YoonKook/SugaKook II. - Keserű valóság (12/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +16 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd, Yaoi, erotikus jelenet!

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és ez sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával...  

Hozzáfűzés:  Ééés itt is van a folytatás! :D
Ördögszarvak sosem tűnnek el. Sosem. Kegyetlenek. Mint Nana.
Remélem, tetszeni fog nektek, és jó olvasást! <3

Yoongi

A vér szabályosan kifutott a lábaimból, mikor meghallottam a menedzser hangját, és azt hiszem, ezzel nem csak én voltam így, hanem Jungkook is: olyan sápadt volt, akár a fal, majd hirtelen vörösödött el az arca, aztán borult fehérbe újonnan. Én nem mutattam magamon túl sok érzelmet, csak felsóhajtva túrtam a hajamba, megtáncoltatva tincseimet, tanácstalanul nézve fel a nálam jóval magasabb menedzserre, aki szúrós, ideges pillantásokkal illetett hol engem, hol pedig a másikat. Nem örültem ennek. Nagyon nem örültem, és belegondolva, az én hibám ez is, mert ha halkan kezdek beszélni Jungkookhoz, és nem állok le üvöltözni, biztosan nem hallotta volna meg a menedzser, miről is szólt az indulatos csevej. Tudtam, hogy nyilvánvaló volt számára, mik történtek, és nem, nem akartam beszélgetni vele, semmi kedvem nem volt a színvalláshoz, hogy még inkább el legyen vágva a kettőnk közti viszony, mert akárhonnan is nézem, ha Jungkook most meg is táltosodott, a menedzser, ha elítéli a kettőnk közti viszonyt, megint elérhetetlen lesz. A tudat, hogy már megint én basztam el mindent, egyszerűen feldühített. Nem is féltem a felelősségvállalástól, a megrovástól – azért sűrűn részesültem benne, nem voltam a tipikusan szabályokat betartó egyéniség –, hanem szabályosan idegessé váltam, hogy talán sikerült volna megbeszélnünk, sikerült volna valamit elindítanom a másikban, erre?! Mit csinálok?! Elcseszem. Igen, ez voltam én, Min Yoongi, egy hatalmas balfék.

Szótlanul követtük a menedzsert a hálókörletébe, de előtte még tájékoztatta a többieket, hogy ők folytassák a próbát nélkülünk, a munka nem állhat le, és amint végeztünk, mi is csatlakozni fogunk. Láttuk a többiek íriszeiben a félelmet, kétségbeesést, főleg Hoseokéban, és Taehyungéban. Nem, nem fogom Hoseokot bemártani – vele együtt ittam ugye, de én nem szándékozom elújságolni, hogy együtt alkoholizáltunk, mert akkor nem csak én, ő is megütné a bokáját.

A liftben állva síri csend vett körül minket, a menedzser egy hangot sem adott ki ajkai mögül, csak mellkasa előtt összefont karokkal nézett farkas szemet a kétszárnyú ajtóval, idegesen dobolva ujjaival könyökének felületén – a lábfejét is emelgette, a földhöz csapkodva néha. Jungkook pedig alsó ajak-harapdálva fixírozta a cipőjét, hatalmasakat nyeldesve. Én nem stresszeltem a lecseszésen. Előre tudtam, megrovás, büntetés… agresszív eszmecsere, aztán mehetünk is a dolgunkra – legalábbis, én erre számítottam, így nem mondanám, hogy annyira megrettentett a kialakult helyzet, egyedül azért voltam mérhetetlenül pipa, mert talán most minden lehetőséget elváltam, ami segíthetett volna a Jungkookkal való kapcsolatomon. Ha megőrzöm a hidegvéremet annak ellenére, hogy minden áron engem akart kihozni a másik zöldszemű szörnyetegnek, sikerült volna talán megbeszélni, de nem, nem tudtam gátat szabni az indulataimnak, és az igazságérzetemnek. Utólag már nagyon bántam, de nem tudtam volna semmissé tenni a történteket, most már csak a következményeket kellett elviselni, és a tudatot, hogy talán itt tényleg mindennek vége szakadt.

A lift halk kattanással jelezte, mihelyst megérkeztünk a kívánt emeletre, a menedzserünk pedig lendítette előre a kezeit, majd maga mellé ejtette őket, kisétálva a lift ajtaján, mi pedig készségesen követtük őt, egyszerre sóhajtva fel. Legszívesebben elrohannék, egy olyan pontra, szigetre, ahol senki sem találhatna rám, de a híresség átka: nem tehetem meg, és emellett még annyi mindent nem tehettem meg. Mindig is híres akartam lenni, büszke voltam magammal, jó érzés azt csinálni, ami az életemet jelentette, de ezek a szabályok, ezek… a megkötések annyira bántották az egoizmusom, hogy azt elmondani nem tudtam volna. Mindig szabad szellem voltam, igazi szabad ember, aki azt tette mindig, amit a szíve diktált, és ha arra gondoltam, hogy most megint jön egy alapos fejmosás, legszívesebben a falat kapartam volna. Nem, még mindig nem féltem, egyszerűen csak fájt visszafojtanom a személyiségemet, miszerint nekem ne mondja meg senki, mit kell tennem, mi a jó nekem, márpedig a menedzser erre lett kitalálva – részben.

A férfi az ajtaja előtt állva, lassan tárta ki azt előttünk, mi pedig apró hajolás kíséretében léptünk be hálókörletébe, majd a kanapéjára ültünk, kicsit távol egymástól, és vártunk, mikor érkezik meg végre ő is. Az asztal mögötti fotelban foglalt helyet, szembefordulva velünk, térdeire támasztott könyökeivel, kézfején megtámasztott állal nézve velünk farkasszemet – hol velem, hol pedig Jungkookkal tartotta a szemkontaktust percekig, majd nagy nehezen, de felsóhajtott. Éreztem azon a sóhajon, mennyire próbálja előtörni készülő indulatát visszanyelni – talán abban a helyzetben sajnáltam meg egy picikét. Hét férfit kormányozni nem lehet egyszerű… főleg olyasmi-féléket nem, mint amilyen én voltam.

– Akkor szépen sorjában. Mi volt ez az egész? – kérdezte, megemelve szemöldökeit. – Először is, köztetek volt valaha bármi is? – vonta össze szemöldökeit egy pillanat alatt, ajkait is egymásnak préselve. Mély sóhaj hagyta el Jungkook, és az én ajkaimat is, majd egy emberként bólintottunk, jelezve, hogy igen, volt köztünk valami, nem is akármi!

– De már szakítottunk – mondtam színtelen hangomon, mire a férfi mérgesen, enyhén agresszívan nézett rám, majdhogynem megfojtva íriszeivel, ami arra késztetett, jobb lesz, ha mélységesen hallgatok.

– Akkor beszélj, ha kérdezlek! – mormogott, a maknaéra nézve, aki folyamatosan lesütött szemekkel bámult maga elé. Úgy viselkedett, mintha kivégzésre vinnék, pedig azért ilyesmiről szó sem volt. – Szóval párkapcsolat állt köztetek. Nem is mondom, mennyire elítélem az ilyesmit, inkább említést sem teszek erről mélyebben – már megtetted –, normális esetben azt mondanám, a ti dolgotok, de ez nem egy normális eset! – emelte meg a hangját mondandója végére, mire mind a ketten összerezzentünk. – Normálisak vagytok?! Az hagyján, hogy kettőtök karrierjét tettétek kockára, de még rajtatok kívül másik öt emberét, arról nem is beszélve, mennyi problémát okozhatott volna a kiadónak, ha ez a kis viszony kiderül! Mégis, mi a francokat képzeltek magatokról?! Inkább csajoznátok, csesszétek meg, abból kevesebb probléma lehetne! Nektek teljesen elment a maradék eszetek is?! Van fogalmatok róla, mi történne, ha esetleg ez kitudódna? Ha most is kitudódna? Még, ha egy volt kapcsolatról is van szó, tudjátok, mennyi rajongót veszítenétek? Ne feledjétek, hogy belőlük éltek, nem belőlem, belőlük! És amennyi rajongót veszítetek, annyival kevesebb is jut a kiadónak, és esetleg nektek is! Teljesen idióták vagytok, mondjátok?! – Nem tetszett a hangsúly, nem tetszett, hogy úgy beszélt az emberekről, mintha valami eszközök lennének a gazdagodára, és tudom, nem is egészen így értette, de sajnos az igazság mindenképp nála volt. Ha nem lennének a rajongóink, nem lennénk híresek, nem lenne bevétel, nem rengetnénk rekordokat… a mi érdemünk is, de nem csak a miénk, és ebben teljesen igaza volt.

Maga a hangsúly nem tetszett, mintha csak bevétel szempontjából lennének fontosak, pedig mi őszintén hálásak voltunk nekik. Neki mondjuk, nem is az a dolga, hogy szeresse a rajongókat… akkor sem tetszett, az pláne nem, hogy komplett hülyének nevezett minket, de mit tenni nem tudtunk a helyzettel. Mérges, dühös voltam, de próbáltam csomót kötni a nyelvemre, mielőtt rontok a helyzeten.

– Nem hiszem el! Felfogni is képtelen vagyok! Tudjátok, mennyi homofób ember van? Persze, szeretik a tini lányok a meleg fiúcskákat, ezért tartunk sűrűn fanservice-t, és ezért rendezzük meg, mikor melyik két ember legyen sokkal „jobb” barátságban, mint igazándiból, mert ezzel nem adunk okot gyanakvásra, de épp elég, hogy kielégítsük azoknak az embereknek a vágyait, akiknek a zsánerük a meleg férfiak élete! Na, de az, hogy ezt űzzétek is, egyszerűen felháborító! Ha kiderült volna, ha egyszer kiderül, mi volt köztetek… nem hiszem el, hogy ekkora baromságot voltatok képesek elkövetni! Az Isten verne meg titeket, hát híresek akartok lenni, zenélni akartok, vagy kefélni, szerelmi életet folytatni egymással, mert akkor arra az ajtó, el lehet fáradni! – emelte meg a hangját sokkal magasabb hangszínre, mint eleinte, Jungkook pedig újból összerezzent, megremegő ajkakkal. Sajnáltam őt, ő sokkal nehezebben viselte az ilyesmi kijelentéseket, mint én – nekem azért volt pár összetűzésem némelyik menedzserrel, szóval, annyira nem hatott meg. – Zenélni akartok, vagy szerelmi életet? A kettő együtt nem megy, ezt nagyon jól tudtátok, amikor erre adtátok a fejeteket, és rohadtul, de rohadtul örüljetek, hogy ezt az esetet nem jelentem a vezérigazgatóságnak, bár, még elgondolkodom rajta! Nagyon örüljetek, mert akkor lehet, ki is lennétek vágva valami aprócska ürüggyel! – sziszegte, mire megforgattam a szemeimet.

Persze, szerződés köt minket, őket is. Addig biztosan ki kellene húzniuk, de tegyük fel, hogy így lenne – engem azért nehezebb volt megvezetni, nagyon jól tudtam, mik folynak a háttérben, azt is tudtam, mennyi időre szól a szerződés, amit ilyesmi okokból kifolyólag nem lehet felrúgni, ha mégis, pereskedésre kerülne a sor, azt pedig biztos nem szeretné a kiadó sem, de ezt inkább fel sem hoztam, mert meg tudják kötni a nadrágszíjamat így is, jogukban áll, ezzel pedig csak vágnám magam alatt a fát. Néha érdemesebb csendben maradni, és nem kiállni a jogainkért.

– Remélem, elég világos volt a románcotokat illetően! A többiek tudtak róla? – kérdezte, a hajába túrva. Láttam, ahogy a dühtől kitágultak orrlyukai, és megremegtek az ajkai, majd ránk vetette villogó tekintetét. Jungkook hirtelen rám nézett, megremegő szájjal.

– Nem. Senki nem tudott róla. – Kegyes hazugság, de ez már honnan derülhetne ki? Már tudja a menedzser, akkor már tudhatják mostantól a bandatagok is. Ha megtudná, hogy mindenki benne volt, mindenki tudott volna, nem csak nekünk lenne sanyarú sorsunk, hanem nekik is, azt pedig nem akartam. A szívem szakadna meg, ha miattunk lennének kemény szankciók bevezetve.

– Nehezen hiszem el, de rendben. Még ezután beszélni fogok Namjoonnal – mormogott, futtatva rajtunk íriszeit. – Mi volt ez az alkoholos dolog, Yoongi? – kérdezte, idegesen megnyalva ajkait, mire megeresztettem egy igencsak mély, szívből jövő, fájdalmas sóhajt.

Én iszonyatosan meg leszek büntetve, és egyszerűen imádkozom, nehogy a többiek is szívjanak velem együtt. Viszont beszélnem kell, nem mondhatom, hogy áh, csak egy kis sört ittam, mert halálosan be voltam rúgva, amit nemrégiben a folyosón ki is jelentettem – hiba volt, de nem tudnám már visszaforgatni az idő vaskerekeit, bármennyire is szerettem volna.

Felemeltem íriszeimet, egyenesen a menedzserünkre nézve, majd megköszörültem a torkomat, hogy utána kezdhessek beszélni:

– Ittam. Sokat. Nagyon sokat, és ezután… hát, az történt, ami. Nem gondolkodtam, csak az járt a fejemben, hogy jól esne inni. – Bocsánatot kellett volna kérnem, én nem tettem, ez is hiba volt.

– Értem. Szóval iszogatni támad kedvünk. Megbeszéltük, egy-két sörrel nincs is gond, nem akarunk titeket börtönhöz hasonló színvilágban éltetni, na, de az, hogy lerészegedsz, holott ez egyenesen tilos… mit képzelsz te? Agyadra ment a híresség? Tegyek róla, hogy ne így legyen, hm? Tegyünk róla, hogy ne így legyen? Szeretnéd? Jól esne? – Hatalmasat kellett nyelnem, persze, amiatt, nehogy visszaszóljak, nehogy olyasmit mondjak, amitől megint elvághatom magam. Iszonyatosan nehéz volt, és aki ezt az érzést nem ismeri, azt hiszem, fogalma sincs, mekkora erőt igényel ilyen helyzetben a szótlanság.

– Sajnálom – mondtam halkan, szinte szűrve, préselve fogaim közt a szavakat, ami láthatólag, az előttünk ülő férfinak sem tetszett kimondottan. Meg is értem. Tipikus: megcsinálom a bajt, és még én vagyok felháborodva, mikor aláírtam egy szerződést, és nem egy megállapodást.

– Sajnálod? Jó vicc. Rendben, azt hiszem, sikerült megbeszélnünk mindent. Ha megtudom, ha tudomást szerzek arról, hogy valami folyik kettőtök között, olyan büntetést fogtok kapni, amit kiheverni nem tudtok évekig! Az egy dolog, hogy a diétát néha megszegitek, és szökdöstök kajáért, még talán elnézendő bűn, nem véletlenül nem kapunk el benneteket! Az egy dolog, hogy néha eliszkoltok csajozni, tartjuk a hátunkat is, de ez már egy olyan dolog, amit ebben az országban, ebben a helyzetben nem lehet tolerálni! Nem akartam ilyen durva lenni, ezt leszögezném, mielőtt elmentek, de remélem értitek, nekem az a dolgom, hogy rendezgessem az életeteket helyettetek, figyeljelek titeket, és nem érzem fairnek a hallgatást egy ilyen komoly dologban! – szuszogta, mire Jungkook felemelte a fejét.

– Pontosan ezért hallgattunk. Tudtuk, hogy ez lenne – mondta, elég határozott hangján, mire a menedzser azonnal felé pislantott, megforgatva a szemeit, fájdalma grimaszba ránduló arcizmokkal.

– Miért? Mit hittél? Mit hittetek? Hogy örülni fogok, fogunk neki? Ez nem tündérmese, gyerekek, ez a kemény, rideg valóság, ahol ilyen nincs! Nincs! Ehhez pedig tartsátok magatokat! A büntetést még kitalálom, hirtelen nem jut eszembe semmi, és még meggondolom, a vezérigazgatónak elmondjam-e! Bár, kötelességem lenne, de még meglátom. Figyelni foglak titeket, ha tartjátok magatokat a megbeszéltekhez, eltussolom a dolgot, de ha nem, hatalmas bajban lesztek. Yoongi, az alkohol miatt biztosan készülhetsz komoly szankciókra, azt mindenképp jelenteni fogom, most pedig menjetek vissza dolgozni. Ne lássalak titeket, és Namjoonnak szóljatok, hogy azonnal jöjjön fel hozzám! – túrt tincsei közé újra, mi pedig hatalmasat bólintva álltunk fel, és úgy iszkoltunk ki a helyiségből, a lakrészből, mint a gyerekek, akit egyest kaptak egy dolgozatra, és a szüleik komolyan megfenyítették őket – hát, így is éreztem magam.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, Jungkook keserű arcára néztem, megemelve a szemöldökeimet, hosszasan mustrálgatva arckifejezését, ami olyan borús volt, akár a tavaszi záporoknál előforduló felhők. Azt vártam, mikor kezd el sírni, de ez nem következett be, csak rám emelte megviselt tekintetét.

– Annyira sajnálom, Yoongi. Annyira, de annyira sajnálom – súgta, alig hallhatóan, mire megeresztettem egy mély szusszanást, a lift felé sétálva, bökve egyet a fejemmel, hogy induljunk, ha nem akarunk még nagyobb slamasztikába kerülni.

– Miért sajnálod? Mit sajnálsz? – kérdeztem, megnyomva a gombot. Tudtam, jó tíz perc lesz, vagy több, mire elérünk gyalog a próba helyszínére, de nem is baj ez most, legalább lesz időnk szusszanni egyet, felfogni az előbb történteket, amik valljuk be, elég hirtelen jöttek.

– Mert miattam van az egész – nézett fel rám megsemmisülten, mire elmosolyodtam, kedvesen, lágyan, mégis kissé keserűen, majd megemeltem felé eső kezemet, hogy gyengéden, finoman megsimíthassam puha, selymes hajzuhatagát.

– Nem miattad, én is benne voltam. Jelenleg Namjoont sajnálom. Ő… nem tehet semmiről – mondtam, beharapva az alsó ajkamat.

– Én nem akartam ezt. Én… én nem akarom, hogy Namjoon hyung vigye a balhét. Ő nem fog tudni hazudni, be fogja vallani, hogy tudott rólunk, én nem akarom, hogy baj legyen! Annyi jót kapunk hyungtól, nem érdemelné meg a megrovást, és azt sem, hogy büntetést kapjon! Valamit tennünk kell, Yoongi! – Jungkook ajkai úgy remegtek, akár egy kisgyereké, nekem pedig megesett rajta a szívem, és… igaza volt, de Namjoon volt a vezetőnk, evidens, hogy a menedzser beszélni fog vele, nem tudtunk volna mit tenni.

– Mit akarsz tenni? Mindenképp beszélni fognak. Ez egy komoly dolog, nem tudnánk megakadályozni – szusszantottam, lesütött szemekkel.

– El kellene terelni a figyelmet. Nagy… nagyobb bajt csinálni. El kell terelni a figyelmet erről, és hatalmas… galibát okozni, hogy ez kicsit elfelejtődjön, és ez legyen a legkisebb gond – nyelt egy hatalmasat, elszántan, mégis rettegve nézve rám.

– Mire gondolsz? Ugye nem… – A szavamba vágott.

– De. Ha egyre gondolunk, akkor de.