Szomszéd fiú - VHope (17/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa...
Hozzáfűzés: Éééés itt is van a folytatás! :3 
Huh, megszenvedtem vele rendesen. Túl sok a munka, elfoglaltság, de ma összeszedtem az erőmet és akkor is megírtam a folytatást. :D Aztgán remélem, a többiből is fogok hozni nektek. x)
Ha kicsit zagyva lett, vagy nagyon érthetetlen (mondjuk ki: szar), akkor előre is bocsánat. Nem telt tőlem többre ennél. :c
Remélem, tetszeni fog nektek! :3 

Jó olvasást! <3

Taehyung

– Hé! Taehyung! – Jungkook intenzíven ingatta előttem a kezét, mire felemeltem a fejemet, bágyadt, ám mégis kérdő tekintettel meredve rá, mit akar már megint. Mihelyst meglátta hirtelen arckifejezésemet, zavartan nézett vissza rám, egy visszafogott, elég szelíd félmosolyra húzva ajkait, ökölbe szorított kezét emelve egyenesen szája elé, megköszörülve a torkát. – Csak elég… furcsának tűnsz. Többet szoktál mosolyogni – jegyezte meg, kíváncsian várva a válaszomat.

Mit mondjak?

Jungkook, képzelt, már egy jó ideje együtt kefélünk – azaz nem, nem kefélünk, egyszer keféltünk – Hoseokkal, meg minden. Tök jól elvagyunk, elszórakoztatjuk egymást, jól megvagyunk a másik mellett, de egyik nap el sem hiszed, megbántottam. Azaz, nem tudom, valószínűleg megbántottam azzal, hogy csak „szórakoztatjuk egymást”. Valszeg zokon vette, és pár nappal ezelőtt egy csajjal smárolt a kapuban, mikor utána akartam menni. Szar, mi? Az hát. – Persze, majd nyilván elő fogok hozakodni a bonyolult, saját kéz által elbaszott dolgaimmal, szóval nem, nem állt szándékomban felvezetni neki semmit. Azt sem tudtam, meséltem-e neki egyáltalán Hoseokot, mert lehet, említettem, de… nem voltam benne biztos, tud-e róla, ha nem, az a jó, ha mégis, akkor is kerülném a témát, mert tudom én is, hogy hülye voltam, de nem akarom, hogy ezt valaki alá is támassza nekem. Nem, semmilyen esetben sem akartam beszélni a történtekről, de valahogyan most kitalálni sem volt energiám egy kamu szöveget, így mély sóhaj mellett néztem Jungkook szemeibe, elhúzott szájjal turkálva a menzás kaját, fancsali képpel.

Mi a zsákot kellene neki mondanom?

– Fáradt vagyok. – Ennél jobb eszembe sem juthatott volna, komolyan.

Őszintén, nem vagyok valami nagy hantagép, nem vagyok olyan perfekt a füllentésben – azaz, mikor hogyan. Van, amikor remekül megy, kitalálok mindenféle hülyeséget, amivel esetleg menthetem a bőrömet, de ez nem az a szituáció volt – az még talán kicsit rontott a helyzeten, hogy Jungkook tényleg elég jól ismert engem, így tudta, mikor van baj, vagy mikor nincs tényleg baj. A megérzései olyan jók, akár a boszorkányoknak, s tisztában voltam vele, nem lesz olyan egyszerű megvezetni, de ha azt mondom, nem lényeg, vagy nem akarok róla beszélni, nem fogja feladni, amíg ki nem öntöm a szívemet. Nem az a feladós típus. Sajnos, nem sajnos, ő az a típus, akit tényleg érdekel, mi játszódik le a barátaiban, én viszont nem akarom szólásra nyitni a számat az üggyel kapcsolatban.

– Hé, nekem ne hazudj! – mormogott, belemarkolva a pirított kenyérbe, amit a leveshez kaptunk, s kissé ingerülten dobta az arcomba a kicsi darabokat. Rögtön megráztam magam, és elképedve néztem rá, hatalmasra nőtt szemekkel, megilletődve, hiszen ilyen megmozdulása sem volt még egyszer sem.

– Te most megdobáltál kenyérrel? – pillogtam értetlenül, lenézve az asztalra, ahol a kenyér darabkák pihentek, és még pár jutott a tányéromba is, amit bántam, mert jobban szerettem a leveshez a ropogós, pirított kenyeret, viszont a lében szétázik, és nem olyan finom. Nem, mintha lenne étvágyam. Mindegy.

– Igen, meg, mert hazudsz! Ha fáradt vagy, nem ilyen a fejed, meg a kisugárzásod. Taehyung, mint akinek a világ fájdalma nyomja a vállát, határozottan olyan vagy! Miért nem mondod el, mi a baj? Velem bármit megoszthatsz, te is tudod. – Persze, Jungkook, én is tudom, de rémlik valami megállapodás Hoseok és köztem, hogy a kapcsolatunkról – vagy mi az – nem beszélünk senkinek. Igazából, tisztán nem emlékszem rá, lehet, nem is volt ilyen, de valamiért nekem ez dereng.

Jobb, ha nem mondok semmit, ebből az okból kifolyólag is, meg más okból kifolyólag is; a másik okot is ismertettem már, nem kell szerintem újra elmondanom.

– Jungkook, nincs semmi komoly, hidd el nekem. – Próbáltam ugyan meggyőzően beszélni, ráhatással, de ő hajthatatlannak tűnt, és csak felmordulva fintorgott egy hatalmasat, megemelve az állát, felhúzott orral.

Az kell még, hogy őt is magamra haragítsam. Ha megtörténik, valahogy leszopom magam.

– Miért nem beszélsz a gondjaidról? Mindig harapófogóval kell kihúzni belőled. Nem bízol bennem?

Ez kell még nekem, tényleg. Komolyan, csak erre van már szükségem – jobban mondva arra, hogy az egyik legjobb barátommá váló egyént megbántsam, vagy magamra haragítsam. A Hoseokos eset után ez lenne a kegyelemdöfés. Felkötöm magam, de csessze meg az ég, mit mondhatnék? Nem fogok kitálalni az egész helyzetről, az érzéseimről, történésekről! Az érzéseimről főleg nem fogok, nem tudom, mit érzek, csak azt tudom, hogy jobb, ha Hoseok mellettem van, és nem egy másik csajjal, vagy több másik csajjal enyeleg. Fáj a tudat, a gondolat, hogy valaki mással van, nem velem sétál, nem engem ölel meg, de nem érzem magam akkor sem szerelmesnek. Fontos nekem, mérhetetlenül szükségem van rá, valamiért mégsem hittem abban, hogy szerelmet éreznék – miért ilyen faszom bonyolult az élet?

– Jungkook… majd elmesélem, jó?

– Majd elmesélem. Majd elmesélem. Mindig ezt mondod – biggyesztette le alsó ajkát, szomorkás csillogással a szemeiben. – Ha nem bízol bennem, csak mondd, és békén hagylak.

– Nem erről van szó. Én bízom benned, hiszen tudsz apám mocskos, piszkos dolgairól is, arról is, hogy nem egyszer rabolt már el anyától, de… ez most más dolog. Bízom benned, te vagy az egyik legjobb barátom, aki közel áll hozzám, de én erről most nem tudok beszélni, értsd meg.

– Jó – szusszantotta, turkálva az ételt maga előtt, lezárva a beszélgetést.

Habár, éreztem rajta a bánatot, elszontyolodást, azért örültem, mert megértette a dolgot akkor is, ha nagyon nem akarta. Igaz, ezután nem beszéltünk, nem váltottunk szót egymással. Síri csendben piszkáltuk a kaját a tálcáinkon, egy falatot sem véve ajkaink közé. Furdalt valamelyest a lelkiismeret, de tényleg nem akartam mondani semmit, semmivel kapcsolatban. Először hadd tisztázzam magamban, mit hogyan érzek, aztán talán… talán nem tartom őket magamban. Viszont lehet, akkor sem kellene különösebben a tudtára adnom semmit, mert tényleg úgy rémlik, megállapodtunk abban Hoseokkal, hogy ez az egész kettőnk között marad, titokban, ha pedig Jungkooknak elmondom, akkor valószínűleg megint kihúzom a gyufát.

Nehéz, és kellemetlen az élet, főleg ilyenkor…

Nem elég, hogy Hoseok egy csajjal mászkál napok óta, elég hevesen ignorálva engem, még Jungkook is elég elnyűtt a némaságom miatt. Valamiért bajt bajra halmozok, problémát problémára, és ha gondtalan is lenne az életem, én azonnal kigenerálnék valamit, amiből hatalmas slamasztikák nőnek ki – ez vagyok én, Kim Taehyung. Lehet, titokban imádok szenvedni, mert őszintén, Hoseokkal is én basztam el a renomét, és Jungkookot is én szomorítottam el halálosan, de ha egyszerűen… én ilyen vagyok? Akkor azt hiszem, nincs mit tenni.

Az egész napom tragikusan telt. Jungkookkal azóta sem beszélgettünk, és mással sem nagyon kötöttem diskurzust, Hoseok meg ugyan úgy figyelmen kívül hagyott, mint eddig. Nem igen vett rólam tudomást, én pedig nem tudtam, mivel kellene elé állnom, mit kellene felé intéznem, szóval nem is léptem oda hozzá, bármennyire is vonzotta a szívemet. Inkább távolból, dühösen figyeltem, ahogy azzal a lánnyal társalog, és kacag. Még puszit is adott a szájára, nem egyszer.

Mondjuk, az a lány biztos jobb, mint én, meg jobban is illik hozzá. Végül is, Hoseok egy elég helyes, jó kiállású fiatal srác, és nem egy olyan nyomi fiúcska illik hozzá, mint amilyen én vagyok. Igen, tudok durva lenni, meg tudom magam védeni, és elég határozott, céltudatos személyiség vagyok, nem beszélve a büszkeségről, ami megalapoz engem, de az érzések… Azokkal nem vagyok kibékülve, és hozzá inkább egy olyan ember illene, aki nem ijed meg a gyengédebb emócióktól, hanem átadja magát nekik. Azt hiszem, én merev vagyok ilyen téren. Igen, ez a jó szó rá. Merev vagyok, ha mélyebb érzelmekről van szó, és ha valaki nem vezet rájuk, magamtól rá sem tudok jönni – talán ezért vagyok ennyire kétségbeesett is.

Egyre megy. Hoseok már el van egy lánnyal, mindenképp felesleges lenne odamennem hozzá, mert az min változtatna? Bocsánatot kérnék, és minden el lenne feledve? Hát, persze. Ez nem tündérmese, amiben varázsütésre helyre kerülnek a hibák – ráadásul azt sem tudtam, mit érzek. Milyen jogon tartanám őt magam mellett, ha halvány lila gőzöm sincs arról, mi az, ami motivál az irányában? Vele sem lenne fair, és magammal szemben sem. Felelőtlenül nem hozhatok döntést, mert akkor annak fogom inni a levét.

Meg aztán, a kellemetlenséget is elkerülném. Nincs kizárva, hogy odatipegek hozzá, elmondom, amit – nem tudom, miket halandzsáznék –, ő meg kinevet, és ott hagy. Elég ciki lenne, szóval mindenképp az a legjobb, ha hagyok mindent a saját sodrásában csordogálni, és majd lesz, ami lesz, addig meg… túlélem a dolgot.

Mikor hazaértem, gondoltam rá, hogy tanulni fogok, de egyszerűen akármilyen erőteljesen próbáltam olvasni a könyveimben lévő sorokat, nézegetni a jegyzeteimet, semmi sem ment a fejembe, hiába tudtam, mennyi dolgozatot fogunk írni holnap. Síri csend volt a lakásban, tudtam, anya csak éjszaka fog hazajönni, így még mással elfoglalni sem tudtam magam. Kikwanggal beszélgettem pár percet – vagy inkább órát –, de az sem volt túl eredményes időeltöltés, így a délutánom nagy részét magányosan, az ágyamban fetrengve agonizáltam túl, egészen addig, amíg meg nem untam mindent.

Talán tíz óra lehetett, mikor felkaptam magamra egy pulóvert, a zsebembe csúsztattam a telefonomat, és mormogva sétáltam az előszobába, hogy magamra vehessem a cipőmet. Nem volt kedvem itt maradni az üres házban, így inkább úgy döntöttem, járok egyet a közeli erdőben – azaz, nem volt az túl közel, de biciklivel húsz perc az út, és most jól esett volna ott sétálgatni, önfeledten, problémáktól mentesen. Jobb, mint a négy fal között vesződni, sajnáltatni önmagam…

Amint sikerült a lábfejemre húzni egy pár cipőmet, anyának küldtem egy sms-t, miszerint talán későn érek haza, majd abban a szúrásban kerítettem elő a biciklimet a garázsból, ráülve indulva útnak, az erdő felé. Nagyon ritkán jártam ki, mert még annyira nem is ismertem, de Hoseokkal jó pár alkalommal kimentünk, megmutogatott pár dolgot, és a kis patak, ami az erdő közepén csordogált, egyszerűen gyönyörű volt éjszaka, és úgy hittem, nekem most arra az idillre, nyugalomra lenne szükségem, ami olyankor mindig elfogott. Ott lehet, át is tudok gondolni mindent, újra – bár, felesleges lenne, de dűlőre akarok jutni. Az sem jó, ha így marad, de az sem, ha nem így marad.

Eszembe jutott már az is, hogy féltékennyé teszem, de annak meg mi értelme lenne? Nem akarok gyerekes játszadozást, mert már nem vagyunk gyerekek – azaz csak részben vagyunk gyerekek, de részben már felnőttek, és ilyen körülményt talán érett aggyal illik kezelni. A gyerekes bosszú mindig édes, de nem hiszem, hogy most célravezető lenne.

Az esti, hűvös szellő kissé csípte az arcomat a biciklizés közben, nem mondanám, hogy olyan hej, de nagyon jól esett, de nem is érintett rosszul, így olyan gyorsan tekertem a pedálokat, amilyen erőkifejtéssel csak sikerült, így lecsökkentve az átlag húsz perc-fél órás utat egészen negyed órára. Az erdő széléhez érve pattantam le a bicikliről, és kerestem egy olyan helyet, ahol el tudom dugni a kerékpárt, és még le is tudom zárni. Nehezen ugyan, de egy bokros résznél vettem észre egy aránylag vékony, de erős fát, amihez neki dönthettem a biciklimet, és a zárral még le is rögzíthettem, diadalittasan téve csípőre a kezemet. Tartottam tőle, hogy magammal kell majd tolnom, de szerencsére leleményes voltam, így cipekedés nélkül tudok majd a pataknál andalogni.

Leellenőriztem a zárat, és már indultam is a kijelölt helyhez, a pulóverem zsebébe illesztve ujjaimat. Nem nagyon elmélkedtem a séta közben, igyekeztem az agyamat kellőképpen kiüríteni, több-kevesebb sikerrel, mert eléggé elfoglaltak a történtek, azonban, ahogy megérkeztem a patak széléhez, rögtön elmosolyodtam. Az egyik kisebb sziklára ültem, hallgatva a víz halk csobogását, s figyelve a csillanást, a Telihold fényeinek visszatükröződését a víz felszínéről.

Szívesen elmondanám, milyen a látvány, de ez elmondhatatlan, leírhatatlan, olyan gyönyörű. Ahogy csillan a víz, ahogy lassan csordogál, görgetve maga előtt a köveket, olyan, akár egy álomkép. Nem volt túl nagy a „folyócska”, talán egy méter széles lehetett, maximum másfél, de ez pont elég volt ahhoz, hogy érezhessem a friss víz illatát, ami keveredett a tiszta fű, és fák zamatával – szerintem lelki terápiát is ilyen helyeken kellene megejteniük a pszichológusoknak. Nincs is ennél ellazítóbb, relaxálóbb… hallgatni a víz menetét, a békák, éjszakai állatok hangját, és a farkas vony… – Várjunk csak…

Mi van?!

Azonnal felpattantam, amint újra meghallottam a jellegzetes hangot, amit eddig csak tévében hallhattam, de a legelborzasztóbb nem ez volt, hanem az, hogy kicseszettül közelről szólt, már-már mellőlem. Rögtön ijedten néztem körbe, de olyan sötét volt, hogy alig láttam, a telefonommal pedig nem tudtam világítani lányos zavaromban. Igen, eddig a Hold fénye beragyogott mindent, de legnagyobb szerencsétlenségemre felhős volt az ég, így jelen esetben a szemtelenek eltakarták a Holdat, ezzel elsötétítve az erdő nagy részét.

Rémült voltam, akár egy kismadár. Ki ne lenne az, ha farkas vonyítást hallana közvetlen közelből? Szerintem akárki összefosná magát a félelemtől – relax vége. Alig kezdődött el, de jobb, ha véget is vetek neki, mert én ugyan farkas vacsora nem leszek – egyáltalán nem is tudtam, hogy itt vannak farkasok! Hogy lennének már?! Lakott terület ez igazából, és annyiszor jártam már itt, mégsem láttam egyszer sem vadállatot, erre, mihelyst egyedül esz ide ki a penész, össze is futok eggyel.

Nagyokat nyelve fordítottam volna hátat, hogy elindulhassak arra, amerről jöttem, viszont megálltam a mozdulataimban. A szemben lévő bokrok mögül bújt elő a hófehér bundájú, hatalmas, már-már fajtáját megszégyenítően gyönyörű farkas, aki felemelve a fejét, egyenesen rám nézett. A szemeibe nézett. Egy kibaszott farkas nézett a szemeimbe.

Mi volt a legijesztőbb? Elég borzasztó volt már csak ez is, de nem kifejezetten a farkas látványa volt az, ami rettegéssel töltötte el a szívemet, hanem az, hogy ismerős volt a tekintete. Ismerős? Ismertem is. Úgy éreztem, már találkoztam ezzel a szempárral, úgy éreztem, ismerem azt a csillogást, ami megvillant íriszében, mikor megpillantott engem.

Hátrálni akartam egy lépést, de megbotlottam egy nagyobb kőben, így hangosan nyekkenve borultam a földre, egyenesen hanyatt esve. Fájdalmasan szisszentem fel, hiszen lehorzsoltam a tenyeremet és a vádlimat, de nem kifejezetten tudott érdekelni, mert a farkas megmozdult, egyenesen felém tartott, beletrappolva mancsaival a patak vizébe, le sem véve rólam a szemeit.

Remegő ajkakkal másztam hátrafelé, hátha így el tudom kerülni az elkerülhetetlent, hátha el tudok menekülni, de leblokkoltam, lebénultam. Nem tudtam felállni, nem tudtam mozdulni, csak összeszorított szemekkel, remegő testtel, és hevesen dobogó szívvel nyöszörögni, próbálva elfojtani a könnyeimet, amik minden áron utat akartak maguknak törni. A torkomban dörömbölt a szívem, mikor hallottam a közvetlen közelemben megreccsenni egy faágat, ami jelezte, bizony-bizony, már előttem van a fenevad. Minden erőmet összevéve nyitottam fel szemeimet, de bár ne tettem volna! A farkas előttem volt, az orra majdnem az enyémhez ért, a szemeimbe nézett, felettem tornyosulva.

Ennyit bírt a szívem, nem többet. Az adrenalin számomra eddig ismeretlen határokat súrolt bennem, és képtelen volt a szervezetem, az agyam elviselni még rosszabbat is a mostaninál, így felakadtak a szemeim, és elsötétült előttem a világ, nem is törődve azzal, mi lesz velem ezután.