Vesania - VKook (22/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D
Tudom, skacok, gonosz vagyok... :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

A Hold véleménye merőben változott a farkasról, s annak mivoltáról; kegyetlennek, érzéketlen gyilkosnak hitte, de gyorsan eljött az idő, amikor úgy gondolt rá, ahogy egykor az elejtett áldozataira – sajnálta. Szomorúan, bágyadtan figyelte, ahogy a pár elszakadt egymástól, csupán a félelem miatt, pedig ez hozhatott volna békét az erdőnek, ez lehetett volna a megmentő, de a farkas megrémült, megijedt a szerelem súlyától.

Fájt neki, hogy a gidát miatta bántják, fájt neki, hogy ő maga megváltozott, s rosszul élte meg, mennyire megváltoztak értékrendjei – nem tudta magát túltenni a szerelem tényén, s inkább menekülésre fogta magát.

Menekült a szíve elől.

Jungkook gondtalannak érezte magát, csak úgy, mint régen, mielőtt ismerte volna Taehyungot. Abban a pillanatban semmire, semmiért sem cserélte volna el ezt az érzést, akkor sem, ha a világ összes kincsét neki kínálták volna – nem érdekelné, mert ezek az örömteli percek leírhatatlanul csodásan érintették.

Ha kilépett az utcára, mosolygott, ha belépett az iskola ajtaján, szíves-örömest ült be órákra, tanult, a barátaival törődött úgy, mint az ominózus eset előtt. Talán egy valami volt képes elrontani ezeket a a vidám pillanatokat: Vajon mi lehet Taehyunggal? – Amilyen gyorsan jön a kérdés elméjében, olyan gyorsan igyekezett elhessegetni azt, mert szeretett volna csak és kizárólag magával, a saját lelkével törődni, boldogulni, ebbe pedig a fiú nem fért volna bele. Nem gondolt rá, hogy örökké megszakítja a kapcsolatot, de ahogy telt-múlt az idő, ahogy haladtak előre a napok, ahogy kezdtek fakulni a téli emlékek, ez már eszébe sem jutott. Néha elmerengett azon, vajon jól van-e a fiú, s ha kedve is szottyant egy látogatáshoz, túl gyáva volt hozzá, mert már hónapok óta nem találkoztak, s nem tudná, mit is kellene mondania.

Úgy hitte, elég volt a töltődés, jól érezte magát, még a tudattal is, hogy szerelmes, de mivel a problémájának forrása ideiglenesen megszűnt, ez nem zavarta annyira. Ha rá is tört néha-napján a bánat, az kizárólag amiatt volt, mert amit érzett, azt érezte, azt nem tudta csak úgy elnyomni, s nyilván hiányzott neki a szőke mosolya, az arca, a kedves gesztusai, a már-már idegesítő dadogása, a próbálkozásai, az, amilyen lágysággal tudott pislantani.

Egyre többet kezdett gondolni rá, egyre sűrűbben kapta magát azon, hogy megint Taehyungon mereng, megint az ő arca lebeg a szeme előtt, már megint őt látja álmában, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy cselekvőképes legyen – nem volt mersze elmennie a fiúhoz. Hónapok óta felé sem nézett, most pedig hirtelen a semmiből bukkanna fel. Kellemetlenül érezné magát – jobb, ha elfelejti.

Jobb, ha ez a szerelem plátói marad.

Meg aztán, lehet, könnyebben kilábalna belőle, mint gondolná – sajnos, az élet nem volt ennyire egyszerű.

Jungkooknak igen is fájt minden, igen is, pocsékul, ramatyul érezte magát, s az az idilli tökéletesség, ami körbevette, nem volt más, mint illúzió, olcsó hipotézis, amit saját magának mesélt be könnyedén. Hiányzott neki Taehyung, képes lett volna megveszni azért, hogy lássa, hogy érezhesse édeskés, férfias illatát, hogy érezhesse puha ajkait, miket egyszer ízlelhetett csak, ám az annál emlékezetesebb volt. Azért, hogy ezt a látszólagos örömteliséget fenn tudja tartani a szívében, elnyomta a késztetéseket, az érzéseit, amennyire az csak lehetséges volt. Mindent a szőnyeg alá sepert, mindennek az ellenkezőjét állította; ha Hoseok kérdezett, ő mogorván, apatikusan reflektált Taehyungról, pedig az nem a valóság volt.

Hazudott magának, folyamatosan, szüntelenül, s annyira nem akarta az igazságot látni, hogy annak érdekében mindent meg is tett – ha a szőkére gondolt, azonnal mással foglalkozott, ha érezte a szívében a visszaköszönő, ismerős, facsaró, szúró érzést, nevetni kezdett, így pedig halványodott is minden.

Vajon ezt meddig tudja űzni?

Meddig tudja azt mondani, nincs szüksége Taehyungra, s akárhogyan nézi, jobb nélküle? Meddig tud az ember illúziót fenn tartani annak érdekében, hogy újabb sérüléseket ne szerezhessen? – Pedig azok jönnek maguktól. Kivédhetetlenek, s ez a pajzs, amit Jungkook maga előtt tart, nem acélból van, csupán egy vékony üvegből, ami a legkisebb ütés hatására ripityára törhet, csak ezt ő sem látta be.

Menekült, és hazudott, mindenkinek, de leginkább saját magának.

Menthetetlenül szerelmes volt, s érzései egy szekundumra sem hagytak alább; nem tudná elfelejteni őt, nem tudná magát túltenni rajta, nem tudna úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mert a szíve érte dobogott, csak éppen nem akarta elfogadni. Mi sem egyszerűbb a megoldások helyett bujkálni – struccpolitika, minek súlyosabbak a következményei a hittnél, de ezt is tapasztalni kell ahhoz, hogy belássuk.

– Ah! Tuti karót írtam – nyüszített Hoseok, az ételt túrva a tányérjában.

– Miért nem tanultál? – pislogott Jungkook, kíváncsian stírölve barátjának fancsali pofiját. – Nem volt olyan nehéz az anyag, hogy ne lehessen minimum bemagolni – gondolkodott el, pálcikájával megpiszkálva a húsgolyókat, amik a levesben helyezkedtek el.

Az ebédlőben aránylag csend uralkodott, nem hangoskodott különösebben senki, pedig legalább annyian tartózkodtak a helységben, mint szoktak – különös volt, de nem törődött vele senki.

– Ja, te könnyen beszélsz, mert jó tanuló vagy, jó a fejed, de nekünk – sóhajtott Yoongi drámaian.

– Ezt csak te hiszed, drága barátom. Könnyebb kibújni a dolgok elől, mint szembeszállni velük – vigyorgott Jungkook, fölényesen.

Érdekes ezt pont tőle hallani – olyan embertől, aki pont ezt csinálja, lényegesen fontosabb dolgoknál. Ez Hoseok figyelmét sem kerülte el, mégsem reagálta le a komoly súllyal rendelkező szavakat, mert úgy gondolta, nincs joga becsmérelni Jungkookot, s mivel nem buta fiú ő, rá fog jönni, hibázott.

– Az biztos! – kuncogta Yoongi, kissé hátrább dőlve a hosszúkásan elnyúló padon. – De én be is vallom. Bár, szerintem azért egy kettest most összekapartam.

– Én tuti nem – biggyesztette le ajkait Hoseok, egy fáradtabb sóhaj kíséretében. – Nem baj, remélem Park tanár úr megengedi, hogy javítsak. Kicsinálnak otthon, ha megint szar jegyet viszek haza; már látom magam előtt anya könnyes szemeit – sóhajtotta megadóan, ajkai közé véve egy húsgombócot, finoman ízlelgetve, miközben hátra fordult, hogy a csinos konyhás nénire nézzen, vigyorogva, aki kacsintva integetett a fiúnak.

– Pedofil – sóhajtotta Yoongi.

– Én? Hogyan? – Hoseok nagy szemekkel pislogott, minek hatására Jungkook elnevette magát, ő is elpusztítva egy húsgolyót, minek meglepően jó íze volt; kellemes, és krémes.

– A nő, te agyhalott! – Yoongi megemelte a kezét, majd erősebben megborzolta Hoseok haját, aki nyüszítve, elég agresszívan próbálta Yoongi elhessegetni maga mellől, kevés sikerrel.

Jungkook végig széles, felfelé ívelő ajakgörbülettel nézte az eseményeket, néha megcsóválva a fejét a két fiú civakodásán, de túl sokáig nem tartott ez a felhőtlen jó kedvűség, ugyanis egy csapat fiú levetődött a mögöttük lévő padra. Nem csaptak nagy hangzavart, nem az szakította meg Jungkookot a barátin történő szórakozásban, sokkal inkább az, amit hallott a másik csapat beszélgetéséből:

– Igaza van az osztályfőnöknek. Tényleg be kellene hozzá menni – motyogta az egyik fiúcska, szomorkás hangon.

– De minek? Annyira nem értem. Jó, oké, történt, ami, vágom, de nekünk ehhez semmi közünk…

– Akkor is ismerjük, biztos jól esne neki.

– Én nem megyek, engem nem érdekel. Fura bogár, meg olyan… nem tudom, fura! Zavaró.

– Szerintem is, amúgy.

– Én bemegyek – sóhajtotta, aki kezdte a beszélgetést –, Jimin, te jössz?

– Persze, végül is, általában én adtam oda az egyik barátjának a leckét, majdnem minden nap, egy időben, szóval, persze. Biztos szar lehet most neki egyedül.

Lecke? Barát? Jimin? – Jungkook szemei kikerekedtek, majd megdermedt, a szemei kidülledtek, szívét pedig összefacsarta valami – képtelen volt mozogni. A füle éktelen sípolásba kezdett, aortapumpája hihetetlen gyorsaságban lüktetett, már-már visszhangzott a fejében.

Nyelnie kellett egy nagyot, majd vontatottan, de hátra fordult, hogy a fiúkra – amellett Jiminre, akit ismert – nézzen, akaratlanul is elszégyellve magát. Tudta, baj volt, levette a konzekvenciát, mindenesetre, tisztán akart látni.

– Bocsi, hadd legyek pofátlan; miről is beszéltek? – kérdezte, próbálva magára erőltetni egy falatnyi vidámságot, sikertelenül; sütött róla a bűntudat és a keserűség.

– Óh! Te vagy az a barát! – vigyorgott Jimin, kezdetlegesen. – Hát nem tudod? Pedig te jóban vagy vele – gondolkodott el, megvakargatva a tarkóját. Jungkook torka összeszorult. – Taehyung kórházban van. Az osztályfőnök azt mondta, nagyon sokat romlott az állapota, és hétvégén a szülei mentőt hívtak hozzá, azóta is bent van. Épp azt beszéltük… vagyis, nem mindenki, csak néhányan, hogy bemegyünk majd hozzá, viszünk neki sütit, virágot, meg lufit, hátha jobban lesz, ha gondolod, gyere te is, biztos…

Nem hallotta tovább.

A hír annyira mellkason vágta, hogy képtelen volt felébredni; sokkot kapott.