Not so fairytale - VKook (17/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, vér, erőszak

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Úgy tátogtam, akár egy partra vetett hal, mihelyt érzékeltem, hogy Jungkook szélebesen pattant fel mellőlem, majd indult meg eleinte gyalog, aztán máris úgy repült, mint még soha, én pedig lefelé görbülő ajkakkal néztem a fiolát a kezemben, de őszintén, nekem eszemben sem volt azt meginni. Nem volt hozzá lelkiismeretem, nem akartam elvenni a gyerek életét, főleg, hogy az enyém, én csak… nem tudom ezt az egészet kezelni! Nem tudom kezelni, hogy a hasamban növekszik egy élet, ahogyan ezekkel a hirtelen felszínre törő hisztikkel, érzelmi hullámokat sem tudtam mit kezdeni, hiszen én sosem voltam egy hisztérika, nyugodt voltam mindig, de olyan még soha nem fordult elő, hogy semmis dolgokon akadjak ki, vagy fakadjak sírva. Persze, tudtam, ezek nem semmis dolgok, igenis nagyon komoly mindegyik probléma, én azonban akkor sem voltam az az ember, aki ennyire túldramatizált volna mindent.

Nem tudtam kezelni saját magamat, nem tudtam az emócióimat kordában tartani, olyan voltam, akár egy időzített bomba, és ilyenkor talán az esne jól, ha magához ölelne, ha megnyugtatna, hogy semmi probléma nem lesz, de tudtam, ő is fáradt. Én is az voltam, ez egyáltalán nem olyan egyszerű…

Apró sóhajjal, szipogva tartottam a fiolát az ujjaim között, majd összepréselt ajkakkal dobtam el, jó messzire, közben pedig azon gondolkodtam, hogy bocsánatot kell kérnem majd Jungkooktól, amiért így viselkedtem – tudtam, nem feltétlenül tehettem róla, de attól még felelősséggel tartozom a tetteimért, innentől kezdve pedig megpróbálom az indulataimat visszább fogni, hiába sejtettem, hogy erre semmi esély nem lesz. Tényleg bomba voltam, ami akármikor robbanhatott, és sajnos mindig Jungkooknál robbantam, pedig nem kifejezetten… de, kifejezetten az ő hibája az egész, de én is tehetek róla, mert ha meginnám a fiola tartalmát, minden mehetne tovább úgy, ahogy, ezt azonban képtelen voltam megtenni.

Féltem a jövőtől, de már vállaltam valamit, a hiszti sem azért van, mert ezt nem akarom, csak féltem, ez pedig… talán érthető.

Megcsóváltam a fejemet, s éppen felálltam volna, megtörölgetve a szemeimet, mikor valami akadályozott a tetteimben: Taeyang állt előttem, széles vigyorral, miközben az egész arcomat végig mérte, szemöldök vonogatva.

Szóval, iskola terror csak a középiskolában, általános iskolában létezik? Hát nem, az egyetemen is, erről pedig tanúskodott a torkomban dobogó szívem is, mikor farkas szemet néztem az előttem álló férfival.

– Hát sírunk, kicsi Taehyung? – kuncogta, mire rögtön a padra ültem, beharapva az alsó ajkamat. – Talán nem sikerült hányni? Tudod, rosszul vagyok az olyan emberektől, mint te. El sem hiszed, mennyire.

– Hagyj békén. Miért jó ez neked? Felnőtt emberek vagyunk, utálsz, utálj, de hagyj békén – mondtam halkan, próbálva felállni, kitérni előle, de visszaültetett a padra, a vállamra markolva ujjaival, erősen megszorongatva őket.

– Te egy hisztis gyerek vagy, egy önimádó, bulimiás kis köcsög, ezt pedig sehol nem tűrik. Én sem fogom. Ki foglak csinálni.

Miért ver engem a sors?

Jungkook

Elképesztően felhúzott azzal a hisztivel, amit tanúsított felém. Értem én, hogy úgy érzi teljesen tönkre tettem az életét, főleg a gyerekkel, de mint mondtam neki is, van választása, ki tud lépni ebből az egészből, nem kell végigcsinálnia semmit, ha ő azt nem akarja. Kényszeríteni pedig nem fogom. Az ismeretségünk elején biztos megtettem volna, de ma már más érzések és más gondolatok hálózzák be lényemet. Tudom jól, hogy milyen nehéz neki, de ugyanakkor nekem sem könnyű. Hangos sóhajjal ülök Taehyung ágyában, csendben várva a másikat, hiszen hiába ez a viharos nap, ugyan úgy látni szeretném, sőt a karjaimba akarom zárni őt, hogy érezzem az illatát a testének a melegét.

Meg persze, bocsánatot kell kérnem, hogy olyan tapló módon egyedül hagytam. Igen, most látom csak be, hogy igenis szüksége van rám, a közelségemre, még akkor is, ha a pokolba kíván. Természetesen, ha megissza azt a bájitalt, minden szó nélkül hagyom őt magára, olyan lesz, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Ha ebbe belegondolok, érzem ahogy a szívem szinte összefacsarodik. Nem értem ezt az embert. Eddig sosem éreztem ilyeneket, sosem tudtam megérteni azokat a tündéreket és embereket, akik szinte szenvedtek az olyan pozitív érzésektől, mint a szerelem. Noha az is igaz én nem vagyok szerelmes, de mégis azt érzem, hogy Taehyung közelebb áll hozzám, mint valaha. Egy embernek, egy halandó lénynek sikerült elérnie azt, hogy megkedveljem úgy, ahogyan azt még a társaimnak sem sikerült.

– Megjöttem! – hallom meg a másik hangját, s azután szinte azonnal a sietős lépteket hallom meg a lépcsőn, így amint belép az ajtón, felállok, hogy egy szoros, bocsánatkérő ölelésbe vonjam, azonban a mozdulatomban is megállok, mikor megpillantom a sebes arcát.

Hatalmas, könnyes szemekkel néz rám, ajkai megremegnek, amin egy hatalmas seb éktelenkedik, bizonyára felszakadt. Az arccsontján is van egy jókora seb, míg a szemöldöke is hasonlóan szakadt fel, mint a szája. Minden sebből folyik a vére, amit hiába törölget újabb és újabb apró patak lép a helyébe.

– Hát te… – Elakadok mondandómban, hiszen nem találom azokat a szavakat, amiket valójában érzek. Tudom, hogy ezt valaki okozta neki, sejtem, sőt szinte tudom, hogy ki tette ezt vele.

A düh és a félelem, hogy történhetett vele még valami komolyabb is olyan mértékben uralkodik el rajtam, mint még soha. Halkan szipogva figyeli alakomat, így azt is tudom, hogy felismer, tehát a bájitalt nem itta meg, azonban erre vagyok most a legkevésbé kíváncsi, hogy miért nem tette meg. Testemmel előre mozdulok, majd hosszú karjaimba zárom, szorosan magamhoz ölelve remegő testét, amit ő azonnal viszonoz, úgy bújik ölelésembe, mint egy elveszett kisgyerek.

– Taeyang tette? – kérdezem halkan, dühtől megremegő hangon, de persze, a másik nem mond semmit. – Mindegy is... te jól vagy? Csinált még valami mást is veled? – kérdezem, ahogy eltolom picit magamtól az egyre csak erősebben sírdogáló Taehyungot.

Szemeit lesüti, majd kezeit a hasára vezeti, ezzel jelezve nekem, hogy ott is ütés érte. Azonnal elkerekednek a szemeim, hiszen nem csak, hogy Taehyung, de még a gyerek életét is veszélyeztette az a rohadék. Mély levegőt veszek, aztán újra magamhoz ölelem, szorosan a karjaimba zárva.

– Nyugodj meg. Szívós egy kis dögöt hoztunk össze. Biztos, hogy nincs baja – mondom halkan, végig simítva a hátán, ezzel szinte magamat is nyugtatva, hiszen nem tudni, hogy megmarad-e az a gyerek, vagy sem. Viszont ezzel a másikat sem akarom nagyon felizgatni.

Jobb, ha úgy tudja nem olyan törékeny az a magzat, mint hiszi. Bár való igaz egy emberi lénynél százszor szívósabb, na meg azt se felejtsük el, hogy tőlem van.

Taehyung

Az nem volt kifejezés, mennyire megijedtem, mikor Taeyang emelte a kezét, ráadásul eleinte úgy hittem, egyszer megüt, és vége, ezért nem is védekeztem nagyon, nehogy még nagyobb baj legyen, de utána már nem tudtam nem védekezni, visszaütni, ugyanis attól tartottam, ha ezt nem teszem meg, abból lesz baj. Természetesen, erősebb volt nálam, sokkal, így esélyem sem volt ellene, de mindent megtettem annak érdekében, hogy ne maradjak alul, hogy ne essen baja a gyerekemnek – ezt még mindig hihetetlen így említeni, nehéz felfogni, pedig már régóta ebben az állapotban voltam.

Sajnos a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ugyanis Taeyang egyik alkalommal elkapta a hajamat, és ívben kényszerítve a hátamat, előre húzott, majd beletérdelt a gyomromba, és a hasamba, egymás után hatszor, akkor pedig elfogott a pánik, menekülni akartam. Megijedtem, ugyanis az ütés erős volt, hihetetlenül fájt, görcsölt, azt hittem, össze fogok esni, és fogalmam sincs, hogyan sikerült elmenekülnöm, hogyan tudtam futásnak eredni, de a legközelebbi kép, ami elmémbe szökött, az volt, hogy beléptem a lakásunk ajtaján, remegve, könnyes szemekkel. Igen, gyáva dolog elfutni, elszaladni a baj elől, ezt tudtam én is, de megrémültem, féltem attól, hogy nagyobb baj történik – a hasam folyamatosan fájt, már lassan hányingerem volt, és csak arra tudtam gondolni, hogy szükségem van Jungkookra, szükségem van rá, vagy összeroppanok. Csak mondja azt, nincs semmi baj…

A nyakába bújva szuszogtam, könnyes szemekkel, erősen markolva a pólóját, miközben próbáltam kiállni a folyamatosan fájó, görcsölő hasamat, és egyáltalán nem nyugtatott meg az, amit mondott, a legkevésbé sem – féltem, rettegtem, hogy talán… ennyi volt. Nem tudnám azt az érzést megfogalmazni, hiszen való igaz, a szívem mélyén ezt az egészet nem akartam, de ott volt mellette az is, hogy szeretném, akarom, és ha baja esne, nem tudnám magamnak megbocsátani. Szeretném vissza kapni a régi életemet, szeretnék gondtalanul élni, de mellette… szeretném ezt az újat is, nem akartam, hogy elmenjen, vagy… baj legyen.

– Nagyon fáj a hasam – bukott ki belőlem hirtelen, közelebb bújva Jungkookhoz, mire aprót sóhajtott, majd lassan az ágy felé kezdett el vezetni, és mihelyst odaértünk, finoman elfektetett rajta, hanyatt, majd a combjaimra ült, és felhúzva a pólómat, oldalra fordított fejét a hasamra fektette, fülét a bőrömnek tapasztva, miközben nekem folyamatosan könnybe lábadtak a szemeim. – M-mit csinálsz? – szuszogtam, megremegve.

– Taehyung – súgta, felnézve rám, mire lenéztem rá, ijedten. – El kell jönnöd velem most az otthonomba – mondta halkan, mire megdermedtem, hatalmasat nyelve.

– D-de még kicsi, mármint… mármint ilyen kicsiként nem érheti baj az ütéstől, nem? Mármint… akkor szoktak bajok lenni, mikor nagy a has, nem? – A pánik teljesen eluralkodott rajtam, még könnyezni sem tudtam tovább, annyira megijedtem.

– Nem tudom, nálatok ez hogyan működik, de nem olyan kicsi ő, mint gondolnád. – Azt hiszem, sokkot kaptam. – A hasad annyira nem nő, de már elég nagy, félidőben lehet. – Olyan sápadt voltam, akár a fal.

– De ezt honnan… tudod? – kérdeztem, halványan remegve.

– Mert hallom, ahogy mocorog, és valami biztosan nincs rendben – motyogta, elemelve a fejét a hasamtól, mélyen felsóhajtva, a fekete tincseibe túrva. – El kell velem jönnöd Dublinba, ha akarod őt, ha nem… akkor baj lesz, de azt megsínyled te is – szuszogta gondterhelten, mire nyelnem kellett egy nagyot.

– Miért, mi van vele? – A sírás kerülgetett, és tudom, nem méltó viselkedés egy férfihoz, nem akartam megint sírni, vagy esetleg bepánikolni, de képzelje valaki a helyembe magát, és rögtön megérti, mi játszódhat le bennem. Azonnal megérti.

– Nem tudom! – fakadt ki idegesen, szúrósan nézve rám. – Ezért kellene elmennünk, mielőtt nem késő! Alig hallom a szívverését, minden mást rendesen, szóval el kell mennünk, ha akarod őt, de ha nem, nagyon fájni fog, szóval akkor is el kell jönnöd velem, mert én nem fogok tudni mit csinálni, ha nem maradna meg! Nem tudnám kivenni a halott… – nyelt egyet, majd felsóhajtott, lehunyva a szemeit. – Ehhez orvosok kellenek, tündérek, mert ha ő meg is hal esetleg, én itt nem fogok tudni mit kezdeni veled, mindenképp orvos kell. A tündérek általában szívósak, de ő félig ember, lehet, több emberi tulajdonságot örökölt, és csak a növekedése gyors, ráadásul az sem normális, hogy még alig látszik, lehet, nem rendes, jó helyen nő. Ezt mindenképp… meg kell nézni – súgta, rám emelve tekintetét, mire nyeltem egy nagyot, beharapott alsó ajakkal.

Finoman közelebb húzódott hozzám, az arcomra fektetve ujjait, miközben egy lágy csókot hintett a számra.

– Ne haragudj rám. Fogalmam sem volt róla, hogy ez megtörténhet, nem akartam neked rosszat. Ezt a rosszat nem, de legalább… így tudjuk, valami nincs rendben – mondta halkan, félig lehunyt szemekkel, majd elszakadva tőlem, finoman felállt, a hajába túrva.

– Hogy jutunk el… Dublinba? – kérdeztem, aprót nyöszörögve, magzatpózban gömbölyödve össze az ágyban, ugyanis a görcsölés egyre erősebb lett, már-már annyira, hogy remegtem a fájdalomtól.

– Elviszlek a karomban, tündér vagyok, bírom a strapát, néha megállok pár percre, de gyorsabb lenne, mint most repülőt nézni. Nincs idő szólni a szüleidnek, Dublinban majd felhívod őket – mondta halkan, a karjaiba véve, miközben átkaroltam a nyakát, fájdalmas grimaszba rándult arccal, és abban a pillanatban sötétült el előttem a világ, mikor tű-kés szúrást éreztem a hasamban, mintha valaki folyamatosan megforgatta volna azokat bennem, belülről kifelé.

Jungkook

Tudom, hogy valami hihetetlenül nagy baj van a kicsivel, hiszen tényleg ahogy mocorog, meg amilyen kicsi... esélytelen, hogy ilyen sokáig növekedjen, még akkor is, ha félig ember. Mély levegőt veszek, miközben megtartom a hátánál fogva a másikat, hogy elinduljunk, azonban, ahogy elengedi a nyakamat, és szinte elernyed a kezeim között, azonnal ijedten nézek a másikra.

– Taehyung... Hé, Taehyung! – rázogatom meg a másikat, aki semmi jelet nem ad magáról, hogy valamilyen szinten is magánál lenne. Idegesen szusszantok egyet, végül csak kinyitom az ablakot, ahol kiugorva a másikkal, azonnal Dublin irányába veszem az utunkat. Minél hamarabb segítségre van szüksége, különben az is előfordulhat, hogy meghal. Az semmiképpen sem történhet meg! Nem, annak nem szabad megtörténnie!

A hideg levegő azonnal az arcunkba csap, hiszen a gyorsaság, meg persze a nem túl meleg időjárás, főleg a felhők között nem éppen kellemes, s erre a másik is nagyon jó bizonyítékot ad, ahogy igaz ájult, de még is úgy reszket a karjaimban, mint a kocsonya. Idegesen szállok alább a felhők közül, mígnem leereszkedem a földre, hogy elővegyem a B tervet. Igen, van az is, hiszen ha Taehyungot így végig rángatom a fél világon, az is lehet, hogy nem ebbe a sérülésbe és a gyerekbe hal bele, hanem a fagyhalálba. Nekem ugyan meg sem kottyan, de egy olyan embernek, mint ő, eléggé veszélyes. Meg persze, ha itt van a saját, egyedi képességem, miért ne használhatnám? Csak egy baj van azzal is... Seoul és Dublin között rohadt nagy a távolság. Még soha, de soha nem ugrottam ekkorát, soha nem próbáltam meg egy országot, vagy annál is többet átugrani egy teleporttal.

Ezt mindig is a vadászatokra, vagy a kicsit nagyobb távok megtételére alkalmaztam, nem pedig egy nem is tudom hány ezer kilométeres táv megtételéhez. Tekintetem azonnal lekapom a másikra, aki egy halk nyüszögő hangot hallat attól a fájdalomtól, ami folyamatosan ostromolja a testét. Pár pillanatra lehunyom szemeimet, ahogy abban a pillanatban eldöntöm, hogy nincs itt az ideje annak, hogy elgondolkodjak mindazon, hogy mi lesz velem, ha kikötök Dublinban. Nem! Ez ugyan kit érdekel? A másiknak azonnali ellátásra van szüksége, ezt pedig csakis a tündérekre lehet bízni. mikor kinyitom szemeimet, a karjaimban fekvő Taehyung-al rohanni kezdek, majd ahogy ugrok egyet, testünket azonnal egy erős kék fény lepi el.

Az egész csak egy pillanat, de amikor egy újabb kék fény bukkan fel előttünk, amiből kiugrok, majd lábaimra érkezve, azok szinte abban a pillanatban megadják magukat. Összerogyva fektetem el Taehyungot a Tündérudvar kapui előtt, miközben én hagyom, hogy a zöld fűbe engedjem a torkomból feltörő véremet. Alig kapok levegőt, a tüdőm sípol, miközben olyan rohamosan veszem a levegőt, mintha egy egész napon át üldöztek volna. Hihetetlenül rosszul vagyok, a számból folyamatosan előbuggyan vörös vérem. Alig kapok levegőt!

Viszont ez nem lehet kifogás! Fel kell állnom és be kell vinnem a másikat. Mindenképpen be kell vinnem, meg kell mentenem, különben meghal. Görcsösen szorítom meg ujjaimmal a véres füvet, majd megpróbálom talpra küzdeni magam. Hellyel-közel sikerül, majd a másikat is karjaimba veszem, de lépteim gyorsasága felér egy csigáéval, miközben számból és az államról lecsöppenő vérem, folyamatosan a másikon köt ki, szinte eláztatva ruháit.

– Jungkook? – hallok meg egy ismerős hangot, így megállva oldalra pillantok s szemeim elé Dean tárul, akivel minden nap együtt vadásztam, mielőtt leléptem innen. Arca eltorzul a látványomtól, nem érti, hogy mi a fene bánt el így velem. Mielőtt bármit is kérdezhetne, a szavába vágok, szintén kapkodó légvétellel.

– Vidd be... vidd be a... vénekhez! – szólok rá, hiszen ha én felmondom a szolgálatot, abból nagy baj lesz. – Kérlek! – eresztek meg felé egy kérlelő pillantást, miközben érzem, ahogy lábaim folyamatosan megremegnek alattam.

Ha Dean hirtelen nem kapja el a másikat, több mint valószínű, hogy újabb bajt okozok neki, hiszen úgy csuklanak össze lábaim, mint valami rongybabának.