kietlen szakadék szélén.

Soha nem éreztem a szerelmet égető kínnak. Nem értettem, egy ilyen őszinte, tiszta emóció hogyan lehet sanyargató gyilkos, őrületet hozó, mindent szürkítő köd, miközben rózsaszínűbe kellene borítania a kozmoszt? – Már tudom, s fáj, sanyargat, hogy értem.

Mikor a cseresznyefa legutolsó szirma lehullik, tincseim közé csúszva, tudom, te nem leszel itt, hogy átölelj, mert te azt kívántad, máshová sodorjon az élet; bárhová, csak ne mellém.

Te nem adtad el magad az ördögnek értem, te másnak ígérted hallgatásod, s néma csókjaidat.

Tudom, a virágzó fa alatt búcsúzni jöttél hozzám – az egyetlen fa, mi télen is ontja magából varázslatos szarmait, a mi szerelmünk gyümölcse, mibe beleharaptunk, majd hagytuk, hogy elkorhadjon, hagytuk, hogy a gyönyörű, rózsaszínű pompa szürkévé, feketévé váljon.

Tudom, te már soha többé nem fogsz ide visszajönni, én viszont itt leszek, addig, amíg végleg ki nem száradnak a haldokló szirmok, vagy amíg az élet be nem kebelezi az utolsó szilánkomat.

Önmagamra mért időtlen vezeklés; te nem hozzám érkezel haza, én mégis itt állok a fa alatt, s elképzelem, milyen volt, mikor az élénk szirmok hullottak ránk, ahogyan egymásba fonódva csókoltuk egymást, a felhők közé csúszva; ajkaimon lévő varrataim a szívem haldokló szilánkjaira kerülnek, hogy örökké elhallgasson, s ne dobbanhasson a szétzúzott motor halovány darabjai soha többé, senki másért.