Little Star - TaeGi (14/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash 

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg...

Hozzáfűzés:  Ééééés itt a folytatás!:3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Jó olvasást! <3 

VIGYÁZAT! Ultra hisztis csillag! :D 

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Yoongi

Én erre az egészre nem voltam felkészülve, egyáltalán nem. Hogyan tudtam volna lenyugtatni? Ha hagytam volna, ahogy kérte, akkor sem lett volna jobb, biztos csinált volna valami butaságot, én pedig nem akartam, hogy baja essen. Bántani sem akartam, honnan tudtam volna, hogy fájdalmat okozok neki? Semmi ilyet nem említett, csakis, mikor azt érezte, hogy púp a hátamon, de azt meg azt hiszem, már sikerült rendeznem vele. Nem volt ő teher a számomra.

Most viszont nem nagyon volt időm gondolkodni, amint sikerült blokkolnom a párnákat, rohantam utána. Rettegtem, hogy történni fog vele valami, mi van, ha elüti egy autó? Fogalma sincs róla, hogyan működik a közlekedés, bármikor kiléphet az útra, mikor jön valami, és azt már nincs az az isten, hogy olyan szerencsésen megúszná, mint a konnektoros esetet. Ez ösztönzött arra, hogy pizsamában, mezítláb fussak Taehyung után az utcára, cseppet sem foglalkozva azzal, hogy a kint tartózkodók furcsán néztek mind rám, mind a körülbelül tíz méterrel előttem futó fiúra. Véleményem szerint az utcában élők eddig sem tekintettek túl szimpatikusnak, de ezek után biztosan elvesztettem erre minden esélyt – nem, mintha olyan sokat jelentene ez nekem. Amíg Taehyung velem lesz, nem érdekel.

Folyamatosan kiabáltam utána, de mindhiába, ha lehet, még gyorsabban szedte a lábait, amit én már alig tudtam követni. Nem voltam azért olyan rossz erőben, nem azt mondom, de régen futottam egyszerre ennyit – de hát a kényszer sok mindent ki tud hozni az emberből. Így hát egyre hevesebben kapkodva levegő után próbáltam a kis csillaggal tartani a tempót, aki hozzáteszem, gőzöm sincs, hogy tudott ennyi ideig ilyen gyorsan futni.

Hatalmas szerencsénkre a város széle fele vette az irányt, így nem kellett tartanom a nagy forgalomtól, azonban lassan elértük a település ezen részét körbeölelő erdőt, amiben egy murvás utat alakítottak ki. Taehyung gondolkodás nélkül indult meg a kavicsos ösvény felé, azonban túl nagy kanyart akart venni, az apró kövek kicsúsztak a lába alól, én pedig hiába értem be nagyjából, nem voltam elég közel hozzá, hogy el tudjam kapni.

– Taehyung! – kiáltottam utána, de hát ezzel persze nem értem el semmit, a nagy lendület miatt beesett az utacska melletti mélyebb árokba, majd ott csapódott neki a földnek, arccal előre, nagyot nyekkenve közben. A tőlem telhető leggyorsabban siettem oda hozzá, leugrottam, s rögtön letérdeltem mellé.

Óvatosan megpróbálta feltolni magát, miközben könnyei folyamatosan csak folytak, szipogott, zihált, kipirult arcán pedig tisztán kivehető volt a fájdalom.

– Taehyung, minden re... – Felé nyúltam, hogy segítsek neki, ő viszont csak összehúzta magát.

– Hagyj már békén! – kiáltott rám hangosan, rám emelve tekintetét. Ekkor vettem észre az arcán éktelenkedő, poros, vérző sebet, azonban még ez sem volt elég ahhoz, hogy elvegye a szépségét. Messzemenően nem.

Arcához emelte egyik kezét, hogy letörölgethesse a könnyeit, ekkor pedig láthatóvá vált a tenyerén és könyökén lévő csúnya sérülés is.

– Úristen, TaeTae, máshol is megsérültél? Hol fáj? Gyere, menjünk haza, el kell látnom a sebeid – nyúltam kétségbeesetten kezei után, azonban ő elcsapta kézfejemet a sajátjával.

– Nem megyek oda vissza, hagyj engem békén, nem akarlak látni! Segíteni sem akarsz nekem hazajutni, pedig megígérted! – rótta fel, elcsukló hanggal, miközben megpróbált felkelni a földről, viszont amint egyik lábára szerette volna helyezni a súlyát, egy fájdalmas kiáltással huppant vissza.

– Mi a baj? Mi fáj? – pattantam át rögtön lábához, ami szintén nem úszta meg sebek nélkül. Annyira aggódtam érte, én annyira szerettem volna, ha hagyja, hogy haza vigyem, ott legalább viszonylag biztonságban tudhattam, és a zúzódásait is el tudtam volna látni. – Kérlek, Taehyung, gyere vissza velem, esküszöm, nem foglak bántani – néztem fel rá kérlelő szemekkel, finoman fájó lábára helyezve tenyeremet. Fogalmam sem volt róla, mit tehettem volna még, túlságosan meg voltam ijedve ahhoz, hogy ki tudjak találni valamit.

Taehyung

Nem akartam neki válaszolni, egy pillanatra sem, csak halkan zokogtam, és megrovóan, dühösen néztem rá. Eszemben sem volt visszamenni vele, akármennyire is kérlelt, még akkor sem, ha olyan trükköket vet be, mint mikor orvoshoz akart elcsábítani. Nem, én haza akartam menni, sehová máshova, csak haza, haza és haza! Nem akarom látni sem őt, sem a lakását, sem Mimit, sem mást! Anyukámat akartam, a régi életemet, a barátaimat, azt, amit elveszítettem alig pár hete. Féltem, rettegtem attól, hogy soha többé nem láthatom viszont a régi világomat, és amellett, hogy félelemmel töltött el, még kétségbeeséssel is, ugyanis... látni akartam őket, legalább még egyszer, csak egyszer.

Mikor Yoongi kétségbeesetten kérlelt engem, hogy menjek vissza vele, közben pedig fájó, sérült lábamra emelte ujjait, megsimogatva fájó testrészemet, elhúztam azt tőle, dühösen villogó szemekkel nézve rá, miközben nagy nehezen hátrébb is másztam tőle, szinte már az árok másik oldalára tapadva.

– Nem! Nem megyek veled sehová! Hagyj békén, ne érj hozzám, ne szólj hozzám, csak hagyj békén! – kiabáltam vele, majd felhúztam magamhoz fájó lábamat, szipogva, sírva ölelve, ugyanis még úgy is fájt, hogy nem álltam rá. Nem tudtam, mi baja lehetett, csak reménykedni tudtam, hogy elmúlik a fájdalom, és újra lábra tudok állni, de valahonnan sejtettem, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű.

– Kérlek, Taehyung! – mászott hozzám közelebb, mire összepréseltem az ajkaimat, próbálva hátrébb menni, több-kevesebb sikerrel. – Ne hagyj egyedül – sóhajtotta, lehunyt szemekkel, azonban én nem válaszoltam, csak néztem felé, továbbra is elég szúrós tekintettel, mélyen beszívva a levegőt tüdőmbe. – Én szeretném, ha velem maradnál... magányos vagyok nélküled, annyira... Tudod, mennyire örültem, mikor lepottyantál hozzám? Tudod, mennyire boldog voltam, mikor azt mondtad, hogy csillag vagy? És tudod, miért? Azért, mert azt jelentette, hogy nincs itt senkid, csak úgy, mint nekem. Szeretnék rólad gondoskodni, szeretném, ha itt maradnál, még az is jól esik, ha velem egy ágyban alszol, jó érezni, hogy valaki lélegzik mellettem, hogy valaki várja, hogy hazamenjek, és ezek olyan érzések, amik... pótolhatatlanok. Kérlek – sóhajtotta, közelebb mászva felém, mire megremegtek az ajkaim, közben pedig újra eleredtek a könnyeim.

– Nem! Nem! Nem! Nekem fáj veled lennem! Nekem rossz érzés, tudod? Téged ez nem is érdekel? Te csak magaddal foglalkozol? Nem is tudod, mennyire... mennyire rossz, mikor meg akarlak ölelni, és eltolsz, vagy mikor meg akarlak puszilni és elmondod, miért nem jó! Nekem senkim, senkim, senkim, senkim, senkim nincs rajtad kívül, ha lenne is, azokkal meg nem engedsz sehová! Fáj, tudod? Szorítja, nyomja a mellkasomat, és nem tudom, miért! Nem értem ezeket, nem értek semmit, te pedig nem mondod el nekem! Nem tudom, miért fáj rád néznem, miért van sírhatnékom, mikor mellettem fekszel, vagy... vagy hogy miért... miért érzem úgy, mintha pillangók úszkálnának a gyomromban és a hasamban! Mindent csak felületesen mondasz el, semmit nem mutatsz meg, semmit nem próbálhatok ki, nem csinálhatok semmit, nem mehetek sehová, nem... utálom ezt, és utállak téged is! – sírtam, majd mellettem lévő fűbe markoltam, és kitépve jó pár darabot, egyenesen az arcához dobtam. – Éjszaka sem hagytál aludni... nem tudtam tőled aludni, mert mindig téged kellett nézzelek... – pityeregtem, előre bukott fejjel. – Fáradt vagyok... és álmos... és haza akarok menni – szipogtam, átölelve karjaimmal a vállaimat, majdhogynem összegömbölyödve.

Mintha nem is értette volna, mit mondtam, hirtelen éreztem, hogy átfonja körülöttem a karjait, én pedig próbáltam ellökni, elhúzódni, de... nem volt elég erőm hozzá. Fáradt voltam, álmos, fájt mindenem, és minden erőmet kivette a futás és a rengeteg sírás, így mikor a hajamba puszilt, és szorosabban ölelt magához, egyszerűen csak elsötétült előttem a világ, mintha saját magamat ütöttem volna le.

Yoongi

Fájt minden egyes szava, amit a fejemhez vágott, nagyon is; az, hogy utált, hogy haza akart menni, engem visszataszítva a mélységes magányba, amit ezután a pár hét együtt töltött idő után biztosan nem tudtam volna megint elviselni. Visszatekintve nem is értettem, korábban hogy sikerült eltengődnöm minden egyes nap. Nem várt haza senki, nem beszélgettem senkivel, csak annyit, amennyit muszáj volt, nem volt kivel törődnöm, nem volt ki felvidítson – ami TaeTaenek valami elképesztően egyszerűen ment. Nem tudnám leírni, mennyire rettegtem attól, hogy ismét egyedül maradok, nélküle, hiába éreztem, hogy pedig ennek előbb-utóbb be kell következnie a jelen helyzetet elnézve. Nem kényszeríthettem az én önző akaratomra, hiába tartottam volna legszívesebben a lehető legtovább magamnál őt. Hisz ő az én kis csillagom.

Megkönnyebbülésre adott okot a számomra, mikor izmai elernyedtek, nem tiltakozott tovább, légzése pedig lelassult, egyenletessé vált. Azt állította, hogy engem figyelt egész éjszaka, igaz? Hál' istennek, különben biztos nem tudtam volna vele mit kezdeni.

Na álljunk meg egy pillanatra. Pillangók? Sírhatnék? Engem figyelt? Igaz, otthon is erre gyanakodtam, de... szerelmes? Belém? Minden, amit elmondott, erre utalt, ráadásul, ha jobban belegondoltam, valamilyen szinten nyilvánvaló is volt. Ha visszagondoltam rá, a különösen csillogó, hatalmas szemeire, a mozdulataira, az őszinte megnyilvánulásaira, arra, hogy a vihar elől menekülve is mennyire bújt hozzám... Annyira egyértelmű. De lehet, csak én gondoltam bele ezt a dolgokba? Nem, ahhoz túl nyilvánvaló.

Pár perc erejéig nem csináltam semmit, csak néztem előre, cirógattam a karjaimban halkan szuszogó fiú hátát, s néha egy-egy apró csókot hintettem feje tetejére. Tényleg nem akartam, hogy rosszul érezze magát a közelemben, az otthonomban, de nem tehettem mást, nem hagyhattam őt sorsára egy árokban - szívem sem lett volna hozzá.

Óvatosan elengedtem őt, felkeltem mellőle, majd szép lassan a karjaimba vettem. Meglepett, hogy milyen könnyű volt, és kapóra is jött, hisz nem egy száz méteres táv állt előttem, amit meg kellett tennem.

Ha lehet, most még furcsábban néztek rám az emberek, mint futás közben, azonban nem foglalkoztam velük, csupán elsuhantam mellettük, hisz Taehyung volt a lényeg. Biztonságba, kényelembe kellett helyeznem őt, és el kellett látnom a sérüléseit.

Amint beszerencsétlenkedtem magunkat a kapun, Mimi vakkantva egyet kezdett felénk rohanni, de hatalmas szerencsémre még épp időben lelassított, majd megállt, nem kezdett el felugrálni rám. Hiába a pille súly, eléggé elfáradtak a karjaim, így a lehető leggyorsabban siettem be a házba, ahol gondolkodás nélkül az én szobámba vittem Taehyungot. Lefektettem őt az ágyra, majd már siettem is a sebek ellátásához szükséges dolgokért. Míg aludt, sikerült mindet kitisztítanom, szükség esetén bekötnöm. A bal bokája láthatóan feldagadt, biztosan kificamodott, így ennek tudtam be azt, hogy nem tudott lábra állni. Finoman megemelve a lábát felpolcoltam a duzzadt tagját, majd borogatást is tettem rá.

Amint úgy tűnt a számomra, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, halkan szusszantva egyet foglaltam helyet mellette, az ágy szélén, folyamatosan őt figyelve. Tényleg nagyon fáradt lehetett, ha semmire nem ébredt fel, bár ezt a szemei alatt lévő halvány karikák is alátámasztották. Pedig azt mondta, aludt majdnem annyit, mint én, én meg el is hittem neki.

Egy halovány mosollyal ajkaimon nyúltam egyik kezemmel arcához, gyengéden megcirógatva a bársonyos, kissé sápadt bőrét. Én tényleg annyira szerettem volna őt magam mellett tudni, és, hogy ne csak kényszerből legyen velem, de persze már megint nem nekem kedvezett a sors. Küldött valakit, egy csillagot, akivel szerettem lenni, most pedig el akarta venni tőlem. Ezt nem hagyhattam.

Halk sóhajt hallatva hajoltam oda hozzá, hogy egy hosszabb csókot nyomhassak homlokára, finoman érintve ajkaimat a bőréhez, majd felkeltem mellőle, és a fürdőszobába indultam. Rendbe szerettem volna tenni magam – ami Taehyungra is ráfért volna, de pihennie kellett, nem zargathattam ezzel –, plusz főznöm sem ártott volna kettőnknek valamit ebéd gyanánt.

Csak reménykedni tudtam, hogy TaeTaet el fogja tántorítani a fájdalom attól, hogy felkeljen. Nem lett volna túl okos döntés felállnia.

Taehyung

Apró nyöszörgés kíséretében ébredtem fel, majd mikor felnyitottam a szemeimet, aprót sóhajtottam, és azonnal oldalra fordultam volna az ágyban, azonban mikor ezt megtettem, hirtelen leesett a lábam valahonnan, és oly' annyira megfájdult ennek következtében, hogy szinte azonnal felnyüszítettem, összegömbölyödve az ágyon, majd mikor enyhült a feszítő érzés a lábamban, felsóhajtottam, és nagy nehezen felültem, és ekkor vehettem szemügyre a feldagadt bokámat. Lesütöttem a szemeimet, majd megemelve karjaimat, megdörzsöltem a szemeimet, halk szuszogás kíséretében, majd megfordulva, próbáltam kikászálódni az ágyból, de ez elég nehezen ment a fájós lábam miatt, azonban én mindenféleképpen meg akartam próbálni menni, így megoldva a helyzetet, egy lábon ugrálva mentem el a velem szemben lévő falig, majd mikor azt elértem, szinte rátapadtam, pihegve, fáradtan szuszogva, ezután pedig annak mentén, a falnak támaszkodva indultam az ajtóhoz, s miután azt elértem, szinte ráfeszülve kerültem meg azt, kijutva így Yoongi szobájából.

Ugyan ilyen műveletekkel jutottam el a konyháig, és mikor megláttam, hogy Yoongi ott ül, egy bögrével maga előtt, oldalra döntöttem a fejemet, megdörzsölgetve a szemeimet újra.

– Neked feküdnöd kellene! – nézett rám rögtön, mire felsóhajtottam, majd lesütött szemekkel ugráltam el egy lábon az egyik székig, s mikor azt leértem, cseppet sem kecsesen és finoman foglaltam rajta helyet, megkönnyebbült sóhajjal. – Nem kellene mászkálnod...

– Azt csinálok, amit akarok – mondtam halkan, mire egy aprót sóhajtott.

– Kérsz enni? Főztem ebédet – húzta mosolyra az ajkait, én azonban csak megcsóváltam a fejemet, jelezve, hogy nem kérek semmit enni. – Biztos? Csak reggelit ettél, és már dél van, ideje lenne ebédelned – húzta szelíd mosolyra ajkait, én azonban csak megeresztettem egy sóhajtás félét.

– Nem vagyok éhes – adtam a választ, felnézve rá, mire nagy nehezen elfogadva bólintott egyet, belekortyolva a bögréjének tartalmába.

– Taehyung... figyelj – sóhajtott fel hosszan, maga elé bámulva –, sajnálom a reggelit. Én nem tudtam, hogy neked ilyen érzéseid vannak, mármint... hogy ennyire rosszul érzed magad itt – nézett fel rám, kissé megsemmisülten. – Ha előbb beszélsz róla, tudtam volna ezen segíteni, tudod? Nem tudom, mit mondjak, de ezt valahogy meg kellene beszélnünk – túrt a tincseibe ujjaival, mire oldalra fordítottam a fejemet, kissé talán sértetten.

– Mit kellene ezen megbeszélni? Te itt akarsz tartani, hogy ne legyél egyedül, én pedig menni akarok. Ráadásul úgy akarsz itt tartani, hogy nem tudsz olyan érzéseket viszonozni, amiket én táplálok. Ezen nem lehet mit megbeszélni. Nem akarsz haza juttatni, én egyedül nem fogok tudni hazamenni. Egyre megy – halkult el a hangom, ahogy lehajtottam a fejemet egy kicsit.

Yoongi

– TaeTae, ez nincs teljesen így – szusszantottam halkan, ajkaimhoz emelve a kezeim közt tartott bögrét, majd ismét magam elé tettem, rövid körmeimmel dobolva a sima felületén.

– Miért hajtogatod mindig ezt? – kapta rám bosszús tekintetét. – Mindig ezt mondod, nincs így, nincs úgy, akkor mégis hogy van? Soha nem világosítasz fel, annyit közölsz velem, hogy ez nem így megy. Akkor hogy?

– Taehyung, nyugodj le – vettem egy mély sóhajt ajkaim közé, mire valami morgást hallatott, de olyannyira halkan, hogy nem tudtam kivenni a szavait. Mindenesetre nem tartottam valószínűnek, hogy bármi pozitívat állított volna. – Figyelj. Azt mondtam, hazajuttatlak, ha tudlak. Talán. De nekem nincs erre lehetőségem, nincs szuper képességem, mint azoknak az embereknek, akiket a tévében láthattál, mert ilyen nem létezik, csak kitaláció. Nem tudlak újra csillaggá változtatni, nem tudlak visszaküldeni az égbe, mert ez lehetetlen. Én erre nem vagyok képes – néztem komolyan a velem szemben ülő döbbent, elkeseredett szemeibe, amikbe szépen lassan apró könnyek gyűltek.

– Nem hiszek neked! Biztos ezt is csak kitalálod, mert nem akarod, hogy elmenjek, itt akarsz tartani! – sütötte le szemeit, nem tűrve tovább pillantásomat, ami tökéletesen sugallta, hogy eszem ágában sincs hazudni. Tudta ő nagyon jól.

– Sajnálom, TaeTae, de így van. Tényleg nem tudok segíteni neked, de hidd el, megtenném, ha sehogy nem látnálak boldognak. Így viszont sajnos nem tudok mit tenni – forgattam tanácstalanul ujjaim közt a bögrémet. Tartottam attól, hogy hogyan fog reagálni, mit fog lépni, hisz a szívem szakadt meg, ahogy láttam, mennyire lesújtották a hallottak, ahogy teljességgel kivetült az arcára a bánat és a reményvesztettség.

– Hazudtál nekem! – tapasztotta mindkét tenyerét könnyáztatta arcára. – Átvertél, és elhitetted velem, hogy meg tudod csinálni! Egy undorító ember vagy, semmiben sem különbözöl a többitől! Ugyanolyan hazug és mocskos vagy, mint bármelyik másik! – Hazudtam volna, ha azt mondtam volna, hogy nem fájt, amit a fejemhez vágott, de számíthattam erre vagy hasonlóra, hisz teljesen becsapottnak érezte magát, teljesen érthető módon.

– TaeTae, figyelj – pattantam fel az asztaltól, s megkerülve azt rögtön mellette termettem, egyik kezemet pedig vállára helyeztem, de ő azonnal lerázta magáról.

– Nem figyelek! Ne szólj hozzám, ne érj hozzám, hagyj békén! Látni sem akarlak, soha többet! – Hangos zokogása olyan szívszorító volt, ráadásul bőre ismét fehéres izzásba kezdett. Talán ez akkor történik, mikor szomorú vagy csalódott? Minden egyes alkalommal elmondható volt az egyik, amikor hasonlóan reagált a bőre. – Utállak! Utállak, utállak, utállak! – kiáltott rám közel torka szakadtából, miközben az asztalba kapaszkodva próbált felállni a székről, nem túl sok sikerrel.

– Tae, ne mászkálj, a lábadnak nem tesz jót – nyúltam karja után, azzal a szándékkal, hogy felsegítsem őt, majd a szobájába vezessem, de azonnal elcsapta magától végtagomat.

– Mondtam, hogy ne érj hozzám! Jól esik?! Tényleg ennyire jól esik szórakozni velem?! – nézett rám gyűlölettel csillogó szemekkel, melyek láttán elszorult a torkom.

– Én nem szórakozom ve…

– Persze! – horkant fel, félbe szakítva engem. – Hagyj békén, Yoongi, ezt az egyet kérem tőled, ne foglalkozz velem, addig sem tudsz megint elárulni! – Valahogyan mégis sikerült felkelnie a székről egyedül, majd a korábbi mozdulatokat követve, ugrálva indult a nappali felé, majd onnan becélozta a szobájának ajtaját.