Return to life (2/?) - Sehun x Taehyung

Cím: Return to life

Alkotó: Nana; ötletadó: MinJi

Hossz: ?
Párosítás: Sehun [Oh Sehun] (EXO) & V [Kim Taehyung] (BTS)

Besorolás: +12!

Műfaj: AU; humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; bromance

Összefoglalás: Sehun, Dél-Korea egyik legnagyobb cégének vezérigazgatója. Aránylag fiatal, karizmatikus, jóképű és elképesztően gazdag. Egy hatalmas, hamis botrány miatt kénytelen volt lemondani vezetői pozíciójáról. Természetesen szerelme, akiért akár a Holdra is elment volna, elhagyta a botrány kialakulása közben. A családja elfordult tőle, így egyedül maradt. Az élete darabokban. Depresszióba esett, majd arra az elhatározásra jutott, hogy új életet kell kezdenie egy olyan helyen, ahol senki nem ismeri, így egy aprócska falura esett a választása. Sehun a maradék pénzéből megveszi a falucskában lévő egyik régi házat, s a pénz hiányában egymaga áll neki házának korrigálásába. 

Hozzáfűzés:
 Itt is a folytatás. :3 Bár, kicsit megkésve, de próbálkozom azért. xD Remélem, tetszeni fog nektek. ^^

– Ember, elcseppen a nyálad, ne már! Ez tényleg nagyon gáz, ugye tudsz róla? Mi van, ha észre veszi? Az lesz még a legcikibb! – Yoongi megbökte barátját újra, aki teljesen megbabonázottan, saját magáról teljesen megfeledkezve nézte a szőke hajú, gyönyörű férfit, amint munkálódik valamin a ház tetején ülve, valami számára ismeretlen kütyüt tartva ujjai között. Taehyung nem tudott betelni a látvánnyal; gyönyörűnek gondolta, ahogy a szőke haj meg-meg csillant a vakító napfényben, ahogy minden kidomborodó izmán végig csordogált egy-egy izzadtságcsepp, amiket úgy látott, mintha nagyítóval vagy távcsővel nagyította volna ki őket. Képtelen volt ép gondolatra, vagy valami értelmes megszólalásra. Csak gyönyörködve, mély, vágyakozó sóhajokat hallatva figyelte az „angyalát”, ahogy újra és újra végig törölgeti a homlokát alkarjával, fáradtan sóhajtozva maga elé.

– Yoongi. Meg fogok bolondulni – suttogta a fiatalabb hatalmas, csillogó, boci szemekkel, megnyalva teljesen kiszáradt alsó ajkát, amit lágyan, finoman be is harapott, ahogy vágyakozón nézte a tökéletes, izmos férfi felsőtestet, s ha az még nem lett volna önmagában elég, még arcra is tökéletesnek tűnt abból a távból és Taehyung biztos volt benne, hogy közelebből legalább annyira helyes lehetett, mint onnan fentről. Yoongi látványosan megforgatta szemeit a kijelentésre és megengedett magának egy elnyűtt, beletörődő sóhajt. Beletörődött abba, hogy barátja megint reménytelenül lesz szerelmes, megint ápolgathatja a lelkét, vigasztalhatja naphosszat, mert igen. Tudta: ha Taehyungnak megtetszik valaki, akkor a fiú minden áron próbál legalább összebarátkozni az illetővel, ugyanis nem tudta megállni, hogy legalább egy bizonyos szintű kapcsolatot tápláljon a számára tetszőleges férfival, s sejtette, hogy ez alól mostani kiszemeltje sem lesz kivétel. Tudta, hogy Taehyung újabb depressziós időszaknak néz elébe és tudta, hogy ennek megint saját maga issza meg majd a levét, az éjszakai zaklatásokkal, a sok pityergéssel… és félt, hogy barátja el fogja veszíteni azt a ragyogó fényét, elveszíti majd a boldogan csillogó íriszeinek ragyogását, a boldog vigyorát az ajkairól, a piros pozsgás arcát, ami az őt érő örömöktől pirosodott el, szinte állandóan. Jobban belegondolva érezte, hogy Taehyung többet fog szenvedni a viszonzatlan szerelemtől, mintsem saját maga a sok zaklatástól és lelki-segélykérő szolgálatának időközönkénti türelmetlenségétől.

Lemondóan felsóhajtott, megcsóválva a fejét.

– Menjünk, nehogy leállj vele beszélgetni! – Yoongi belekarolt Taehyung karjába, átfonva a sajátját barátja könyökhajlatánál, majd egy erősebbet rántva rajta húzta volna maga után, hogy elszakítsa Taehyungot a fiú számára bámulatos látvány elől. – TaeTae! Ne kelljen könyörögnöm! – nyüszítette, mélyen remélve, hogy sikerül véghez vinnie maga elé kifűzött célját, miszerint mielőtt elcitálja onnan a fiút, nehogy esetleges problémák merüljenek majd fel a jövőre nézve, de egyelőre úgy tűnt, hogy kitartó kísérletei kudarcba fulladnak, ugyanis a fiatalabbik fiú nem igen akart elmozdulni a helyéről.

– Miért nem láttam eddig? – susogta Taehyung, laposakat pislogva, mint aki teljes extázisba lépett. Yoongi felnyüszített újra, toporzékolva barátja mellett.

– Könyörgöm, menjünk! Én nem fogom hallgatni a nyivákolásodat, de komolyan mondom! Engem nem érdekel, ha egy férfi nem szeret viszont, nekem ne merj nyávogni, mert… – Yoongi nem tudta befejezni mondandóját, ugyanis barátja hirtelen felvinnyogott, és ijedten nézett maga elé egy pontra. Yoongi összevonta a szemöldökét, azonban nem tulajdonított figyelmet annak, hogy a fiatalabb mitől rémült meg ennyire, mert úgy érezte, biztosan nem történt érdemleges; Taehyung képes megijedni egy méhecskétől is. Hallott egy puffanást is és egy nyögésfélét is, de arra sem figyelt fel, annyira lefoglalta az, hogy megmentse barátját. – Mi van? – tette fel végül kérdését türelmetlenséget titulálva, de a következő pillanatban barátja kiszakította magát az őt kordában tartó kar fogságából és elrohant. Yoongi idegesen fújtatott, s mikor reflektálta, hogy Taehyung a szőke hajú férfi előtt térdel, azt hitte, sikítófrászt kap. Arcaira illesztette mindkét tenyerét és kétségbeesetten vonított egyet.

Már nincs mit tenni. Nem fogja tudni megmenteni barátját a jövőbeli atrocitásoktól, márpedig tudta, hogy lesz egy jó pár, ugyanis biztosan merte állítani, hogy a szőke hajú férfi nem meleg. – Ide-oda libbentette a fejét és félmosollyal az ajkain figyelte, ahogy Taehyung „körbe ugrálja” a férfit. Akkor esett le neki, hogy bizony, a szőke hajú adonisz lezuhant a tetőről. Legszívesebben elröhögte volna magát, hogy mennyire szerencsétlen, de a barátjára való tekintettel visszafojtotta előtörni készülő, víg kedélyű kacaját.

– Nem esett bajod? Jól vagy? – kérdezte Taehyung, ijedt szemekkel pislogva a férfi felé, aki megrázta a fejét, majd lassan elvette homlokáról ujjait, amikkel eddig masszírozta a bőrfelületet, kelletlen nyögés kíséretében. Nem gondolta volna, hogy meg tud csúszni és le tud gurulni a tetőről, s még szerencséje volt, hogy nem szerencsétlenül érkezett, ugyanis a lábán kívül semmije sem fájt. Igazán hálát adhatott az égnek Sehun, hogy nem esett komolyabb bántódása. – Nagyon estél. Rendben vagy? – Taehyung hangja lágy volt mélységének ellenére. Sehun lassacskán megrázta a fejét, azt követően pedig felemelte azt és íriszeit összekapcsolta Taehyung aggódó tekintetével. Amint meglátta a fiatalabb fiút, rögtön egy mondat jutott eszébe: Létezhet egy férfi, aki nőket megszégyenítően szép? – Megrázta a fejét.

– Jól, köszönöm. Elég ügyetlen vagyok, de túl élem – sóhajtotta fáradtan az idősebb, miközben lassacskán megpróbált feltápászkodni a földről, szinte vonszolva fájdalomtól vesződő végtagjait.

– Várj, segítek! – Taehyung rögtön elkapta Sehun karját, s a derekát átölelve kezeivel, finoman felhúzta a férfit a földről, aki megeresztett egy elhaló, halovány sóhajt, de nem köszönte meg a segítséget, ahogyan azt illett volna, viszont a fiatalabb erről tudomást sem vett, hiszen hozzáért a férfihoz! Lángolt a bőre szinte, ahol megérintette Sehunt, az arca ezzel egy időben pedig ki is pirult, de próbálta leplezni lányos zavarát, lesütve a fejét. Amint sikerült Sehunt talpra állítania, lehajolt, hogy leporolja a térdeit, mintha azt mutatná, hogy koszos és muszáj lenne megtisztogatnia magát, holott csak azért tette, hogy ne kelljen a szőkeségre néznie.

Sehun látszólag nem akart semmi nemű társalgást létesíteni a fiatalsággal, ráadásul feltűnt neki Yoongi kissé morcos tekintete és arckifejezése is; részben amiatt nem akart egyikükkel sem törődni. Épp megfordult volna, hogy visszainduljon a dolgára, miszerint még aznap végeznie kellene mindennel, s ha leáll csevegni pár suhanccal, nem, hogy befejezni semmit azokból, amiket eltervezett, de azzal együtt belekezdeni sem fog azon a napon semmibe. – Ezzel a szándékkal fordult meg, azonban Taehyung nem akarta egykönnyen feladni. Úgy érezte, ha most hagyja a férfit elsétálni, biztosan nem lesz alkalma legközelebb beszélgetni vele. Szinte ordított a szíve és lelke, hogy tegye, amit ők suttogtak, hiába kiabált az agya veszettül, hogy fogja vissza magát és inkább ne tegyen semmit, azzal is menti a saját szívének épségét; nem figyelt semmire, csak az előtte lévő tökéletes testnek, s arcnak tulajdonosára.

– Ha… ha gondolod, szívesen segítek. Mármint… láttam, hogy nem értesz dolgokhoz odafent és… én igen. Szívesen segítek, ha szeretnéd. – Mosolya lágy volt, biztató, hangja pedig szerény és tenyérbemászó. Yoongi hatalmasat csapott tenyerével a saját homlokára, bosszúsan, kétségbeesetten, szinte már-már reményvesztetten, ugyanis rájött, hogy most már bizony, tényleg semmi menekvés nincs, habár remélte, hogy Taehyung kiábrándul majd a férfi bénaságát látván, de még az sem segített. A szőke hajú férfinak pedig főleg el van vágva minden menekülési útvonala. Azt viszont azért megjegyezte magában Yoongi, hogy ha Sehun egy ujjal is meri bántani Taehyungot vagy nagyon megsérti az ártatlan szívét, akkor biztos, hogy ki fogja csinálni és bele fogja fojtani a falu központjában lévő kútba is. Nem tűrte, hogy bárki bántsa Taehyungot. – E gondolatok között méregette Sehunt, bizalmatlanul, szinte sugallva, hogy egyetlen rossz lépés, és neki vége.

A férfi kelletlen nyögés kíséretében megfordult, s amint meglátta, hogy Taehyung kiskutyus, boci szemekkel néz rá, muszáj volt megeresztenie egy halovány, kedves gesztusról árulkodó ajakgörbületet, ugyanis látta, hogy mennyi, de mennyi élet csillog abban a két gyönyörű szempárban.

– Nem nagyon értek ehhez, mert nem rég költöztem ide a városból, eddig pedig nem kellett ilyesmikkel törődnöm – szusszantotta fáradtan, izzadt tincsei közé fúrva ujjait, minek mozdulatait Taehyung éhesen követte végig, azonban megrázta a fejét, hogy elűzze elméjéből mocskos gondolatait. – Nem akarlak leterhelni, kölyök. Köszönöm, hogy felajánlottad a segítséged, de megbirkózom én ezzel egyedül is. Ráadásul pénzem sincs fizetni – vont vállat Sehun, mire Taehyung sértetten felfújta az arcát. A szőke hajú már azt gondolta, hogy a fiatalabb most jól lekiabálja a fejét és szemérmetlen módon hagyja ott fortyogva, ám saját meglepetésére nem így lett:

– Nem pénzért tenném! Szívesen segítek másoknak szabad időmben! – mondta, duzzogó hangon.

– Ja, persze… – mormogott Yoongi kelletlenül, ami kigenerálta a fiatalabból, hogy hátraforduljon barátjához, bosszús, dühös tekintettel meredve rá, éreztetve, hogy még pár ilyen megszólalás vagy mondat és gyorsan fenékbe lesz billentve lábfeje által. Yoongi megvonta a vállát, tanácstalanul, jelezvén, hogy nem direkt csúszott ki a száján – holott igen –, egyszerűen csak jött, majdhogynem reflexszerűen.

– Hogyan? – pislogott Sehun nagy szemekkel, Yoongi felé irányítva tekintetét.

– Ne figyelj rá, rossz napja volt – kanyarodott vissza felé Taehyung, megköszörülve a torkát, az öklét ajkai elé téve, zavart pillantásokkal sandítva oldalra, hogy ne kelljen Sehun szemeibe néznie. – Szívesen segítenék amúgy, tényleg. Mármint, nem szeretném, hogy esetleg kitörd a nyakad, vagy ilyesmi – mondta halkan maga elé, visszaejtve karját a teste mellé, miközben íriszeit megemelve, boci szemekkel pislantott az előtte állóra. Yoongi újra megforgatta a szemeit, a tincsei közé túrva, lehunyva a szemeit.

Taehyung nyomult. Cuki formára váltott. Taehyung nagyon nyomult. – Yoongi tanácstalanul vonta össze szemöldökeit, némán reflektálva, hogy semmit sem tud tenni. Elkerülhetetlen a végzet… Taehyung össze fog roppanni, mert sosem tudott az eszére hallgatni, ami nagy hátránya volt a fiatalabbnak. Ő nem figyelt semmi veszély jelzésre, ő csak ment a saját feje után, aztán vagy sikerrel járt, vagy nagyon balul sültek el a dolgai. Egyetlen szerencséje talán az volt, hogy aránylag könnyen túl tudta magát tenni mindenen, viszont addig akkor is el kellett jutnia és az a pár hét bőven elég volt néha ahhoz, hogy teljesen összeszakadjon lelkileg. Hiába, Yoongi tehetetlen volt. Ő megpróbálta megtenni a lehetetlent. Abban reménykedett még, hogy Sehun nemet mond, mert ha így lesz, a barátjának eszébe sem fog jutni legközelebb is felajánlani segítségét, úgy fogja kerülni a szőke hajút, akár a tüzet. Reménykedve nézte a párost, bizakodván, hogy minden úgy sül el, ahogyan kellene.

– Hát, talán nekem sem árt bár új ismerős vagy barát. Rendben. – Miként meghallotta Sehun reakcióját, legszívesebben a falat kaparta volna ordítozva, miszerint vele mindenki ki akart cseszni, pedig nem így volt. A kutya sem törődött vele jelen esetben. Sehun és Taehyung el voltak foglalva egymással, legalább annyira, amennyire Yoongi volt lekötve saját gondolataival és rémképeivel, amik barátja körül forogtak.

– Akár most is segíthetek! Taehyung vagyok! – mutatkozott be gyorsan, kezet nyújtva Sehunnak, aki elfogadta a kedves gesztust, halovány mosollyal az ajkain, majd átfonta Taehyung tenyerét saját ujjaival, megrázva azt.

– Sehun. Te pedig… – Yoongira nézett futólag.

– Min Yoongi – mormogott a fiú, összefonva karjait mellkasa előtt. Sehun feltette volna a kérdést, hogy miért is ennyire bosszús a fiú, de Taehyung nem hagyta, hogy megszólaljon:

– Akkor… akár most is segíthetek! – Vidáman, boldogan csengett a hangja.

– Velem mi lesz? – sziszegte Yoongi, megforgatva szemeit látványosan, habár ezt barátja nem látta, ugyanis mikor ő hátra nézett felé, addigra már befejezte nemtetsző szemmozdulatait. Taehyung vállat vont, elgondolkodva.

– Nyugodtan hazamehetsz – mosolygott, sugallva, hogy most rá itt semmi szükség sincs. Yoongi szemei felakadtak egy minutumra a benne hirtelen szétáradó méregtől, majd megeresztett magán egy negédes, elég ironikus mosolyt, mialatt fejével biccentett egyet, némán közölvén, hogy rendben van a dolog részéről, bár legszívesebben kitépte volna barátja összes haját, mert megint orbitális hülyeségre készült azzal, hogy próbált bevágódni egy férfinál, aki valószínűleg annyira hetero, mint Yoongi volt.

– Akkor pá! Örvendtem! – szusszantotta, elfordulva tőlük, hogy a saját dolgára mehessen. – Remek, szép barát, mondhatom! Jön valami városi macsó, és elfejeti, hogy a legjobb barátját koptatja le magáról! Borzasztó, hogy ficereg a farka! Vagy viszket a segge – kuncogta gonosz hangján, összehúzva az orrát, gonosz arckifejezéssel nézve maga elé. – Bezzeg, ha csajoznék, és én csinálnék ilyet, őfelsége lenne a legjobban felháborodva, hogy miféle barát vagyok én – mormogott a nem létező bajsza alatt, gyorsan váltva előző hangulatáról, sértődötten, duzzogva dobálva maga előtt a lábait, ahogy haladt a kihalt utcának további részein, hogy hazafelé vehesse az irányt. Közben reménykedett, hogy barátja nem fog belemászni semmilyen őrültségbe, amiben ő húzhatná a rövidebbet. Szeretett volna ott maradni, hogy megállítsa, ha esetleg olyasmit eszelt volna ki a kis buksijában, de amint ez az ötlet felmerült, el is temette magában, hiszen, amikor megpróbálta elhúzni őt a férfi aurájától, akkor is mély ellenállást tanúsított a másik.

Taehyung soha, semmiből nem tanult. Már megszokta.

Sehun és Taehyung pár percig néma csendben álltak egymás előtt, miután Yoongi távozott a közelükből. Sehun azon gondolkodott, hogy mit is mondhatna, mi itt a szokás; hívja megy egy üdítőre, egy kávéra, vagy esetleg valami ételre? Talán kezdeményezzen beszélgetést? Nem szerette volna rögtön munkába húzni a fiatal fiút, ha már ilyen kedvesen felajánlotta, hogy segítséget nyúlt neki, így gondolkodott, vajon mit is kellene tennie. Taehyung addig az arcát fürkészte szemeivel, konstatálva, hogy az előtte álló férfinak helyes arca volt és szinte tudta, ha a jelleme is legalább annyira „szép”, mint az arca és a teste, akkor biztos, hogy fülig szerelmes lesz. Hatalmasat dobbant a szíve, amint Sehun rávezette tekintetét, mélyen összekapcsolva íriszeiket.

– Szóval… kérsz inni? Valami? – kérdezte Sehun esetlenül, megköszörülve a torkát.

– Elfogadom, köszönöm – mosolygott Taehyung boldogan. – Elég szomjas vagyok.

– Akkor gyere, van lehűtve ásványvíz. – Sehun megfordult, hogy lakásába vegye az irányát. – Óh, kupi és rendetlenség van, szóval ne lepődj majd meg – mondta, sétálgatva a lakás ajtaja felé, kissé fájdalmasan fogva jobb kezével derekát, amit elég erősen beütött, azonban próbálta túltenni magát a reményei szerint kezdetleges fájdalmon, így el is húzta onnan az ujjait, megadó szusszantás kíséretében. Taehyung is elindult volna a férfi után, de hirtelen megtorpant, amint a fűvel borított földre nézett, ahol egy fekete, téglalap alakú tárgy figyelt. Azonnal lehajolt érte, majd a kezébe vette, hatalmas szemekkel méregetve a számára teljesen furcsa, idegen, érdekes tárgyat.

– Ez mi? – csúszott ki a száján, vizslatva a kezében lévő különlegességet. Sehun hátranézett, s mikor meglátta, mit méreget a fiatal fiú kíváncsian, majdhogynem tányérméretűre nőttek a szemei, s nem tudta először, hogy nevessen, vagy ledöbbenjen.

– Nem tudod? – kérdezte hirtelen, sokkolt hangján. Taehyung rögtön megrázta a fejét, lebiggyesztve alsó ajkát, értetlenül meredve Sehunra, majd vissza pillantott a tenyerében figyelő tárgyra. – Az egy okos telefon.

– Hogy milyen telefon? – Értetlensége lerítt arcától, ahogyan az is, hogy őszintén fogalma sem volt róla, mit is tart az ujjai között. Sehun száján majdnem kicsúszott, hogy „Okosabb, mint te.” –, de sikeresen visszafogta magát és csak megköszörülte a torkát, nehogy megbántsa új ismeretségének tárgyát.

– Hát… okos telefon. Egy kütyü. Hívni tudsz vele, videót nézni. Netezni – sorolta fel a legfőbb dolgokat, elgondolkodva. – Neked nincs?

– Sosem láttam ilyet – vont vállat a fiatalabb, megnyomogatva az érintőképernyős kijelzőt, azonban az feketén figyelt egészen addig, amíg véletlenül meg nem nyomta az oldalán lévő egyik gombot. – Világít.

– Szokott, ha bekapcsolod – kuncogta Sehun, megcsóválva a fejét.

– Aha. – A fiatalabbat teljesen lefoglalta a számára ismeretlen szerkezet tanulmányozása, Sehun pedig mosolyogva hagyta, hogy feltalálja magát, azonban volt egy kérdés, amit muszáj volt feltennie:

– Tévében sem láttál ilyet még? – kíváncsiskodott, megemelve szemöldökeit, majdhogynem a homlokának közepére futtatva azoknak íveit. Taehyung felsóhajtott, haloványan vállat vonva, mintha Sehun teljesen egyértelműt kérdezett volna, azonban a férfi számára nem volt az.

– Nem nézek tévét. Nincs is tévénk. – Hirtelen felpillantott Sehunra, aki elvigyorodott egy szempillantás alatt.

– Akkor azt sem tudod, én ki vagyok, ugye? – kérdezte reménnyel teli íriszekkel.

– Tudnom kellene? – pislantott a fiatalabb, finoman oldalra biccentve a fejét.

– Nem. Nem kell – sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd megeresztett száján egy újabb mosolyt. – Na, gyere, igyál valamit, nehogy kiszáradj – szuszogta, újra elfordulva a fiútól, hogy a lakása felé sétáljon, Taehyung pedig serényen követte, a kezében tartva még mindig a férfi telefonját. Bár, Sehunnak furcsa volt, hogy egy ilyen fiatal kölyök nem ismerte az okos telefont, és még tévét sem néz, sőt, tévéjük sincs, de valahol örült neki, ugyanis valószínűleg nem fogják zaklatni, ha senki nem tudja, ki is ő valójában és pontosan erre vágyott.

Nyugalomra és arra, hogy senki ne ismerje őt fel. Emellett szimpatikus volt neki Taehyung egyszerűsége, amivel ritkán találkozott a rohanó nagyvárosban. Talán még soha nem ismert olyasvalakit, aki ennyire egyszerűnek tűnt első rálátásra.