Not so fairytale - VKook (23/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Jungkook

Már maga a kérdés rendesen megdöbbent, hát még az, ahogy rám néz, azzal a reménykedő, de egyben szomorú tekintetével. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miként kérdezhetett ilyet! Nem fog meghalni, nem történhet vele semmi baj, tudom, mert vigyázni fogok rá, sőt az érdekében bármire képes vagyok! Ujjaimmal lassan a hajába simítok, levezetve tenyerem a hátára, ahol gyengéden cirógatom a textillel fedett bőrét.

– Túl fogod élni, még csak ne is merj ilyenekre gondolni, megértetted?! – komolyodom meg teljes mértékben, ahogy a szemeibe nézek. Nem szeretném, ha elhagyná magát.

– De, ha nem, akkor vigyázol rá? – köti az ebet a karóhoz, amitől érzem, hogy egyre csak feszültebb leszek. Hogy lehet egy ember ennyire csökönyös?!

– Nem, nem fogok egyedül vigyázni rá, mivel ott leszel te is! Túléled és együtt neveljük majd a prücsköt, efelől semmi kétségem, hát így neked se legyen! – mutatok rá szabad kezemmel, azzal hajába markolva, jobban hátra húzom a fejét, hogy ajkaira hajolhassak, és elhallgattassam.

Nem akarok tőle semmi hülyeséget sem hallani, hiszen én sem vagyok nyugodt, a hallottak engem is teljes mértékben aggasztanak, szinte rettegek, mi lesz akkor, ha esetleg a másik átváltoztatásával elkések. Tudom, hogy ez TaeTae életébe kerülhet, ha tényleg a legszerencsétlenebbül helyezkedik el a gyerek a másik testében. Amint elengedem ajkait, belenézek azokba a gyönyörű, sötétbarna íriszekbe.

– Megoldom ezt a helyzetet, nem halhatsz meg, azt nem engedem – döntöm homlokom az övének, amitől behunyja szemeit, ezzel pedig engem is ugyan erre késztet. – Higgy magadban és bennem is. Nem lesz baj, megígérem – suttogom a nyugtató szavakat, amitől a másik csak szorosabban bújik hozzám, szinte hozzám préselve magát.

Csak legyen rá alkalmam, az első adandó pillanatban átváltoztatom, na meg... ezt a vénekkel is meg kell beszélnem, hiszen ha megint olyat teszek, ami nem jó nekik, az is lehet, hogy elszakítanak a másiktól. Nem mondom biztosra, de belőlük bármit kinézek.

– Jungkook – nyitom fel hangjára pilláimat, ezáltal a szemeibe nézve.

– Mondd – simítok arcára, ott cirógatva tovább.

– Éhes vagyok – szuszogja, amitől azonnal nevetni támad kedvem. Természetesen, azonnal egy morcos ábrázatot kapok tőle, ami konkrétan azt az üzenetet közvetíti felém, hogy mi a francon röhögök. Enyhén megcsóválom a fejem, végül csak elhúzódom tőle, hogy hozzak neki valami finomat.

– Mit kívánsz? Mit hozzak? – érdeklődöm, ahogy kihúzom magam, de természetesen a fájdalom így is végig szánt a testemen, hiszen a szárnyaim még mindig nincsenek tökéletes állapotukban, sőt!

– Nem tudom, valami édeset. Tortát, vagy valami krémeset – néz rám csillogó szemekkel, szinte már látom magam előtt, ahogy majszolni fogja azt a kívánt sütit.

– Rendben, kinézek, meglátom, hogy mit tehetek – kacsintok rá, miközben az ajtóhoz sétálok.

– Várj! – torpanok meg, ahogy utánam szól.

– Mi az?

– Nem mehetnék veled? Nem nagyon jártam még kint, ettől a szobától már kezdek begolyózni – száll le az ágyról, amit természetesen nem nézek jó szemmel.

– Tudod, hogy nem jöhetsz ki. Mi van, ha bajod esik? Inkább pihenj, idehozom én azt a sütit. Ha meg lesz a lurkó, akkor körbevezetlek. Namjoon is megmondta, hogy sok pihenésre van szükséged.

– Kérlek! Csak egy kicsit. Ha veled vagyok, nem lesz baj. – Szinte csillognak a szemei, amitől érzem, hogy nem tudom tartani magam. Egy halk sóhajt hallatok, majd odasétálva hozzá a karjaimba veszem, mint egy hercegnőt.

– Jó, legyen, kiviszlek, de csak is így. Nem kockáztatok, világos? – nézek rá, miközben lassan elindulok ki vele a szobából, hogy körbemutassam neki ezt a tündérek lakta helyet.

Taehyung

Már tényleg képes lettem volna begolyózni attól az egy szobától, így örültem, ha mást nem is, de Jungkook a karjaiban kivitt a helyiségből – ha még ott kellett volna maradnom pár percet, biztosan megőrültem volna. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, szóval szerintem igazán megérthető a reakcióm, és a gondolkodásom ezt illetően. Ki szeretne heteken át egyetlen szobában kuksolni, nem látva külvilágot? Szerintem senki.

– Nagyon szép – mondtam halkan, körbe nézve, amennyire csak tudtam.

A plafont tartó oszlopok az ókori görög művészetre emlékeztettek, a rajtuk lógó fátyol pedig csak dobott a látvány gyönyörűségén – a falak ugyan fehérek voltak, de egyáltalán nem voltak zavaróak. Harmonikus volt minden, tiszta, akár a frissen hullott hó. Mosolyogva nézegettem be egy-egy szobába, ahol elhaladtunk Jungkookkal, kémlelve a hatalmas, két szárnyú ablakokat is, miknek keretében rengeteg domborulat pihent. Tényleg olyan érzésem volt, mintha visszautaztam volna az időben, egyenesen az ókori görögökhöz. Bámulatos volt.

– Igen, tényleg szép. Egy idő után unalmas, amúgy – vigyorgott Jungkook, mire megvontam a vállaimat.

– Lehet, de nekem újdonság – nyújtogattam a nyakam, hogy minél többet láthassak. Nem tudtam betelni a látvánnyal, túl csodálatos volt a fátylakkal, faragott tárgyakkal, domborulatokkal, és oszlopokkal a termek, folyosók és amikre csak ráláttam.

Szerintem egy ilyen helyen egész életemben el tudnék élni – legalábbis, azt hiszem. Erre talán mégsem vennék mérget, mert én más helyen nőttem fel, és talán szokatlan, furcsa lenne, ha esetleg ilyen helyen kellene maradnom.

– Tudom, ne aggódj – kuncogta, szorosabban vonva magához, nehogy véletlenül is baj történjen. Mondjuk, én egyáltalán nem aggódtam, hogy gond adódhat, hiszen Jungkook olyan törődő és figyelmes volt az utóbbi időben, ami azt hiszem, megmásíthatatlan. Nem gondoltam volna még az elején, hogy ilyen is tud lenni – márpedig tud, erről tanúbizonyságot adott nem egy alkalommal, ami persze, nagyon jól esett a szívemnek.

Hosszas séta után befordult az egyik ajtón, majd hümmögve nézett körbe. Olyan volt, akár egy kisebb konyha, s hogy nyugodtan tudjon keresgélni, letett a székre addig, amíg talán megtalálja a kívánt ételt. A bútorokon látszott, hogy kézzel készítettek voltak, halvány barna fa anyagból. Nem volt kirívó, sem túl feltűnő, olyan… könnyedén olvadt a látványvilágba. Az edények is mind kézzel készültek, lehetett rajtuk látni. Olyan volt, mintha egy mesebeli világba cseppentem volna.

– Meg is van! Ez biztos jó lesz! – nyújtotta felém a süteményt, mire elvigyorodtam.

– Itt maradhatunk? – kérdeztem, elvéve tőle a süteményt. Elhúzta az ajkait, és kissé szkeptikusan méregetett, de könyörgő íriszeim végül meggyőzték:

– Nem sokáig, rendben?

– Szuper! – csillantak fel íriszeim, s miután megkaptam egy villát is, lassan kezdtem magamba kebelezni a süteményt, folyamatosan nagy szemekkel nézegetve a tündérmesébe illő konyha-féleséget. – Tényleg nagyon szép. Itt nőttél fel? – kérdeztem, érdeklődve.

– Igen. Itt – dőlt a pultnak, elmosolyodva. – Tudod, Ez olyan, akár egy társasház. Mindenkinek van ebben az épületben egy szobája, és egy orvosi részlege. Mint egy kollégium, a ti világotokban. Én a „ház” másik oldalán lakom, de majd megmutatom, ha már rendben vagy – kacsintott. – A tündérlakok elég különbözőek, és sok van belőlük, de az én otthonom itt van.

– Ez jól hangzik – hümmögtem, ajkaim közé véve még egy falatot.

– Annyira nem – vonta meg a vállait nevetve –, mert mindenki tud mindent, és a vének mindenbe beleszólnak, nem véletlenül szökdöstem állandóan.

– Nekem meg a szüleim szólnak bele mindenbe – gondolkodtam el, újabb falatot véve számba. – És milyen volt a gyerekkorod itt? Miket csináltál? Mesélj nekem – néztem rá érdeklődve.

Jungkook

Apró mosollyal az ajkaimon figyelem kíváncsi íriszeit, amik folyamatosan csillognak, szinte szomjazva a tudásra, amit magamról oszthatok meg vele. Mondjuk, ha jobban belegondolok, soha nem meséltem neki magamról úgy igazán. Nem mintha annyira érdekes sztorikkal állhatnék elő neki, de miért is ne? Ujjaimmal a hajába simítok, megtáncoltatva barna tincseit, amik játékosan hullnak szemeibe.

– Hogy őszinte legyek, a gyerekkoromra már nem egészen emlékszem – szólalok meg, ahogy elengedem tincseit, figyelve, hogy íriszei miként tükrözik a döbbenetet.

– Hogyhogy? – teszi fel kérdését, ajkai közé véve egy falatot a süteményből. egy egyszerű vállrándítással felelek, mielőtt folytatnám.

– Túl sok évet éltem már meg, így az emlékeim is egyre jobban kezdenek összemosódni. Hiába vagyunk mágikus lények, ha a több ezer évet lassan elfelejtjük, de amire emlékszem, azaz, hogy elég rossz gyerek voltam – nevetem el magam. – Mindig a vének orra alá törtem a borsot. Volt, hogy eloroztam tőlük valamit, és elrejtettem, hogy bosszantsam őket. Emlékszem, az egyik alkalommal egy olyan könyvet vettem el tőlük, amitől teljesen begőzöltek. – Ismét egy halk nevetés hagyja el az ajkaimat, ahogy visszaemlékszem az öreg tündérek riadt arckifejezésére. Taehyung egy nagy mosollyal figyel, ahogy gondolom próbálja elképzelni a szituációt, ahogy kölyökként miket el nem csentem.

– És mi történt? Visszavitted nekik? – teszi fel kérdését.

– Természetesen igen. Hiszen, amikor megtudtam, hogy támadást akartak indítani az Unseeliek ellen, akkor mondhatni megijedtem. Azt hitték, hogy az egyikük belopózott és ellopta azt az értékes könyvet.

– Unseelie? – vonja össze szemöldökeit a másik, ezzel is tudtomra adva értetlenségét. Hát, persze, azt sem tudja, hogy nem csak egyfajta tündér létezik.

– Igen. Unseelie. Ők azok a tündérek, akik a romlást hozzák el a Földön. Övék a sötétség, a gonoszság, ők az a faj, akik miatt sok helyen szárazság és dögvész pusztít – magyarázom el azt a fajt, akit a mi fajunk megvet és gyűlöl. Bár, talán én vagyok az a tündér, aki nem áll egyik oldalon sem.

– Értem – pillog rám meglepetten. – Akkor ti milyen fajba tartoztok? – mutat rám, amit azonnal egy lágy mozdulat követ tőlem, ahogy rásimítok kézfejére, majd ajkaimhoz húzva megcsókolom azt.

– Mi vagyunk az ellentét. Mi Seeliek vagyunk. Mint láthatod a fényt és a ragyogást képviseljük, az életet – magyarázom, mígnem ébenfekete hajamra mutatok, ezzel is elérve, hogy oda vezessem tekintetét. – Azonban, engem nem mindig tűrtek meg igazán. Ha a legszebb emlékekre nem is, de a legrosszabbakra kiválóan emlékszem, ennyi év után is. Ha jól megfigyeltél pár tündért, itt mindenkinek aranyszínű a haja, van akinek majdhogynem fehér, kivéve engem – kuncogom, de legbelül nyomaszt az érzés, hiszen nem a legszebb emlékeket idézem fel.

– Ezért miért nem tűrtek meg? Mert fekete a hajad? – döbben meg, amire bólintok egyet.

– A hajam színe és a vörös szárnyaim inkább emlékezteti őket egy Unseeliere, mintsem egy Seeliere. Nem tudom, hogy kik voltak a szüleim, így azt sem tudom, hogy konkrétan melyik fajból származom, de mivel nem vagyok gonosz, nem hozok romlást, így úgy vélem, hogy a Seelie fajba tartozom, még akkor is, ha a kinézetem Unseelie. Na, meg azt is vegyük figyelembe, hogy szép vagyok – nevetem el magam, ahogy ki is húzom magam, a rossz emlékek ellenére is. Emlékszem, hogy mennyi bántást kaptam a külsőm miatt, de ez mostanra enyhült. Vannak még utálóim, de azok is már-már elenyésző számban.

Taehyung

Igazán sajnáltam Jungkookot a gyerekkora miatt, még akkor is, ha ezt nem kifejezetten mutattam ki, hisz lehet, nem beszélt róla túl sokat, de a tekintete elárulta, valószínűleg rengeteget bántották, és ez szörnyen rossz érzéssel árasztott el. Néhány pillanatig sajnálkozón is néztem rá, de miután benyögte, milyen szép, kénytelen voltam elmosolyodni – nem is ő lenne, ha egy kellemetlen téma közben nem vakkantana oda valami ilyesmit a hallgató közönségnek. Jungkook másíthatatlan, és azt hiszem, ez a jelleme egy nagyon fájdalmas, sötét múltat takar magában.

Az nevet a legtöbbet, akinek szomorú a sora. – Persze, nem mindig van ez így, de ha belegondolok, sok esetben lehet benne igazság.

– Nem is tudnád kideríteni, kik voltak a szüleid? – kérdeztem végül, az utolsó falat süteményt tucakolva a számba, kíváncsian nézegetve őt, várva a válaszra, amit hümmögve, kissé vontatottan adott elő:

– De. Ki tudnám, de nem akarom. Tudod, így meg van a reménye annak, hogy Seelie vér van bennem, de őszintén szólva, félek, hogy mégsem, és félek, hogy akkor meg is változnék. Nem akarom ezt. Tudod, ilyenkor jobb a boldog tudatlanság – mosolyodott el, megvonva a vállait.

– Nem tudom. Szerintem nem változnál, hiszen a jellemed ilyen. Mit számítana az, honnan származol, ha te magad jó vagy? Attól nem lesz sem tündér, sem ember szörnyű, hogy megtudja, kik a felmenői. Ha gyilkosok lennének a szüleim, mindegy lenne, én nem vagyok az, érted? – Egy pillanatra a plafon irányába emelte szemeit, majd lassan nézett rám vissza, egy kedves ajakgörbülettel, biccentve egyet a fejével. Nem volt valami határozott, de elnéztem neki, és meg is értettem. Talán tényleg nem kellene firtatni a dolgot.

– Nekem jó így, TaeTae. Nem érdekel, kik a szüleim, ha már hátrahagytak, márpedig, magamra hagytak. Az sem izgat, mi vagyok én. Jeon Jungkook, ennyi nekem bőven elég – mondta kedves hangon, mire bólintottam egyet, nem akadékoskodva tovább. – Neked milyen volt a gyerekkorod?

– Unalmas – nevettem el magam, kissé hátradőlve, a szék támlájának döntve a hátamat. – Én mindig jó gyerek voltam, szófogadó, illedelmes, tisztelettudó. Talán középiskolában volt pár év, amikor kilengtem egy kicsit, de az sem volt nagy kunszt. Nekem unalmas volt a gyerekkorom – gondolkodtam el, beharapva az alsó ajkam.

– Unalmas?

– Aha. Mindig egyedül játszottam, nem voltam soha az a barátkozós típus. Mindenki furának nézett, mert képzeletbeli barátokkal beszélgettem – röhögtem hangosan, vállvonogatva –, meg kitaláltam magamnak egy csomó mindent. Én vagyok a furabogár. Ilyen ez. – Jungkook elhümmögte magát, újra a pultnak támasztva a fenekét, miközben végig mérte az egész testemet.

– Szerintem nem vagy furabogár – mormogott, karjait összefonva mellkasa előtt.

– Dehogynem. Viszont nekem így jó, ahogy neked a tudatlanság. Barátaim sosem voltak, de van egy helyes, szép tündérem – futtattam majdhogynem a homlokom közepére a szemöldökeimet, ami előcsalt Jungkookból egy víg kedélyű nevetést.

– Az biztos. A legdaliásabb tündér – húzta ki magát incselkedő arckifejezéssel.

– Meg a legtahóbb.

– Hé! – Elnevettem magam, beharapva az alsó ajkamat.

Jungkook

Az eleinte komoly arckifejezésem, hamar átcsap egy lágy,mosolygós kifejezésre, ahogy látom, milyen jól mulat már azon, ahogy reagálok az ő beszólására. Gyengéden megcsóválom a fejem, miközben ellököm magam a pulttól, hogy odalépjek mellé, majd egy csókot hintsek a homlokára.

– Egyszer még el leszel fenekelve, de nagyon – kuncogom, hozzászólva az előző mondatára, amit ő ugyancsak egy halk nevetéssel nyugtáz, szkeptikusan fürkészve engem.

– Arra kíváncsi leszek – vigyorogja, miközben hozzám bújik, akárcsak egy kiscica.

– Biztosíthatlak, hogy így lesz. Viszont, most menjünk vissza, eleget voltunk már itt – fogok a két térhajlata alá, majd a hátára és úgy húzom fel a székből, hogy visszainduljak vele a szobájába, ahol folyamatosan figyelve van.

– Naaa, ne menjünk még vissza. mutasd meg nekem a várost – néz szemeimbe vágyakozva, miközben átkarolja a nyakamat, hogy biztosabban tartsam, na meg azért, hogy közelebbről tudjon rám hatni, azokkal a hatalmas szemeivel. Nagy levegőt veszek, amit lassan fújok ki a tüdőmből.

– Eleget voltál már kint így is. Inkább menjünk vissza, mielőtt baj lenne – komolyodom meg, szándékosan kerülve a tekintetét, hogy véletlenül se hasson rám.

– Kérlek, Jungkook. Csak egy kicsit. Ha így viszel a karjaidban, biztos, hogy nem lesz bajom. Naaaa – nyújtja el, miközben nyakamhoz hajol, aztán lágy csókocskákat kezd el hinteni a bőrömre, amitől egy pillanatra megremegek. Imádom, ha ő kezdeményez, annyira édes és mámorító érzéseket tud adni nekem és persze, az eszemet is el tudja venni.

– Jól van. De csak egy kis időre. Ha nem érzed jól magad, akár egy pillanatra is, akkor szólj! – nézek szemeibe komolyan, amire ő azonnal egy boldog bólintással válaszol.

– Remek – szusszantom, végül csak kisétálok vele ebből a nagy épületből, hogy ezáltal a tündérváros utcáin sétáljak vele, ahol persze rendre megbámul a többi tündér.

Na, igen, nem elég, hogy egy feltehetően Unseelie sétál köztük, de még egy emberi lényt is a karjaiban tart, megmutatva neki ezt a rendkívül gyönyörű világot. Nyilván vannak, aki érdeklődve, nyitottan tekintenek felénk, de vannak azon kevesek is, akik megvetően és undorodva figyelik ezt a kis sétánkat, ami most egyáltalán nem érdekel. Taehyung az enyém és én is az övé vagyok. Állítom, hogy soha, egyetlen tündér sem volt képes arra, hogy egy ilyen gyönyörű emberrel a karjaiban sétáljon a tündérek között, sőt még azt is állítom, hogy egyiknek sem volt még ilyen szerelmi élete, mint nekem.

– Úristen, de gyönyörű! – mutat a másik a Főtéren csordogáló szökőkútra, aminek a vize olyan kristálytiszta, hogy a nap fényétől inkább folyékony aranynak tűnik, mintsem víznek.

– Az. De vannak még látványosságaink – csókolok hajába, majd tovább sétálok vele, egyenesen a vének házához, ami egy monumentális építmény, ami a görög művészeteket idézi, némi rúnával a falába vésve, ami a rosszak ellen véd, ha esetleg valami gonosz megpróbálna betörni oda, hogy valami értékeset elvigyen onnan, vagy, ha esetleg egy háború közben a fiatal és idősebb tündérek meghúzzák ott magukat.

Az utcákat mindenhol fák és bokrok kísérik, megmutatva azt az érkezőknek, hogy milyen mértékben fontos nekünk a természet, az élet. Egyes fák virágba borulva csábítják az érkezők tekintetét, míg más fák, zamatos gyümölcsökkel kecsegtetnek, amiknek a leve édesebb, akár a mézé.

Több sem kell, hogy egy gyümölcsöt szakítsak le és azt a kezébe nyomjam, ami cinóbervörös színben pompázik, arra csábítva a másikat, hogy megkóstolja azt, hogy megtudja, milyen csodálatos ízekre képesek az itteni növények gyümölcsei. Szeretném, ha örökre itt maradna velem, ha örökre együtt maradhatnánk.

Taehyung

Varázslatos volt minden, amit mutatott. Az utcák, a terek, a visszafogott, mégis élénk színek, az egész… egész környék egyszerűen olyan volt, mintha komplett álomba cseppentem volna. Nem bírtam betelni a látvánnyal, a rendezett, picike kis házakkal, amik a főtér köré épültek, s valójában minden egyetlen épület volt, sok-sok zöld bokorral, fával tarkítva. Egyszerűen eszméletlen, s én úgy néztem, mint egy kisgyerek. Kíváncsian, érdeklődve, hatalmas, csillogó szemekkel – főleg, mikor gyümölcsöket szakított le nekem, én pedig úgy ettem őket, mint akinek a szemét vették ki. Ízletes, finom volt minden, akár a méz – volt egy pár, ami nem ízlett, de a többségnek páratlan zamata volt, ami egy nálunk található gyümölcshöz, ételhez sem volt fogható.

Elgondolkodtam pár pillanatra, mi lesz, ha ez az egész csak egy álom, de mihelyst Jungkook rám mosolygott, rögtön eszembe ötlött, hogy dehogy, ez a valóság, és… nem akarom, hogy itt érjen véget.

Utunkat végül egy, a várostól nem messze lévő kis dombocskán végeztük, ahonnan gyönyörű volt a kilátás: egy patak húzódott végig a fák körül, hatalmas hegyek, dombok tarkítottak mindent. Virágok, növények mindenütt, élénk zöldbe burkolózva. Fenséges volt, ahogy a pompás messzeségbe néztem; alkonyodott, így a Nap lenyugvó, narancssárgás fénye bevilágított mindent, átfestve a tájat. Elérzékenyülten pislantva Jungkookra, aki leültetett, s mellettem foglalt helyet, kissé átkarolva engem. Mosolyogva döntöttem a fejemet mellkasának, aprót sóhajtva, félig lehunyva a szemeimet.

– Ez gyönyörű.

– Úgy gondolod? – simogatta meg vállamat, mire biccentettem egyet, lágy ajakgörbülettel figyelve, ahogy a Nap egyre lejjebb halad, élénkebbnél élénkebb sárgával színezve meg a fák magasba nyúló lombjait, megfestve a víz tükörsima felszínét is.

– Igen. Úgy gondolom. Nyugodt, meghitt minden, dalolnak a madarak, és biztos vagyok benne, hogy ez télen is fenséges – hunytam le a szemeimet, hallgatva a természet hangjait, amik a fülembe szöktek, relaxáló hatást váltva ki belőlem.

– Valóban. Mindig gyönyörű. Mikor gyerek voltam, itt bújtam el a vének elől, a fa odújában. Idővel nem tudtam oda bemászni – nevette el magát, szorosabban magához húzva –, de imádtam ott lenni. Ez a hely különleges számomra.

– Megértem – emeltem meg a fejemet, hogy ajkaira adjak egy aprócska puszit.

Felsóhajtottam, majd homlokomat az övének döntöttem, ellágyultan nézve a szemeibe, s megfogalmazódott bennem, mikor íriszeinek csillogását figyeltem, hogy valójában mennyire is szeretem őt. Igen, tényleg nagyon szeretem ezt a tündért. Érdekel a múltja, a jelene, a jövője akkor is, ha abban én nem fogok részt venni; minden érdekel, ami vele kapcsolatos, tudni akarom, mi fáj neki, tudni akarom, mi az, ami boldoggá teszi, és… látni akarom mindenét. Mindenét, mindegy, rossz-e az, vagy jó, én látni akarom a szívét, magamhoz láncolni. Szeretni.

– Jungkook – súgtam szájára, mire kíváncsian nézett rám. Mosolyogva simítottam meg az arcát, élvezve, ahogy egy aprócska pillangó a kézfejemre szállt, mintha egy csókot adott volna rá.

– Igen? – kérdezte nagy szemekkel.

– Én annyira szere… ah! – Mintha a gerincemet roppantaná valaki, grimaszba rándult az arcom, és úgy buktam előre Jungkookra, hogy a vállába esett a homlokom, fájdalmasan nyöszörögve, összegömbölyödve, amennyire csak tudtam.

– Taehyung? Mi a baj? TaeTae? – kérdezte, eltolva magától, de akkor a fájdalom újra jelentkezett, s immáron nem csak a hátamban, hanem a hasamban, mélyen, belül, aminek hatására fémes ízt éreztem a számban, s ahogy a fejem előre bukott, köhécselni is kezdtem, egyenesen Jungkook fehér, selyemingére engedve vörös véremet, ami ajkaim közül távozott.