Little Star - TaeGi (9/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, 

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés:  Ééééés itt a folytatás!:3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Jó olvasást! <3 

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Felsóhajtva bújtam a paplanom alá, majdhogynem teljesen a párnába nyomva a homlokomat. Jobb szerettem volna Yoongival aludni, hiszen tényleg féltem, főleg ilyen sötétben, ennyi zajjal a háttérben, de annyira ramatyul éreztem magam a dolgok miatt, hogy egyszerűen nem tudtam rávenni magam arra, hogy átmenjek hozzá, pedig biztosan jobb lett volna.

Megeresztettem egy mély sóhajt újra, majd becsuktam a szemeimet, de egyszerűen... egyszerűen akárhogy próbáltam elaludni, nem ment. Eszembe jutott a tévé, amit sűrűn emlegetett, hogy kapcsoljam be, ha esetleg nem tudok mit csinálni, de nem jutott eszembe, hogyan is kell bekapcsolni azzal a téglalap alakú valamivel, amin még először mutogatott. Hiába keltem ki az ágyból, hiába próbálgattam kapcsolni, nem jelzett a nagy doboz semmit, így ajakbiggyesztve ültem a vaksötétben az ágyban, magam elé meredve.

Még ekkor is gondolkodtam rajta, félretéve az egészet, átszaladok Yoongihoz, de nem akartam a terhére lenni, láttam, mennyire nehézkes számára egy-két velem kapcsolatos dolog, és mikor megöleltem is, annyira megfeszült a teste, mintha egyáltalán nem akarta volna. Újra lebiggyesztettem ajkaimat a mondandóra, aztán... nem is tudom, milyen későn, de eszembe jutott, hogy talán Miminél nem lehet gond. Végül is, nem lennék egyedül, biztos mellettem maradna, nem is félnék annyira, mint amennyire idebent, teljesen egyedül.

Lassan lépkedtem, miután kikeltem az ágyból, és hatalmasakat nyelve haladtam végig a lakáson, síri csendben, s mikor elhaladtam a konyha mellett, a szemközt lévő falon az órára néztem, ami a hármas mutatón járt. Nagy szemekkel pislogtam, hiszen nemrégiben még csak a hetesnél volt, amikor hazaértünk az orvostól. – Megcsóváltam a fejemet, utána pedig tovább sétáltam, egyenesen a bejárati ajtóhoz. Aprót szusszantottam, amikor kinyitva, kiléptem rajta. Mimi a lépcsőn aludt, és amint meglátott, rögtön talpra állt, farok csóválva nézve rám. Elmosolyodtam, és becsukva magam mögött az ajtót, leültem a hűvös lépcsőfokra, Mimi pedig rögtön mellém kucorodott, a fejét a combomra fektetve, ami széles mosolyt hagyott ajkaimon. Fel sem tűnt, de egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a bőrömön nem világított már, teljesen normális volt, olyan, amilyen még az ölelés előtt. Ezt egy meglepett pillantással konstatáltam, végig nézve az egész testemen. Mimit simogatva, ölelgetve és cirógatva töltöttem kint az éjszakát, s habár, sűrűn felásítottam, nem tulajdonítottam figyelmet annak, mennyire is álmosnak éreztem magam.

Nem tudtam volna elaludni, de legalább sem Mimi, sem én nem voltunk egyedül. Már a Nap is felkelőben volt, a szemeimet dörzsölgettem, mikor valaki elhaladt a kapu előtt. Egy magasabb férfi, aki amint meglátott, megemelte a szemöldökét.

– Te ki vagy? - nézett rám, nagy szemekkel, a kapu előtt állva. Mimi felhúzta a száját, elég morgósan, de megsimogattam, így csak a combomra hajtotta a fejét, még morgolódva rajtam.

– Taehyung. És te? – döntöttem oldalra a fejemet, mire a kapura támaszkodott, kíváncsian méregetve.

– Sehun, az utcában lakom, a másik végén, épp egy haveromhoz megyek. Mióta laksz Yoonginál? – vonta meg a szemöldökét.

– Hát pár napja – mosolyogtam rá, vállat vonva.

– Hány éves vagy? – húzta ajkait széles mosolyra, én pedig megköszörültem a torkomat.

– Nem tartozik rád – húztam hátrébb magam, mire elnevette magát, halványan megvonva a vállait.

– Aranyos. És honnan jöttél? – kuncogta, a kapunak támasztva az állát.

– Az sem! – fordítottam el tőle picit a fejemet, mire hangosabban hahotázott.

– Tényleg aranyos vagy.

– Nem is – dünnyögtem, Mimi bundáját simogatva.

– De, és szimpatikus is – nézett végig rajtam újra, majd mikor arcomon állapodott meg a tekintete, újra mosolyra húzta a száját.

– Nincs kedved velem jönni? – Az ajtóra néztem, kicsit összepréselve az ajkaimat.

– H-hát... Yoongi nem tudom, elengedne-e, meg... csak ez a ruhám van még – motyogtam, felpillantva rá.

– Majd én adok! Estére visszahozlak ám! – kacsintott.

Yoongi

Az elalvás kezdetben elég nehezen ment, de végül győzött a fáradtság a kusza gondolatok felett, így el tudtam merülni a pihentető feketeségben. Mint minden reggel, akkor is telefonom hangos csörömpölésére keltem, amit rekordidő alatt hallgattattam el - nem kellett a művelethez három másodperc. Nem szerettem volna felkelteni Taehyungot, mint előző nap, hagyni akartam, hadd pihenjen. Hatalmas nyújtózkodás közepette keltem ki az ágyból, hogy először felöltözhessek ezúttal nem a szokásos öltönyök egyikébe, hanem valami kényelmesbe, ugyanis nem akartam folyamatosan visszajárkálni, ezzel is valamennyi zajt csapva.

A konyhába menet óvatosan belestem Tae szobájába, hogy megbizonyosodjak róla, továbbra is alszik, azonban csak megszeppenve tudtam pillogni az üres ágyra. Nem hallottam a ház más részéről bármiféle arra utaló hangot, hogy ott tartózkodna valaki, de más lehetőség híján minden egyes helyiségbe bekukkantottam, hátha rálelek a fiúra.

Nem jártam sikerrel, így a bejárati ajtón is kiléptem, hátha kiment az udvarra, azonban nem láttam ott senkit, csupán a kerítésnek támaszkodó Mimit, aki vígan csóválta a farkát. Tekintetemet jobbra-balra kapkodtam, mikor megláttam a szomszéd sövénye mögül kibukkanni egy ismerős fekete hajkoronát. Azon nyomban a kapuhoz rohantam. Az ismerős alak mellett megláttam Taehyungot sétálni, kicsit feszült léptekkel.

– Sehun! – kiáltottam a fiú után, aki neve hallatán megtorpant, megfordult, majd egy hatalmas, szikrázó mosollyal ajkain integetett nekem.

– Yoongi, mi járatban? – támaszkodott rá a mellette álló Taehyung vállára, mintha legalább hónapok óta nagy spanok lettek volna – ami természetesen lehetetlen dolognak bizonyult, akárhonnan is nézzük.

– Ezt inkább nekem kéne kérdeznem – fontam össze mellkasom előtt karjaimat, számonkérő hangsúllyal a hangomban.

– Hova viszed őt? És ezt egyáltalán hogy gondoltátok, hogy csak úgy leléptek? – Hangomban immár megjelentek az idegesség apró jelei is.

– Csak gondoltam, kicsit eljöhetne velem egyik haveromhoz, olyan magányosnak tűnt – indultak el vissza az én irányomba, hogy ne az egész utca hallatára tárgyaljuk meg a dolgot. – Nem probléma, igaz? – vetette be tipikus csábos mosolyát, amit szinte mindig ilyen helyzetekre tartogatott. Csakhogy másokkal ellentétben ez nálam nem vált be, viszont annál inkább az én csillagom hatalmas, sötét szemei, amikkel engem, és Sehunt figyelte.

Nem igazán ismertem a fiút, épp ezért nem nagyon bíztam benne, sőt egyáltalán nem díjaztam az ötletet, hogy TaeTae pont az ő társaságában legyen, azonban ott volt az a szempont, hogy akkor talán nem unatkozna és nem tenne kárt magában, mert – remélhetőleg – vigyázna rá valaki, ráadásul a szemeivel is azt sugallta, hogy szívesen menne el.

– Nem szívesen bólintok rá – sóhajtottam egy hatalmasat –, de legyen. Viszont – dőltem a kapunak, hogy kicsit közelebb kerülhessek Sehunhoz –, vigyázz rá, nagyon, és legeslegkésőbb hatra hozd vissza. Megértetted?

– Értettem, uram – mosolygott gunyorosan, amiből már rögtön lejött, nem biztos, hogy meg fogja tartani az ígéreteit.

– Ha nem hoznád vissza időben, vagy megtudom, hogy baja esett... – Nem fejeztem be a mondatot, vészjóslóan pillantva a langaléta fiatalra, hadd gondoljon bármit a mondat végére, ami rá nézve nem lett volna túl jó.

– Minden rendben lesz, ne aggódj. Sőt ő fog téged kérlelni, hogy hadd jöjjön megint - kacsintott egyet felém, az én figyelmemet azonban teljes mértékben lekötötte Tae. – Nos akkor, szép napot, Yoongi – emelte homlokához kezét, szalutálást szimulálva, majd Taehyunggal karöltve elindultak arra, amerre eleve tartottak. Egészen addig bámultam utánuk, míg látótávolságon kívülre nem értek, és amint ez bekövetkezett, halkan szusszantva sétáltam vissza a házba.

Nyugodt, komótos tempóban készíthettem ezúttal csak magamnak valami reggelinek valót, és kapkodás nélkül el is tudtam fogyasztani azt, a tegnapi nappal ellentétben, mikor is ennyire sem volt időm. Nem voltam nyugodt, cseppet sem. Aggódtam TaeTae miatt, hogy valami baja esik, vagy hasonló, és egész nap ez a gondolat aggasztott.

Csak felhív, ha baj van, nem? Feltéve, ha magával vitte a telefonját...

Taehyung

Út közben elég sokat beszélt hozzám az újonnan megismert fiú, végig karöltve húzva magához, néha túl szorosan is vonva testéhez, amit sok helyzetben nem értettem, de nem tulajdonítottam túlzott figyelmet ennek a furcsa, különös közelséghez. Eleinte elég rosszul érintett, mert féltem az emberektől, de ha nem volt rossz előérzetem vele kapcsolatban, ráadásul Yoongi is elengedett vele, nagy baj biztosan nem történhet. Yoongi biztos nem bízna olyan emberre, aki bántana. – Akaratlanul fejembe ötlött a kérdés, vajon nem-e oda adott másnak? Nem-e abban reménykedik, hogy nem kerülök vissza hozzá? Lehet, azt reméli, hogy soha többé nem lát, Sehun elvisz és több gondja nem lesz velem. – Ezután rögtön elszomorodtam, bármennyire is virgonckodott a fiú mellettem, vagy kacarászott, egy idő után azonban észre is vette, mennyire elszontyolodtam.

– Na? Mi a baj? Olyan mélabús lettél – nézett rám hirtelen, mire elmosolyodtam, lesütött szemekkel.

– N-nem tudom, hogy Yoongi... Yoongi nem akar-e tőlem megszabadulni. Mármint... mindegy – motyogtam, mire elhümmögte magát, az ég felé emelve tekintetét.

– Hát, Yoongi elég magányosan él, sosem volt senkije, mármint, én soha nem láttam nála senkit. Lehet, hogy nem tervez veled sokra – vont vállat hanyagul, mire rögtön ránéztem, kissé ijedten és kétségbeesetten. – Mindig egyedül éldegélt, szerintem neki az a kánaán, kétlem, hogy bárki kellene neki. Mármint, ne sértődj meg ezen, vagy ne bántódj meg, csak már születésemtől kezdve itt élek, még soha, de soha nem láttam nála igazából senkit, mióta ide költözött. Ő ilyen magányos farkas, szerintem neki ez jó. – Felsóhajtottam, összefonva a karjaimat mellkasom előtt, miközben az alsó ajkamat kezdtem el harapdálni, tanácstalanul, szomorúan. – Na! Ne legyél ennyire kis szomorú! Hát a szüleid? Miért Yoonginál vagy? – döntötte oldalra a fejét. Gondoltam rá, hogy elmondom az igazat, de Yoongi valószínűleg nem véletlenül hazudott az orvosnak sem, szóval valamiért úgy éreztem, nem kellene tudnia ennek a fiúnak azt, én mi is vagyok valójában.

– Elszakadtam a szüleimtől, és hozzákerültem – mondtam halkan, a ferde hazugságot, ami végül is, igaz volt, pár tényt leszámítva.

– Rokonod? – Aprócskát bólintottam. – Értem már! Hát, hm, szerintem előbb-utóbb túltesz rajtad. Nem hiszem, hogy sokáig maradnál. Yoongi magányos farkas, egyedül él, gondolom szereti is, mert nővel sem láttam, meg férfival sem, gyerekek közelében sem. – Megnyugtatott. Határozottan. Olyan kétségbeesett lettem, amilyen még soha. Megremegtem egy pillanatra, majd nyelnem kellett egy hatalmasat, miközben az alsó ajkam is finoman megrezdült.

– Lehet, hogy nem tudok hazajutni. Mármint, ha nem tudok hazajönni, ő pedig kirak, akkor... – Elhalkultam, Sehun pedig egy pillanatra rám nézett, majd közelebb húzott magához.

– Ne aggódj, én majd segítek, ha így lesz! Rám számíthatsz! – kuncogta, belecsípve a fülembe, mire félmosolyra húztam a számat, mély sóhajt eresztve ki ajkaim között. Tényleg megrémültem, jobban, mint bármikor, hiszen keményen dolgozott bennem az a rengeteg elhangzott mondat és szó, amit Sehun intézett felém. Márpedig, biztos nem állított valótlant, hiszen ő itt él, gondolom, ismeri is Yoongit. Rettegtem, hogy előbb-utóbb az idősebb ki fog tenni, mert elege lesz belőlem, nekem pedig... nekem pedig nem lesz hová mennem, hiszen még azt sem tudom, hogyan juthatnék haza.

A sírás kerülgetett, azonban Sehun mindig benyögött valamit, vagy mondott valami vicceset, érdekes dolgot, ami valamelyest elterelte a figyelmemet a történtekről, így egészen jól telt az út, amíg sétáltunk, és ahhoz a fiúhoz nem értünk, akihez Sehun eredetileg is tartott.

Yoongi

Ugyan csak két napja volt velem Taehyung, de kezdtem hozzászokni a jelenlétéhez, ahhoz, hogy nem vagyok teljesen egyedül a házban, ezért furcsa volt egy szemernyit, hogy nem kellett elsősegélydoboz vagy hasonló után rohangálnom, vagy csak szimplán segítenem neki. Rossz volt egyedül lenni. Kifejezetten rossz. Nem azt mondom, hogy máskor kellemesebb volt, de nagyjából hozzá voltam szokva a magányhoz, hogy senki nincs velem itthon, senkiről nem kell gondoskodnom, most viszont ugyan rövid ideig, de megtapasztalhattam, milyen, ha ezek a dolgok nem hiányoznak az életemből. Pontosabban valaki nem hiányzik az életemből, akivel el tudom tölteni az időt, aki nem a folyamatosan vállamon üldögélő egyedüllét volt.

Hiába volt eddig hű társam az évek során, azt kívántam, bár eltűnne végre, hogy ne mindenki a befásult magányos farkast lássa bennem. A reggeli elkészítése és elfogyasztása után jobb ötlet híján kivonultam az udvarra, hogy kicsit Mimivel foglalkozhassak. Addig sem voltam bizonyos tekintetben egyedül, ráadásul szegény tényleg nagyon el volt hanyagolva. Kezdetben csak leültem az egyik szimpatikus lépcsőfokra – talán pont arra, amin este TaeTaet is láttam üldögélni –, így drága kutyusom azonnal felém loholt, hogy nekem vethesse magát, és megkíséreljen kiteríteni a kövön, de nem jött össze neki, hozzá voltam már szokva az efféle hirtelen kitörésekhez.

Csupán egy halvány, kicsit talán keserű mosollyal karoltam át dús, aranyszínű bundájával fedett testét, hogy egy kis időre magamhoz húzhassam őt. Nem bírt sokáig egy helyben maradni, pár másodperc után izgatottan kezdett vakkantgatni, folyamatosan ficeregve kezeim közt, ezért kénytelen voltam elereszteni őt. Mint akit puskából lőttek ki, heves tempóban rohant egyik kedvenc játékához, ami nem más volt, mint egy masszív kötélre erősített csont szerű dolog, amit aztán ugyanolyan sebesen hozott vissza hozzám. Ezzel egy apró, azonban annál őszintébb mosolyt csalt arcomra, főleg, mikor kézfejemet kezdte böködni a kis játékkal.

Engedve az akaratának felkeltem a hideg kőről, hogy aztán kezembe véve a kötelet messzire elhajíthassam az udvarom vége felé. Pontosan oda, ahol még mindig ott volt a kráter, amiben Taehyungot találtam. A francba, már megint ő! Frusztráltan hajamba túrtam, míg vártam Mimi visszatértét. Egyáltalán nem voltam nyugodt, hiába tűnhettem külső szemmel nagyjából annak. Bántam, hogy elengedtem Taet Sehunnal, talán nem kellett volna.

Amint Mimi visszatért, újra eldobtam neki a játékot, hogy utána telefonomhoz nyúlhassak. Fel akartam hívni TaeTaet, hogy inkább jöjjön haza, de pár pillanattal azután, hogy kezdeményeztem a hívást, halk dallamot hallottam az egyik ablakon keresztül. Ó, annyira tudtam, hogy nem vitte magával. Egyre idegesebb mozdulatokkal vágtam zsebre a készüléket, beletörődve, hogy tervem bizony elég szégyenteljes kudarcba fulladt, a gondolat pedig, hogy sehogy nem tudna engem elérni, csak rontott a helyzeten.

Próbáltam feloldódni Mimi társaságában, aki ugyanolyan vígan szaladgált a játéka után, mint mindig, szakadatlan jókedvvel, én azonban még a szokásosnál is mogorvábban zavartam el kerítésemtől az odatévedő gyerekeket, akik kutyámat szerették volna megsimogatni. Általában megengedtem nekik, csak akkor nem, ha Mimi nagyon benne volt a játék hevében, ezúttal viszont saját hibámból nem engedtem őket közelebb hozzá.

Ha kétpercenként nem, akkor egyszer sem nézegettem, mennyi lehet az idő, várva, hogy az órám délután ötöt mutasson, esetleg hatot, de hiába próbáltam telepatikusan hatni az időre, sürgetni azt, mintha ezzel az ellenkező hatást értem volna el – lassabban vánszorgott, mint valaha. Lassabban, mint annak idején a legunalmasabb földrajzórán, vagy egy komolyabb forgalmi dugóban.

Taehyung

Furcsa volt, hogy ezek az emberek teljesen másak voltak, mint Yoongi, sőt, a szöges ellentétük. Yoongi olyan nyugodt, kedves és mosolygós férfi, míg ők hangosak, zajosak és furcsán mozgalmasak voltak. Habár, csak Sehun volt itt és még rajta kívül három fiú, épp elég kényelmetlenül éreztem magam, mert azt sem tudtam, miért jöttem el, miért engedtem Sehun hatására, ráadásul az egyik fiú, Hoseok, folyamatosan engem kerülgetett, ami nagyon nyugtalanná, és kissé ijedté is tettek, amit ők csak megnevetgéltek, mert szerintük nagyon cuki, ahogy félrehúzódtam, ha esetleg Hoseok szorosan mellém ült. Bár, aranyosak voltak, ettől függetlenül.

Jimin hozott nekem inni, enni is, beszélgetett is velem, de attól függetlenül, mikor delet ütött az óra, én már vissza akartam menni Yoongihoz, persze, ennek nem adtam hangot, mert túl jól szórakozott a társaság. Még azt is elmondták, hogy általában este buliznak, vagy szórakoznak, de Jungkooknak éjszaka dolgoznia kell – ezért nem ihat alkoholt –, így kénytelenek napközben összecsapni valami kis összejövetelt, mert már régen voltak együtt.

Nem nagyon tudtam, miért érdekes az éjszakai, vagy a nappali vihánckodás, vagy mi köztük a különbség, de úgy éreztem, előbb-utóbb úgy is megtudom, szóval nem jegyeztem meg különösebben, vagy kérdeztem rá, miért is más a kettő. Talán három óra lehetett, mikor hirtelen egy nagy, bűzölgő rudat toltak elém, széles vigyorral, hogy próbáljam ki. Szívjak bele, jó mélyen és engedjem le a tüdőmbe, meglátom, mennyire jó lesz. Természetesen, nem akartam nemet mondani, így a fura szagú, füstölgő rudat elvéve, annak végét az ajkaimhoz emeltem, és ahogy mondták, beleszívtam, majd belélegeztem, azonban utána olyan erős köhögés tört rám, hogy azt hittem, menten megfulladok, amitől ők halk nevetésben törtek ki, finoman megütögetve a hátamat, miszerint nincs gond, az első mindenkinek ilyen.

Utána körbe ment az a valami, de mikor hozzám ért, már nem akartam beleszívni, így elutasítottam azt, viszont olyan erővel beszéltek rá, hogy muszáj megtennem, így sajnos engedtem a késztetésnek, és ismét beleszívtam. Valamelyest gyengébben, de még így is köhécseltem. Utána már nem volt olyan vészes, de annyira furcsán könnyűnek éreztem magam, mintha tollpihéken lépkedtem volna, vagy mintha épp egy felhő tetején ültem volna, teljesen önfeledten, problémák nélkül. Érdekes, különös érzés volt, és a köhögést leszámítva, tetszett is.

Talán az egyedüli, ami nagyon nem volt ínyemre, az az alkohol volt. Olyan maró, keserű íze volt, hogy egyáltalán nem tudtam rávenni magam még egy kortyra, bármennyire is próbáltak kérlelni. Egyszerűen nem ment.

A másik nagyon furcsa dolog az... az Hoseoktól jött. Egyik pillanatról a másikra az ágyra döntött, majd megpuszilta a számat épp úgy, ahogy azt én Yoongival tettem még az egyik éjszaka folyamán. Rögtön szóltam neki, hogy ezt nem szabad, mert ilyen a szerelmesek csinálnak, vagy azok, akik nagyon közel állnak egymáshoz, viszont magam sem tudom, miért, de akkor elnevette magát egy "de édes" megjegyzés kíséretében, azt követően pedig újra megpuszilta a számat, és mikor éreztem a nyelvét az ajkaim között, kitágultak a szemeim. Furcsa volt, kicsit... kicsit érdekes ízű is, de tetszett. Olyan... olyan furcsán felemelő volt. Megremegett az alhasam, és érdekes, ismeretlen érzés terjengett a hasamban és a gyomromban, amit nem tudtam hová tenni, aztán mikor simogatni kezdett, a számat harapdálva, az egész sokkal jobb lett, de utána Sehun lerántotta rólam, hangosan nevetve, hogy ilyet ne csináljon, mert Yoongi rokona vagyok, és kinyírja a férfi, ha esetleg bántódásom esik. Ez is nevetésbe fulladt, de azt hiszem, nekik is attól volt furcsán jó kedvük, amitől nekem: a különös rudacskától.

– Taehyung, ideje menni – lengette meg előttem Sehun az ujjait. – Már nyolc óra, Yoongi engem kinyír, amellett pedig Jungkooknak is mennie kell, szóval indulás – mosolygott, a hajamba simítva.

– Hozd még el! – nyüszített Jimin, az oldalamra, vállamra döntve a fejét.

– Igen, tipikus kis angyal, akit meg kell rontani – kuncogta Jungkook a másik oldalamon, boci szemekkel pillogva rám.

– Megrontani? – kérdeztem nagy szemekkel, mire újra elkuncogták magukat, Sehun azonban elkapta mind a két kezemet, s felhúzva a kanapéról, elindult velem az ajtó felé.

– Sziasztok! Majd még ütközünk, és elhozom TaeTaet. ha Yoongi nem engedi, majd ellopom! – kuncogta, a cipőjét véve, majd ezt látván, én is így tettem, a szemeimet dörzsölgetve.

– Hozd ám! Legközelebb majd beszerzünk pár dolgot is! – kiáltotta utánunk Hoseok, mire Sehun csak legyintett egyet, én pedig vadul integettem nekik, mielőtt a szőke hajú kihúzott volna az ajtón.

Yoongi

Lélegzetvisszafojtva bámultam az órám másodpercmutatóját, mielőtt az elérte volna a tizenkettest, az óramutató pedig a hatost. Azt mondtam Sehunnak, legeslegkésőbb hatra hozza haza, nem igaz? Akkor miért nincsenek itt?! Annyira tudtam, hogy nem kellett volna rábíznom, méghozzá pont Taehyungot, akinek semmiféle fogalma nincs a mi világunkról, szokásainkról, vagy szimplán arról, hogy az emberek mit tehetnek egy kiszolgáltatott, ártatlan, de legfőképp naiv lélekkel. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, azonban nem jártam túl sok sikerrel, sőt még frusztráltabbnak éreztem magam. Én barom meg még azt sem kérdeztem meg, mégis hova viszi azon belül, hogy az egyik haverjához, így utánuk sem tudtam volna menni.

Miért nem gondolkodtam előre? Egész nap kint voltam, azonban idegességemben már nem tudtam egy helyben álldogálni, inkább bevittem magammal a házba Mimit, hogy ott járkálhassak fel-alá, amit persze az eb hatalmas, csillogó szemekkel követett figyelemmel, néha oldalra billentve a fejét. A tekintete valamelyest emlékeztetett az én csillagom sötét íriszeire, azokra a kíváncsi pillantásokra, amiket akkor vetett be, amikor épp magyaráztam neki valamit. Lépteim az idő múlásával egyenesen arányos módon gyorsultak, amikhez hosszabb táv is dukált, így a végére már azon kaptam magam, hogy fel-alá rohangáltam az egész házban.

Kint már majdnem teljesen besötétedett, ezért sietségemnek köszönhetően gyakran megakadtam egy-egy szekrényben vagy polcban kanyarodás közben, de ez sem állított meg. Fogalmam sem volt róla, mennyi lehetett már az idő, de a ház csendje miatt tökéletesen beszűrődtek a kinti zajok, amik közt hangos nevetéseket véltem felfedezni. Azon nyomban megtorpantam, hisz felismertem Sehun hangját. Nevetgélését hallva méginkább elöntött a méreg, mert míg ő vígan szórakozott, én egész délután és este azon görcsöltem, hogy minden rendben legyen Taehyunggal.

Feldúltan trappoltam a bejárati ajtóhoz, amit ugyanazzal a lendülettel vágtam ki, gyorsaságomnak köszönhetően pedig tökéltesen láthattam, ahogy Sehun szerencsétlenkedett egy kicsit a kapuval.

– Hogy a francba nyílik ez? – dünnyögte, a kilincset ráncigálva, a halkan kacarászó TaeTaevel az oldalán. Torok köszörülve indultam el feléjük, nyugalmat erőltetve magamra, mire a szöszke felkapta rám a tekintetét. – Ó, Yoongi, szia! Bocsi, hogy nem hoztam időben haza, kicsit elfeledkeztünk az időről – küldött felém egy telifogsoros vigyort, amit egy halovány fintorral jutalmaztam.

Szó nélkül léptem a bejárathoz, amit Sehun még mindig veszett kutya módjára ráncigált, majd egy egyszerű mozdulattal lenyomtam a kilincset, s láss csodát, a kapu könnyedén ki is nyílt. Legszívesebben leordítottam volna mindkettejük fejét, főleg a szőkéét, de nem akartam még inkább felidegesíteni magam, ennyi is bőven elég volt – illetve ott volt az a dolog is, hogy TaeTaet nem akartam elijeszteni. Hisz már attól is megijedt, amikor beráncigáltam a fürdőbe.

– Jó éjszakát, Sehun – köszöntem el a fiatalabbtól, míg megragadtam Taehyung csuklóját, behúztam a kerítésen, és becsukva magunk után az ajtót, a ház felé kezdtem őt vonszolni.

– Nincs harag, igaz? Legközelebb is elvihetem? – kiabált utánunk a szőke, hangjára pedig egy pillanatra megfeszültem.

– Még mit nem – morogtam az orrom alatt, amit maximum a mögöttem jövő hallhatott.

Taehyung

Nagy szemekkel követtem Yoongit, aki kissé idegesen, feszülten húzott maga után, de egyáltalán nem olyan erőteljesen, mint a tegnapi fürdős jelenetnél. Nem ijedtem meg tőle, kivételesen, csak nem értettem, miért reagált ennyire intenzíven arra, hogy Sehun kicsit később hozott vissza, mint ahogyan mondta, hiszen igazat mondott, tényleg szaladt felettünk az idő, és még én sem vettem észre, hogy már rég nyolc óra volt, amikor szólt nekem. Yoongi frusztrált sóhajokat hallatva húzott be a lakásba, majd utána a konyhába indult, én pedig levettem magamról a cipőt – inkább lerúgtam –, majd utána indultam, oldalra döntött fejjel.

– Nem véletlen mondtam, hogy id... – Hirtelen megállt előttem, és tetőtől-talpig mért végig, összevont szemöldökkel. – Mi ez a gönc rajtad? – kérdezte, enyhén vörös arccal, mire lassan végig néztem magamon, már, amennyire tudtam, zavart arckifejezéssel.

– Sehun adta. Azt mondta, jól áll – néztem fel Yoongira, ártatlan pillantásokkal. Idegesen masszírozni kezdte az orrnyergét, lehunyva a szemeit, s még innen is láttam, így is, mennyire megrándult a szája sarka.

– Bőrnadrág, és a szaggatott póló nem hozzád való! Meg... meg az a nyakpánt! Mi az a nyakpánt?! Meg fogom verni – szuszogta idegesen, miközben a pulthoz lépett, majd felnyúlva a szekrénybe, elővett egy tányért, később pedig a tűzhelynél lévő edényből szedni kezdett a tányérra. – Milyen volt, amúgy? – kérdezte valamivel lágyabb hangján. Rögtön elmosolyodtam, a székre ülve, csillogó szemekkel figyelve Yoongit.

– Volt ott pár barátja Sehunnak. Jimin, Jungkook és Hoseok – soroltam el gondosan a fiúk nevét –, és nagyon kedvesek voltak! Bár, Hoseok túl kedves is volt. Tudod, olyat csinált nekem, amit én az előző előző éjszaka, csak neki a számban volt a nyelve, meg mellé olyan furcsán simogatott is. Nem tudom, mi volt az, de jó érzés volt – gondolkodtam el, a plafonra emelve a tekintetemet.

Yoongi hirtelen megdermedt, azonban én nem érzékeltem a veszélyt, vagy azt, hogy talán nem kellene folytatnom, így csak beszéltem tovább:

– Meg volt valami büdös rúd is, aminek nem tudom a nevét... na, az köhögtetett nagyon, de utána jó kedvem lett, meg különösen könnyűnek éreztem magam, olyan tollpihének, de nagyon fáradt is lettem utána. Nem tudom, mi az, de sokat nevetgéltem. Az alkohol viszont nem tetszett! Nagyon rossz az íze – rázott ki a hideg hirtelen, mikor visszagondoltam az alkohol ízére, amit soha többé nem akartam az ajkaim között érezni. – Meg képzeld, mikor mondtam Hoseoknak, hogy a szájra puszit csak szerelmesek csinálják, elnevette magát, milyen cuki vagyok, és utána dugta a számba a nyelvét. Pedig nem mondtam butaságot, hisz azt te mondtad nekem. Vagy az emberek csinálják ezt máskor is? Mármint ő nem szerelmes, meg én sem. Mi is az a szerelem egyáltalán? Meg mi az a furcsaság? Az a rudacska, tudod! Meg az alkohol? Meg miért lett olyan furcsa érzésem, mikor Hoseok a számba tolta a nyelvét? Tudod, olyan... olyan érdekes volt! Remegett az alhasam, meg a testem is, és olyan érzés volt, mintha valami boldogság szabadult volna fel a gyomromban, de annyira azért nem tetszett, mert nem is tudom... mindegy! Mi annak a neve? Jaj, tényleg! Mikor az ölemhez nyúlt, akkor az még intenzívebb lett – gondolkodtam el újra. – Az miért volt?